Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje... † Ruha

A bevásárlást végül mára tettem át, nem tudtam máskorra, hiszen mégis csak kijelölt napokon lehet lejutni a faluba, így meg kell az embernek válogatnia mikor megy le. Hamar elkészültem, nem kellett kutakodnom mivel elő volt készítve a ruhám. Reggelizni most nem volt kedvem és éhes sem voltam, így azt most kihagytam ami mostanában nem volt meglepő tőlem, javarészt ha egyszer eszem az szerintem elég. Miután rendbe szedtem a hajam, nagyjából az arcomat is azután kifelé vettem az irányt. Az alvó társaságot nem zavartam meg semmivel sem a táskám és a kabátom felkapása közben ezért senki se kérdezte hova megyek. A további utam alatt kifelé alig találkoztam pár diákkal, ezért nem álltam le beszélgetni. Kiérve a kastélyból egyenesen lefelé vettem az utamat  és most nem tértem le sehol. Lent betértem a könyvesboltba, de nem ez volt az egyetlen hely ahová mentem végül, így azért telt az idő. Mire mindent megvettem ami kellett más dél felé járhatott az idő, így úgy döntöttem betérek a Cukrászdába valami ehetőért ami meg is történt. Egyetlen bajom csak az volt, hogy a sütik látványától elfogott a félelem, vagyis hogy pontos legyek az undorodás. Nem az itteni sütikkel volt a baj, hanem azzal amit szilveszterkor megettem... Még most is teljesen zavarba jövök, ha valaki megemlíti hogyan táncoltam vissza a szobába. Az emlék miatt egy sóhaj hagyta el az ajkam és inkább kisétáltam az üzletből mielőtt még megkérdezik mit kérek. Mivel jobb ötletem nem volt, úgy döntöttem inkább beülök valami kevésbé népes helyre, így a csárda lett a választásom. Ahogy azt sejtettem nem is voltak sokan, alig ült itt pár ijesztő kinézetű fickó, ráadásul nem volt itt senki a suliból. Máris kedveltem a helyzetet, le is ültem az egyik üres asztalhoz nem kérve semmiféle italt, mivel nem azért jöttem be és jelenleg nem szerettem volna semmiféle ételt vagy italt sem látni. Hátradőlve az embereket kezdtem figyelni, de nem sokáig tartott, hamar elragadtak a gondolataim, hála a nagy nyugalomnak. Ilyenkor mindig ez van, nem tehettem róla. Mostanában ha nem sírtam az már kész csoda volt tőlem, kivéve azt, amikor inkább a dühroham mellett döntöttem. Az sem egy jó opció, de legalább nem tűnök tőle gyengének és sértettnek akár egy sebesült őzike a tisztás közepén akiről lerí, hogy már csak az utolsó pillanatát várja. Így ücsörögtem itt jó ideje, amikor az ajtó nyitódását hallottam, habár nem néztem oda vajon ki lehet az. Ha annyira akarom úgyis látni fogom mikor italt akar szerezni...

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje... † Ruha

A bevásárlást végül mára tettem át, nem tudtam máskorra, hiszen mégis csak kijelölt napokon lehet lejutni a faluba, így meg kell az embernek válogatnia mikor megy le. Hamar elkészültem, nem kellett kutakodnom mivel elő volt készítve a ruhám. Reggelizni most nem volt kedvem és éhes sem voltam, így azt most kihagytam ami mostanában nem volt meglepő tőlem, javarészt ha egyszer eszem az szerintem elég. Miután rendbe szedtem a hajam, nagyjából az arcomat is azután kifelé vettem az irányt. Az alvó társaságot nem zavartam meg semmivel sem a táskám és a kabátom felkapása közben ezért senki se kérdezte hova megyek. A további utam alatt kifelé alig találkoztam pár diákkal, ezért nem álltam le beszélgetni. Kiérve a kastélyból egyenesen lefelé vettem az utamat  és most nem tértem le sehol. Lent betértem a könyvesboltba, de nem ez volt az egyetlen hely ahová mentem végül, így azért telt az idő. Mire mindent megvettem ami kellett más dél felé járhatott az idő, így úgy döntöttem betérek a Cukrászdába valami ehetőért ami meg is történt. Egyetlen bajom csak az volt, hogy a sütik látványától elfogott a félelem, vagyis hogy pontos legyek az undorodás. Nem az itteni sütikkel volt a baj, hanem azzal amit szilveszterkor megettem... Még most is teljesen zavarba jövök, ha valaki megemlíti hogyan táncoltam vissza a szobába. Az emlék miatt egy sóhaj hagyta el az ajkam és inkább kisétáltam az üzletből mielőtt még megkérdezik mit kérek. Mivel jobb ötletem nem volt, úgy döntöttem inkább beülök valami kevésbé népes helyre, így a csárda lett a választásom. Ahogy azt sejtettem nem is voltak sokan, alig ült itt pár ijesztő kinézetű fickó, ráadásul nem volt itt senki a suliból. Máris kedveltem a helyzetet, le is ültem az egyik üres asztalhoz nem kérve semmiféle italt, mivel nem azért jöttem be és jelenleg nem szerettem volna semmiféle ételt vagy italt sem látni. Hátradőlve az embereket kezdtem figyelni, de nem sokáig tartott, hamar elragadtak a gondolataim, hála a nagy nyugalomnak. Ilyenkor mindig ez van, nem tehettem róla. Mostanában ha nem sírtam az már kész csoda volt tőlem, kivéve azt, amikor inkább a dühroham mellett döntöttem. Az sem egy jó opció, de legalább nem tűnök tőle gyengének és sértettnek akár egy sebesült őzike a tisztás közepén akiről lerí, hogy már csak az utolsó pillanatát várja. Így ücsörögtem itt jó ideje, amikor az ajtó nyitódását hallottam, habár nem néztem oda vajon ki lehet az. Ha annyira akarom úgyis látni fogom mikor italt akar szerezni...

Zoltán eddig sem minősítette a napjait, ezután sem veszi szokásba az ilyesfajta gyengeséget, hangulatának mércéje leginkább látogatásainak számán mérhető le, már ami a csárdát illeti. Már odáig fajultak a dolgok, hogy mióta Keiko lelépett, egyre több estéjét, sőt mi több, szabadidejét tölti el e neves intézmény komor falai között. Elüldögél egy sarokban, csendesen, egyetlen pohár ital mellett, olykor megelégszik a vajsörrel is, és elmélkedik a világ változékonyságán. Teszi ezt attól függetlenül, hogy az eseményeket régóta sejtette, hiszen a csillagok jelezték, mégis reménykedett abban, hogy meg tudja változtatni a sorsát, de megint nem sikerült, mint eddig még soha. Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy az ember képes előre látni a jövőjére vonatkozó történéseket, aztán zokszó nélkül meg is éli azokat, érzelmek nélkül. Ha lelke mélyén dúlnak is a háborúk, ebből a felszínen nem látszódhat semmi. Még gyengének bélyegeznék, és ezt nem engedheti meg magának. Mint a jó ló, viszik lábai a megszokott irányba, ahol csak akkor ocsúdik gondolataiból, amikor a csárda küszöbén áll. Nem tűnődik sokat azon, hogy került ide a szobájából, úgy hogy közben észre sem vette, mikor vette fel a kabátját. Magára néz, és konstatálja, hogy rendesen felöltözött, ettől kissé lenyugszik és határozottabban lép be a kocsma ajtaján. Nem kell csodálkozni azon, hogy a mindig céltudatos férfi, most kifordult önmagából, de ennek nem lánya az oka, hanem egy órája kapott bagoly, egy levéllel, egy régi, messzi ismerőstől...már azt sem tudja honnan is a nexus, de a legkisebb gondja ez. A pulthoz andalog, és a csaposhoz hajolva közli rekedten.
- A szokásosat! - Aztán szemeit húzogatva megáll, szemben a teremmel, hogy kiválassza a megfelelő helyet, ahol nem háborgatja senki. Ám ekkor kikerekednek a szemei, sokat látott lélektükrei egy pontra merednek, agyát pedig megint arra kényszeríti a sors, hogy elcsodálkozzon, miképpen szövi a szálakat, legalábbis az övét biztosan. Meg is indul a lába a leányzó asztala felé, odaérve ismét szóra nyitja ajkait.
- Szabad? - Lehetetlen kitalálni, minek köszönhető ez a nagy szószátyárság. Még csak két perce van a helyiségben és már két szó el is hagyta a száját. Az is elgondolkodtató, hogy miért keresi a lány társaságát, ami a másiknak is nagy kérdés lehet. Zoltán felveszi a legrémisztőbb nézését, úgy szövi tovább a szavakat.
- Mit keresel te itt? -

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

A nagy töprengésemet a nyíló ajtó hangja törte meg, de nem néztem oda, mivel úgyis mindjárt a szemem elé kerül az illető és így is volt. Nagy meglepetésemre pont Várkonyi tanár úrral hozott össze a sors... Eléggé rég láttam őt, hallottam pár pletykát miszerint elment a lánya, így nem akartam zargatni semmivel sem. Persze felkereshettem volna, hiszen a tanársegédeként néha megtehetném, igazán nem lenne nagy feladat, de nem jutottam el odáig azóta, hogy ezt a pletykát hallottam, na meg a múltkori incidens... inkább nem tettem, lehet jobb is volt neki. Ráadásul a karácsonyi bál után teljesen szétesett az életem, azt sem tudtam hogyan hozzam rendbe, hogyan lássak el olyan sebeket, amelyek nem fizikaiak. Mondjuk mostanában hála azoknak akikkel jóban vagyok elkezdtem összekaparni magam a padlóról, na és még ott volt az is, hogy meccsem lesz, nem tehetem hogy emiatt kihagyok pár edzést. Egy semleges, néha agresszív stílusú leányzóvá kapartam össze magam, de azért ha nem látott senki még visszaeshettem abba az állapotba, amiben éreztem magam igazából. Most persze nem is ez volt a lényeg, a férfit figyelem ahogy odasétál és kijelenti mit kér, majd elkezd szemlélődni. Na erre hirtelen az asztal sokkal érdekesebb jelenség lett mint ő, vagy legalábbis erre próbáltam fogni azt, hogy hirtelen lesütöttem a szemem. Ha nem nézek oda, akkor nem lesz baj... Na persze a rossz előérzetnek mindig igaza van! Már akkor tudtam hogy ide készül, mikor még csak félúton járt. A kérdés volt azonban a pont az i-re, hogy ő igenis ide jött. Felpillantottam rá, majd magamra öltve egy halovány mosolyt válaszoltam.
- Persze! Üljön csak le. - mondtam és a velem szemben lévő székre mutattam. Nem tudtam eldönteni miért ült ide, hiszen csak egy gyerek vagyok. Áh, lehet ellenőriz valamiért. De múltkor sem ő volt az aki „elkapott” azért amit „elkövettem”. Na amikor az arcára pillantok meghűl bennem a vér a tekintete láttán. Már majdnem ecsetelni kezdem, hogy most semmi rosszat nem tettem amikor megszólal. Na bumm!
- Én... Mi...? - két szót tudtam kinyögni az értetlen fejjel, majd meg kellett hogy köszörüljem a torkom, mert kiszáradt. Ugyan már, nem is vallatáson vagyok... vagy mégis? Rápillantottam, majd egy nagyot nyelve vettem egy mély levegőt.
- Beültem ide, mert itt nyugalom van.... - adom meg a választ a kérdésére, habár nem értem az egészet. Úgyis elmondtam volna, nem kellett ez az ijesztő nézés hozzá, mert ettől csak megzavarodtam. - Szóval, én... Tettem valamit?- böktem ki azt végül, ami érdekelt és nem köntörfalaztam. Egy re jobban nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen reakciót sehogy sem és ezért nem is bírtam nyugton ülni. Izegve mozogva, mint valami vallatáson, úgy néztem rá. Persze egy idő után feltűnt a dolog, ezért rávette magam a nyugodt testhelyzetre, habár olyan feszült voltam, mint valami préda aki meghallotta a vadászt és a neszre vár, hogy megtudja merre ne fusson.

Mi mást is reagálhatott volna a lányka? Nem is azért kérdezte a tanerő, mintha felmerült volna elméjében a visszautasítás lehetőségének gondolata, így talán még a választ meg sem várva, ül le az asztalhoz és vizslató szemeit mélyen a szemben ülő barnáiba fúrja. Miért megint a kihívás? Erre keresi a választ magában, miközben tudja jól, hogy nem vette sikeresen a vizsgát, de kapott egy újabb lehetőséget. Nem mondhatnánk, hogy repes az örömtől, de kardjába sem fog dőlni miatta, csak jobban átgondolja a tennivalóit. A sorsa újra ugyanabba a helyzetbe kényszeríti, immár sokadszorra, és az okával is tisztában van. Mikor megkapja az italát a pincértől, kér valami szigorúan alkoholmenteset még pluszban, és figyelmét újra a lányra irányítja. A vak is láthatja, hogy igen csak zavarba hozta, a szinte már rászáradt arckifejezése, ezért megpróbálja redőit, kevéssé frászt hozóra mérsékelni. Lehajtott fejjel hallgatja a magyarázatot, nem fűz hozzá semmit...még.
- Értem - mondja szürke, sok mindent sejtető hangon. - Ebben hasonlítunk, én is ezért járok ide, ám nem egy lánynak való hely és kissé túl sokat látlak itt ahhoz, hogy a véletlen számlájára írjam. Remélem értve vagyok? - Felvonja szemöldökeit, reflex szerűen. Nem akarja még jobban berezeltetni a rellonost, pont most, amikor...na, jó, ezt majd később hozza csak szóba. Ám a rossz, vagy ki tudja rossz-e beidegződéseknek nehéz parancsolni. Ellágyítja a kissé megkeményedett arcélét. Tanulnia kell a leckéből, amit Keiko által a sorstól kapott. Nem hibázhat ekkorát többet.
- Az ember mindig tesz valami rosszat, akkor is, ha azt gondolja ártatlan - közli filozofikusan és a közben kiérkező újabb italt a lány felé tolja.
- Nem akartam rád hozni a frászt, elnézést! Már megszokásommá vált. - Sajnálkozó mosoly terül szét az ajkán, vagyis messziről úgy hat.
- Egészségedre! - Sután nyújtja koccintásra a poharát, szokatlan egy helyzet, és nem is tudja, hogy hozza szóba azt a dolgot, amiért ide kellett jönnie.

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

Leült velem szemben, én meg eléggé lesokkoltam a hirtelen kínvallatás miatt, fel sem tűnt, hogy rendel valamit. Átlagosan véve ismertem már őt valamennyire, de azért nem számította efféle megnyilvánulásra tőle, mint az a tekintet és a kérdés. Mikor megadom neki a választ, akkor persze jön az „értem”dolog amin felvonom a szemöldököm, továbbra is értetlenül állva a helyzet felett. Mégis mit tehettem már megint... Persze rögtön kapok rá választ, ami ugyebár egy tanártól jött, ráadásul igaza is van. Felsóhajtottam és a hajam kezdtem birizgálni jobb ötlet híján. Ráadásul az a hangnem... Rápillantottam, egyenesen a szemeibe.
- Igen, ebben igaza van. - mondtam egy aprót biccentve. Persze mondhatnám hogy de itt legalább nincs egy diák sem, nincsenek felesleges kérdések, maximum páran néznek rám furcsa szemmel, de ha megbújok a sarokban, akkor nagyjából láthatatlan vagyok annak aki nem feltétlen engem keres.  Mondjuk jót tett hogy próbálta rendezni az arckifejezését és amikor már nem nézett úgy rám, mintha legalábbis a halálos ítéletemet akarná aláíratni velem, akkor én is feloldódtam egy picit. Nem volt semmi bajom vele, imádtam az óráit és ahogy tanít, meg ha kérdeztem valamit mindig elmagyarázta, így nem volt csoda, ha felnéztem rá egy kicsit, na persze nem mondtam volna ki akkor se, ha tényleg egy vallatáson veszek részt. A következő szavain elmosolyodom, mivel filozofikusak, így azért meg kell erőltetnie magát az embernek, ha meg akarja érteni a lényeget. Én minden esetre értettem mire céloz, vagy legalábbis úgy hittem, hogy értem. Az újabb ital megérkezik, amire felvonom a szemöldököm érdeklődve, hiszen van előtte egy, nem értem mire kell a második, de hamarosan megtudom.
- Köszönöm! - mondom a felém tolt italra, ami persze mentem mindenféle szesztől, de ez nekem csak jó. A következő mondata miatt egy kicsit bűntudatom lesz, hiszen nem tehet róla, néha tényleg ilyen a stílusa. Ráadásul én veszek mindent túl komolyan...
- Ugyan, ne kérjen bocsánatot! Nekem kellene, hogy mindig túlreagálom a dolgokat. - legyintettem és rámosolyogtam egy rég nem látott mosollyal, mivel ez szívből jött. Hirtelen jött koccintás ötlete emiatt muszáj vagyok felkapni a poharat és koccintani vele egyet meglepetten. - Hát akkor, egészségünkre! - nevettem fel majd abbahagyva beleittam az italba. Mivel itt vajsörön kívül nagyon semmi sincs amit adhatnának alkohol nélkül, így az volt nem volt meglepetés. Semmi bajom nem volt az itallal, szerettem, és itt nem is volt olyan rossz, már ha azt vesszük milyen lett az amit én próbáltam meg csinálni... Leteszem magam mellé a poharat, majd érdeklődve nézek rá.  Igen, a régi Cat még itt van valahol.
- És hogy van? Rég nem beszéltünk már... - na itt eszembe jut, hogy már megint kezdem. - Mármint... remélem nem zavaró a kérdésem. Ha az akkor nyugodtan szóljon rám. - kezdtem volna magyarázkodni, de inkább lakatot teszek a számra képletesen. Néha észrevehetném magam ilyenkor, mert bajba fogok kerülni....

Szereti ez az önelégült majom, ha igazat adnak neki, és meg is jegyzi, valamint a szép emlékek között őrizgeti, és kiváltságokat élvez az, aki erre önszántából hajlandó. Kedveli is a rellonost ezért...is, meg azért is még inkább, mert érdeklődő és segítőkész, bár mostanában kicsit talán elhanyagolja a tanársegédi teendőit, legalábbis Zoltánnak ez a benyomása. Annak viszont örül, hogy nem egy olyan koloncot kap megint a nyakába, akivel csak a veszekedést lehet gyakorolni, de azért meg kell hagyni, nem vesztette el a józanságát így sem soha és erre mi más lenne, ha nem büszke. De, aki így a kedvében igyekszik járni, az remélhet némi kiváltságokat, ezért is nézte el a múltkori kilengését itt a csárdában, sőt, meg is védte volna, ha arra kerül a sor. Most viszont egészen más a gyerek fekvése, és másképp kell hozzáállnia, amit még a lány nem is sejt, ha jól értelmezte az anyja szavait. Minden esetre elgondolkodtató, hogy találtak rá? Ennyire nyilvánvaló, hogy itt tanít? Ennyire követi mindenki a tetteit, hogy ...vagy nyomoztatnak utána? Mielőtt még kialakulna benne a paranoia és mehetne pszichológushoz, ami tiszta égés lenne számára, száműzi a sötét gondolatokat agyából.
- Hagyjuk ezt, nem véletlenül vagy a tanársegédem és remélem ez tudod, hogy mit jelent? - Nem mondja ki, hogy kedveli, mi lenne jobb bizonyíték erre, mint hogy megbízik benne és megengedi, hogy segítsen neki, mert nála ezt is ki kell érdemelni. Tulajdonképpen, hálát ad a sorsnak, hogy őt kapta feladatul, s ha így ebbe belegondol, más tapasztalatot szűr le tüstént. Világosság gyúl az agyában, lehet nem is ő hibázott, hanem a kánya, mert a sors csak akkor ad könnyítést, ha valamit jól oldott meg a tanuló. Fellélegzik erre az önigazoló gondolatra, majd visszatér a vizsgálódáshoz. Még mindig csak kerülgeti a forró kását, nem tudja, mit reagálna Cat, ha közölné vele a tényt.
- Biztosan hallottad, hogy Keiko elment az iskolából és szeretném remélni, hogy ez nem az én hibám, de túlélem, viszont sokkal jobban érdekel, hogy veled mi van? Kevesebbszer látlak, az arcod pedig nem tükrözi a benned dúló harmóniát. És mielőtt felvetődne benned, hogy ehhez nekem semmi közöm, ki kell, hogy ábrándítsalak, igenis van. -  

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

A prof érdekes viselkedésének hála minden figyelmem az övé volt. Na nem mintha nem figyeltem volna arra, aki velem szemben ül általában, de azért ez nagy szó. Szokásom volt elkalandozni, ha maradt néhány másodpercem rá, de most nem tettem. A  szavai viszont megmosolyogtattak. Nem mondta ki de tudtam, hogy kedvel, legalábbis most erre szeretett volna hivatkozni.
-  Tudom. Tisztában vagyok a jelentésével, habár elsőre eléggé kétértelmű volt. - mosolyogtam rá, majd körbepillantottam. Ez szuper, nincs más a környezetünkben aki megzavarhatná ezt a remek beszélgetést. Legalább nem kellett tartanom attól, hogy valaki megzavar minket és megkérdezhetem arról, hogy van terve esetleg az órai dolgokhoz, miben kell segítenem... ilyesmik. Persze ő csendben marad egy ideig, így hasonlóképpen csendben ülök, néha beleiszom az italomba amit nekem hozatott. Mondjuk azt láttam rajta, hogy gondolkodik valamin, erősen gondolkodik. Sajnos nem tudom kitalálni mi jár a fejében és legilimentor sem vagyok, rákérdezni pedig nem mertem. Ahogy ezen törtem a fejem egyszer csak megszólalt és Keiko, vagyis a lánya került szóba. Aztán pedig olyat mond, ami miatt leesett az állam és kellett néhány másodperc míg felfogtam az értelmét a dolognak. Mikor sikerül megemésztenem amit mondott, akkor a félig üres poharamra pillantottam, majd összeszedve az arckifejezésemet rápillantottam.
- Nos... hallottam Keiko távozásáról és igazán sajnálom ami történt, nem is kerestem, pont emiatt. Gondoltam kell egy kis idő, így nem kerestem fel. - mondtam meggondolva nagyon mit mondjak és mit ne. - Az arcom? Hát... történtek olyan dolgok, amelyeknek hála nem éppen vagyok olyan, mint pár hónapja, de már kezdek helyrejönni nagyon kedves, hogy érdekli mi van velem. - mosolygok rá, de csak egy pillanat, utána rögtön megkomolyodom, mivel most jön a neheze. - Az utolsó... mondatára viszont nem tudom mit mondjak, nem értem hogyan is érti ezt. Mint tanár? Mert ha most el akar küldeni az iskola pszichológusához akkor hevesen fogok ellenkezni, előre szeretném közölni. Nincs rá szükség, rendben vagyok, tényleg. - próbáltam magabiztosnak tűnni, úgy néztem az arcára, majd felsóhajtottam. Tényleg nem akartam egy ehhez hasonló vitát és fel sem merült bennem, hogy ezt másképp gondolta. A táskámra pillantottam, majd vissza rá és megpróbáltam valami más téma felé terelni a dolgot, mert nem akartam a saját életem darabkáit megbolygatni. Még csak gyerek vagyok és nem éppen állok biztosan a talajon. Nem fogok egy tanár előtt sírni, főleg nem azelőtt akire felnézek! Mély levegő Cat.... túl leszel ezen is. Megengedem magamnak, hogy összeszedjem a gondolataim, aztán újra teljesen nyugodtan nézek rá. - Inkább beszélgessünk arról, hogy mit tervez mostanában az órákra... Kell valamiben segítenem?- próbáltam valami olyanra rátérni ami nem az érzelmekről szól, legalábbis reméltem, hogy rá tudunk térni erre, elkerülve a könnyes dolgokat, mert tényleg nem állok biztosan az érzelmi helyzetemet illetően.

Elgondolkodva forgatja poharát, a még éppen csak megkóstolt itallal, de a kétértelmű szóra, felszöknek a szemöldökei. Természetellenes, halk kuncogás tör fel a torkából, ezzel együtt szája is szóra nyílik.
- Kétértelmű?  -  Még folytatná azzal, hogy a barna helyében megválogatná a szavait, meg hogy nem annyira stabil ám a helyzete, mint tanársegéd, és tekintve, hogy nem nyúzza halálra sok munkával, bár megtehetné, nagyon jó kis poszt ez, de persze lehet rajta változtatni. A munka mennyiségén is és még személycsere is felmerülhet, ha így folytatja, csak tessék. Most azonban, ki tudja, miért, beéri azzal az egyetlen szóval, de azért a hangnem felér egy ledorongolással, attól függetlenül, hogy kuncog közben. Igazság szerint mulattatja a helyzet, bár az ő szemszögéből nézve inkább tragikomikus. Aztán Keikora terelődik a szó, majd Cat lelkivilágára, de úgy látszik az ugyanolyan tabu, mint a lánynak az övé. Jól ellesznek így ezek ketten, nem számíthatunk öklömnyi könnyekre, egymásra borulásra és egyéb hasonló nyalánkságokra, a csaposnak sem kell előkeresni a felmosót, hogy a bő érzelem nyilvánítás tócsáit eltüntesse. Zoltán csak bámul továbbra is a poharába, amit néha tör meg az, hogy a szemben ülőre emeli pilláit. Tudja, hogy nem fog semmit kihúzni a lányból, nem is csodálkozik rajta, de most megint nem tudja, mit tegyen, mit mondjon.
Idő?  Neki nem kell idő, letudta már a csalódást, ha így jobb a lányának, nem tehet neki szemrehányást, magának meg megteszi nagyon sokáig, de ez nem befolyásolja azt, ami történt, ezt jól tudja.
- Merlin mentsen meg tőle, hogy ilyet tegyek, ha ekkora ellenállást vált ki belőled, de különben sem gondoltam ilyesmire. – Ezt már majdnem jókedvűen mondja, majd körbetekint a helyiségben.
- Ez a hely amúgy sem alkalmas a kiborulásra, beismerem, egyébként azt is méltányolom, hogy együtt érzel velem. – Felnevet a saját gondolatmenetére, ám még mindig nem tudni, hogy mire gondol. Erre már innia kell, meg is ingatja néhányszor a fejét, majd int a csaposnak, hogy egy második kört rendeljen kettejüknek. Egyúttal bűnbánóan néz a lányra, nem mintha annak bármi joga lenne elítélnie őt egy pohár ital miatt, de változik a világ.
- Nos, örömmel hallom, hogy rendben vagy, akkor talán megbízhatlak néhány feladattal is. Ha már erre terelted a témát. El leszek pár napig foglalva, valakinek órát kéne tartania, meg persze a vele járó papírmunkák, fegyelmezés, házi feladatok ellenőrzése, beleértve a felsőbb osztályokat is. – Kérdőn veti szempárját a barnára, közben belül a kitörni készülő tűzhányó, mely pillanatokon belül kacagásban robban ki, ha sejtései nem csalnak túlzottan. Maradjon köztünk, de a tanítást csak akkor adná át bárki másnak, ha a halál jönne el érte, az is a katedrán találná, de még akkor is befejezné az utolsó mondatot, vagy mondata végére írásban odabiggyesztené a pontot, mielőtt végleg eltávozna az élők sorából. Erről azonban Cat semmit sem tudhat. Miközben hallgatja a tanársegédje válaszát, az egyik levegővételi szünetben, benyögi:
- Anyád baglyot küldött, pár órával ezelőtt. -

Várkonyi Zoltán
A meglepetés ereje és a bűntudat... † Ruha

A kérdése a kétértelműre meglepett, nem számítottam rá hogy visszakérdez, így zavartan ráncoltam a homlokom, de végül legyintettem egyet és inkább hagytam a témát. Nem tudok mit kezdeni vele, sőt össze voltam zavarodva egy kicsit. Főleg a dorgálás és a kuncogás az ami összezavart. Ismertem egy ideje, de eddigi emlékeim során kuncogással még nem találkoztam ha róla volt szó. A Keikora való kitérés talán nem volt a legjobb ötlet, de a lelkivilágom sem éppen egy jó téma, így hát...
- Nem, izé.... - zavart pillantással nézek rá, mert kicsit úgy éreztem, hogy túllőttem a célon.- Mármint, én csak... Szóval. - hebegek és habogok, mert nem akartam ezt az egészet kimondani, mármint fejben jobb volt. Ő ugyan jókedvűen mondta a Merlines dolgot, de én teljesen butának éreztem magam. Tudnom kellett volna hogy nem erre gondolt, de... áh már mindegy. Az ez utáni mondata egy kicsit boldogabbá tesz, mert jólesik hogy így gondolja, mármint méltányolja az együttérzésemet a dologgal kapcsolatban. A nevetése mosolyt csal az arcomra és most talán először sikerül nagyjából összeszednem magam teljesen, mióta beszélgetünk. Főleg most, hogy a tanársegédi dolgokra terelődött a szó!
- Feladattal? Bármivel! - lelkesen nézek rá, imádnám ha sikerülne valamivel lefoglalnom magam. Imádtam volna ha egy kicsit sikerült volna megszabadulnom a borongós napoktól... - Ez mind szuper, de nem vagyok olyan ügyes mint a prof, tehát az óra... hát azt is szívesen, de nem hiszem hogy hallgatnának rám... - lesütöm a szemem és az asztalt lesem. - Mármint, nem vagyok olyan magabiztos és határozott, de akármiben segítek amiben tudok. - újra rá emelem a tekintetem, majd megajándékozom egy szerény mosollyal. Nem hittem tényleg, hogy képes lennék egy órát megtartani, de örültem, hogy gondolt rá. Azonban volt egy olyan sejtésem, hogy repülő galacsinok, kiabálások, egymással veszekedő és civakodó diákok lennének ott, én pedig ha belekérdeznének teljesen lesokkolnék. Oké hogy értem az anyagot valamennyire, de azért... áh. Ingatom a fejem a gondolatmenet miatt, majd felsóhajtok. Nem lenne túl jó ötlet! Éppen befejeztem a monológot miért nem lenne jó órát tartanom, mikor a prof mond valamit, amitől úgy nézek rá, mintha kísértetet láttam volna.
- Az anyám?!!! - felugrok az asztaltól és olyan tekintettel meredek rá mint egy üldöznek. Az ajtó felé pillantok félve hogy belép rajta, majd  ökölbe szorítva a kezem dobom le magam a székre, kifújva a levegőt. Már csak ez hiányzott... Úgy éreztem magam mint akit becsaptak, mintha valaki az orromnál fogva vezetett volna. Nem a prof, hanem az anyám. Tudhattam volna hogy vannak kapcsolatai, annyira tudhattam volna. Hátradőlve a székben a plafonra emelem a tekintetem elszámolva egészen húszig.
- Mit akart magától? - semleges hangnemen kérdezem meg, nem kertelek. A lényeg érdekel, hogy mégis mit akart már megint. Néha annyi mindent visz a túlzásba hogy az már fájdalmas... Nem vagyok más kisgyerek akire óvón kell vigyázni, ez már nem az a Cat aki két éve eljött a suliba! Legalábbis én így gondoltam, de ő nem...