Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Ha már ilyen csodálatos napra virradtunk ma reggel, akkor igazán megéri elindulni a falu felé. Legalábbis erre a következtetésre jutott Keith, miután reggel ébredés után kinézett az ablakon és meglátta, hogy ma éppen csak egy hatalmas, összefüggő, sötét felhő borítja az eget, nem pedig esetleg egy egészen fekete.
Kelletlenül összeszedte magát, felöltözött, lement a Nagyterembe elfogyasztani egy kiadós reggelit –magyarul ivott egy kávét- és megindult a falu irányába. Szorosan összehúzta magán a kabátját és zsebre tett kézzel, hosszú léptekkel haladt lefelé. Alig páran császkáltak odakint, ami nyilvánvalóan az időnek volt betudható és ez megnyugtatta Keith-t. Szerette, ha körülveszik, de most semmi szüksége sem volt tolongó családokra, akik vidáman nevetgélve suhannak át az utcán, hogy beszerezzék a legfontosabb karácsonyi ajándékokat, díszeket vegyenek vagy éppen csak jókedvűen iszogassanak valamit a kocsmákban. Neki most magányra volt szüksége.
Hozzá volt szokva, hogy valaki mindig beléköt, bármerre is lép, éppen ezért lassan, szinte láthatatlanná válva csusszant be a csárda ajtaján és egy távol eső asztalhoz ült le. Rendelt magának egy italt és a kezei között forgatva bámult ki az ablakon. Nem volt neki semmi konkrét célja, inkább most csak úgy létezett. Jól esett egy kicsit névtelennek lenni, kikerülni a nagyközönséget és elgondolkozni.
Keith sohasem volt az a lelkizős típus és nem is tervezett azzá válni, az annyira nem az ő stílusa lenne. Inkább megiszik egy italt és végül úgy dönt, hogy az egész nem ér semmit. Ezen elvet vallva ült be most is és nézett végig a vendégeken. Nem volt benne biztos, hogy mindannyian teljesen épkézláb állapotban vannak, és hogy közülük bárki is alkalmas lesz hazatalálni, vagy inkább hazamászni a hideg földön, de hát veszélyesen szép az élet.

Ha már ilyen csodálatos napra virradtunk ma reggel, akkor igazán megéri elindulni a falu felé. Legalábbis erre a következtetésre jutott Keith, miután reggel ébredés után kinézett az ablakon és meglátta, hogy ma éppen csak egy hatalmas, összefüggő, sötét felhő borítja az eget, nem pedig esetleg egy egészen fekete.
Kelletlenül összeszedte magát, felöltözött, lement a Nagyterembe elfogyasztani egy kiadós reggelit –magyarul ivott egy kávét- és megindult a falu irányába. Szorosan összehúzta magán a kabátját és zsebre tett kézzel, hosszú léptekkel haladt lefelé. Alig páran császkáltak odakint, ami nyilvánvalóan az időnek volt betudható és ez megnyugtatta Keith-t. Szerette, ha körülveszik, de most semmi szüksége sem volt tolongó családokra, akik vidáman nevetgélve suhannak át az utcán, hogy beszerezzék a legfontosabb karácsonyi ajándékokat, díszeket vegyenek vagy éppen csak jókedvűen iszogassanak valamit a kocsmákban. Neki most magányra volt szüksége.
Hozzá volt szokva, hogy valaki mindig beléköt, bármerre is lép, éppen ezért lassan, szinte láthatatlanná válva csusszant be a csárda ajtaján és egy távol eső asztalhoz ült le. Rendelt magának egy italt és a kezei között forgatva bámult ki az ablakon. Nem volt neki semmi konkrét célja, inkább most csak úgy létezett. Jól esett egy kicsit névtelennek lenni, kikerülni a nagyközönséget és elgondolkozni.
Keith sohasem volt az a lelkizős típus és nem is tervezett azzá válni, az annyira nem az ő stílusa lenne. Inkább megiszik egy italt és végül úgy dönt, hogy az egész nem ér semmit. Ezen elvet vallva ült be most is és nézett végig a vendégeken. Nem volt benne biztos, hogy mindannyian teljesen épkézláb állapotban vannak, és hogy közülük bárki is alkalmas lesz hazatalálni, vagy inkább hazamászni a hideg földön, de hát veszélyesen szép az élet.

Keith D. Kenway
egy szabad hétvégén... ^^ † Ruha

Végigsétáltam a kirakatok között és a kezeim próbáltam felmelegíteni, mert magamhoz hűen a szobában felejtettem a kesztyűm. Nem meglepő, szokásommá vált elhagyni a dolgaimat, így most sétálhattam kesztyű nélkül a faluban. Persze szerezhettem volna, de már vettem pluszba nemrég egyet, így nem akartam megint venni, mert a végén lesz egy halom. Érdeklődve pillantottam az egyik kirakatra amit kiszúrtam, majd egy sóhajjal álltam meg előtte és azon töprengtem betérjek, vagy inkább ne. Egy ideig így ácsorogtam, de végül megrázva a fejem léptem egy lépést hátra sikeresen nekiütközve valakinek.
- Bocsánat! - mondtam, ő pedig maga elé motyogva ment tovább. Néztem egy darabig merre megy, majd én is elindultam a vendéglátó negyed felé. Lassú, nyugodt lépésekkel haladtam a kitűzött cél felé és közben a gondolataimba temetkeztem. Nem igazán vettem tudomást a körülöttem lévőkről, nem is emlékeztem volna azokra az arcokra akik mellett elmentem, ha vissza kellett volna idézzem őket. Nem túlzottan zavart a dolog. Viszonylag hamar ideértem a negyedbe, de ki se gondoltam, hogy mit is akarok itt csinálni. Mivel nem volt jobb ötletem, így betértem a csárdába, habár eddig sosem jöttem be, mert eléggé bizarr alakok járkáltak errefelé. Körbepillantva ez a dolog nagyrészt igaznak bizonyult tekintettel arra, hogy vagy három alakot szúrtam ki, akikkel biztosan nem kezdeményeznék még beszélgetést sem. Az alsó ajkam beharapva  néztem körbe jobban, majd magamra öltve egy semleges arckifejezést sétáltam az egyik  üres asztal felé, ám kiszúrtam  valakit, aki nem illett be a képbe, mert fiatalabb volt mint a bent ülők nagy része és még az is rátett, hogy valószínűleg ő is diák. Egy pillanatig kíváncsi tekintettel szemléltem, majd végül odaléptem hozzá magabiztosan.
- Szia, leülhetek hozzád? - kérdeztem meg két okból is. Az egyik az volt, hogy tudni szerettem volna kivel futottam össze, míg a másik nagyon egyszerű volt. Nem akartam egyedül letelepedni ezen a helyen sehová sem, mert nem ismertem túl jól és jó lett volna, ha nem ülök egyedül. Vártam, hogy a fiú mit válaszol és nem ültem le. Ha hellyel kínál akkor persze lefogok, de udvariatlan lenne tőlem, ha úgy ülök le, hogy még csak engedélyt se adott rá.

Keith hagyta, hogy a gondolatai szabad útra kelljenek, miközben óvatosan kortyolgatta az előtte helyet foglaló italt, ami valamilyen érthetetlen oknál fogva egyre gyorsabban és gyorsabban fogyott. Amikor felpillantott, hogy kérjen még egyet a tekintete megakadt az éppen belépő lányon.
Nem illett a képbe. Diák volt, ezt biztosan látta, de azt már nem tudta volna megmondani, hogy miért is tölti egyedül a szabad hétvégéjét egy csárdában olyan alakok között, mint az a kettő például, akik éppen most próbáltak egymást túlordítva ismét rendelni. Keith végül arra a következtetésre jutott, hogy az itala sokkal érdekesebb, mint a lány. Kortyolt egyet és ismét kinézett az ablakon.
Annak idején, mikor a húga megszületett sok időt töltött egyedül, ez éppen elég volt arra, hogy megtanulja lekötni magát, és irányítani a körülötte történő dolgokat. Ebbe a kategóriába tartozott például az éppen asztalához érkező személy is. Igyekezett figyelmen kívül hagyni és kitartóan bámulta a tájat, amíg fel nem csendült egy hang mellette. Kissé kelletlenül, de mindenképpen érdektelenül fordult az érkező felé.
-Szia! –viszonozta a köszönést, mivel ugye nem reménytelenül bunkó ő, csak éppen nem volt sem kedve sem kitartása ahhoz, hogy hosszú és unalmas párbeszédekbe bocsátkozzon az időjárásról, meg az iskolai életről, na meg, hogy kiselőadást tartson arról, mikor is jött.
–Ha szeretnél. –rántotta meg a vállát és folytatta a kibámulást.
Sohasem tanították jómodorra, mert elméletben ez a vérében kellett, hogy legyen. Ha őszinték akarunk lenni, sok minden volt a vérében, csak éppen az illem nem. Felsóhajtott és a szeme sarkából a lányra lesett, majd megadta magát, mert miért is ne?
-Kérsz valamit inni? -tudakolta a lehető leglovagiasabb hangnemben, amit tőle csak elvárni lehet.
Ha valaki meghallotta volna az otthoniak közül, hogy Keith ilyen ajánlatokkal dobálózik valószínűleg fetrengett volna a röhögéstől.

Keith D. Kenway
egy szabad hétvégén... ^^ † Ruha

A fiút néztem aki köszönt nekem, miután én is köszöntöttem őt. Illedelmes volt, ami jó pont így elsőre. Persze az a vállrándítás amivel utána illetett már annyira nem, de nem zavartattam rajta magam sokáig, mert a Rellonban vannak sokan, akik így viszonyulnak az emberekhez, vagy még kevesebb, esetleg undokabb stílusban, már ha úgy tartja a kedvük. Na és én persze nem fogom érte leszólni, sem viszonozni, mert nem vagyok ilyen és nem is szokásom, maximum ha felhúznak.
 - Köszönöm! - engedtem meg magamnak egy barátságos mosolyt és miután levettem a kabátom leültem vele szemben. Ugyan még nem tudtam mit rendeljek, ezért nem kértem, helyette inkább a fiút figyeltem, aki feltűnően kifelé lesett az ablakon. Kérdőn néztem amikor sóhajtva felém nézett, majd szórakozottan elmosolyodtam a kérdés miatt.
 - Hű, kedves tőled! Mármint, hogy megkérdezel... Mert ha jó a tippem, akkor te is Rellonos vagy. - mondtam őt nézve, majd egy kissé hátradőltem a székben. Igazából biztos voltam benne, mert az ilyen fiúk mit ő, a stílusa és úgy az egész lénye olyan volt, mint a többieké akiket ismertem a házból. Persze nem szó szerint, de megvoltak benne azok a vonások, ami miatt erre tudtam következtetni. Higgadtan kezdtem dobolni az ujjaimmal az asztalon, mert már nem voltam annyira zavarban, ha egy ismeretlennel találkoztam a suliból.
- De a kérdésedre válaszolva, igen kérek... - néztem el a pult felé. - Te mit iszol? - érdeklődtem kíváncsian, de azért próbálva leplezni az érdeklődést. Legfőképpen azért kérdeztem meg tőle, mert akkor talán felajánlja, hogy kér nekem egy ugyanolyat, mint amit ő ivott és nem kell nekem kitalálnom mit kérek, na meg kíváncsi voltam, hogy ő mit iszik. Az asztalra emeltem a tekintetem és azt tanulmányoztam elmélyülten pár másodpercig. Egy idő után persze feltűnt a dolog, így újra az arcára emeltem a tekintetem, majd a kezem nyújtottam egy kézfogásra némileg ráhajolva az asztalra.
- Catherine Alexis Rawen – mutatkoztam be neki illedelmesen. - De persze hívj Catnek, vagy ahogy akarsz, nincs megszabva. - mondtam továbbra is nyújtva felé a kezem, majd ha elfogadta, vagy legalább válaszolt, akkor visszaültem szépen a helyemre és elkényelmesedve néztem felé, várva mit mond.

Keith már akkor tudta, mikor reggel fél lábbal kikelt az ágyából és rögtön rátaposott valamelyik szobatársa széthagyott cuccaira, hogy a mai nem az ő napja lesz. Eljátszott ugyan a gondolattal, hogy talán egyszer egy nyugodt, csendes nap virrad számára, de aztán csak a térdét csapkodva a nevetéstől elvetette az ötletet. Mióta emlékezett rá, soha egyetlen napot sem töltött el úgy ahogyan azt ő akarta, vagy ha igen, akkor annak menekülés, néhány nyomdafestéket nem tűrő szó és egy pár lila folt volt a gyümölcse.
Most meg itt volt ez a lány. Nem, Keith-nek nem a személyével volt baja és még csak előítéletesnek sem nevezhetnék, egyszerűen csak nem vágyott a társaságra és kész. Eleresztette a füle mellett a lány gúnyos megjegyzését az ő kedves meghívásáról, elvégre éppen értékelnie kellett volna az ő nagyvonalúságát, de hát ilyen ez a mai fiatalság; vagy hogy szokták mondani…
-Whisky. –pillantott bele a pohárba, mert mióta elkezdte iszogatni ezt a löttyöt nem egészen volt biztos benne, hogy tényleg az. –Vagy valami hasonló… -húzta el a száját.
Értette ő a célzást, meg a női lelkek szeszélyes és megfejthetetlen mivoltát, épp ezért lovagiassága újabb bizonyítékaként felemelkedett, kért egy italt a lánynak és a vendégek között szlalomozva letette elé az asztalra.
-Egészségedre! –villantott meg egyet a ritkán látható, féloldalas mosolyai közül és elfogadta Cat kezét. –Keith Daniel Kenway, de szólíts csak Keith-nek. –kacsintott rá és lepillogott a lány poharára. –Nem tudom nálatok mi a bevett szokás, de nincs még egy kicsit korán az alkoholizáláshoz? Elvégre egy finom nő vagy.
Keith már csak ilyen. Kissé félrebiccentett fejjel méregette a lányt, míg várta a válaszát. Nem tudta volna megmondani, hány éves, de nem is nagyon törte rajta a kicsi buksiját. A nők megfejthetetlenek voltak, ezt már régen megtanulta, a korukról érdeklődni pedig egy valóságos túlélő kalandnak tűnt a szemében. Na, nem mintha visszatartotta volna, ha a lány éppenséggel sokkal fölötte jár, ő egy Kenway; a vérében van az egoizmus.

Dwayne Warren & Keith D. Kenway
Egy elég kellemetlen helyzetbe kerülve...

Sok mindenre számítottam amikor leültem ide, de arra nem, hogy Whiskyvel fognak megkínálni. Ráadásul egy elsős!... Vannak még meglepetések a világban és ez is ahhoz írható fel. Keithet néztem, akitől ugyan kedves dolog volt, hogy hozott, de nem szeretem a Whisky-t, sőt a suli szabályzata kimondja, hogy nem lehet inni a fiatalkorúaknak. Prefektusként meg aztán... pláne nem kellene ilyesmit tennem, mert duplán rossz, ha még én mutatom a többieknek az ilyesfajta példát. Mély sóhajt engedek meg magamnak, majd a kézfogás és a bemutatkozás után leülök és őt figyelem egy darabig, aztán az italra pillantok amit végül eltolok magamtól.
- Hát igen, még kiskorú vagyok és nem igazán szeretem az ilyesfajta italokat... - jegyzem meg felé pillantva, majd átgondoltam hogyan közöljem vele, hogy a házirendet sértő cselekedet a szeszes ital fogyasztása, azon tűnődve, hogy talán azért mert inni, mert még nem mondták neki, vagy mert nagyon makacs fiú és szeret a szabályzat ellen véteni. Csak ezzel az a baj, hogy én emiatt most meg fogom büntetni.
- Ugye tudod, hogy mi ilyet nem ihatunk... - kezdtem bele, mert másodikos fejjel azért ezzel tisztában voltam még a prefektusi kijelölés előtt is. - Ezt tiltja a házirend és biztosan meg fogod ütni érte a... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert megláttam egy ismerős alakot felénk közeledni. Már csak ez kellett!...Oké ez a nap nem kerül fel a jó listámra.   A defenzor tartott éppen erre, én pedig már tudtam, hogy ezt a helyzetet biztosan nem ússza meg Keith, de még az is lehet, hogy én sem és akkor pedig felelhetek Marki bácsinál, aki valószínűleg nagyon mérges lesz rám, pedig egy kortyot sem ittam. Egy fájdalmas arckifejezéssel pillantottam az asztalra, majd magamban szitkozódva a helyzet miatt nézek fel az asztalnál megálló Dwayne Warrenre. Már egyszer találkoztam vele, így volt sejtésem, hogy mi lesz ebből az egészből. Megütjük a bokánkat, de rendesen, de ha mázlim van, akkor én nem. Amikor megszólal felpillantok rá, majd Keith felé lesek és végül vissza az előbbire jól meggondolva mit mondjak.
- Ezek közül egyik sincs a tulajdonomban. - a tekintetem újra a most megismert srácra emelem, mert így legalább össze tudtam szedni a gondolataim. - Éppen szerettem volna felhívni rá a figyelmét, hogy az italfogyasztást tiltja a házirend, azonban megláttam magát hogy jön, így még nem volt alkalmam megbüntetni érte. - mondtam őszintén, mert tényleg ez állt a szándékomban, na és az, hogy jól megbüntetem az előttem ülőt, ám sajnos ehelyett ebbe a kellemetlen helyzetbe kerültem, aminek kicsit sem örültem. - És ahogy sejtem bármit is mondok, akkor is nagy slamasztikában vagyunk... - teszem hozzá újra visszapillantva a férfira. Ahogy ránéztem rögtön úgy reagáltam, ahogy múltkor. Ha rákérdezne bármire mikor ránézek, akkor biztosan az igazat mondtam volna, de mivel most is azt tettem, így maximum elismételtem volna az előző szavaimat. Csak nehogy tényleg rám fogják hogy ittam. Még egy rivalló otthonról és teljesen össze fogok törni lelkileg. Na meg ha anyám fülébe jutna, hogy esetleg megpróbálkoztam vele ami ugyan nem igaz, de ki tudja mit mesél be magának a drága, akkor biztosan végem lenne. Bead valami javítóba, vagy még rosszabb! Még levegőt is elfelejtettem venni pár másodpercig ennek a gondolatnak köszönhetően. Inkább küldjenek büntetőre, vagy bármi, csak anyámnak ne mondják azt, hogy ittam, mert ő képes a hamis feltételezés miatt is bedugni egy javítóintézetbe.

~ Csoportosulás ~

Dvéjni bácsi, Dol néni, Elliotka és a Rosszalkodók

Váppápidu. Izabella készen áll, de mire is? Nem másra, mint arra, hogy nyakába vegye az édességboltot, de nem rest előtte még a faluban csámborogni kicsit. Ennek egyik oka, hogy Röncsit hazakísérte a házikójukba, ő maga pedig elment az ajándékboltba körülnézni. Még nem nagyon volt elképzelése, pedig már közeleg a karácsony, borzalmas. Nagy nézegetés közben vette észre a kirakaton belülről, hogy eljárt az idő, a fényviszonyok is jelezték. Ma járőrözni akart, így nem bánta, hogy későn indult el vissza, bár sokszor elmondta neki a nővére, hogy neki ilyenkor nem kéne a kastélyon kívül sétafikálni. Gyorsan még egy kis bódéhoz odaoldalazott, akkor még mellette ácsorgott egy évfolyamtársa is. Kedves akart lenni, így két fahéjas kakaót kért, de mire megkapta a finom forróságokat, elillant a társasága, mint a párafolt, ami száját hagyja el a hőmérséklettől. Szomorúan tudomásul vette, aztán a boltok, és helyiségek előtt végigvonulva nézelődött hol jobbra, hol balra. Hatalmas léptekkel szeli a métereket, egészen a csárdáig, ahol pont előtte ment be valaki.
Nem szereti az ilyen kellemetlen, és büdi és nagyon nem illő helyeket, azonban a nyitott térbe belátva szemei pillanatok alatt akadtak meg a bácsin, aki az apukája az iskolában. Hosszú történet, lényeg, a lényeg, szépen besurrant a leányka, a furcsa tekintetekkel mit sem törődve a két kakaóval a kezében. Éppen elcsípte a párbeszédet egy fiatal lány (nő?) és a vélhetően itt dolgozó vagy tulajdonos férfiú között. Óvatosan kocogtatta meg a vélhetően letört személy hátát, majd a kezébe nyomta az italt.
- Ez a legfinomabb... különben nem értem én őket, biztos jobb hely lenne ez, ha több kakaót tartanának.
Vonja meg a vállát, annyira közvetlen és random, hogy hihetetlen, pontosan ezzel a lendülettel lép a pulthoz csimpaszkodik fel és les be mögé.
- Komolyan, szerintem simán lehetne itt kakaót csinálni. Segítek is szívesen! Szabad?
Aztán leereszkedik, ha nem engednék be - amin senki nem csodálkozna, na mindegy -, visszatér eredeti elképzeléseihez, és nagy hevesen integetni kezd Dwayne helyettes bácsinak. Ezer faktoros vigyorral persze.
- Piros apu, HELLLLLÓ!

A Gyűlés

A régi idők emléke kísérti, kikapcsolódásra is szüksége van néha az ember fiának, különben meg neki nem tilthatja meg senki, hogy elhajoljon este, mint most is. Nem teszi ezt túl gyakran, nem is kedvence az alkohol, viszont jól bírja a nedűt, becsiccsantve nem látta még senki. Mikor pár órával ezelőtt, megérkezett a csárdába, ahol eltöltött néhány érdekes és kevésbé érdekes éjszakát, körülnézett, miféle figurák tolonganak éppen itt, ebben a füstös, vajsör szagú, áporodott levegőjű helyiségben. Őt ugyan nem zavarja sem a társaság, sem a szag, sem semmi, mégis szeret eltűnni kicsit a kíváncsi szemek elől. Könnyű neki, a mágiája ebben is segíti. Már elég régen jelen van ahhoz, hogy mindent lásson, de őt ne vegye észre senki, még az a szépen gyülekező társaság sem, akik a tanársegédje köré kezdenek csoportosulni. Látta bejönni a lányt, de akkor még nem tulajdonított jelentőséget neki, elvégre nincsenek az iskolában, de azért  a kialakuló kis csoport már erősen ingerli. ~ Hogy a fenébe, sehol nem lehet az ember magában. ~ Emelkedő alkohol szintje nem teszi empatikusabbá, inkább még jobban elrejtőzne, ám a figyelme mindinkább a "kisrakás" felé terelődik. ~ Mi folyik itt? Mindenki itt randizik ma? Vagy kihelyezett iskolai gyűlést tartanak? ~ Csalódottan emeli szájához a kiürülő poharat. Menne is a pulthoz egy újabbért, de nem volt hangulata átverekedni magát a tömegen, inkább szórakozottan forgatja a feles poharat, hol annak mintáját figyeli, hol a sok ismerős arcot. El is menne már innen, de ugyan az a helyzet, áttolakodni a tömegen, ahhoz nem fűlik a foga. Ezért aztán csak ül tovább a helyén, viszonylag tiszta fejjel, és csak figyel, mi fog történni amott.