Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Jamie
2013. augusztus 19. estefele

Valahogy az elmúlt félévben, olyan érdektelenül telnek a napjaim. Hogy őszinte legyek; semmihez sincs kedvem, olyan vagyok, mint aki jól végezte dolgát, ami részben igaz, mert megtaláltam Lizt, a találkozónk is sikeresnek mondható, és azt hiszem, hogy a mai ÁTV vizsgán is átmegyek. Mondjuk tanultam is rá rendesen.
A magyaroknak holnap valami nemzeti ünnep lesz tűzijátékkal és hasonlókkal, ahogy az elmúlt években észrevettem; nekik fontos ez a nap, mintha valami államalapításról, vagy miről szólna. Igazából nem vetettem bele jobban magam a magyarok történelmébe, mint amennyire muszáj. Ami igazából azt jelenti, hogy tudom a fontosabb ünnepek dátumát és úgy két uralkodó nevet. Nos, ez van. Én Angliában nőttem fel, ha valaki az angol történelemből kérdez, na, arra flottul válaszolok. Bár itt, Bogolyfalva fő utcáján sétálva, ezzel semmire sem megyek, a kánikulában, egy nappal a tizennyolcadik születésnapom előtt.
Hű, belegondolni is szörnyű, hogy már ennyi idő vagyok, holnap nagykorú leszek. Azt hiszem, hogy ez jó, vagy legalábbis annak kéne lennie. De így, előreláthatólag két választásom van; vagy egyedül töltöm, vagy a szobatársaimmal, akik talán azt se tudják, hogy holnap lesz, bár velük lenni meg mindig jobb, mint egyedül gubbasztani egy sarokban.
Egy nagy sóhajjal megállok, majd lassan körülpillantok a téren. Voltam már párszor ezen a helyen, de mindig csak átmentem rajta, sosem álltam meg, vagy mentem be egy boltba. Most viszont, ebben a pillanatban, hátizsákkal a hátamon, egy nappal a nagykorúságom előtt úgy érzem, hogy meg kell néznem, ki kell próbálnom. Sokan azt mondják, hogy fiatalkorban él az ember, akkor kell új dolgokat tapasztalni, hát legyen, én most csinálok valami újat.
Érdekes, ahogy megszületik az elhatározás és már követi is a tett, mert elindulok a legérdekesebb kinézetű bolt felé.
„Mátra Máguscsárda”
Nos igen, a neve adja a hely jellegét, de nem érdekel, határozott léptekkel indulok el felé, nem torpanok meg egy pillanatra sem, egészen az ajtóig. Az ajtó előtt megállok egy rövid pillanatra, majd végiggondolom a dolgokat. Ez nem rám jellemző, de nem is akarok rendszer csinálni belőle. Bemegyek, iszom egy vajsört, megvárom a tíz órát, hazaküldöm az ott lévő diákokat, már ha lesznek ott egyáltalán diákok.
Ahogy belépek, egyből egy kis kocsmaszerű helységbe kerülök, pontosan olyanba, mint amire számítottam. Egyből a pult felé veszem az irányt, azonban nem kerüli el a figyelmem, hogy néhány alsóbb éves is lézeng itt, jópár felsőbb évessel. Igazából nem akarom tudni, hogy mit isznak, így gyorsan lehuppanok a pult előtti székre.
- Szia - köszönök az ott álló fiúnak. Próbálok magabiztosnak tűnni, olyannak, aki nem csak holnap lesz nagykorú. - Egy vajsört kérek szépen - támaszkodom a pultra, miközben a kontyból kiszabadult vörös tincseim az arcomba hullanak.

Ruha

Jamie
2013. augusztus 19. estefele

Valahogy az elmúlt félévben, olyan érdektelenül telnek a napjaim. Hogy őszinte legyek; semmihez sincs kedvem, olyan vagyok, mint aki jól végezte dolgát, ami részben igaz, mert megtaláltam Lizt, a találkozónk is sikeresnek mondható, és azt hiszem, hogy a mai ÁTV vizsgán is átmegyek. Mondjuk tanultam is rá rendesen.
A magyaroknak holnap valami nemzeti ünnep lesz tűzijátékkal és hasonlókkal, ahogy az elmúlt években észrevettem; nekik fontos ez a nap, mintha valami államalapításról, vagy miről szólna. Igazából nem vetettem bele jobban magam a magyarok történelmébe, mint amennyire muszáj. Ami igazából azt jelenti, hogy tudom a fontosabb ünnepek dátumát és úgy két uralkodó nevet. Nos, ez van. Én Angliában nőttem fel, ha valaki az angol történelemből kérdez, na, arra flottul válaszolok. Bár itt, Bogolyfalva fő utcáján sétálva, ezzel semmire sem megyek, a kánikulában, egy nappal a tizennyolcadik születésnapom előtt.
Hű, belegondolni is szörnyű, hogy már ennyi idő vagyok, holnap nagykorú leszek. Azt hiszem, hogy ez jó, vagy legalábbis annak kéne lennie. De így, előreláthatólag két választásom van; vagy egyedül töltöm, vagy a szobatársaimmal, akik talán azt se tudják, hogy holnap lesz, bár velük lenni meg mindig jobb, mint egyedül gubbasztani egy sarokban.
Egy nagy sóhajjal megállok, majd lassan körülpillantok a téren. Voltam már párszor ezen a helyen, de mindig csak átmentem rajta, sosem álltam meg, vagy mentem be egy boltba. Most viszont, ebben a pillanatban, hátizsákkal a hátamon, egy nappal a nagykorúságom előtt úgy érzem, hogy meg kell néznem, ki kell próbálnom. Sokan azt mondják, hogy fiatalkorban él az ember, akkor kell új dolgokat tapasztalni, hát legyen, én most csinálok valami újat.
Érdekes, ahogy megszületik az elhatározás és már követi is a tett, mert elindulok a legérdekesebb kinézetű bolt felé.
„Mátra Máguscsárda”
Nos igen, a neve adja a hely jellegét, de nem érdekel, határozott léptekkel indulok el felé, nem torpanok meg egy pillanatra sem, egészen az ajtóig. Az ajtó előtt megállok egy rövid pillanatra, majd végiggondolom a dolgokat. Ez nem rám jellemző, de nem is akarok rendszer csinálni belőle. Bemegyek, iszom egy vajsört, megvárom a tíz órát, hazaküldöm az ott lévő diákokat, már ha lesznek ott egyáltalán diákok.
Ahogy belépek, egyből egy kis kocsmaszerű helységbe kerülök, pontosan olyanba, mint amire számítottam. Egyből a pult felé veszem az irányt, azonban nem kerüli el a figyelmem, hogy néhány alsóbb éves is lézeng itt, jópár felsőbb évessel. Igazából nem akarom tudni, hogy mit isznak, így gyorsan lehuppanok a pult előtti székre.
- Szia - köszönök az ott álló fiúnak. Próbálok magabiztosnak tűnni, olyannak, aki nem csak holnap lesz nagykorú. - Egy vajsört kérek szépen - támaszkodom a pultra, miközben a kontyból kiszabadult vörös tincseim az arcomba hullanak.

Ruha

Vöröske

Már egy napja betöltöttem a tizenkilencet. Egyáltalán nem változott meg semmi, a fontosabb már egy évvel ezelőtt megvolt, és azt hiszem, nem is fogom számolni a koromat. Anyukám mondta mindig, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Na hát én azt hiszem, örökké tizenhat leszek, egyáltalán nem vágyok rá, hogy felnőjek.
Gyerek már van a nyakamon, asszony szerencsére nincs. Kéne a fenének valami boszi a konyhába, aki egész nap zsörtölődik! Ehh... A gyerek is már szobatiszta, ellátja magát, csak az zavar, hogy vedel mint valami kocsis. Egyszer úgy nyakon fogom érte vágni - vagy majd a nővére, rá jobban hallgat -, hogy nem kívánja többé az alkoholt.
Nem ünnepeltem meg a napomat, még a fülem is a helyén maradt. Otthonról kaptam egy kisebb ajándékot, de munka után olyan fáradt voltam, hogy még mindig ott hever az ágyam végében, csak a levél van felbontva. Minden a legnagyobb rendben van otthon, persze anyu rengeteget kérdezősködött a levélben. Nem értem őket...hiszen semmibe nem kerülne, hogy használják a kandallót, és meglátogassanak...de ők tudják. Ha akarják látni a kisfiukat, majd lépnek. Engem ellep a munka, és nem bánom, nagyon élvezem a csárda vezetését, és az emberek közötti ugrálást.
Nem mellesleg rengeteg szép lány tér be hozzánk, így történt ez a mai napon is.
Délutános műszakra mentem be, már csak fél óra volt hátra. Éppen a pult mögött szusszantam egyet, amíg az unokahúgom, Bogárka futkosott körbe a vendégek körül. Pislogás nélkül néztem végig, ahogy egy csinos, vörös leányzó megállt előttem, majd köszönt. Elvigyorodtam, majd összevontam a szemöldököm, és oldalra biccentettem a fejem egy kissé.
- Heló kisasszony - üdvözöltem kedvesen. Nem lepleztem egy pillanatig sem, hogy kósza tincsei, és a csinos kis pofija egyből levettek a lábamról. - Igazolni tudod, hogy átlépted a korhatárt? - huncutul mosolyogtam rá, és próbálkoztam úgy összerakni a mondatot, hogy megértse, mit szeretnék. Nem gyakori, hogy ilyet kérdezek a vendégektől, pláne nem magyarul. Valami iratot, amiből kiderül...a neve. Persze nem az érdekelt, hogy hány éves, látszott rajta, hogy nem tizennégy. Meg egy vajsört még az unokaöcsémnek is adok, abban nincsen semmi rossz.

Jamie
2013. augusztus 19. estefele

Hát ez nem jön össze, legalábbis a kérdés erre enged következtetni, de mintha valami hátsószándék rejlene a mögött, amire elmosolyodom. A pincérfiú - angol akcentussal - elkéri valamilyen iratomat. Egy rövid pillanatig farkasszemet nézek vele, majd egy nagyot sóhajtok és a hátizsákomból előveszem a személyigazolványom, ami természetesen angol, elvégre ott élek, ha éppen nem az  iskolában vagyok. Ahogy a fiú elveszi tőlem az kártyát meg kell állapítanom, hogy elég jól néz ki, sőt, nagyon jól néz ki. Korban valószínűleg felettem lehet egy, maximum két évvel. Abban is biztos vagyok, hogy az iskolában még nem láttam, ebből arra következtetek, hogy nem diák, vagy mestertanonc, és csak nagyon ritkán jár be.
- Na jó - sóhajtok egy nagyot, mert bár még mindig fent áll a sejtésem, hogy nem feltétlen a korom miatt kérte el a személyimet, azért ezt neki nem kell tudnia. - Holnap, vagyis nagyjából három és fél óra múlva betöltöm a tizennyolcat, szerintem ezen most ne problémázzunk - mosolygok rá kedvesen, miközben a fülem mögé igazgatom a hajamat, mert már zavarnak a látásban.
- Csak Ginnie - mondom neki mosolyogva, majd hozzáteszem, hogy kicsit értelmesebb legyen a mondat. - Nem szeretem, ha a teljes nevemen hívnak, valahogy kiráz a hideg a Virginiától, így csak Ginnie - nézek rá, miközben akaratlanul is eszembe jut, hogy régen mennyit csúfoltak a nevem miatt. Direkt úgy ejtették, hogy köpték. Persze, a gyermeki találékonyság határtalan, főleg akkor, ha arról van szó, hogy a társainkat kell bántani, legalábbis én így vettem észre. Persze, én sosem éltem ezekkel a „módszerekkel”. Mindig is csendes elfogadó gyerek voltam, és tűrő, mivel tűrtem mindent, amit mondtak és csináltak. Mondjuk ez már a múlt, a távoli múlt, így gyorsan elhessegetem az emlékeket, majd az előttem álló fiúra mosolygok.
- És benned kit tisztelhetek? - kérdezem tőle, miközben leülök az egyik székre, mivel egészen idáig a pultra támaszkodtam. Mondjuk, mióta az eszemet tudom sportolok így nem nagyon fáradtam el, de ez most nem fontos, nem támaszkodhatok egész este a pultra, az egy kicsit furcsán venné ki magát, sőt,inkább nagyon furcsán venné ki magát.

Vöröske

Végig a kis vöröskét néztem, mialatt a táskájából előszedte az igazolványát. Tetszett a mosolya, és ezalatt a pár pillanat alatt jobban szemügyre tudtam venni. Tetszetős.
Még rá sem tudtam nézni az igazolványra amikor közölte, hogy hogy is áll korban. Felvontam a szemöldökömet, majd a kártyára pillantottam, és elolvastam a nevét, meg az adatait. Felsóhajtottam, örülök amikor a saját anyanyelvemen beszélhetek, és ahogy megláttam, hogy ő is angol, elmosolyodtam - még jobban, mint eddig -.
- Mi késztet egy ilyen csinos lányt arra, hogy egy koszos kocsmában ünnepelje a legfontosabb születésnapját, Ginnie? - kérdeztem tehát angolul. Ha nem szereti, nem erőltetem a teljes nevét. Ha már szülinapos, és még helyes is, hát én nem azon leszek, hogy megbántsam, vagy elijesszem.
- Ó, milyen udvariatlan vagyok, Jamie vagyok, Jamie Wayne, és enyém a csárda - mosolyogtam büszkén, majd széttártam a karjaimat. Tudom, hogy nem nagy szám, de büszkeséggel tölt el, hogy sikerült eddig egyben tartanom a helyet, és egészen jól alakulnak az anyagi dolgaim is.
Mikor észbe kaptam, hogy nem csak bámészkodni kéne - bár volt miben -, felkaptam egy korsót, és teletöltöttem a híres vajsörünkkel, amit egy alátétre helyezve leraktam a lány elé.
Leült a pulthoz, ezt meg én egy elégedett mosollyal nyugtáztam. Nem akadt ki a pofátlanságom miatt, ami valljuk be, jó dolog.
- Van kedved velem ünnepelni a születésnapunkat? Tudod, az enyém tegnap volt, a tizenkilencedik. Van még otthon egy kis torta, amit az unokahúgom csinált, és körülbelül húsz perc múlva végzek... - vetettem fel teljesen ártatlanul a kérdést. Nem volt különösebb hátsószándékom ezzel a meghívással, csupán szerettem volna jobban megismerni, a csárdán kívül is.

Jamie
2013. augusztus 19. estefele

Mondanám, hogy meglep, amikor angolul kezd hozzám beszélni, de ez nem így van, mivel korábban is észrevettem már az angol akcentusát. Mondjuk, örülök is ennek, mert itt Magyarországon nem sok emberrel tudok az anyanyelvemen társalogni. Apa egyszer azon viccelődött velem, hogy már töröm az angolt. Persze, nem gondolta komolyan, de igaza volt, sajnos. Hát van ez így, amikor az ember másik országban tanul.
A kérdése meglep, ami szerintem kiül az arcomra, de hamar rendezem a vonásaimat, majd megint elmosolyodom, és gyorsan összefoglalom a történetet. Természetesen angolul a továbbiakban.
- Tudod a tavalyi tanév végén a legjobb barátnőm se szó, se beszéd lelépett az iskolából és az óta se jött vissza. Valahogy ez mindig a mi napunk volt. Mióta itt vagyok, a születésnapomat együtt ünnepeltük. Valahogy - vonok vállat -, nélküle ez olyan más. Meg nem is tudom, hogy a többiek tudják-e, hogy holnap van a születésnapom.
Mondjuk Liz bármelyik nap visszajöhet, elvégre azt ígérte, hogy idén megírja a vizsgákat és jövőre végzősként - az osztálytársamként - ismét az iskola diákja lesz, de az még nagyon messze van.
- Szép neved van, olyan különleges - mondom neki, amikor bemutatkozik, majd amikor közli, hogy övé a csárda elismerően bólintok, mert nem tudok rá mit mondani. Azt hiszem, hogy ilyesmihez nem szokás gratulálni. Mondjuk még nem volt olyan ismerősöm, aki közölte velem, hogy övé a hely, ahová betértem, szóval nem éppen tudom, hogy mit kell olyankor tenni, vagy éppen mondani.
- Köszönöm - mosolygok rá, amikor elém rakja a vajsörös korsót, amibe egyből bele is kortyolok. - Finom - mondom, miközben figyelmesen hallhatom az ajánlatát. Először nemet akarok mondani, aztán meggondolom magam. Egyszer élünk, és nem lehet ebből semmi baj.
- Kicsi ez a világ - nevetek fel. - Egyébként boldog születésnapot és szívesen felmegyek hozzád. Ó, nagyon kedves unokahúgod van - mosolyodom el megint.
Nos, legalább nem egyedül töltöm a születésnapom a szobában gubbasztva, de nem ám. És éjfélig büntetlenül kimaradhatok, azt hiszem, hogy most először örülök annak, hogy ez a prefektusok előjoga.

Vöröske

Szomorú dolog, ha valakinek elfelejtik a születésnapját...bizony. Már akinek. Nekem ez most elég jól jött, talán éppen ennek köszönhetően az este folyamán többet is megtudhatok a vöröskéről.
Nem nagyon tudtam hogy reagálni, csak egy 'sajnálom' mosolyra futotta. Ez a vigasztalós dolog nem az én asztalom, jobban szeretem elterelni a figyelmüket az embereknek a gondjaikról.
- Véletlenül említsd meg - vontam meg a vállam vigyorogva. Én a volt sulimban szerencsére csak barátokkal voltam összezárva, így mindenki tudott mindenkiről...mindent. Szülinapokon a jó kis hideg vizes ébresztés volt a szokás, de aztán mindig adtunk egymásnak valami apróságot.
- Ohm, köszi - furcsán néztem egy másodpercig, hiszen nem az ő dolga a bókolás. Gyorsan túlléptem a dolgon, és inkább tettem a dolgom, amint eszembe jutott... Csúnya dolog megváratni a vendégeket, pláne az ilyen csinosakat, mint Ginnie.
- Egészségedre, szülinapos lány - kacsintottam rá olyan kis aranyosan. Igaza van, tényleg finom az itteni vajsör. Én sem változtattam rajta semmit, nem szeretném azt hallgatni, hogy mióta új tulaj van, nem is jó a vajsör.
- Köszi, most már az - utalok egy kissé arra, hogy mekkora szerencse, hogy betért. Örömmel hallottam, hogy elfogadta a meghívásomat, majd az órára pillantottam. Kereken tizenöt perc volt hátra. - Ő az unokatesóm - böktem a fejemmel a tálcával futkorászó Bogárkára, gondoltam biztos ismeri. - A kavicsba jársz, nem? - felvontam a szemöldököm, hátha tévesen ítéltem meg a helyzetet. Közben a mellette ülő idősebb hölgynek kitöltöttem a következő pohár whiskyét.
- És Ginnie, milyen közeledni a bűvös tizennyolchoz? - mosolyogtam rá kíváncsian, lopva az órára pillantva, mintha attól gyorsabban telnének a percek.

Jamie
2013. augusztus 19. estefele

- Véletlenül? - mosolyodom el az ötletén, majd elgondolom, hogy bemegyek a szobába és megkérdezek valakit, milyen napja van. Azt válaszolja, hogy jó. Visszakérdez, hogy nekem milyen napom van, erre meg rávágom, hogy elmegy, elvégre ma leszek tizennyolc éves. Igen, egy elég „véletlen” lenne. - Nem rossz ötlet, de ha eltervezem, hogy véletlenül megemlítem, az már nem is véletlen, mert elterveztem nem? - kérdezem nevetve Jamiet, mivel már én is belebonyolódtam a saját mondatomba, ami látszik is rajtam.
- Nincs mit - legyintek a nevére tett megjegyzésre, ami láthatólag meglepte, de ez nem zavart, mert hamar túltette magát rajta, hamarabb, mint a legtöbben túlteszik magukat a meglepetésen.
- Köszönöm - mosolyodom el a megjegyzésére, majd a magasba emelem a korsót. - De inkább azt mondanám, hogy egészségünkre szülinapos fiú, bár te még dolgozol, úgyhogy egyelőre nem ihatsz - nevetem el magam megint, majd megint kortyolok egyet a finom italból.
Ahogy az unokatesója felé mutat követem a megadott irányt, és megpillantom Bogárkát, akit mondjuk csak névről, meg látásból ismerek. Azt hiszem, hogy tagja a színjátszónak, így talán ott váltottam vele néhány szót, de lehet, hogy még ott se. Őszintén nem tudom, de látásból tényleg ismerős a lány.
- De oda járok, jövőre leszek végzős - bólintok. - Az unokatesódat nem ismerem személyesen, de azt hiszem, hogy együtt vagyunk színjátszóban. Mindenesetre szimpatikus lánynak tűnik - mosolygok rá a fiúra, majd megvárom, hogy kiszolgálja a mellettem ülő idős nőt, majd visszatér hozzám. A kérdésén egy rövid ideig elgondolkodom, majd egy nagy sóhaj kíséretében válaszolok.
- Igazából azt hittem, hogy majd lesz valami változás, de semmi. Nem érzek semmi, csak azt, hogy még meg kell írnom pár vizsgát. Aztán ki tudja - vonok vállat. - Lehet, hogy ha betöltöttem a tizennyolcat, akkor másképpen fogom gondolni - mosolyodom el, majd követem a tekintetét, ami az órát nézi. Még öt perc, az nem a világ, de így is vánszorog az idő.
- És te? Te éreztél valami különlegeset tavaly, amikor betöltötted a bűvös tizennyolcat? - kérdezek vissza, hátha a válaszával már az idő is elmegy, ami hátra van, és mire befejezi a választ, indulhatunk is hozzá.  

Vöröske

Ő is belekavarodott a zagyva mondatba, mint ahogy én is. De nevetett magán, hát én sem tartottam vissza, jót kacagtam rajta. Komolyan, mintha zavarba jött volna, bár nem lett olyan vörös, mint a haja, tehát nem tudom...talán spontán vannak ilyen belekavarodásai.
Azon is jót nevettem, amikor hozzátette a köszöntéshez, hogy nem ihatok amíg dolgozok. Igaza volt, munkaidőben nem szoktam inni, bár máskor se nagyon, legalábbis nem mértéktelenül. Gondolom sokan azt várnák, hogy kocsmatulajként éjjel-nappal vedelek, de annak semmi értelme... A vajsör semmi, és az a pár pohár pezsgő vagy bor, amit az ismerkedős estéken a lányokkal elfogyasztok, szintén semminek mondható, épp hogy hangulatot ad.
- Majd talán később - vontam meg a vállam, és felhoztam a témát, hogy esetleg megünnepelhetnénk közösen a születésnapját, meg az enyémet. Örültem, hogy nem kellett hosszan győzködni, és még az unokahúgomat is ismeri. Csodálatos, akkor majd ki tudom őt faggatni, hogy Ginnie milyen. Persze csak az este után.
- Majd ha lesz valami iskolai darabotok, hívjatok el, szívesen megnéznélek előadás közben - villantottam rá egy huncut mosolyt.
Az idő elütése érdekében kérdezősködni kezdtem. Tapasztalatom szerint semmi nem változik a bűvös tizennyolccal, azon kívül, hogy ár senki nem szólhat ha alkoholt fogyasztunk.
Teljesen kiment a fejemből, hogy a suliban vizsgaidőszak van, így érdeklődve figyeltem őt, ahogy beszélt, és mesélt. Aztán visszakérdezett, de nem tudtam semmi érdekeset mondani, csak megráztam a fejem.
- Semmit. Örültem, hogy önálló lehetek, és ennyi - végül adtam egy rövidke választ is.
Nagyon gyorsan letelt az a maradék kis idő is. Ginnie bőven tudott végezni a vajsörével, én meg beszéltem pár szót az unokatesómmal, és a kötényemet a helyére téve léptem ki Ginnie mellé a pult külső felére.
- Indulhatunk, Hölgyem? - nyújtottam a karomat, hogy nyugodtan karoljon belém, és ha nem volt semmi más mondanivalója, egyenest kifelé indultam, hogy hamar hazaérjünk.

Jamie
2013. augusztus 19. estefele



Jamie is nevet rajtam, én is nevetek magamon, mert mért ne? Engem nem zavar, ha nevetnek rajtam, főleg úgy, ha tudom, hogy van min nevetni, mert az a mondat tényleg irreálisan értelmetlenre sikeredet. Ez van, mindenkinek vannak ilyen pillanatai, nekem most jött el egy ilyen.
- Rendben - bólintok, amikor a fiú azt mondja, hogy később. Gondolom, most azt várná, hogy meglepődjek, de nem teszem. Attól, hogy valakinek van egy csárdája, nem kell éjjel-nappal vedelnie, valamint nem is tűnik olyannak, aki folyton iszik. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy egyszer, egyszer iszik egy kicsi bort, egy kicsi pezsgőt és ennyi. Ja, meg vajsört. De többet talán nem. Bár nem vagyok annyira jó emberismerő, így ezek csak elképzelések és találgatások.
- Jó - bólogatok lelkesen. - Ha odakerülünk, akkor majd küldök egy jegyet az első sorba - ígérem meg neki, bár van egy olyan sejtésem, hogy az unokatestvére mindenképpen meghívná, mert szerintem jóba vannak. Legalábbis én ezt sejtem, mert amikor az előbb megemlítette Bogárkát, rengeteg szeretet volt a hangjában.
Jamie válasza rövid, tömör és egyszerű a kérdésemre, de ezt meg is értem, elvégre sokan szeretnének önállóak lenni. Hogy őszinte legyek; én nem vágyom erre, mert most is elég önálló vagyok, tizennégy éves korom óta külföldön tanulok, magam osztom be a pénzem, és csak a szünetekben járok haza. Holnaptól ez sem fog megváltozni, nem fogok kiköltözni sehová, és nem leszek sem piás, sem láncdohányos, csak mert kiadják.
Az idő nagyon gyorsan telik, mire felocsúdok, már vége is a hátralévő öt percnek, a vajsörös korsóm is üres. Amíg Jamie az unokatestvérével vált pár szót addig én összepakolom a dolgaimat, majd kirakom a vajsör árát. Amikor a fiú megáll előttem, elmosolyodom, majd leszállok a székről és belekarolok.
- Persze, ahová csak szeretné Uram. Vezessen - mondom neki, majd kilépünk a csárda ajtaján a kellemes esti hidegbe.