Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=824039#post824039][b]Kállay Bertalan - 2021.01.03. 01:56[/b][/url]

Az üres lakás előnye, hogy annyi kacatot vehetsz, amennyit nem szégyellsz. Azonban, arra rá kellett jönnöm, hogy nem hozhattam el az otthoni készletek felét, így úgy döntöttem, nem bízom magam egy nőre sem, majd beszerzek apránként mindent magam. El kell majd mennem abba a svéd láncolatba, amiről bent is beszélt az egyik kolléga, mugli helyen van, ahol ritkábban járok, de egyelőre ez nem zavar. Csak az a mondata, hogy hatalmas és eltévedhetsz benne, arra pedig lehet, hogy ha nem is a bátyámat, de valakit el kellene vinnem. Kevés ismerősöm van itt, barátaim zömére a születési helyemen élnek, ahol éltem én is eddig, szóval egyelőre, a helyi erőkkel próbálkozom. Az Antikvitással már kettő napja szemeztem, volt egyszerre egy giccses érzete, de az is, hogy odabent kincsek lapulnak. És milyen igazam lett! Az eladónő kedves teremtés, érdeklődtem tőle, hogy tart-e igazi, mugli-féle írógépet, amelyben semmi mágia, csak tinta és a papír varázslata jön létre, de egyelőre ilyet nem talált, csak aminek diktálni kell, nekem pedig az nem kellett. Így, megbeszéltük, hogy értesít, amint talál egyet, én pedig cserébe, vásároltam. Lett egy új lámpám, az íróasztalra, össze nem illő, azonban annál jobbnak ígérkező kávéskészletem, egy apró kép, melyen egy kutya szivarozik és néha mormog valami olyasmit, hogy az „üzletben nincs barátság” és hasonlók. Elvileg valami filmes utalás, de olyat se láttam nagyon, viszont, a nappaliban jól fog mutatni. Egy kartondobozban pihennek a kincsek, én tartok hazafelé, amikor egy, vélhetően megbűvölt hógolyó csattan a tarkómon. Sok hó esett, a gyerekek örülnek, kicsik és nagyobbak, én meg feljajdulva kapok oda és forgatom a fejem, merről jöhetett.
- Hé! – kiáltok oda, és ha nem lépek előre, akkor a következő is felém reppen. Nem tudom, hogy véletlen, vagy direkt, a nevetgélésük pontosan arra az ördögi érzetre segít rá, hogy én most áldozat vagyok. - Na megállj – Bertalan vagyok, auror és épp leteszem a dobozom, hogy lehajoljak. Nem akarok bűvölni, mert az lehet erősebb lenne, amit ildomos kiskorúak felé intézni, csupasz kezem azonnal átfagy, ahogy meggyúrom azt. Talán most feladják, talán nem, de egy pillanatra minden gondolkodás nélkül leszek újra egy közülük, ahogy felegyenesedve, készen állok a „bosszúra”. Hamar történik mindez, amint derekam egyenes, úgy már hajítom is, kézzel, amúgy nem olyan erősen, de a cím helyett valaki egészen máshol landol. Mondjuk úgy, mágia nélkül nemigen tudok célozni.
- Basszus – szisszenek fel, amikor látom, hogy egy nő vállának, remélem vállának csattan a hirtelen gyúrt labdacs, a gyerekek kinevetnek, én meg, az új kávéscsésze alátéteimmel majdnem megegyezőre nyílt szemekkel szaladok a nő felé. – Ezt azt hiszem sehogy sem tudom kimagyarázni. Ne haragudjon, nem volt szándékos – bűnbánó tekintettel segítek szívesen lesöpörni a havat, ha engedi és ha nem nyel le keresztbe. Barátokat kellene szereznem, igen, de így nem lesz egyszerű.
- Nem fáj?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=824051#post824051][b]Kállay Bertalan - 2021.01.03. 13:25[/b][/url]

A doboz ott ázik a hóban felfele, nekem meg csak az volt mára a tervem, hogy felavatom azt a készletet egy jó kávéval és hátradőlve olvasok valamit, vagy talán elnézek a testvérem felé, fogalmam sincs, mert nem sok szabadnapom van és azokat sosem tudom ésszerűen beosztani, mindig valami olyan lesz belőle, amelyre nem számolok és amely nem olyan hasznos. Egyszerre vagyok az a felnőtt, akit apám lát és aki az auror, még ha annak tényleg nem is örült annyira, hogy a faluba delegáltam. Szerinte nekem a fővárosban a helyem, központi helyen, hogy minél előbb léphessek előre, úgy véli, akik vidéken, eldugottabb helyen vannak, azok kevésbé érvényesülnek és persze, nem is olyan tehetségesek, de én megnyugtattam, hogy nem azért raktak „félre”, mert bajt okoztam. De a dobozom továbbra is a földön, én pedig mégsem viselkedem úgy, ahogy azt apámnak lefestettem. Mintha azzal, hogy távolabb kerültem, én is más lennék, pedig sosem voltam más és nem is akartam az lenni, nekem elég volt, ami „jutott”. Itt van minden, ami kellhet, hamarosan még írógépem is lesz és itt nem kell fiókba rejteni, hogy mivel ügyködöm, hagyhatom az asztal közepén, a nappaliban és azt hiszem, ez a fajta szabadság az, amely miatt én lehajoltam és gyúrtam a havat, hogy aztán szegény, szerencsétlen erre haladót találtam el azok helyett, akik még küldenek párat az irányomba, mielőtt eltűnnek, de én ugye, a fiatal nőhöz siettem. Riadt tekintetem még nagyobbra nyílik, hogy aztán egy pillanat alatt párologjon el a riadalom, és költözzön helyébe a megnyugodás kellemes érzete. Eltalálhattam volna azt a furcsa kalapos urat is, aki érdekesen ráncolt homlokkal néz felénk, ahogy végül én is nevetek egy aprót. Túlreagáltam, azt hiszem, hiszen ez csak hó, nem egy átok, amelyet valami bandita felé küldtem és civilt talált el. Szerencsére.
- Hát én is, de… szerencsére borzasztóan célzok – szelídül mosollyá a nevetés, mert mind lehetünk gyerekek, valahol egyszer hallottam, hogy nincs igazán életkorhoz kötve, ki meddig érzi magát annak. Én hamar elvesztettem és őszintén, soha nem mentem ki a többiekkel havat gyúrni, mert tanultam inkább, néztem őket az ablakból, néha a párkányra tapadt havat hajítottam el feléjük, majd mentem és olvastam a többi fejezetet. Lehet, hogy amiért kimaradt ez, azért tartom én is most már viccesnek? Nézem, ahogy leteszi a szatyrokat, már kérdezném, hogy mit szeretne, vagy csak letakarítani magát, de tincsein hamar olvad a hó, ő pedig lehajol. – Ha! – kapcsolok, hogy mire készül és karjaimat kitárva várom a viszonttámadást, amit „megérdemlek”, úgy igazán. De csak egy apró gombóc csapódik mellkasomnak, lepillantva nézem, hallgatom csilingelő nevetését. Saját ajkam beharapva fojtok el egy vigyort, majd hátrálok pár lépést.
- Rendben, hölgyem, ön akarta – mint valami ádáz csatajelenet a hasábokon, úgy nézünk egymással farkasszemet, ahogy az újabb adag gombóc csapódik kabátomnak. Fejem csóválom meg és veszem fel a havat. – Kicsit erősebben, így – mutatom, hogy nyomom össze, pedig közel sem tökéletes. A gyerekek simára is tudják lapogatni, az enyém göcsörtös, azonban feleakkora erővel hajítom el, mint ahogy az előbb, mégis a pad támláját találom el.
- Uhh… - úgy néz ki, talán kancsal lettem, de nem adom fel, újabb és újabb adagot veszek lassan átfagyott ujjaim közé és dobom felé a havat, arra azért figyelve, ha eltalálom, az valahol a karja, és lábtája legyen. – Na még egyet! – és hirtelen, már talán nem is vagyunk olyan felnőttek, egyikünk sem. Mik nincsenek erre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=824057#post824057][b]Kállay Bertalan - 2021.01.03. 14:41[/b][/url]

Egy percre megállok, amikor úgy látom, keres valamit, hirtelen ötlik eszembe, hogy talán a fülbevalót, amit az első, rosszul irányzott gombóc üthetett ki a füléből, még ha nem is volt olyan erős, megeshet. Aztán szép lenne keresni a hóban, azonban, ahogy továbbra is nevet, úgy nyugszom meg, hogy semmi gond nem történt, ami elveszett, ha elveszett, az meg is lett, így nem kell aggódni tovább. Valami apróságot látok, kicsi, sötét pamacs, azonban időm nincs megnézni jobban, hiszen, a forrócsoki tét. Nem mintha földhöz verne, ha nekem kellene megvennem, sőt, ez inkább, csak móka. Furcsa, hogy az ember néha mennyivel később jön rá, hogy ami másoknak természetes és megvolt, az a saját életéből mennyire hiányzott. Mármint, Ákossal bőven borítottuk be egymást hóval gyerekként, azonban a közeli iskolába érve, háztársaimmal már koránt sem volt rá alkalom, ők megtették, én meg… Érdekes lesz megint a falak között sétálni, egyelőre még nem mentem be a papírokat elrendezni, ott is téli szünet volt, az ünnepek után most kezdenek majd visszaszállingózni a diákok és az ott dolgozók is. Majd rákérdezek Ákosnál, hogy mi merre pontosan, neki jobb naptára lehet az enyémnél, addig az irodában nézek át mindent, mi és merre. Új feladat ez, amellyel olyan elszántan nézek szembe, mint a jelenlegi hógolyó-csatával. A nevét sem tudom, ami vicces, mégis úgy viselkedünk, mint akik egymás melletti házban nőttek fel és felveszik ott a fonalat, ahol abbamaradt az egyik téli reggelen. A célt tévesztett golyóm nem tesz kárt semmiben, abban a pici, fekete pamacsban sem, de talán a rá hulló hódara nem lehet a kedvence. Biztos valami apróság, mert mintha mozogna. Egyelőre, oktatok inkább.
- Úgy, úgy, jó sima lesz – bólogatok, közben a magam darabját is kézbe veszem, hogy hasonló módon járjak el. Csakhogy ezt már eldobni nincs időm, ugyanis, ahogy feljebb egyenesedem és fejem fordítom, emelem felé, csakhamar csattan valami az arcomnak. Egy apró koppanás, a hideg és a fájdalom szétáradása. Azt tudom, hogy amikor realizáltam, hogy mi is közeledik felém, szóra nyitottam a szám, így most abban is van egy adagnyi hó, amit félrefordítva a fejem, kiköpök, hogy aztán hűs, ajakamat zsibbasztó érzéssel nyammogjak.
- Áu? – a golyó a kezemben szétroppant, ahogy a pillanatnyi riadalommal rászorítottam, így elengedem, amúgy is már szinte fájnak a hidegtől. Sűrűn pislogva szabadítom meg szempilláimat is a hótól, mire tisztán látok, már előttem áll és arcomról takarítja a havat. Csakhamar aprót nevetek, hogy semmi gond, hogy nem lett belőle baj. Ezért nem szerettem hógolyózni, eszembe jutott.
- Nem, dehogy is. Csak hideg – de az nagyon. Egyhamar eltűnik a hó, kicsit magam is besegítek, amikor átdörzsölve arcom, az utolsó vízcseppeket is próbálom eltüntetni. Mint valami nyúl, úgy mozgatom meg az orrom, párat szipogok is mellé. – Nem, határozottan nem – villantom mosolyom felé, majd szusszanok. – Én becsülettel feladom, lefagytak az ujjaim – mutatom fel vörös, vizes kezemet, amelyeknek jót tenne, ha ilyen időben kesztyűt húzok. – Szóval, állom azt a forrócsokit, rendben? Nyert, egy igencsak pontos találattal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=824071#post824071][b]Kállay Bertalan - 2021.01.03. 17:30[/b][/url]

Mert a meleg havat még nem találták fel, így más nem is lehetne. Ki és be hajítgatom az ujjaim, majd egyenesen a zsebembe dugom, bár tudom, hogy sétálni, zsebre tett kezekkel nem  a legjobb, mert ha valaki esik, akkor semmi esélye annak, hogy támaszt keressen, de egyelőre ácsorgunk, így ennyit megengedek magamnak.
- De, valahol a szekrényben, nem gondoltam, hogy havazni fogok és amúgy simán bírtam eddig – húzom el a szám, hogy ugyan sapkát semmiképp sem szeretek hordani, a kesztyű még oké és viselem, ha olyan szeles, hideg idő van, amitől bőröm repedezik a bütykökön és hiába kenegetem, nem lesz szebb, de cserébe random pillanatokban reped fel és kezd vérezni. Tapasztalat? Az. – Ezentúl inkább zsebre vágom, ha nem is használom – ez inkább magamnak ígéret, ahogy közben kihallom, hogy a magázódás tőle elmarad és ez nem baj, egyáltalán nem, de meg szoktam adni a nőknek azt, hogy előbb hagyják el, mert úgy illik. Ha nekik nem gond, onnantól nem erőltetem, de valahogy a hivatali évek alatt rám ragadt, hogy ezt a hangot üssem meg elsőnek. Apám szerint így a legjobb, Ákos néha csodálja, hogy tudok olyankor is higgadt és nyugalmas hangnemet megütni, amikor más már üvöltene, nekem meg ők a meglepőek, hogy ez szóba jön. Nekem természetes.
- Ugyan. Most, vagy későbbi alkalom? – mert én ráérek, csak a dobozt kellene már felvennem a földről, mielőtt teljesen használhatatlan lesz. Pillantásommal jelzem, hogy egy szekundumnyi időt kérek, amíg odalépve kapom fel, nem nagy, így elfér a kezemben, de még időben, nincs meleg, hogy a hó olvadt legyen annyira, hogy ezzel gond legyen.
- Ó, ezt így kell? – mert amikor hideg, akkor mindenki meleget kíván, hallottam én már intelmet arra, hogy ha nagyon ki vagyok melegedve, ne igyak nagyon hideget sem, de őszintén, kinek van kedve a langyos vízhez, amikor ott a hűs is. Nem vagyok torokfájós, viszont van benne igazság, amikor két napig krákogok utána. De ezt az átfagyott ujjas dolgot sosem így csináltam. – Akkor én köszönöm. Sose gondoltam volna, hogy ebből lehet sérülés, bár arra emlékszem, hogy fáj – gondolkodok el a dolgon, ahogy közben a másik vállára kapaszkodik az a kis pamacs, akit korábban láttam. Arcom felderül, mert kicsi, szőrös és aranyos dolog, az ilyeneket szeretik az emberek, én meg állatbarát vagyok, olyannyira, hogy meg sem eszem azt, amit mások igen.
- Haláli kis figura – bökök a válla felé, majd ha forró csoki, ha nem, teszek egy pár lépést, leginkább azért, hogy ne az út közepén ácsorogjunk. – Én a Macskabagolyban vettem ki egy lakást, az elég kellemes környék, de ahogy sétáltam a többibe, mikor nézelődtem, igazából kicsit mind egyforma, de nem sűrűn lakott. Szép telkek, sok a zöld, a közeli erdő miatt. Miféle hely lenne a tökéletes?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=824126#post824126][b]Kállay Bertalan - 2021.01.04. 22:15[/b][/url]

- Az még egy ésszerű megoldás, igen – nevetem el magam, ahogy felém kacsint és igazából a leglogikusabb megoldást veti elém, mert hát, az egyszerű a legkönnyebb, de néha az nem jut elsőre az ember eszébe, pedig nem is kell valami igazán bonyolult témáról gondolkodni. Most elég csak a kesztyűmről, amelyet remélem nem fogok elfelejteni sem, mert valami otthon jobban lefoglalja a gondolataim.
- Rendben van. Beszéljünk le valami nagyjából időpontot? – érdeklődöm, hogy erre van-e ötlete, vagy valami teljesen véletlen időpont és találka legyen belőle, mert ugye, ez a városka nem olyan nagy, hogy elvesszen benne mindenki hetekre, hónapokra. Jártam külföldön, láttam akkorákat, hogy abba az én gondolatom szerint egy országnyi ember is elfért volna, amelyek nagyobbak a mi fővárosunknál bőven. Nem mintha gondot okozna ez, hiszen nem kell nekem ott élnem, valahogy mindig is a kisebb közösség és hely volt az, amely körbevett, nem tudom mennyire érezném biztosnak azt, hogy én ott létezem. Senki elől nem zárom el magam, így előle sem, csak örülök, hogy olyasvalakit talált meg az eltévedt hógolyóm, aki vevő volt rá, aki végül felvette és folytatta, bár nem terveztem, hogy ilyet csinálok, de társaságban jobban működik ez. Ákos is biztos örülne, hogy nem kuksolok a lakásban a könyveimet bújva, hanem kicsit kiszabadulok.
- Szóval gyógyító és gyerekek. Az szép kettős, a rendelőben dolgozol? – mosolygok egyet, mert fontos a gyógyítás, igazából nem szoktam nagyon megkülönböztetni, hogy ki és mire szakosodott, hiszen azok is egyformán fontosak a társadalomnak. Még a bűnösök is, elvégre, akkor én nemigen tudnék mit munkálkodni. Lenézek a kezemre, hajlítgatom, eléggé hideg és valóban kelleni fog valami módszer, nem voltam felkészülve a hóra, így nem. Leengedve, dobozomat fogva pillantok a kis barátjára, aki immáron a vállán ücsörög ismét és látványosan jól érzi ott magát.
- Mint a kávéskészletem, nem összeillő, senkinek se kellett, nekem meg egy kincs és viszem haza éppen – persze, ez sarkalatos hasonlat, de igaz. Ami másnak hibás, van akinek kincs. Félszemű, félfülű kutyák és macskák, vagy épp lábuk vesztett, akárhogy is, de nehezen kelnek el, mások pedig alig várnak egy ilyen társat. – Akkor főképp hálás kis kedvenc, bár inkább azért, mert hála neked, nem kell többé a sarokban kuksolnia. Merre éltél Amerikán belül? – nem jutottam még el odáig, de egyszer szeretnék, úgy majdnem minden országba, kontinensre el-eljutni, kicsit körbenézni és hazajönni. Nincsenek terveim, hogy máshol keresek boldogságot, utazni annál inkább mókásabb. De legalább, lehet, hogy tőle megtudok majd pár olyan helyet, ami nem biztos, hogy turista paradicsom, viszont annál inkább érdekes.
- Áááh, megértelek. Mondjuk én is csak azért ott vagyok, mert a többi lakásban három hálószoba volt, nekem a kettő is sok, de még meg tudok vele békélni, mert lett belőle dolgozószoba. Szóval természetközelibb és nyugodt. Hmm… a város végén a Mennydörgő? Az egészen új, ha jól tudom – vakarom meg az állam, mert oda is mentem lakást nézni, de már tömve voltak az apró, agglegénylakások – köztük bátyáméval együtt. Sétálva vele idézem fel az utca képét, egész jól lefedi azt, amit ő keres.
- Ó, milyen ostoba vagyok – torpanok meg egy pillanatra. – Bertalan, de elég akkor a Berti. Örvendek, Nia – nyújtom felé a jobbom, majd ha elfogadja, egy apró kézrázás után lépkedem tovább vele. – Rendben, gyere, ha kicsit kerülünk, meg tudom mutatni azt az utcát, amit mondtam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=826653#post826653][b]Kállay Bertalan - 2021.02.21. 21:51[/b][/url]

Áhh, hogy a véletlen, mint most is, mert ezt nem lehet irányítani. Ha egy mogorva öregasszonyt találok el, már otthon lennék, ha egy gyereket, lehet még mindig, de őt sikerült és nem vagyok otthon és nincs is kényszerem futni, mert felesleges. Egyszerűen tettük, amit és bár kaptunk pillantásokat, csak nevetni lehetett rajta. Pedig engem ennek zavarnia kellene, mert nem vagyok átlagos civil, van, amit képviselnem kell, ahogy annak idején a tanulásba fektettem mindent, most, pár percre annyira átlagosnak éreztem magam, mint bárki más.
- Rendben van – egyezek bele végül én is, hogy legyen így, nem akarok ráerőltetni egy dátumot, amikor lehet, valami, valamelyikünknek közbe is jön és már nem lesz megfelelő. Nem tudom igazán milyen ez, mert én leginkább mindig is terveztem, számoltam az időmmel, nem árt azonban, ha megismerek másfajta szemléletet is. Vagyis, nagyon úgy remélem, hogy ezzel sincs gond.
- Ó! Hogy úgy. Igen, annak nevezik. Szép szakma mind a kettő – mosolyodom el, bár nekem sosem volt akkora energiám egy ilyen szakmához, de máshogy szolgálom a közt, ha lehet így nevezni. Őrzöm a rendet, hogy a hozzá hasonlók és a szülők bőven biztonságban tudják gyerekeiket mind a faluban, mind a világban talán. Nem szokásom hencegni vele és köpenyt kérni érte, csak tényként szoktam közölni, amiből látni, hogy mi energia van benne. Olyasmi ez, amit lehet nem értenének meg, hogy ki miatt áldoztam fel – nevezzük így, igen – az álmomat, azt, hogy mást csinálnék talán, ha nem is regényeket írnék főállásban, de valami írás. Lehet újságírnék, nyomoznék másképp, lehet, csak komolyabb lapokba értekezéseket, vagy lektorálnék. Fogalmam sincs, mert, miután semmi sem lett belőle, képzelegni sem képzelgek tovább. Annyi van, amennyit titokban a fiókban rejtegetek és dédelgetek.
- Szabad bizony, minden kincs, ami annak van tartva – legyen az egy kisállat, egy teáskészlet, vagy csak gondolat, személy. Minden azon múlik, ki gondol így rá. A kis hangra aprót nevetek, mert ez az a tipikus hang, ami mindenkiből ezt váltja ki, akaratlanul, ahogy a sok mosolygás között jön a görbe könnyen, vagy más ásítása után következik a sajátunk. Elcsendesedve hallgatom őt, aprókat bólogatva ismerem meg egy kicsit a történetét. Érdekes, a menekülés is, meg a hazatalálás is, ahogy minden, ami elhangzik. Mások élete, egy más történet, amelyet a sors ír és valami hatalmasabb erő, ki miben hisz. Én az emberekben, mindenki a saját maga írója.
- Azok sokkal szebbek, mint a zsúfolt belváros – bólintok, ahogy Pest vagy épp más város peremkerületein kényelmesebb mozogni, mint a fojtogató közepében. – Nagyon kedves tőled, hogy betartottad az utolsó kérését. Elhoztad őt magaddal, így most már biztosan nyugodtan pihen. Nem a legnagyobb, legjobb ország, ez tény, de szeretem – mert nem vagyok én vérmes hazafi ugyan, de szeretek kirándulni, akár a határokon belül is, még ha sokszor nem is teszem. Családdal esett meg, vagy épp Ákossal, újabban inkább egymagam, ha úgy adódik.
- Értelek, értelek, akkor az annyira mégsem jó az. Nem vagyok tökéletesen ismeretes erre, diákéveim alatt láttam annyit, amikor néha lejöttem. Otthon ülős típus voltam – vagy inkább magam zártam be. Elindulunk végül, hát legyen most ő az útitársam és talán ő is talál valamit. Véletlen, mint ahogy most engem. Jobban fogok rá a dobozomra, majd bólintok.
- Remélem, megtalálod amit keresel. Addig meg sétálunk egy jót – és bár ugyan nem tervezzük a világ megváltását, de szeretek beszélni és hallgatni, így, kölcsönösen, mikor miről folyik a szó, de hiába a kis kerülő, amit teszünk, így is ez volt a legrövidebb utam hazafelé.