Nagy szemeket meresztve Beliánra várakoztam, hogy milyen választ kapok tőle, mert észrevettem, hogy nagyon elkalandoztak a gondolatai. Ugyanezt tapasztaltam apánál is, sokszor a semmibe révedt szemekkel hallgatta anya eszmefuttatásait, és úgy tűnt, hogy nem is hallja, amit mond neki a felesége, mert gondolatban jóval messzebb járt nála. Persze anyunak rögtön feltűnt az, ha nem figyelt rá apám, olyankor jó erősen vállba bökte, és kihangsúlyozta, hogy fontos mondandója van számára, de úgy, hogy közben zengett az egész ház. Én azért ezt az opciót nem mertem alkalmazni Belián-nál, inkább megvártam, amíg visszatér a valóságba mély gondolataiból.
- Tényleg? Úgy gondolod? Hű, azt nagyon élvezném! - csiripeltem neki szinte tapsikolva. Úgy tűnt, hogy nagyon nagy szakértelme van ebben a témában, az pedig rendkívül jól esett, hogy az állatok terén nagy bizalmat fektetett belém. Én egyébként is imádtam az állatkákat, szóval egyetértettem vele abban, hogy a jövőben nekik szentelem majd az életemet, ha minden jól megy. Anya mindig kihangsúlyozta, hogy csak a kiváltságos emberek élvezhetik a munkájukat, én pedig közéjük akartam tartozni. Apa is élvezte a munkáját mondjuk, de ez valahogy sosem lett kihangsúlyozva számomra, pedig nem voltam vak, és tudtam, hogy szereti a hivatását.
- Szuper, akkor simán elhozhatjuk. Bár gondolom, nem is árusítanák őket, ha még nem lennének szalonképesek - feleltem a tanáromnak mosolyogva.
- Jujjj, de jó! Már alig várom! - ugráltam örömömben. Nagyon rendes volt Beliántól, hogy segít nekem majd könyvet keresni a tacskókról a közeljövőben.
- Hűűű, ez nagyon jól hangzik! Remélem, hogy nekem lesz ilyen képességem. Szerinted mikortól várható ez? Mikor fogok ilyen csúcsszuper képességgel rendelkezni? - kérdeztem nagy szemeket meresztve a tanáromra huncut mosollyal az arcomon. Úgy tűnt az elmondása alapján, hogy a nők számára a jövő rendkívül kedvező lesz, hiszen ők irányítanak, és szinte minden az ő kényük-kedvük szerint alakul majd. Bár, ezt már anyunál meg apunál is tapasztaltam, szóval bíztam benne, hogy nekem is meglesz az a képességem, ami anyukámnak is van.
- Igen, ha elég okos leszek már, akkor a bútorcsere sem lesz gond. Bár lehet, hogy a kutyu nem fogja megrágni a berendezést, bár ezzel még nem vagyok tisztában - vontam meg a vállamat a tacskóra utalva.
- Hát, nem a madarak lesznek a nyerők, inkább a kutyushoz húz a szívem - közöltem a férfival nagy meggyőződéssel. Persze a madárkák is aranyosak voltak, de hozzám jobban illett egy aktívabb eb.
- Sajnálom, hogy sosem kaptál madarat - feleltem szomorú hangon a tanáromnak. Sajnáltam, hogy az apja nem engedte meg neki, hogy madarat tartson, biztosan nem gondolt arra, mennyire fontos tényező ez a másik fél számára.
- Köszönöm! - hálálkodtam Beliánnak, hogy kézben tartja dolgokat, és intézi, mert én igazán nem tudtam, hogy mi ilyenkor a módi.
- Naná, hogy készen állok! - ujjongtam örömömben. Én sem örültem volna a doboznak, viszont meglátva, hogy a tanárom nyakörvet adott rá meg pórázt rögtön megnyugodott a lelkem. Rögvest át is vettem tőle az állatkát, a sétáltatáshoz illő szettel együtt.
- Névként arra gondoltam, hogy Csoki vagy Firkóci lesz a neve. Neked melyik tetszik jobban, szerinted melyik illik rá leginkább? - kérdeztem Beliántól érdeklődő tekintettel.

Érdeklődve hallgattam, ahogyan a tanárom a szakma választással kapcsolatban mesélt. Belegondoltam, hogy nálunk mindkét szülőm szerette a hivatását, bár anyám az elmondása szerint sok mindent feláldozott apukám miatt.
- Anya természetgyógyász, apa meg magánnyomozó. Mindketten imádják azt, amivel foglalkoznak, apu igazi munkamániás. Legalábbis a legtöbb időt a munkahelyén tölti, anya meg mindig rágja a fülét, hogy több időt is tölthetne a családdal. De apa mindig azt mondja neki, hogy ő hozza haza a több pénzt, ilyenkor anya meg csendben marad - osztottam meg a családban elhangzottakat Beliánnal nagy lelkesen.
- Amúgy meg Szentendrén élünk, király az a hely. Ott van a Duna partja is közel hozzánk, ott szoktunk sütögetni, meg lehet bringázni is arrafelé - folytattam a mesélést nagy beleéléssel.
- Jártál már ott? - kérdeztem nagy szemeket meresztve a férfira, hiszen tudtam, hogy egyébként egy igen kedvelt kirándulóhely volt a lakhelyem az emberek körében.
- Én nagyon szeretem a szüleimet. Miért kell várnom arra, míg nagyobb leszek? Szeretem a barátaimat is - tettem hozzá gyorsan. Kicsit összezavarodtam most, mert úgy tudtam, hogy a szeretetet bárki bármikor megtapasztalhatja, hiszen az az életünk része. Mindenesetre kíváncsian vártam Belián magyarázatát, hogy adjon egy kis felvilágosítást ezzel a kijelentésével kapcsolatban.
- Ha kap sok gumicsontot meg gumicsirkét, akkor azokkal is beéri vagy szerinted megrágja azért a bútorokat? - tanakodtam hangosan, hiszen nem örült volna senki sem a szobában, ha a bútorok az ebek harmincadjára jutnának. Mondjuk engem annyira nem zavart volna, de biztos kikaptam volna érte...
- Az biztos, bagolyból nincs hiány, végül is ők felelősek a posta szolgáltatásért, általuk érkeznek meg a levelek - feleltem, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon a mugli világban a baglyokat miért nem lehet betanítani arra, amit a varázsvilágbeli társaik csinálnak.
- A kutyus nagyon jól viselkedik, egyáltalán nem ellenkezi a nyakörvet, és a pórázt is jól viseli - mondtam büszkén, miközben megsimogattam párszor a kutyus buksiját.
- A Csoki név nekem is nagyon tetszik, illik is rá! Akkor ez lesz a neve! - válaszoltam csillogó szemekkel, majd elhatároztam, hogy megtanítom pár trükkre az ebet, hogy álljon, üljön, hallgasson a nevére, meg ilyesmikre.
- Nézzük meg a könyvet! - feleltem a tanáromnak, majd Csokit felkészítettem arra, hogy végre megsétáltathassam. Látszott rajta, hogy tanulékony kutyus, emellett pedig igen nagy volt a mozgásigénye, de ez számomra egyáltalán nem okozott gondot, mivel én magam is egy kis energiabomba voltam a szüleim elmondása alapján.