Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836724#post836724][b]Szigethy Sándor - 2021.09.09. 08:29[/b][/url]

Bogolyfalva báját a nyüzsgés adja meg leginkább. Visszaemlékszem azokra az időkre, amikor még tanulóként jártam ezt a települést, és egy árva hangot alig lehetett hallani. Fejlődik folyamatosan ez a hely, azonban én jobban szeretek a sarokban meghúzódni, minthogy a tömeg közepén élvezni a zsizsegést. Sőt, ha tehetem, akkor még a tömegen sem megyek át egymagam; a téren ezekben az órákban átkelni pedig kész öngyilkosság. Ezért döntöttem úgy, hogy beülök a kávézóba. Egy csendes sarkot kiválasztottam és belevetettem magam a mugli irodalomba. Azt mondta az egyik diákom – aki varázstalan származású –, hogyha klasszikus magyar regényeket szeretnék olvasni, ami egyszerre szórakoztat és agyat mozgat, akkor vegyem kezembe Rejtő Jenő regényeit. Így is tettem. Elmentem a könyvtár azon részébe, ahol talán tarthatnak ilyen jellegű irományokat, és csodák csodájára az iskola ismét beírhat magának egy piros pontot. Nincsen már ez a toxic-aranyvérűség, ami sok éven át jellemezte a társadalmunkat. Ezért is bújtam körülbelül két órán keresztül a Piszkos Fred, a kapitány című Rejtő művet, amit kifejezetten élvezettel olvastam. Noha minden jónak vége szakad egyszer, ezért elégedett félmosolyt varázsoltam arcomra, összecsaptam a könyv fedelét, fizettem, majd a kötetet a hónom alá csapva léptem ki a napfénybe. Hunyorogva nézem ki szemüveglencsémen keresztül, szinte – mondhatni – megvakultam egy pillanatra, de idővel visszanyerem egyébként is kifogásolható látásomat, és elindultam a Fő utcza köveit taposva száz kilómmal magam alá.
Félhosszú, barnaszín tincseim közé csap a langyos szél, én pedig éppen a Vöröskarom személyiségén kezdek el gondolkodni, amikor is megpillantok egy ismerős alakot. Megállok, és fejemet oldalra biccentve figyelem őt. Vöröskarom, kuncognék fejben, hiszen a szín számomra ismeretes gazdája éppen egy bőrkötetes noteszt olvasgat. Hogyan is írta Rejtő? „[…]gyönyörű, ám félelmetes nő.” Megrázom fejemet, majd teszek egy lépést felé, de mégis megtorpanok. Megzavarjam egyáltalán? Legutóbbi beszélgetésünk után úgy hallottam, hogy egy jó ideig színét sem látták a nőnek. Aztán… bekövetkezett a tragédia. Elment az eszem, ha odamegyek, de akkor is, hogyha nem érdeklődöm a hogyléte felől. A második férfit rabolta el mellőle a Sors. Azon csodálkozom, hogy mindezt ép ésszel még vinni tudja. Ajkamba harapok, majd egy halk, kelletlen nyögéssel megindulok felé. Arcomon zavartság uralkodik.
– Szervusz Elektra – szólalok meg karcos baritonomon. És újfent kitakarom a Napot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836736#post836736][b]Szigethy Sándor - 2021.09.09. 12:43[/b][/url]

A várt kínos csend nem áll be kettőnk között. Ahelyett valami teljesen váratlan dolog történik; Elektra feltekint és közben szélesen mosolyog rám. Erre zavart boldogsággal remeg meg szájam széle, végül húzódik a jellegzetes papírvékony mosollyá. A köszöntésre szerényen biccentek egyet, majd a nő folytatja, én pedig pironkodón nyúlok szabad kezemmel tarkómhoz, hogy megvakarjam azt. Ez a mondat éles körmeivel szánt végig gerincem mentén, ahogyan kirajzolódik előttem az a nap a játszótérnél. Imola hangján visszhangzik néhányszor fejemben, majd a bambulásból megrázom fejem, és a mosollyal arcomon csak megvonom vállaimat, amolyan „hát igen” jelentéssel. Zavarban vagyok, hiszen idejét nem tudom, hogy mikor is láttam egyáltalán futólag a városban. Akkor sem gyakran láttuk egymást. Érdekes, hogy ennyi idő telt el és mégsem futottunk egymásba kettesben. Azonban felesleges is ezen elmélkedni; inkább egy kisfiús bájjal megfűszerezett kuncogás hagyja el torkomat. Még ennyi idősen is én vagyok az a bizonyos socially awkward barát. Nem tudok mit kezdeni ezekkel.
– Öö, köszönöm – dünnyögöm a hely felkínálására, majd ledobom magam a padra. Aminek szerencsésen a szélét találtam el, ezért az fájdalmasan megreccsen a rá nehezedő súlyom alatt. Egy keveset fészkelődni kényszerülök, majd a kötetet bal kezem ujjai közé veszem, könyökömmel a pad karfáján támaszkodok és játszani kezdek a könyvvel. Az utóbbi időben ezzel oldom magam; valami mindig van a kezemben, ami éppen annyira foglal le, hogy ne legyek teljesen megfeszülve. – Vizsgák, diákok – nevetek kellemetlenül. – Igazán nem történik felém semmi – szerényen vállat vonok, majd ujjaim között lebegtetve játszom tovább a regénnyel, miközben lassan Elektra felé fordítom kreolszín arcomat. Először csak hal módjára tátogok, aztán nyelek egyet, torkot köszörülök. Figyelem a vonásait, amik csillogása értetlenné varázsolja elmémet. Tudom, hogy erős nő. De… ennyire? Engem ez inkább aggaszt.
– Te hogy vagy? – nyomom meg kissé az első szót. Egyáltalán nem tudom, hogyan kellene viselkednem ebben a helyzetben. Érzem, ahogyan kezd kimelegedni a mellkasom. Vállaimat meg-megmozdítom kínomban, aztán robosztus ujjaimmal a szemüveg szárára fogok, egy pillanatra leemelem. Megnézegetem, aztán lágy karcossággal szólalok meg ismét, hogy válaszolhassak Elektra kérdésére.
– Mindig is az voltam, csak nem hordtam – húzom félmosolyra vékony ajkaimat. – Kizárólag olvasáshoz – helyezem vissza orrnyergemre az okulárét. Beletúrok tincseim közé, majd így tekintek vissza a nőre. – Mit olvasol? – bökök fejemmel a notesz felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836741#post836741][b]Szigethy Sándor - 2021.09.09. 15:09[/b][/url]

A tanári pálya izgalmai. Fejemet előre hajtva villantom meg fogaimat, miközben meg is csóválom üstökömet. Barna tincseim arcom mindkét szélén belógnak, azonban így is tisztán kivehető jókedélyű, egészen széles mosolyom. Természetesen megtartja magában azt a csipetnyi letargiát, ami alaphangulatomat jellemzi. Félszeg és óvatos. Ő pedig csipkelődő, mint mindig. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire üdítően hathat néhány perc egy régi barát társaságában. A tanítás miatt az eddig sem igen pergős szociális életem a fagypont alá került. Nem bánom annyira, elvégre egyszerre egy dologra tudok teljesen koncentrálni. S ez most az iskola és a tanári pályával összefüggő tevékenységek. Az a fajta vagyok, aki, ha csinál valamit, azt a legnagyobb odaadással és odafigyeléssel teszi. Ez jelen helyzetben sincsen másképpen. Csak egy kicsit. Éppen annyira, hogy a könyv lefoglalja elmém háborgó részlegét. Ettől függetlenül smaragdszín szemeim a boldog szomorúsággal csillogó, barna szempárba vándorolnak vissza. Ajkaimat összeszorítva engedek meg egy zavart, együttérző mosolyt a következő mondatokra. A szívem szakad belé; és ugye ez nálam mind ki van írva az arcomra. Fájdalmas grimasz keveredik a „nem is tudom, mit mondhatnék” arckifejezéssel, miközben egy nagyot sóhajtok. A lebegtetett könyv puhán érkezik mellém a padra, miközben én kicsit jobban fordulok felsőtestemmel irányába.
– Nagyon sajnálom, ami Marcellel történt – húzom el ajkaimmal együtt kicsit orromat is, miközben tekintetemmel el sem engedem kedvenc riporternőmet. Felfoghatatlan, hogy egy olyan jókedélyű pasas, mint Hegedüsh végzett magával. Ugyan engem látványosan került minden iskolai megbeszélésen vagy rendezvényen, mégis ő volt sokszor a lelke mindegyiknek. Irigyeltem a kiállását, a folyamatos jókedvét. Nem hiába házvezető-helyettes. Nem hiába volt… Merlinre, de borzasztó ez.
Azonban Elektra máris taktikát vált és a csipkelődés mellett marad. Értem. Nem szeretne jobban erről beszélni, amit teljes mértékben tiszteletben is tartok, ezért csak zavartan mosolyogva veszek fel egy játékosan sértett hangnemet.
– Tűnök? Kikérem magamnak, Rothstein kisasszony – húzom össze bohókásan a szemeimet, majd ezzel a halványan zavart mosollyal dőlök vissza a pad támlájának. Ahonnan azonnal vissza is pattanok, mert hátamban érzem a nő kabátját, így inkább előre dőlve, könyökeimmel térdemen támaszkodva nézek a távolba, miközben minden külső zajt kizárva hallgatom Elektra hangját. Halk hümmögés szűrődik ki ajkaimon.
– Képregény? – fordítom a magyarázat végén arcomat felé. – Sajnálom – nyelek egyet, miközben hátra nyújtom felsőtestemmel kifordulva karomat, hogy simíthassak egyet a nő karján. – Befejezted vagy félbe maradt? – kérdem bátortalanul.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836750#post836750][b]Szigethy Sándor - 2021.09.09. 20:28[/b][/url]

Arcán a keserűség már inkább tűnik automatikusnak, mint őszintének. De ez egyáltalán nem furcsa a múltját tekintve. Megedzette az élet, és ez most is megmutatkozik. Ezért nem is sejtek mögé semmilyen olyan tartalmat, ami esetleg még valóságos is lehetne. Összeszorított ajkakkal küldök felé egy bátorító mosolyt, mert – nem akarok érzéketlen lenni –, de az életnek mennie kell tovább. És biztosan Hegedüsh is így vélekedne róla. Talán most is minket néz valahonnan azzal a szúrós fekete tekintetével, amit leginkább csak én ismerhetek. Ezen picit elmélázva fordítom arcomat a nap felé, hogy az égessen egy keveset amíg tud, hiszen lassan már nem ez az érzet lesz a jellemző. Inkább az avar csörgése bakancsom alatt, a házak kéményéből előszökő kandallók füstjének mámorító illata és a legszebb földszínek. Mélyet szippantok a nyár haldokló illatából, hogy aztán onnan folytassam Elektrával a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Jön a jól megszokott csipkelődés, amit én csak visszafogottan fogadok, s sajátos módon viszonzok. A riposzt szintén megmosolyogtat. Hiányzott ez, be kell valljam. Játékosan és némiképp szégyenlősen bólogatok arra, hogy mit is mondhatna. Persze, minden viccnek a fele igaz. Sosem voltam tisztában azzal, hogy mennyire is lehetek vonzó a nők számára. Vagyis… a soha barokkos túlzás volna, mert – mint mindenkinek – nekem is volt bizony olyan időszakom, amikor több nő fordult meg a lakásomban, mint illő lett volna, de ez már a múlt. Akkor sem azzal voltam rendben, hogy én egy jó kiállású férfi lennék, csupán nem gondolkodtam akkoriban, és bizonyára az a fene nagy magabiztosság is sokat dobott a kiállásomon. Most pedig miniatűr óriásként ücsörgök a padon, miközben szendén mosolyogva hallgatom tovább a nő mondandóját. Mert hadd beszéljen csak. Hadd érezze, hogy bizony vannak mellette és nem lesz egyedül.
Egy fejezet van hátra. Kíváncsivá tett. Biztosan sok mindent megtudhat róla az ember ennek a kis történetnek az alapján. De… nagyot nyelek. Elfojtom kíváncsiságomat, hiszen mindig is tiszteletben tartottam mások magánügyeit. Azonban ekkor ér a kérdés, amire lágyan bólintok egyet. Elvégre hogyne érdekelne a dolog. Én addig is hallgatom a nyugtató csacsogást, nekem pedig kevesebbet kell beszélnem. Ez a legjobb.
– Persze – hallatom karcos orgánumom. Érdeklődésem jeléül kicsit távolabb húzódok, hogy felé tudjam fordítani felső testemet, s ekkor látom a távolban közeledő diákcsapatot. Csupán a hangzavarból gondolom, hogy tanulók, és az ugráló kis sziluettek adják még az első benyomást. Sokáig nem is kell várni. „Jónapot tanár úr!” hallom egyszerre a két fiatal lányt, akik közül az egyiket tanítom is harmadéven. Én kimérten, egy apró mosollyal biccentek, és figyelem szemem sarkából, ahogyan elhaladnak mellettünk. Érzem rajtam tekintetüket, ezért megfordulok. Látom, hogy már meg a sutyorgás, amire csak játékos rosszallással fejet csóválok, majd így fordulok vissza Elektra felé. Ezek a tinilányok mindig csak a pletykát gyártják. – Nagyon is érdekel – teszem hozzá, mielőtt azt hinné a nő, hogy elvesztettem a fonalat.