---

Ha már az előző este ideszólított, gondoltam kihasználom a dolgot és még valakit meglátogatok. Levelet küldtem a Rellonos fiúnak, melyben titokzatosan csak annyit írtam, hogy 10-kor a Fő utczán. Ő is szólított már így magához, bár legalább tudtam kihez megyek. Csak remélni tudom, hogy kíváncsi alkat, s eléggé felizgatta a fantáziáját pár soros kis szösszenetem.
9 után pár perccel már az utcát járom. Ott hibáztam üzenetemben, hogy pontos helyszínt nem írtam. De az a helyzet, hogy már fogalmam se volt arról, hogy miféle üzletek vannak. Hiába, minden változik, mostanában igen gyorsan, így aztán akár mellé is lőhettem volna. Elhaladok a könyvesbolt mellett, aztán a Leányálom nevezetű boltot is elhagyom, végül valahol a Paradis Cukorkabolt környékén pillantom meg a hős lovagot. S, ha már háttal áll nekem, én azt kihasználom. Kezeimmel eltakarom a szemeit.
– Meglepiii – súgom halkan fülébe. – Ki vagyok? - s egészen addig, míg meg nem ver, vagy nevemet ki nem mondja, kacsóimat el nem emelem. Kíváncsi vagyok mennyi női nevet sorol fel, mire meglesz a kilétem.

---

Sok minden jut eszembe, ahogy itt sétálgatok. Régi jó és rossz emlékek hada rohamoz meg. Az a probléma, hogy a rossz többségben van, s hirtelen már ismét látom magam előtt azt az akadályt, ami végett nem vágytam ide. Gyomrom kavarog, ha Denis nem kerülne a látószögembe, azt hiszem visszafordulnék. Ő most a megmentő. Ismét.
Még így hátulról is bújok hozzá, míg szemeit eltakarom, s szívem nagyot dobban, hogy elsőre tudja. Nyilván nem volt nagy titok, legalábbis reméltem, hogy nem küld mindenkinek hasonló leveleket, mint amit én szoktam kapni. – Tegnap behajtottam egy vacsorát és gondoltam megleplek – mosolygok rá őszintén. Rajta kívül nem volt okom maradni, s gondoltam kivételesen ne ő utazgasson miattam.
– Mizu? Megvan minden? - utalok én itt a vizsgák hadára. Nyilván érdekel, hiszen ez is az egyik oka annak, hogy keveset láthatom.

---

Izgatottan várom feleletét. Bármi meglepő, sokat gondoltam rá, főleg mikor tudtam, hogy aznap nagy nap van. Furcsa volt így élni a mindennapjaimat, hiszen megszoktam, hogy általában csak magammal törődök. Önző vagyok.
- Tényleeeg?? - hatamas vigyor ül ki az arcomra. Szívből jövő öröm ez, melyet legutoljára talán a saját vizsgáim sikerénél éreztem. Még ugrálok is, meg visítozok, mint egy kiskutya. - Hát ezt meg kell ünnepelni - nézek rá, nagyra nyílt szemekkel, s vigyorom egyszerűen letörölhetetlen. Szeretném, ha tudná, mennyire örülök ennek, s nem csak azért, mert esetleg többször tudom majd innen elcsábítani, hanem a sikerének, neki.
- Nem tudom, bármit. Kihasználhatod, itt vagyok - nem közlöm vele egyből, hogy ma már megyek vissza az otthonomba és holnap tova repülök. Elég lesz később lelombozni mindkettőnk hangulatát. - Mondjuk valami ennivaló most már jól esne, mert még a reggelizés se volt meg - pördülök egyet, hogy felmérjem a terepet. Szemeim azonnal egy olyan helyet keresnek, ahova betérhetnénk pár falatra.

---

Nem bánom, hogy megfogta a kezemet, sőt kifejezetten megmelengeti a szívemet. Ő legalább nem rejteget, mintha egy pestises liba lennék. Ujjaimmal átkulcsolom az övéit, ha engedi, aztán elindulok mellett, míg tekintetemmel az épületeket, üzleteket pásztázom. Meglepődve érzékelem, hogy van nem egy ismerős név, ha nem is a bolt végett, hanem még tanulmányaimból. Régi iskolatársak nevei is lifegnek egy-egy cégéren. Mélázásomból pedig Denis hangja ébreszt fel.
Csak felteszi a kérdést, én pedig egy sóhajtás kísértében emelem rá, kissé szomorkás tekintetemet.
– Itt estig, vagy hát, amíg ráérsz ma – tök megérteném, ha lenne más programja, hiszen elég váratlanul jöttem. – Holnap meg indulok a következő országba – ilyen ez az utazó, világjáró blogoló és ebből élő élet. Rossz. Mert nem tudok tervezni senkivel és semmivel. Ez az egyetlen egy ok, ami miatt bánom a dolgot.
Szorítok egyet a kezén, s próbálok mosolyt varázsolni arcomra. – De most itt vagyunk, szóval ne azzal törődjünk, hogy mi lesz majd pár óra múlva – tekintetem kérlelő pillantásokat szór felé. Ha szomorkodunk valami miatt, amin úgyse tudunk változtatni, akkor elpazaroljuk azt a kevés időt, amit egymásra szánhatunk. Nagyon bánnám, ha pocsékolnánk azt a kevés kis időt.

---

Hogy mi az, ami közöttünk van? Nem tudom. Amikor van szerencsénk egy helyen, egy időben ott lenni, akkor nagyon jól érzem magamat. Mert ő elhiteti velem, hogy lehetek néha én is fontos valakinek. Ugyanakkor, ha külön vagyunk, azt sem bánom. Leginkább azért, mert tudom, hogy számára sokkal jobb így. Legalábbis, ezt akarom hinni.
– Éljen – mosolygok vissza rá. Ha nem is sok idő, de bőven több, mint a semmi. A végén még meg is unja, hogy velem kell lennie. – Mit szólnál, ha szereznénk kávét meg valami ennivalót és sétálnánk egyet a tónál? – torpanok meg hirtelen, mintha felfedeztem volna valamit, s felé fordulok. – Vaaagy a Madárfészek megvan még? – mikor idejártam volt az erdőben egy madárfészek, amit kisajátított az emberi népség. Nem nagyon dolog, de elég eldugott és nyugodt, s legalább nem a szabadban van, ha véletlen az időjárás úgy határozna, hogy megviccel minket.

---

– Őőő oké – nézek után kissé szomorúan, s kezem a hiányát egyből érzi. A hideg odakap, s inkább úgy határozok, hogy elbújtatom kacsómat a kabátom zsebében. Míg várok, unalmamban egyik lábamról a másikra dőlök. Eszem ágában sincsen elmenni, elvégre miatta vagyok még itt, miféle emberi lény lennék, ha most megpattannék?
Ajkaimat rágicsálom, míg meg nem látom, hogy újra közeledik. Kihúzom magam, hajamat eltűrőm az arcomból, bár a lassan felkerekedő szél, ellenem dolgozik. Amint lép és kezét nyújtja, mint egy szerelmes kislány, úgy kapok odaérte, s arcomon máris megjelenik egy bárgyú vigyor.
– Igen. Volt az erdőben egy madárfészek, amiben régen madarak laktak – halkant kuncogok a nyilvánvalón. – De aztán eltűntek, fogalmam sincs miért meg hogyan, anno volt benne egy matrac, meg néhány párna és igazából ennyi – nem annyira érdekes, meg interaktív egy környezet. Tényleg csak arra jó, hogy elbújj a világ elől.
– Igazából teljesen mindegy hova megyünk, csak had legyek egy kicsit Veled – nézek rá végül a mondandóm legvégén, s felpipiskedek lábujjhegyre, hogy nyomjak az arcára egy puszit. Ha a sikátorba megyünk, még azt se bánom. Itt most nem a helyszín a lényeg, hanem a társaság.

---

Olyan mindegy merre indulunk, csak ne itt toporogjunk és húzzuk a drága időnket. Jó, eltölteném én vele a sikátorban is a megmaradt perceket, de azért jobban örülnék, ha nem a földön ülve kellene magamba tömni az ennivalót, ha már hozott.
- Hát, akkor legyen az, ha nem mondasz jobbat - mosolyogva vonom meg a vállaimat, aztán jön az a bizonyos puszinak szánt dolog. Amiből máris csók lesz. Nem húzódom el, sőt ha van még lehetőségem arra, hogy közelebb kerüljek hozzá, hát kiszorítom a maradék teret kettőnk közül. Jobbommal arcát érintem, finoman végigsimítok rajta, aztán ugyanúgy mosolyogva, csillogó szemekkel elválok tőle.
- Így tényleg sosem érünk oda - búgom halkan az ajkaiba, aztán kezéért nyúlok, hogy végre tényleg elindulhassunk.

---

Vezetem őt, mintha annyira biztos lennék a dolgomban. Holott, az évek alatt, mióta utoljára jártam itt, megkoptak az itteni emlékek. Van néhány jó és rossz, melyek mélyen belevésődtek a lelkembe, de azok többsége még csak említésre sem méltó. Így hát elindulok a falu határa felé, s közben fel-fel pillantok a másikra, akinek mintha kissé gondterhelt lenne az arca. Rákérdeznék én, de ő megelőz, s kissé meg is lep.
– Azt, hogy itt maradtam? – nézek rá kissé butácskán, s megvárom míg tényleg elhiszi, hogy fogalmam sincsen miről beszél. Aztán halkan nevetni kezdek.
– Ugyan, szerinted jöttem volna, ha igen? – gondoljon csak bele. Nem andalognék itt édesen mellette, ha bármit is megbántam volna. Na meg, amúgy se verném ezt olyan nagydobra. Volt már közös éjszakánk, igaz azt nem előzte meg egy hiszti, illetve egy majdnem érzelmes beszélgetés.