Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=630956#post630956][b]Egerszegi Ákos - 2016.10.26. 22:16[/b][/url]

Itthon van pár napot, végre elengedték. Valószínűleg azért, mert lassan már tényleg kezdte feladni a próbálkozást. Nem akart ellenállni, nem akarta hátráltatni a kezelést. Egyszerűen csak nem volt már képes tovább csinálni, nem volt elég ereje hozzá. Valószínűleg nem érezte magát még soha lelkileg ennyire fáradtnak és kifacsartnak. Pontosan ezért, őszintén hiszi, hogy sose fogja megbocsájtani a családjának, amiért bedugták abba az intézetbe.
Az ELMÉben töltött idő alatt nagyon sok dolgot szem elől veszített, szinte el is felejtett. Az első, és legnagyobb hiba, hogy saját magát is elveszítette, azt, hogy tulajdonképpen kicsoda ő. Azt az aprócska tényt is elfelejtette, hogy önmagától ment be, a saját döntése volt. Azt is, mennyire mellette állt az egész környezete, hogy támogassa a döntésében, ahelyett, hogy ellene fordultak volna. Elfelejtette a rettegést, az apró félelmet mindenki szemében, akinek csak elárulta, mi is jár a fejében valójában; azt pedig még inkább, ezt mennyire élvezte akkor és ott.
Szem elől veszítette a legfontosabbat is: a motivációját. A személyt, aki miatt ezt az egészet elkezdte, még ő is kicsúszott a látóteréből. Már nem gondolt rá régóta, és jobban belegondolva, ez egy egészen jó jel. Tekintve, milyen gondolatait csalták elő odabent, igazán mélyről, ez jó jel.
Most, ezen a ponton pedig motiválatlan, elege van, és a legrosszabb, hogy kirakták a való világba. Azt mondták, menjen, próbáljon visszahelyezkedni az életébe, térjen vissza a rendes kerékvágásba. Mindenféle védelem nélkül. Nem számíthat a hangra, aki megsúgja neki, mi a helyes lépés. A személyiségére sem számíthat, amit darabokra zúztak. A családjára sem számíthat. Barátai nincsenek. Nincs steril környezet, nincs fix társaság, szigorú napirend, amihez a hónapok alatt hozzászokott. Nincs semmi, csak ő, kint a nagyvilágban, na meg persze a póráz a nyakán.
Kialakított egy saját kis napirendet magának, telezsúfolta teendőkkel a napját, hogy minden flottul menjen és ne legyen ideje unatkozni, vagy gondolkozni. Reggeltől estig teendőket összeszedni könnyűnek tűnhet, de annyira nem az. Tekintve, hogy lassan negyedik napja, minden áldott nap feladata az íróasztalának letörlése, szobájának kiporszívózása. Már három napja nincs mit takarítania, mégis robotosan végzi a tennivalóját. Ugyanígy van az esti futással, minden este, pontosan öt és hét óra között a faluban felváltva kocog, fut, mindig ugyanazon az útvonalon. Vastag pulcsi, sapka van rajta, mert hűvösek az esték, és hiába melegszik ki, nem szeretne megfázni.
Maga elé néz, ahogy a Fő utczán halad át, az utat figyeli, meg arra koncentrál, hogy ne akadjon bele a cipője a macskakövekbe. Nemes egyszerűséggel fut el Lilla mellett, mintha észre sem vennék egymást. Pár pillanattal később esik le neki, hogy kinek az arcát is látta, kicsit lassan dolgozza fel az agya az információt. Pár lépés alatt meg is áll. Nemrég indult még csak el, de valahogy mégis lihegve veszi a levegőt. Minden adag kifújt levegő fehér párafoltként látszik a levegőben. Zsebre vágja a kezeit.
Most mi legyen? - teszi fel a kérdést és vár egy kicsit. Hátrapillant a válla fölött, úgy nézi a kecses alakot, aki valószínűleg nem vette észre, a hosszabb haja, a sapka, vagy esetleg csak a gondolataiba révedés végett. És ott megy, hallja cipőinek kopogását.
A kérdésére nem érkezik válasz. Egyedül van.
- Lilla! - kiált utána, még mindig zihálva kicsit, majd megindul a lány felé, és amint beéri, finoman megérinti a karját. Még a kabáton keresztül is, még ilyen hideg időben is, sokkal melegebbnek tűnik a lány, mint ő.
- Lilla... - ismételi meg a nevét, ezúttal halkabban, mintha gyakorolgatná, hogy a szájára illik-e még. Közben a másik tekintetét keresi, az övé láthatóan zavart, kissé tanácstalan. Szemei csillognak, az arca pedig kissé kipirult a hidegtől, a futástól, meg ki tudja még mitől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=631059#post631059][b]Egerszegi Ákos - 2016.10.27. 00:25[/b][/url]

Amikor Lilla visszafordul, felpillant rá, sőt, még köszön is, akkor érzi csak, mennyire kínos a helyzet mindkettejüknek. Ő alapvetően teljesen össze van zavarodva, és még a fejében is ott motoszkál a gondolat, hogy nem itt kellene lennie. Talán mégsem volt olyan jó ötlet megszólítani a lányt, továbbfuthatott volna, és Lilla sosem jön rá, hogy itt volt. Hogy ilyen volt. Ha valamit, az önzőségét nem sikerült kinevelni belőle, ugyanis ő találkozni akart a lánnyal. Most mégis azon kattog az agya, hol kellene már lennie, hogyan borul fel a napirendje, és minden körülötte ebben a pillanatban.
Meghallja a lány várakozó megjegyzését, és lassan elengedi a karját, lesüti tekintetét. Ő sem számított magára, hogy itt lesz, és ezt fogja csinálni. Mostanában pedig minden erejével próbálták leszoktatni a kiszámíthatatlan viselkedés. A kiszámíthatatlan nem kontrollált, az ismeretlen veszélyes, a meggondolatlan pedig szinte már bűnnek számít odabent. Ő pedig már régen túl van azon a dilemmán, hogy ellenálljon-e. Csak el akar onnan tűnni örökre, minél előbb, és vissza se nézni többet.
- Hazaengedtek pár napra, felügyelettel - emeli meg a karját, amire egy megbűvölt, nem túl feltűnő karperec lötyög. Annak ellenére, hogy lazának tűnik, nem lehet levenni, és bármikor csekkolhatják Ákost, hogy nem akar-e véletlenül kinyírni valakit. Nem mintha éppen annyira kedve lenne hozzá, de ha jellemezni kéne a jenlegi állapotát, azt mondanám, bizonytalan, instabil.
A megjegyzéshez nincs gunyoros mosoly, nincs fújtatás, szemforgatás, grimasz, mint ahogy azt elvárhattuk volna tőle. Pontosan az van az arcán, ami odabent is: a nagy büdös semmi. Már isten tudja mióta, csak ez van, de most felemeli a tekintetét és ismét Lillára néz. Mert ő más, Lilla végre valami, akármi is legyen az.
- Akartam veled találkozni, de nem tudtam, okos dolog-e - vonja meg a vállait, bocsánatkérő, féloldalas mosollyal. Tudja magáról, hogy valami iszonyú szétcseszett valami éppen, és nem akarja, hogy Lilla valaha így emlékezzen rá. Ő viszont lopva nagyon is megnézi a lány vonásait. Zavartnak tűnik éppen, a találkozás miatt, de összeszedett, kiegyensúlyozott hatást kelt a kinézete összességében. És szép. Nagyon szép. Szebb, mint amire emlékezett. És ő így szeretne emlékezni rá, ha megint nem láthatja majd sokáig. Hátha legközelebb nem felejti el annyira, mi várja itthon.
- Dolgod van...? - kérdezi, miközben a lány táskáját kezdi fixírozni. Na jó, ez újdonság, most tényleg érdekli, van-e a lánynak más dolga. Nem csak úgy elveszi, amit akar. Bár ez főleg annak köszönhető, hogy tulajdonképpen azt sem tudja olyan biztosan, mit akar.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=631536#post631536][b]Egerszegi Ákos - 2016.10.28. 20:56[/b][/url]

Csak szusszant egyet, enyhén megrázza a fejét. Ha egy dolgot sikerült megtanulnia az ismeretségük alatt, akkor az az, hogy Lilla nem annyira buta, mint amilyennek látni próbálta. Még most sem hiszi, hogy jó ötlet volt leszólítani őt, mert nem fog csak úgy inteni neki, hátat fordítani és befejezni a napi rutinját.
Futás, zuhany, cigi, vacsora, tea, cigi, ruhákat kikészíteni, elpakolni az asztalról, átöltözni, cigi, lefekvés - kántálja a fejében valami, mintha erre lenne beprogramozva, és ezen felül semmire nem lenne képes. Tény, hogy a rutin fontos részét képezte a felépülésének, és valószínűleg fogja is majd. Egyelőre viszont az volna a fontos, hogy enélkül is megtanuljon boldogulni. Hát, most éppen azt csinálja, még csak nem is hezitált, hogy felborítsa az egészet, amit eltervezett.
- Jól ment? - kérdezi, amikor a lány azt mondja, táncon volt. Valószínűleg életében először teszi fel úgy a kérdést, hogy érdekli is a válasz. Ez hiányzott az életéből, amiért hazaküldték. Ettől érzi úgy, hogy mégis emberi lény. A lényegtelen, hétköznapi kis csevejektől, jelentéktelen dolgokról. Az átlag ember hétköznapjának olyan szerves részei, hogy el is felejtik. Ákos pedig maga is alig hiszi el, milyen fontosnak tűnik az ő helyzetéből.
És abban a pillanatban Lilla lerombolja az egészet. Visszakanyarodik az intézethez, a betegségéhez, és mindenhez, amiből elege van. Gonosz dolog valakinek egy pillanatra levenni a válláról a terhet, aztán visszadobni rá, hogy viselje csak. Biztos benne, hogy nem direkt volt, és hogy csak azért kérdezte, mert érdekli, hogyan érzi magát. De az igazság... nos, attól megkímélt eddig mindenkit, és úgy dönt, ezután is meg fogja. Lilla még meg is érdemli a kegyelmet.
- Mint mindenki más - vonja meg kicsit a vállán, ahogy a szokásos, kikerülő válaszát adja. - Remélhetőleg sosem tudod meg - poénkodik, a szokásos, féloldalas mosolyával. Nem lehet túl meglepő, de nem ez a kedvenc beszédtémája. Elkezdhetné részletezni, mint egy pedáns kisdiák, a jó részeket. Mesélhetne a kedves ápolókról, a szakkörvezetőiről, a hétköznapjairól, a zeneoktatásról, a festészetről, mindenről, amit az ELMÉtől kapott eddig. De nincs gyomra az undorítóan szép kép lefestéséhez, ebben az állapotban nincs.
- Lassan besötétedik, elkísérlek - mondja a lánynak, miközben az égre mutat. Az ácsorgás, egymás bámulása szerinte is jó program, de hűvös van, és már sötét is, és mindketten fáznak, és fogalma sincs, mit mondhatna még. Egyelőre, egyszerűen csak... nincs mondanivalója. Elvették tőle a gondolatait, amik többé tették egy átlag embernél, azóta igazából nincs miről beszélnie, írnia. Mert minden olyan jellegtelen, olyan hétköznapi, hogy szerinte nem érdemel figyelmet, idő- és energiabefektetést.
Mégis, valami iszonyú hirtelen ötlettől vezérelve a következő bukik ki belőle:
- Vagy átjöhetsz hozzánk is - jegyzi meg, csak úgy mellesleg, és már abban a pillanatban megbánja, ahogy kimondja. Ez azonban egyáltalán nem látszik rajta.