Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=630855#post630855][b]Somoskői Lilla - 2016.10.26. 14:34[/b][/url]

Könnyed léptekkel sétálok le a Fő utcán, a cipőm egyenletesen kopog az utca macskakövein. Vállamon az edzőtáskám, jobb kezemmel a pántjába kapaszkodom, miközben sietve keresem tekintettemmel a következő utcát, ahol le kell majd fordulnom az iskolába visszavezető útra. Már szürkület van, pedig egyáltalán nincsen még késő. Érezhető, hogy mindjárt itt a tél, mert korán besötétedik és hűvös van. Ez rajtam is látszik, az őszi kabátom van rajtam és a Rellonos sálam a nyakam köré csavarva. Edzésről jövök, de egyáltalán nem vagyok csapzott. Még ott helyben szépen lezuhanyoztam, megfésülködtem, még egy kis púder is van az arcomon. Sokkal összeszedettebb vagyok, mint pár héttel ezelőtt, szinte még a mozgásomon is látszik, tánc közben pedig végképp érzem. Sikerült rendbe tennem a gondolataimat nagyjából, újra visszavettem az irányítást, ami a mindennapjaimat illeti. Talán a Kamillával való beszélgetés is segített a dolgon, mégsem bizonyult a dolog elfojtása annyira jó taktikának.
Szinte alig hallhatóan egy Stravinsky dallamot dúdolok, amelyre fél órával ezelőtt még a budanekeresdi tánciskolában táncoltam. Néha körülnézek, mert attól félek, hogy valaki hallja, de az utca szinte teljesen üres.
Gyenge, ám annál fagyosabb szellő kering az utcán, én pedig a sálamba fúrom az arcomat, miközben kicsit gyorsabbra veszem a tempót, hogy minél hamarabb az iskolában lehessek. Szerencse, hogy még valamennyire ki vagyok melegedve, különben biztosan nem lenne elegendő a ruhamennyiség, ami rajtam van. Nagyon várom, hogy bekucorodhassak egy kényelmesebb zokniban a takaróm alá és pihenhessek kicsit. Hosszú volt a mai nap, a lábamat pedig nem kifejezetten érzem már.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=631041#post631041][b]Somoskői Lilla - 2016.10.26. 23:32[/b][/url]

Olyan különös és gunyoros tud lenni az élet néha. Hogy lehet, hogy ennyire egyszerűen elsétálok mellette? Persze-persze, nem vettem észre, hiszen a tekintetem éppen az utcát kereste, ahol le kellett fordulnom. De ez egy hónappal mit sem számított volna. Hetekig mindenkiben őt láttam, minden hasonló hangra összerezzentem és folyamatosan, öntudatlanul is az ismerős arc után kutattam mindenkin. Aztán egy idő után már egyre ritkábban csináltam ezt, napi egyszer-kétszer jutott csak eszembe, mikor fog vajon felbukkanni. Tudtam, hogy egy ideig még nem várhatom, mégis reménykedtem minden nap, amíg a végén bele nem törődtem, hogy akkor fog majd jönni, amikor jönnie kell. És azt is tudtam, hogy ez csak akkor fog megtörténni, amikor már régen nem számítok rá.
Igazam is lett, mit ne mondjak. Mégis hidegzuhanyként ér, amikor most először, nem csak egy hasonló hang szólít meg, hanem tényleg az övé. Egy érintés is társul hozzá, nekem pedig egy pillanat alatt a torkomban kezd el dobogni a szívem, miközben visszafordulok.
Egyszerre örülök és félek. Nem tudom, mire számítsak, miért van itt ennyi idő után. Annyira nem is volt bent sokat, ha objektíven nézzük. Ilyen hamar meggyógyult? Lemondtak róla? Megszökött? Egy árva levelet sem írt mióta elment, fogalmam sincs, mit keres itt. Látom, hogy legalább annyira meglepi a látványom, mint engem az övé, tehát nem szándékosan keresett meg. Nem is, ez látszik rajta, valami egészen mást csinált...
Ezer kérdés cikázik a fejemben, a legtöbb arra vonatkozóan, vajon mióta van Bogolyfalván és miért nem szólt eddig. De elfojtom ezeket a gondolatokat, és igyekszem egyszerűen csak örülni annak, hogy itt van. Mert végre itt van.
- Szia Ákos! - mondom, majd zavaromban az alsó ajkamat kezdem el harapdálni. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Minden bizonnyal ritka hülyén hangzana, ha a hogyléte felől érdeklődnék. Faggatni sem kezdhetem, pedig legszívesebben azt tenném. Vagy a nyakába ugranék. Egyik sem jó. Semmilyen opció nem jó, amikor fogalmam sincs, mire számítsak.
- Nem számítottam rád itt... - állapítom meg végül. Nem kérdés, bár mégis lappang mögötte egy, amit akár meg is válaszolhat. Jó lenne ha mondana valamit a nevemen kívül, habár azt sem volt rossz hallani. Jobb, mint a semmit. Tétován közelebb lépek hozzá, hogy jobban lássam az arcát a félhomályban. Valami változott rajta.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=631066#post631066][b]Somoskői Lilla - 2016.10.27. 01:06[/b][/url]

Ránézek a karperecére és akaratlanul is elszomorodom, bár ezt igyekszem leplezni. Nem tudom, mire számítottam pontosan. Arra, hogy mosolyogva bejelenti, hogy máris teljesen meggyógyult és végleg hazaengedték? Ezt még én sem gondolhattam komolyan, nem. Mégis, amikor rájövök hogy megint itt fog hagyni, a torkom kezd elszorulni. Bólintok egyet, halkan hozzáteszem hogy "értem", de nem merem hangosabban mondani, mert félek, hogy a hangom elárulja a csalódottságomat. Ahogy elenged, egy darabig még nem szabadulok az érintésétől, a helye szinte éget.
Valószínűleg azt kellene mondanom, hogy természetesen okos dolog volt és örülök neki. Nem lenne igaz, ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Ugyanezt a fojtogató érzést éreztem amikor először elment, éppen csak mostanában kezdett elmúlni, de tökéletesen tudom, hogy holnaptól ugyanúgy érezni fogom újra. Egy részem legszívesebben belekapaszkodna és nem engedné, hogy visszamenjen. A másik felemnek viszont van esze is. Esze, amely tudja, hogy most nem lehetek önző. Nem állhatok a gyógyulása útjába.
Így hát egy kedves mosolyt öltök az arcomra, úgy téve, mintha nem most hullottam volna darabjaimra az elmúlt két percben. Igyekszem belekapaszkodni minden összeszedettségembe és önuralmamba, amelyet az elmúlt hetek alatt visszaszereztem, és nagy örömömre - és legalább ekkora meglepetésemre is - egészen jól megy. Szinte könnyű mosolyognom és azt kérnem magamtól, hogy tudjak egyszerűen csak annak örülni, hogy láthatom.
- Már miért ne lenne? - kérdezem szórakozottan, bár nem várok rá választ. A tekintetem valószínűleg egészen mást mond, de nem is nézek a szemébe, hogy ez problémát jelenthessen. Kicsit olyan, mintha szerepet cseréltünk volna, hirtelen én öltöm fel a megtévesztő szerepét. Vagy legalábbis szeretném.
- Táncról jövök, a suliba tartottam - mondom, miközben ujjaimmal végigsimítok a táska pántján, majd felnézek a fiúra, egyenesen bele a szemeibe. Továbbra is úgy érzem, hogy valami hiányzik a tekintetéből.
- Hogy érzed magad ott? - szegezem végül neki könyörtelenül a kérdést, habár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy választ is fogok rá kapni. Mégis érdekel, tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amit igazán szeretnék tudni. Könnyebb lenne úgy rá gondolni később, mint aki addig is remekül szórakozik, amíg nem látjuk egymást. Miközben a válaszát várom, összefonom magam előtt a karjaimat. Már kezdem érezni a hideget, egyre kevésbé fűt már a tánc melege.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=638330#post638330][b]Somoskői Lilla - 2016.11.12. 22:11[/b][/url]

A kérdés meglepő számomra, talán sosem kérdezett még tőlem hasonlót. Nem igazán beszéltünk soha az edzésekről, pedig így belegondolva, néha jól esett volna. Ugyanúgy, ahogyan most is megérint bennem valamit ez az egyszerű érdeklődés, hiába teljesen hétköznapi. Még a húgom sem szokott kérdezni a táncról, pedig tökéletesen tudja, hogy mennyire fontos nekem.
- Egész jól, bár pár ember ma nagyon kiállhatatlan volt. De folyton panaszkodnak, már megszoktam - mondom egy lemondó mosollyal, hiszen ezzel aztán tényleg nincsen mit tenni. Ők ilyenek és kész, mindig van valami bajuk. Ma éppen az volt, hogy túl kemény a spicc-cipő orra. Mindig van rá valami indok, hogy miért nem tökéletes egy lépés, vagy miért nem sikerült egy mozdulat. Folyamatosan kimagyarázzák a hibáikat, ahelyett hogy erősebben próbálkoznának. Lehet, hogy magukat megnyugtatják a mondvacsinált magyarázataikkal, de sosem lesz belőlük semmi. Lehet, hogy ezt a lelkük mélyén már ők is sejtik.
Aztán végre talán adódik egy kis lehetőség, hogy róla is megtudjak pár dolgot. Hogyan telnek a napjai, mi történt vele az elmúlt másfél hónapban. Lehet, hogy ő nem érti meg miért, de szükségem van rá, hogy halljam ezeket a dolgokat tőle.
De nem ad sokat, főleg nem eleget. Szinte semmit. "Remélem, hogy sosem tudod meg", ez meg mégis mit jelentsen? Mintha viccnek szánná... De egyikőnk sem nevet. Aztán pedig már el is tereli a témát arra, hogy milyen késő van. Tényleg ennyit kapok? Megijedek, hogy máris le akar rázni, bár nyugalmat erőltetek az arcomra, nem engedem, hogy meglássa. Amikor pedig ajánl egy alternatívát, amely lehetővé teszi, hogy még egy kicsit vele maradjak, ész nélkül kapok utána, észre sem véve, hogy talán nem is gondolta annyira komolyan.
- Szívesen átmennék, ha nem zavarok - mondom, mert azért mégiscsak van bennem annyi illem, hogy gondoljak a családjára is. Nem tudom, mennyire akarják kihasználni az együtt töltött időt, milyen most a helyzet otthon. Ha olyan, amilyen másfél hónapja volt, akkor megeshet, hogy kicsit fagyos lesz a hangulat. A kezeimet tördelem kissé, egy picit idegessé tesz a gondolat, hogy átmenjek most hozzájuk, pedig nagyon örülök neki, hogy felvetette. Talán még jobb szó, hogy megkönnyebbültem. Tényleg azt hittem pár pillanatig, hogy csak ez az öt perc jár nekem belőle.