Éppen a fő utcza egyik padján üldögéltem, és jegyzeteltem a kis fekete noteszomba. Jobb szórakozás híján az elhaladó embereket figyeltem meg, és írtam le a következtetéseimet. Vöröshajú nő, nincs nála pálca, és a kezén sem látszik a pálcaforgatás, vagy más mágikus tevékenység nyoma. Kvibli. A gyűrűsujján van egy világosabb folt, jegygyűrűt hordott, de valamiért levette. Talán egy veszekedés miatt. Nem, ki van sminkelve, a haját nemrég festették, és a ruhája is elegáns. Az arca kicsit szorongó. Megcsalja a férjét. Fekete hajú férfi. Rövid haj, frissen vágva. Ott vannak a hajszálak a kabátjának vállain. A bal lábára sántít, de nincs nála bot, tehát nem maradandó sérülés. Feltehetően egy balesete volt. A nadrágszárán térd fölött is barna szőrszálak vannak, rövidek, tehát a kutya sem valami hosszúszőrű állat, nem bernáthegyi, nem is farkaskutya. Vizsla, igen, ez lesz az. Kissé unatkozva dőltem hátra. Unalmas emberek, unalmas élettel. Miért nem történik soha semmi izgalmas? Egy apró mozdulattal megigazítottam a kabátom, és becsuktam a füzetet, majd a tollal együtt elraktam a táskámba. Valamiért mostanában nem tudok semmi izgalmasat csinálni. Komolyan hiányzott az az időszak, amikor még büntetlenül tördelhettem ujjakat, amik mutogattak rám.

Unatkozva bámultam az embereket, amikor egy lány, aki nem is sejtheti miket irkáltam eddig, lehuppant mellém. Gyors tekintettel mértem végig, a lehető legtöbb információt összegyűjtve róla. A lábai csupaszok, és látszik, hogy régóta mászkál cipő nélkül.  Kőrispálca, viszonylag hosszabb. Fiatal, legfeljebb annyi idős, mint én. A kezén apró nyomok, egész pontosan az ujjai végén. Kétkezes, és húros hangszeren játszik. Egyelőre ennyi, a többit beszéd közben. Mosolyogva tekintettem e lánykára, és viszonoztam a köszöntést.
- Szia! Nos, nem tudom. Nincs társaságom, és elég érdektelen ez a hely. Eddig az volt, de kaptam új játékot. Alex vagyok. Levitás, elsős. És te?
Amint kimondta a nevét, rengeteg lehetőség ugrott be. Lilith. Arab eredetű, jelentése az éjszaka. Leggyakoribb becenév Lil. Ádám első felesége. Független, nem hajtja a fejét igába. Kimondta Isten nevét. Jahve/Jehova. Kiátkozták.  Szukkubusz. Démon, éjszakai gyilkos. Csecsemőrabló. Férfiak megrontója. A teremtés bűnbakja. Vajon kia dott neki ilyen baljóslatú nevet? Mosolyom közben egy pillanatra sem hervadt le, fent tartottam azt a bizonyos álarcot. Letépik vajon a saját maszkjukat? Kedvelem ezt a verset, talán az egyetlen kreatív alkotás, amit valaha kierőszakoltam magamból.

Hajlékony. Nem a legkönnyebb tökéletes lótuszban ülni. Mosolyogva mértem végig a lányt újra. Nem sok fontos dolog ragadta meg a figyelmemet, azonban hirtelen olyat mondott, ami miatt majdnem letéptem a maszkomat. Mi az, hogy én árvaházban? Honnan tudhatna ilyeneket? Kívülről persze semmi nem látszott meglepetésemből, talán annyi, hogy őszintébb lett a mosolyom, hiszen úgy tűnik érdekes lánykát találtam. És a tanórák sorolásának kikerülésére is remek alkalmam nyílt. Olyan unalmas az a téma.
- Nem jártam árvaházban. A szüleim alig fél éve haltak meg, nem sokkal azelőtt, hogy én ide kerültem. Azóta itt lakok, nem is járok már haza. A lakást is eladtam.
Persze ezt a kis mesét is én találtam ki, nem sokkal érkezés előtt, így könnyen kerülhetem a kényes helyzeteket, ha nem akarok valakinek elárulni dolgokat a múltamról. Természetesen amikor a szüleim halálát említettem, akkor lehervadt az arcomról a mosoly, és szomorú, mély gyász vette át a helyét. A családnevével nem akartam mit kezdeni, de ha akartam volna sem mélyedtem bele még a máguscsaládok történelmébe. A nagyanyó után? Szóval semmi baljós, csak családi hagyomány. Hát, erre is meg volt az esély. A szöszszedegetést figyelemmel kísérve válaszolok neki.
- Csöndesi Alex vagyok. Egyébként nem tudom. Bár feltételezem a vakmerőséged, és kíváncsiságod sodort bajba. Hiszen ideültél mellém, pedig bőven lehetnék szociopata is.
Nem bírtam ki, ezt mindenképpen mondanom kellett, hogy egy kicsit feldobjam a társalgást.

Mi a fenéért álltam le ezzel a lánnyal beszélgetni? Annyira unatkoznék, hogy nem vagyok elég elővigyázatos? Na mindegy már nem tehettem mást. Tépjük le az álarcot, meglátjuk mi lesz. Megvártam amíg befejezte minden mondatát, majd belevágtam.
- Nehéz ám őszintén mosolyogni, ha az ember szociopata, magas IQ-val, és minden untatni tudja, hacsak nem kifejezetten érdekes. Az árvaház telitalálat volt, de a születésemről nem tudom, hogy milyen körülmények között ment végbe.
Talán kicsit furcsán fogalmaztam, de a maszk nélküli arcom sokat elárulhatott neki. Teljes unalom, és unalom, meg unalom ült ki az arcomra. De volt egy kis unalom is. Megropogtattam az ujjaimat, és eljátszottam egy kés, meg a lány gondolatával, de ugyanolyan unatkozó fejet vágtam hozzá. Úgysem tehetem meg.

Mi a pokol? Most mondom el, hogy szociopata vagyok, erre cukorral kínálgat? Furcsa egy lányt találtam, annyi bizonyos. Elveszek egy cukrot mielőtt válaszolok.
- Köszi. Hát, az aspergereseknek legalább őszinte érzelmeik vannak, csak kimutatni nem tudják. Nekem jóval erősebb ingerek kellenek, hogy kimozduljak az unalomból. Talán egy sárkány segítene. De az árvaház nem volt vészes. Egyszer kellett ripityára törnöm valakinek az ujjait, utána békén hagytak.
Kissé ijesztő vigyor terülhet szét az arcomon, amikor visszagondolok arra az estére.

Unaaaaaaaaaaalmaaaaaaaaaaaaaas. Igen, nagyjából ennyi járt a fejemben. Semmi meglepődés, semmi érdekes reakció. Csak unalmas fecsegés. Mondtam, hogy vakmerő. Na mindegy.
- Nem tudom, nem ismerem a lányt, így ötletet sem tudok adni.
Hát igen, bizonyára rettentően nehéz volt kitalálni, hogy miért kerültem pszichológushoz. Most meg találjam ki mire gondol? Na ne már...
- Barkochpázni szeretnél? Legyen. Élőlény?