[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=603338#post603338][b]Farkas Kamilla - 2016.06.20. 19:06[/b][/url]
Az a helyzet, hogy nem tanulok viselkedéselemzést. Az a helyzet, hogy senki nem kötelezett erre az egészre, mégis feliratkoztam, mert meglátásom szerint semmit nem veszítek vele, sőt. És amúgy is, csak négy napról van szó, az nem a világ, meg amúgy is.
Azzal a céllal indultam el otthonról, hogy teszek egy kört a piacon, zöldségek és gyümölcsök után kutatva, elvégre nem lehet mindig gyors kaján élni, meg amúgy sem árt járkálnom egy kicsit, felfrissíteni az agyam meg a tüdőm. A problémák ott kezdődtek, amikor emberek közé kerültem. Persze felvilágosítottak a tünetekről mielőtt bevettem a bájitalt, csak hát a fene meg gondolta, hogy ennyire ki fog ütközni a dolog. Szóval térjünk vissza, a gondok akkor kezdődtek, mikor körbevett egy csomó ember. Az első érzésem az volt, mintha a hátam mögött követne valaki, vagy esetleg le akarna szúrni, és ezzel együtt jött az a kényelmetlen félelemérzet. Tudjátok, mikor kerülget a sírógörcs, olyannyira, hogy nyelni nem tudtok a torkotokban levő gombóctól, és a gyomor összezsugorodása sem segít a dolgon. Ilyenkor legszívesebben megfordulnátok, és visszaszaladnátok a biztonságosnak vélt és kényelmes szobátokba, ahol nincs körülöttetek senki, viszont nem tehetitek ezt, mert elküldtek valamiért, és azt a valamit teljesíteni kell. Mert szükséges.
Legszívesebben minden egyes lépésnél a hátam mögé néznék, igyekszem kikerülni mindenkit, és a lehető legnagyobb távolságot igyekszem tartani. Fejem lehajtva szlalomozok, így próbálom ignorálni a hétvégi tömeget a környezetemben. Tenyereim izzadnak az idegtől, lassan véresre harapom a szám szélét, és mintha a homlokom is verejtékezne - bár nem tudom, ezt a hirtelen beállt melegnek tudjam-e be, vagy ennek az egésznek amit a bájital művel velem.
És ha mindez nem lenne elég, ahogy egyre több élőlény tűnik fel, a hangjuk is egyre magasabb. És egyre több. És egyre irritálóbb, és ez is kikerget a világból, és ettől is legszívesebben sírnék. Erősebben harapom be alsó ajkam belső oldalát, ha tehetném és nem félnék attól, hogy mindenki hülyének nézne, tenyereim a füleimre tapasztanám. Tudom, hogy attól nem szűnne meg, de legalább tompítaná a beszűrődő zajokat körülöttem.
Igyekszem elmerülni a gondolataimban, hátha el tudom magam különíteni a körülöttem folyó élettől - aztán lábaim megakadnak valamiben, ami puha, mozog és nyávog. Megemelem egyik szemöldököm ahogy körbepillantok, s abban a reményben, hogy senki nem tapos rám, vagy ejt a fejemre valamit, le is hajolok a vörös cukorfalatért.
- Hát szia. - mosolyogva simogatom meg a szőrgombócot, majd, amennyiben engedi és nem karmolja szét a kezem, fel is emelem, s kiegyenesedve igyekszem találni neki egy pozíciót, ami remélhetőleg neki is kényelmes. Bár hangom mosolygós és akár boldognak is mondható, egyáltalán nem mosolygok.
- Hol hagyott a gazdád? - tisztában vagyok, hogy az elnémulásaim kiszámíthatatlanok, ennek ellenére meglep, hogy még képes vagyok hangokat kiadni.