Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=507547#post507547][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.21. 12:57[/b][/url]

Nem a legkellemesebb dolog ketrecet takarítani, ezt mind tudjuk, de valakinek meg kell csinálni. Természetesen ez a valaki én vagyok, legalábbis ma mindenképpen rám került a sor. Ez egy dolog, ezzel nincs semmi baj. De beleesni egy depressziós hipogriff ürülékébe arccal - nos, azt hiszem mondhatjuk, hogy ennél kellemetlenebb estém nem is lehetne. Persze, ehhez hozzájön, hogy náthám csak mostanában múlt el - alighogy visszanyertem a szaglásom, máris hipogrifflepénybe temetem az orrom. FUJ.
Amint a mocskot teljes mértékben sikerült letakarítanom arcomról, meg mindenhonnan, mondhatni kedvtelenül léptem ki munkahelyemről, hogy aztán a kastély felé vezető úton szinte már botladozni kezdjek a fáradtságtól. Mindeközben kezemmel kutatni kezdtem a hátizsákomban, s mikor rátaláltam az önismeret tananyagra (hogy lehet _önismeretből vizsgáztatni?!), a lehető legkisebb lelkesedéssel húztam ki a táskámból. Menet közben olvastam, igyekeztem memorizálni az idióta tananyagot, azonban minden második szónál elterelődött a figyelmem. Orromban még mindig éreztem a borzalmas ürülékszagot, noha betegesen sok fertőtlenítő bájitalt locsoltam magamra (gyakorlatilag lezuhanyoztam benne) - a szag egyáltalán nem érződött rajtam.
Legszívesebben ismét arcot mostam volna, azonban ezzel várnom kellett addig, amíg felérek a kastélyba, mégis borzalmasan mocskosnak éreztem magam. Hajam tiszta kóc volt, amit mániákusan továbbkócoltam, mintha csak ürülékdarabokat keresnék benne (holott a fejtetőm nem is találkozott a hipogriff végtermékével).
Tehát, miközben az önismeret tananyag küzdött a fejemben a fürdés gondolatával, egy alakot pillantottam meg egy padon, aki igencsak emlékeztetett valakire, de ilyen fáradtan nem tudtam megállapítani első pillantásra, hogy ki is lehet az. Ahogy közelebb értem, az illető megszólalt, a nevemet mondta, én pedig felismertem Sebby hangját.
- Szia. Nem, nincs nálam. - mondtam fáradt hangon, miközben nem is értettem, hogyan hiheti, hogy én szoktam enni a melóban. Vagy alapjáraton, hogy én szoktam enni. - De... nézd. - böktem fejemmel afelé az étterem felé, ami előtt épp megálltunk. - Itt tudsz enni. Azt hiszem, a nagytermi vacsorát már lekéstük. - ezzel a lendülettel pedig ismét beletúrtam a hajamba, mániákusan félve attól, hogy esetleg salakanyagdarabok ragadtak bele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=508332#post508332][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.23. 20:24[/b][/url]

- Megmutathatom, de a legnagyobb része dráma. - feleltem a könyvlistás kérdésére. Furcsa lehetett neki, de engem leginkább ezek érdekeltek, a klasszikus regényeket nem túl nagy gyakorisággal forgattam a kezemben.
Miután ő is válaszolt a nyári programra vonatkozó kérdésre, végzett is a vacsorájával; így hát a fizetést követően szedelődzködni kezdtünk. Amint mindennel megvoltunk, felálltunk az asztaltól, s hamarosan kiléptünk a zuhogó esőbe s a metsző szélbe. Fenomenális. Először is a másikra néztem, s láttam rajta, hogy ő is valami olyasmire gondol, hogy "ennél jobb napom már nem is lehetne". Szemöldökömet összevontam, kezem pedig elmerült a táskámban; elővettem egy esernyőt. Sajnos ez csak az a kisebb fajta volt, amit olyan könnyen szétszed a szél, de reménykedtem, hogy esetleg ez is érni fog valamit.
Sebby mindeközben lekicsinyítette a cuccait, én meg csak pislogtam rá, ugyanis sajnos annyira szegényes a tananyagunk, hogy elsősként egy egyszerű méretváltoztató bűbájt sem tanítanak nekünk. Én is megpróbáltam a dolgot, de nem sikerült - igaz, lehet, hogy azért, mert pontosan a varázsige kimondása közben nagyot dördült az ég.
- Öhm... igen, légyszíves. - mondtam végül kérdésére. Megvan már a nyári programom; elkérem Sebby összes tankönyvét, és legalább elméletben megtanulom, ha már gyakorlatban nem űzhetem.
Az ég ismét dördült, s a villám fénye mindent betöltött egy pillanatra. Az utcai lámpák fénye megvilágította a zuhogó cseppeket, de egy ember sem lézengett ilyen időben odakint.
- Van esernyőm... - motyogtam, s felmutattam az említett tárgyat. - De talán oda kéne adnom neked. Az eső lehet, hogy lemosná rólam a szagot. - nem voltam biztos benne, hogy a másik megérti, hogy vicceltem, ugyanis hangszínem véresen komoly maradt, mintha csak egy ténymegállapítást tettem volna.
Végül kinyitottam az esernyőt, és Sebbyre pillantottam; jobb könyökömet tétován felé nyújtottam, esélyt adva neki arra, hogy belém karoljon, és esetleg ne ázzon meg annyira.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=508359#post508359][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.23. 21:43[/b][/url]

A táskám le lett kezelve, aminek örültem (igaz, az önismeret tananyagot legszívesebben kidobtam volna az esőbe), de kissé bénának éreztem magam Sebby mellett. Igen, megint előjött az, hogy ő mennyivel előrébb van nálam tudásban, és ez feszélyezett, sőt, bosszantott, de próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a nyomasztó érzést.
Megjegyzésemre elmosolyodott, aminek örültem - ekkor megint eszembe jutott az a beszélgetés Garethtel, és eltűnődtem egy pillanatra. Furcsa ez az összefüggés, valahogy túl nyilvánvaló.
Sebby egy másodperc alatt ott termett előttem, ami hirtelen megkövülésre késztetett; egy pillanatig visszatartottam a levegőt, majd ő megszólalt. Krákogtam egyet.
- Öhm, de. - mondtam végül, de talán nem is hallotta. Végül visszalépett eredeti helyére, ez pedig furcsa érzést keltett bennem, amivel semmiképpen sem szerettem volna foglalkozni - inkább elkezdtem kutatni a táskámban az ernyőm után, hogy addig is lefoglaljam magam.
Csak azért nyújtottam ki felé a könyököm, mert láttam egy kétségbeesett pillantást a kint tomboló vihar irányába. Ez egyébként mosolyra késztetett, mert ekkor rájöttem, hogy a másik bizonyos szempontból valószínűleg ugyanolyan makacs, mint én. Láttam, hogy egy pillanatig habozott, ami bennem is fokozta a bizonytalanság érzetét - talán mégsem volt jó ötlet ez a felajánlás? -, aztán végül elfogadta a felkínált lehetőséget. Ekkor jöttem rá, hogy valamilyen szinten elég átgondolatlan voltam, ugyanis jóleső érzés volt ez az érintés, ez pedig hihetetlenül furcsa volt számomra. Szépvölgyi Richárd mióta szereti, ha valaki megérinti? Zavartan pislogtam párat erre a gondolatra. Sosem szerettem... Igaz, ezt Garethnél is megcáfoltam a múltkor. Mit művel velem ez a két testvér?
Végül kiléptünk az épület takarásából, s hatalmas széllel találtuk szembe magunkat. Két lépés után átázott a cipőm és a nadrágszáram, ezt bosszúsan vettem tudomásul; ingem is vizes lett pár helyen az így is, úgy is ráeső hideg cseppektől, tehát összehúztam magam, ennek pedig az lett az eredménye, hogy gyakorlatilag hozzápréselődtem Sebbyhez, ezt azonban csak jó pár pillanattal később fogtam fel.
A másik megpróbált kommunikálni velem, de a szél nagyon erősen fújt, úgyhogy alig hallottam a hangját; fülemet még közelebb kellett vinnem hozzá, hogy meg tudjam érteni a szavakat. Közben néztem a száját, próbáltam onnan leolvasni az üzenetet, s így együttesen megértettem, mit akart nekem mondani.
Már épp válaszra nyitottam volna a szám, amikor is a szél egy hirtelen fuvallattal kifordította az esernyőt, sőt, le is tört belőle egy darabot, csak hogy esélyem se legyen visszafordítani. Mintha valaki egy giccses szerelmi regény betűit gépelné... Pár pillanatig csak felvont szemöldökkel szemléltem az előállt helyzetet.
- Most már nem! - kiáltottam végül, és elnevettem magam; még az esernyőt is elengedtem, amit a szél igen könnyen felkapott, és lecsapta mögénk a földre.
Pár lépést még megtettünk, mielőtt megálltam volna, és felemeltem volna a fejem az ég irányába. Villám. Sóhajtottam egyet, és éreztem, hogy a szörnyen hideg cseppek rám tapasztják az ingemet. Pár pillanat múlva Sebbyre emeltem a tekintetem, és elmosolyodtam.
- Mintha esne az eső, nem gondolod? - kérdeztem ironikusan, de nevetve. - Talán csepeg!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=508467#post508467][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.23. 23:30[/b][/url]

Már sokszor sikerült eláznom, de eddig még csak egyszer hagytam, hogy az eső átjárjon. Ez volt a második alkalom, és pont olyan jó volt, mint az első; ahogy elengedtem magam egy kicsit, és elvigyorodtam, felszabadult bennem valami. Az érdekes az, hogy valaki másnak is megengedtem, hogy lássa ezt a furcsán mosolygó énemet.
A szemetet?! Annyira jellemző Sebbyre, hogy a szemét miatt aggódik - ránevettem, és egy "holnap felszedem" kiáltással nyugtattam meg, már ha hallotta egyáltalán. Megjegyzésemre ő is az ég felé fordította az arcát, és én megfigyelhettem, ahogy behunyja a szemét, és hagyja, hogy az eső az arcát érje. Végül aztán rám nézett, s egy villám szelte keresztül az eget; Sebby hajáról az arcára pergett a víz ebben a pillanatban, és nagy szemeket meresztett rám. Egy pillanatra megkövültem, ahogy néztem az arcát.
Ujjakat éreztem meg a bőrömön, mosolyom pedig leolvadt, ajkaim elnyíltak. Csak lesokkolódva néztem mindeközben Sebby arcát, mert ez a szituáció annyira szokatlannak és természetesnek tűnt egyszerre...! Gyakorlatilag olyan volt ez a pillanat számomra, mintha legalább öt percig tartott volna - pont, mint egy mugli filmben. Néztem a szemébe, és mintha a tudatom kikapcsolt volna. Fel sem fogtam, hogy ki vagy mi vagyok én. Csak úgy voltam.
Egy villám cikázott végig ismét az égbolton, dörgés hallatszott, s Sebby ujjai eltűntek az arcomról, de mégis olyan érzés volt, mintha még mindig ott lennének. Még mindig ugyanazzal az arccal néztem a mellettem állót, mire ő csak egy zavart bocsit motyogott, ezt azonban meg se hallottam. Elvörösödött, én viszont még nem jutottam el abba az állapotba, hogy felfogjam, milyen vonzatai vannak ennek a cselekedetnek. Bár az okát nem tudtam megérteni, s a célját se nagyon, mégis, valahogy... valami történt. Mármint ott bennem.
Zavartan kiengedtem az eddig beszorult levegőt a tüdőmből. Ajkaim szép lassan bezárultak, de mivel kiszáradtak, megnyaltam őket, csak úgy észrevétlenül. Azt éreztem, hogy közelebb akarok lenni Sebbyhez; mikor erre rájöttem, ismét elfelejtettem kilélegezni. Csak álltam ott megkövülten, és néztem őt, és nem tudtam eldönteni, mit is akarok csinálni egészen pontosan, hogy eleget tegyek ennek a benső késztetésnek; úgy értem, megölelni, vagy...? Pillantásom egy pillanatra a szájára csúszott, ahogy még mindig hatalmas szemekkel bámultam rá. Beharaptam az ajkam.
Nem tudom, hogyan és miként, de elindultam Sebby felé; tekintetemet egy kicsit lesütöttem, de aztán ismét a szemébe néztem. Eltelt két másodperc.
Villámcsapás. Összerezzentem, és hirtelen hátrébb húzódtam. Mi ütött belém?! Mit csinálok? Nyeltem egyet, és magam elé bámultam.
- Öhh... bocsi. - mondtam végül, bár valószínűleg semmit sem hallott ebből. Mégis mi volt ez...?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=508524#post508524][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.24. 09:55[/b][/url]

Abban a pillanatban, amikor elkezdtem közeledni Sebby felé, nem igazán volt meg, hogy mit csinálok. Egy olyan állapot volt ez, amikor valahogy kiesett minden - a nevem, az ő neve, a helyzet, a tegnapi nap és a holnapi. Sebby szemei hatalmasra nyíltak, ebben a pillanatban pedig a lélegzés másodrangúvá, sőt, huszadrangúvá vált számomra. Lepillantottam ajkaira, amik talán enyhén el is nyíltak. Megéreztem szorítását a vizes ingemen, a karomon.
A dörgés pillanatában elkaptam a fejem, lenéztem a földre, és csak álltam ott, mint valami hülye; még mindig karoltuk egymást, de izmaim valahogy elengedtek, ezáltal igencsak lazává vált a fogás.
Mielőtt bármit is mondhattam vagy tehettem volna - vagy egyáltalán, magamhoz térhettem volna - egy ordítást hallottam meg a hátam mögül, aminek következményeképpen összerezzentem. Sebby karja kicsúszott az enyémből, de a vizes anyag még mindig úgy volt meggyűrődve, ahogy a másik szorította.
Megfordulni sem volt erőm, semmit sem tudtam csinálni, sokkban voltam. Egyszer csak egy takaró landolt a fejemen, én pedig úgy kaptam utána, mintha az életem múlna rajta, hiszen most, hogy Jared már nem volt ilyen közel hozzám, dideregni kezdtem.
Gareth súlyos kezét érezte meg magamon. Kilestem a takaró alól, Jared azonban elveszett a sajátja alatt. Tekintetem elsötétült, bár ezt már senki sem láthatta.
- Ne haragudj, Gareth. - emeltem fel a hangom én is, csak hogy a másik hallja, amit mondani akarok, azonban e három szón kívül egy sem jutott eszembe.
Elmúlt a pillanat varázsa, és én rájöttem, hogy mit műveltem; ahogy ismét kilestem a pokróc alól, és Garethre pillantottam, eszembe jutott valami. Pillecukor- és szekrényillat. Arcom hirtelen kisimult; a takaró visszacsúszott elé, én pedig csak bámultam a földre. Mi a fészkes franc... Ez... Összekapcsoltam még egy gondolattal az egészet; nem is olyan rég azon elmélkedtem, hogy mi a különbség érdeklődés, szerelem, és tetszés közt. Tetszés. Tetszeni. Ezt a szót ismételgettem magamban, próbáltam megrágni. Tetszik valaki. Én... én... nem...
Amint beléptünk az előcsarnokba, a plédet a vállamra kanyarítottam, s valószínűleg még minidig halálra vált arccal bámultam magam elé. Nem szóltam semmit, nem is néztem fel, csak... kész. Hibát jelzett a rendszer, valami nem stimmel. Feltörték a rendszerem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=508674#post508674][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.24. 13:42[/b][/url]

Felértünk az előcsarnokba, s ahogy Gareth megtorpant, éreztem, hogy baj lesz. Összehúztam magam, de nem eléggé; idősebb mostohatestvérem mennydörgő hangja bejárta a helyet, én pedig megbénultam. Gyűlölöm, mikor az emberek felemelik a hangjukat a környezetemben, főleg, ha jogosan.
Először felemeltem rá a tekintetem, halál sápadtan néztem rá, miközben agyam zsibbadtan próbálta feldolgozni, hogy mit csináltam. Túl sok gondolat volt a fejemben.
A leszúrás nem nekem szólt, mégis megalázó volt számomra. Tény, hogy Jared sokkal magasabb tudással rendelkezik, de... de engem is leszúrhatott volna. Én is hülye voltam. De nem, csak az öccse kapott, amit igazságtalannak éreztem vele szemben, azonban nem tudtam megszólalni, nem ment. Torkomat összehúzta valamilyen érzés, és a hangerő miatt amúgy is megbénultam. Az egész üvöltésáradatnak Jared vetett véget, tiszta hangon bocsánatot kért; fejem egy kissé felemeltem, és rásandítottam, aztán rögtön elkaptam a tekintetem. Mit műveltem?...
Gareth végül felém fordult, én meg még jobban összehúztam magam a takaró alatt. Dideregtem, részben azért, mert fáztam, részben pedig úgy az egész szituáció miatt. Már vártam, hogy engem is leteremtsen, felkészültem rá lélekben, de nem tette meg. Helyette csak ingerült szavakat vágott hozzám. Az utolsó mondatával viszont belém állt az ütő. Erikék. Ott vannak a szobánkban. Én meg már most érzem, hogy hőemelkedésem van. Remek.
- Oké. - ennyit sikerült csak kinyögnöm, ezt is rekedten és halkan köptem ki magamból. A mini gyógyszertár, ami Márk jóvoltából van a tulajdonomban, jó szolgálatot fog tenni, de... Erikék... ha csak megsejtik...
Gareth lendületesen indult el az Eridon felé, ekkor pedig Jared felpillantott rám, bocsánatkérően. Csak pislogni tudtam rá, még mindig lemerevedett arcvonásokkal, falfehéren. Végül ő is megfordult, és Gareth nyomában elcsámborgott a szobájába.
Álltam ott még két percet, zsibbadtan próbáltam megérteni, mi történt; végül egy prefektus állt meg előttem, és ő küldött fel a szobámba aludni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=509970#post509970][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.27. 23:22[/b][/url]

Igencsak kétes érzésekkel töltöttem el a munkaidőm utolsó háromnegyed óráját - már nem kellett takarítanom a hipogriff részét, nem kellett foglalkoznom azzal a rengeteg szőrös állattal, úgyhogy csak malmoztam, és fáradtan bámultam magam elé. Elfáradtam.
Bementem a mosdóba, és még tíz perc eltelte után is éreztem, hogy szúr a szemem - fogjuk az allergiára, rendben? -, de természetesen nem lett jobb attól, hogy dörzsöltem a kézfejemmel. Néztem magam a tükörben, de hiába, elég szörnyen néztem ki; vörös szemek, csapzott haj, elkeseredett arckifejezés... Megmostam az arcom, de egyáltalán nem segített semmit. A tükörbe pillantva még mindig ugyanazt láttam: egy tizenöt éves srácot sírás után. Pedig csak az allergia. Na persze.
Végül elhagytam a mellékhelységet - már csak fél óra, és végzek. Rendben. Fél óra. Felsöpörtem és felmostam, mire végeztem, már enni lehetett volna a padlóról. Tizenöt perc. Tizennégy és fél.
Tizennégy. Oké. Jared vajon miért kérdezte meg, hogy nem járunk-e fel együtt a faluból munka után? Tizenhárom perc negyvenkét másodperc. Lecsatoltam a karórám, és zsebre raktam.
Tehát, mi lehetett a motivációja? Ötletem sem volt. Gondolom, nem akar egyedül felmenni a kastélyba, ha egyszer van olyan opciója, hogy társasággal menjen - bár igaz, Jared nem igazán szociális lény, ilyen szempontból hasonlóan vagyunk bekötve. Mindegy. Csak nem akar egyedül felmenni, igaz?
Előhúztam a karórát a zsebemből. Tizenkét perc... most már csak tizenegy és fél.
Még egyszer rá kéne nézni a kutyára és a kölykére - persze, ma már hatszor megnéztem őket, de ez nem lehetett gátló tényező. Odamentem, megnézegettem őket, minden rendben volt velük. Már csak nyolc perc... nyolc. Aztán visszamentem falat támasztani, beszéltem két szót az egyik munkatársammal. Öt perc. Elővettem az üzenőfüzetet, és belelestem, de nem volt új írás. Három perc és végzek.
Szépen lassan összepakoltam a cuccaim, beraktam az esernyőt (ugyanazt a szürkét, amit eldobtam...), a pulcsimat, a pennát és a noteszt... Másfél perc. Beletúrtam a hajamba, és gyorsan belenéztem a mosdóban lévő tükörbe; még mindig vörösek a szemeim... Fél perc!
Amint az órám elütötte a nyolcat, már kint is voltam az ajtón, és tőlem nem megszokottan gyors léptekkel siettem a Minisztérium elé. Amint észrevettem a léptek sebességét, rögtön lelassítottam. Ugyan már, Szépvölgyi... miért is borultál ki a mosdóban? Emlékszel? Na, azt tartsd észben.
Odaértem az épület elé, és az órámra pillantottam - nyolc óra három perc. Mindjárt itt lesz. Lecsillapítottam a légzésem, hiszen mégis elég gyorsan jöttem, nem tudtam szabályozni a lépteim sebességét. Vártam, aztán megint az órámra pillantottam. Nyolc óra hat... Nyolc óra tíz... Nyolc óra tizenöt... mi a fene?... Miért késik? Lehet hogy előbb végzett, és felment a kastélyba?...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=510319#post510319][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.29. 00:14[/b][/url]

Nyolc óra tizenhat perc, fekete-fehéren ott állt az órámon. Nem fog eljönni. Biztos vagyok benne, hogy nem jön el. Biztos felment a kastélyba, vagy csak meggondolta magát... a füzetbe sem írt. Már épp elindultam volna, de mielőtt megtehettem volna az első lépést, kivágódott mögöttem az ajtó, és egy kezet éreztem meg a vállamon, aminek következtében majdnem felborultam, hiszen már emeltem volna a lábamat. Jared megérkezett.
Hadarni kezdett, alig fogtam fel, amit mondott, de nagy nehezen sikerült megértenem, miért késett. Csak egy aprót bólintottam; ahogy ránéztem, szívem dobbant, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert látom, vagy mert este is láttam álmomban...
- Semmi baj, ne aggódj. - nyögtem ki egy krákogás után; hangom szerencsére már nem volt remegős, vagy csak nem úgy, mint ahogy sírás után szokott lenni. - Mindenkivel előfordul. - De a fő az, hogy nem ment fel előttem a kastélyba, vagy ilyesmik. Csak késett, és ennyi. Piros arcára pillantva már majdnem egy apró mosolyszerű valami kúszott a számra, de aztán eszembe jutott az álom...
A következő pillanatban egy zacskó zörgött, majd meg is éreztem a kezemben. Lepillantottam, és amit láttam, attól igen kétes érzések jártak át; karamella. Mintha csak tudná, hogy ezzel simán lekenyerezhető vagyok. Normál esetben rögtön gyanakodni kezdtem volna, hiszen nekem nem szoktak ajándékot adni csak úgy, de Sebby... illetve Jared pont az a fajta volt, azt hiszem, aki képes ilyenekre.
- Hú, köszi. - mondtam zavartan. - Ezt most... miért kapom? - Elgondolkodtam azért azon, hogy esetleg névnapom van, vagy valami ilyesmi (a névnapokat nem nagyon szoktam számon tartani), aztán eszembe jutott, hogy olyan, mintha csak az álom miatt akarna kiengesztelni. Ahogy erre a Jaredre pillantottam, tudtam, hogy ő nem tenne olyat, de mégis... kirázott a hideg.
A másik rám nézett, végigmért, és észrevette a vörös szemeimet. Pedig reménykedtem, hogy elkerüli a figyelmét, vagy csak tapintatból nem kérdez majd rá, de ez nem adatott meg nekem, úgy látszik. Most mit lehetne mondani erre a kérdésre? Igen, te bántottál álmomban, vagy mi?
- Nincs baj, nem bántottak, csak az allergia. - közöltem a kézenfekvő választ. - Vannak macskák is a Bestiáriumban, és allergiás vagyok rájuk.
Nem mintha egyébként ott lapult volna a táskámban az allergiagyógyszerem is, amit minden műszak előtt be kell szednem. De mindegy. Ez akkor nem volt fontos. Igyekeztem nyitott gesztusokat használni, hogy el is higgye, amit mondok, és gyorsan túllépjünk rajta.
- Induljunk? - kérdeztem gyorsan, miközben a táskámba nyomtam a cukrot, hátha tovább tudunk lendülni a vörös szem témán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=510323#post510323][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.29. 01:01[/b][/url]

Jared pillanatnyi tétovázása fel sem tűnt, pedig igazán figyeltem a reakcióit mindenre, még ha neki úgy is tűnt, hogy teljesen semleges az arcom. Mindenre figyeltem, amit kiejtett a száján, de arra már nem volt kapacitásom, hogy testbeszédet is elemezzek - elég fáradt voltam ahhoz, hogy még saját magamat se tudjam rendesen "figyelni", nemhogy őt.
- Persze, hogy szeretem. Csak megleptél. - mondtam zavartan, ahogy nézegettem a zacskót. Ez furcsa. Valaki ajándékot hoz nekem, csak úgy random. Ráadásul pont karamellás cukrot.
Felpillantottam rá, és láttam, ahogy leolvad arcáról a mosoly, ennek következtében zsebre vágtam a kezem. Sejt valamit, úgy gondoltam, de ebben természetesen nem lehettem teljesen biztos. Elkapta a tekintetem, én pedig dobogó szívvel néztem kékjeibe; aztán inkább lesütöttem a  szemem. Végül visszanéztem rá, ő pedig kérdezett.
- Elmondanám. De az nem számít, ha álmomban bántottak. - eztán egy jelentőségteljes pillantást is megengedtem magamnak, bár őszintén reméltem, hogy a királyi többes miatt azt hiszi majd, hogy Erikékről van szó, ők terrorizáltak, és nem veszi magára. Az nem szült volna túl sok jót.
Elindultunk, én pedig a Jared által diktált tempót vettem fel. A napomról kérdezett, és el kellett gondolkoznom egy pillanatra, hogy mit is meséljek el, ami nem rá vonatkozik, vagy nem az általa kiváltott érzelmeknek van nagy szerepe benne. Eltelt még egy pillanat, aztán gyorsan kinyögtem, ami először eszembe jutott.
- Ma majdnem rosszul lettem munka közben, de végül nem kellett begyógyszereznem magam. - közöltem, majd eszembe jutott az álom egy erre vonatkozó részlete, amitől összeszorult a gyomrom. "És miért is akarnék én együtt lenni egy szívbeteggel? Könyörgöm, attól meghalhatsz, ha megcsókollak, és túl izgatott leszel." Nyeltem egyet. - De nem volt komoly. Tényleg... És neked milyen volt? - csak akkor jutott eszembe, hogy egy részét már elmesélte, amikor kiejtettem a számon a kérdést, úgyhogy így utólag hülyeségnek tűnt, hogy ezt kimondtam. A fenébe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=510347#post510347][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.29. 11:04[/b][/url]

- Mmh, de. - motyogtam halkan, majd ismét felnéztem Jaredre. - Köszönöm.
Furcsa egy érzés volt ez, mert Jared egy olyan hétköznapi apróságot tett, és ez mégis elég jól esett, még ha kicsit zavart is lettem tőle. Nekem az ajándékok általában semlegesek, nem nagyon szoktak érdekelni, kivéve, ha valami jó könyvet kapok, vagy ilyesmik, de ez az apróság... na mindegy.
Örültem neki, hogy nem akadt fent azon, hogy valaki(k) bántott(ak) álmomban, és nem a konkrét személyek érdekelték, inkább maguk a rémálmok - bár nyilván ez sem volt feltétlen pozitív, hiszen... azért mégis. Ez elég gyerekes, ennyire félni a rémálmaimtól...
- Hát, mostanában vannak. - Pedig eddig nem volt túl sok, de egy pár hete már elég sok van, ezért sem alszok túl jól. Nem csak ilyen, mint most, hogy a tudatalattim elképzelt jeleneteket fest le - sokszor élek meg régi emlékeket is álmomban, kicsit eltúlozva, esetleg más végkimenetellel, mint a valóságban... finoman megborzongtam.
Erről is igyekeztem elterelni a szót, de természetesen csak hülye témákba futok bele, mint például a betegségem, amiről, mint ahogy most kiderült, Jared nem tudott. Remek, és én most f***án elárultam neki. Hogy lehetek ekkora barom állat?... Egyszer csak elkapta a csuklómat, és megálltunk - mint később észrevettem, ugyanazon a helyen, ahol múltkor, kicsivel a Pillangóvarázs után -, hogy a szemembe nézzen. Az arcán valami olyat láttam, amit elsőre nem tudtam beazonosítani, aztán bekattant a szó: aggodalom. Éreztem az ujjait a csuklóm körül. Kiszaladt belőlem a visszatartott lélegzetem, és egy félmosoly jelent meg arcomon, aminek talán egy kicsit szomorkás felhangja volt, de ezt nem vettem észre.
- Nyugi, nyugi. - mondtam elsőként. - Az összes betegségemről számot adjak? Enyhe vérbőség, gyenge immunrendszer, allergia a macskaszőrre, lószőrre, parlagfűre, enyhe pánikbetegség... és szívritmuszavar. - fejeztem be a felsorolást. - A gyógyszereim mindig nálam vannak. Ha elájulok, először meg kell tudnod, hogy túl erős vagy túl gyenge a pulzusom. Én mugli módszerrel szoktam, az artériámhoz teszem a kezem, és számolom a szívveréseim egy percig.
Ekkor felemeltem a kezeinket, majd óvatosan lefejtettem a csuklómról Jared kezét, és most én fogtam meg a csuklóját. Tétováztam egy kicsit, ugyanis a nyakam felé indítottam a kezét, de ekkor rájöttem, hogy a kezemen lévő ér is tökéletes lenne, csak a nyakon nekem sokkal könnyebb megtalálni... mindegy. Tehát, a mutató és a középső ujját odanyomtam az ütőeremhez egy kis igazítás után. Ekkor már sejtettem, hogy ez baromira nem volt jó ötlet, ugyanis pulzusom az érintése miatt gyorsulni kezdett.
- Nekem általában hatvanhét per perc a normális. - fűztem hozzá, majd hagytam egy kis időt Jarednek - a kezemen, amivel tartottam a csuklóját, ott volt a karórám, úgyhogy tudta nézni az időt. Szívverésem egyre csak gyorsult... - Ha úgy érzed, mikor ájult vagyok, hogy túl gyors, akkor az átlátszó-sárga bájitalt kell odaadnod, ami a táskámban van, és megitatni velem az egészet. Ha túl lassú, akkor a pirosat kell. De rá is van írva, hogy szívlassító, meg szívgyorsító.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=510872#post510872][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.30. 18:49[/b][/url]

Na igen, egy olyan dolog volt ez, amire nem voltam teljesen felkészülve. Jared keze a nyakamon, ráadásul úgy, hogy én magam engedtem meg neki, még az után a rajz után is - ez egy olyan bizalmi dolog volt, amit addig a pillanatig nem fogtam fel, hogy hozzám értek volna az ujjai. Senkinek sem engedem meg, hogy a nyakamhoz érjen. Senkinek. Garethnek sem engedném meg, kivéve persze, ha elájulok. De... Jarednek megengedtem, sőt, én magam raktam oda az ujjait az ütőeremhez. Jézusom.
Az a tenyere ért hozzám, amelyiken a mancs van - eszembe is jutott egy pillanatra a Lélek szobában történt kis közjáték, amikor az enyémben is megjelent pár madárlábnyom Gareth illúzióinak segítségével. Vajon hozzájuk tartozom? Logikám nem engedett erre következtetni. Lehet, hogy megbízok bennük, de nem tartozhatok hozzájuk - miért is tenném? Semmit sem éltünk még meg együtt... Jó, kivéve a szekrényes dolgot... Krákogtam egyet, hogy eltereljem a gondolataim.
Láttam, hogy kicsit kipirult arccal nézi az órát, s szinte hallottam a számokat, ahogy pörögnek a fejében - biztos voltam benne, hogy az átlagos hatvanhét helyett most olyan 84 körül mozoghatok, de mindez még normális. Egyelőre. Talán. Mármint, a helyzethez mérten.
- Igen, olyasmi, normális. - mondtam halkan, ő pedig elfordította a fejét, és az ingemet kezdte nézegetni, ekkor pedig elengedtem a csuklóját, pedig... pedig nem akartam; kezem csak tétován engedte el az övét, s mintha még ujjaim is megrezzentek volna, hogy az övéi után nyúljanak, de végül inkább csak zsebre vágtam a mancsom. Ez őszintén megrémisztett. Nem akarom elengedni a kezét. Miért nem? NEM, nem azért nem, ugye? Biztosan. Biztosan de. A rohadt életbe...!
- Menjünk. - mondtam, miközben meg is tettem az első lépést, de majdnem orra is estem egy előttem lévő szürke dologban. Az esernyőm egy darabja...
Ahogy elindultunk, pár pillanatig még csend volt, ami igen kellemetlen volt, agyam pedig lázasan kattogni kezdett.
- És neked milyen volt a napod? - dobtam fel a kérdést, hiszen a betegségem eltérítette őt az eredeti témától, most viszont igazán válaszolhatott volna.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=511141#post511141][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.30. 22:31[/b][/url]

Majdnem orra estem, azonban mielőtt leért volna a másik lábam, hogy megtartsam magam, Jared karját éreztem meg a vállamon, s ekkor ingerem lett volna megragadni, de nem, nem tehettem meg. Valami nem engedte, talán a félelem, talán csak a logikám... Felnéztem a másikra, ő pedig elkapta a kezét. Ah, nem úgy értettem ezt a nézést, Jared...! Egy apró sóhaj szaladt ki a számon, ahogy tovább indultunk. Bár nem kaptad volna el a kezed, Sebby! Annyira szomjaztam az érintését, meglepő módon - pedig sosem szoktam senkiét, s csak azoknak hagyom, hogy megérintsen, akikben tényleg bízom. De az, hogy akarjam is, hogy valaki hozzám érjen, az iszonyatosan furcsa volt számomra. Azt kívántam, bár nem akarnám...
Kezeimet magam mellett lógattam, ahogy Sebby beszélni kezdett, s én figyelmesen hallgattam, néha-néha rápillantva, de egyébként a földet fixírozva. Nem kerülte el a figyelmem, hogy elengedték, hogy elkéredzkedett, de gondoltam, ő sem szeret késni, vagy ilyesmik...
- Én is ki fogok. - válaszoltam a szünetes megjegyzésére, de ekkor rájöttem, hogy ez igencsak úgy hangzott, mintha helyeselni akarnék, vagy ilyesmik, esetleg utalni, hogy egyszerre tegyük ezt meg... Ah, miért ilyen bonyolultak az emberi érzelmek?
Kérdésére felnéztem rá, tekintetem találkozott a hatalmas kék szemekkel, és eszembe jutott a vihar, ahogy néztem rá, ahogy nézett rám... finoman megborzongtam. Ahj... Végül aztán számba vettem a lehetőségeket, és mikor rájöttem, hogy gyakorlatilag arra vonatkozott a kérdés, hogy bemenjünk-e enni valami étterembe a faluban, bólintottam (talán a kelleténél nagyobbat is).
- Szerintem menjünk. - mondtam, bár sejtettem, hogy a vacsorára nem fogunk felérni, de talán a konyhában ehetünk... az mégis más, mint egy párocskás étterem zenével, ami olyan lenne, mint egy...
Kattant valami. Szinte hallottam, ahogy leesett. Mint egy izé. Amire elhívni szokás embereket. Most azt kérdezte meg, hogy bemegyünk-e az étterembe. Elkéredzkedett. Cukrot hozott nekem. Szám kiszáradt erre a gondolatra. Neeeem. Ez nem lehet olyan. Gareth is megmondta, hogy az öccse nem veszi észre ezeket. Ujjaim megremegtek, mintha csak a másik kezére várnának - zavartan vettem tudomásul, hogy zsebre kéne vágnom a kezem, de valahogy nem ment. Nem akartam.
Felpillantottam Jaredre ismét, de inkább zavartan lesütöttem a szemem, mert túl... túl olyan volt, olyan... szép. Igen. Ez a jó szó, azt hiszem. Túlságosan szerettem volna, ha hozzám ér. Ez így nincs rendben...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=511769#post511769][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.31. 20:29[/b][/url]

Sebby nem vette észre, ami miatt eléggé zavarba jöttem, nevezetesen hogy megjegyzésemnek furcsa vonzatai is lehetnének - sőt, kimentett a helyzetből, úgyhogy megnyugodtam egy kicsit.
- Mhm. - bólintottam rá a családi program ötletére, s ekkor fogtam fel, hogy a "családi" programok mit is jelenthetnek pontosan, de akkor olyan fáradt voltam az egész napos stressz, a munka, a sírás és az álom miatt, hogy valahogy csak egy függönyön keresztül láttam az egészet, és teljesen mégsem fogtam fel a "családi" program szavak értelmét együtt. Nem fogtam fel teljesen, hogy a családi szóra is rábólintottam.
Kezeink közel voltak, nagyon közel, s érezem a feszültséget, ami ujjaink közt vibrált - vagy csak beképzeltem volna? Biztosan. Sebby végül kinyújtózott, én pedig hirtelenjében zsebre vágtam a kezeim. Így jobb lesz, azt hiszem. Hiába nem akartam eddig, muszáj lesz...
Ahogy felnéztem rá, mintha kicsit összerándult volna, amit nem tudtam hogyan értelmezni, úgyhogy inkább a földet kezdtem fixírozni, meg az előttem lévő kavicsokat. Jobb lesz ez így mindenkinek.
Sok ideig nem szólaltunk meg, csak mentünk egymás mellett, de engem általában nem zavarnak az ilyesfajta csendek, mert amúgy sem vagyok beszédes fajta. Ő is gondolkodott, én is gondolkodtam, és ez teljesen rendben van így. Nem nagyon néztem fel a másikra; agyam zsibbadt volt, és az utóbbi pár percben lejátszódó temérdek gondolat után ismét felbukkant fejemben az álom. "És különben is, hogy nézel ki?!" - visszhangoztak bennem Jared álombéli szavai. Megborzongtam egy pillanatra.
Amikor Sebby mégis megszólalt, mintha észbe kapott volna, felnéztem rá, s láttam, hogy újfent kissé kipirult az arca. Nem nagyon értettem, miért kérdezte ezt meg, hiszen szinte biztos, hogy ez egyáltalán nem érdekli. Ha meg nincs témánk, vagy zavarban vagyunk, akkor inkább ne beszéljünk, nem?
Magam elé pillantottam, amíg gondolkodtam a válaszon - szokás szerint nem nagyon voltam éhes -, s szemben velünk megpillantottam egy ismerős arcot. Aaron volt az, az egyik szobatársam. Lesápadtam. Ne. El fogja mondani nekik, és ha elmondja...
- Öhm... nem tudom. Nem vagyok éhes. - nyögtem ki végül, végig Aaront bámulva - ő viszonozta a pillantást, majd Sebbyre nézett, aztán elfordult. Mintha nem is érdekelnénk... - És te? - kérdeztem vissza feszülten, nagyon halkan, sőt, ezt a két szót is kissé dadogósan ejtettem ki a számon. Megbénított a félelem, szívem is hevesen dobogott. Mi lesz így?...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=511812#post511812][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.08.31. 21:13[/b][/url]

Érzékeltem magam mellett, ahogy Sebby kihúzza magát, én viszont inkább begörnyedhettem. Aaron el is fordult, semleges, szinte már unott arckifejezéssel bámulta a kirakatokat.
Mit keres ilyenkor a faluban? A rohadt életbe... leizzadtam, a tenyerem a zsebembe töröltem, ahogy néztem egy kicsit magam elé. Most mi lesz? Visszamegyek a szobába... és akkor talán, ha előtte érek fel, nem mondja el úgy, hogy én is ott vagyok. Bár igaz, ez miért is befolyásolná? De hát csak nem tilos együtt mutatkoznom a mostohatestvéremmel. Meg is mondtam nekik, hogy csak a mostohatestvérem. Mármint... akkor még csak az volt...
Sebby kérdésére összerezzentem egy kicsit, majd még mindig magam elé bámulva bólintottam.
- Aaron. Ő a legszelídebb. Nem is szívesen csinálja ezt az egészet. Ő még egy rossz szót nem nagyon szólt hozzám, talán csak néha, amikor muszáj volt neki. - fejtettem ki, majd hátranéztem a vállam fölött a srác távolodó alakjára. Nem nézett vissza, meg semmi.
Ezen is sokat gondolkodtam már, hogy vajon ő miért nem piszkál akkora lelkesedéssel, mint mondjuk Erik vagy Viktor. Azt hiszem, talán nem kifejezetten az a kötekedős fajta. Alapvetően is halk szavú, ő még olvasni is szokott, de sokszor poénkodik a másik kettővel. Egyébként nem rosszindulatúan. Persze, gúnyos megjegyzései vannak, de azt hiszem, ő nem akar kikezdeni senkivel, ha nincs rá nyomós oka.
Hirtelen megéreztem Jared kezét a vállamon, aminek következtében egy kicsit lazítottam a tartásomon, mert valahogy megnyugtatott abban a pillanatban az érintése.
- Ha tudok, írok. De... csak nem mondja el... és amúgy is mondtam nekik, hogy csak... szóval, hogy a mostohatestvérem vagy. - nyeltem egyet. Most majdnem... na mindegy.
Lépkedtünk egymás mellett, és bennem annyi kérdés fogalmazódott meg egyszerre... Hogy miért akart velem felmenni a kastélyba, például. Hogy képes lenne-e kimondani azokat a dolgokat, amiket az álmomban... Hogy mit gondolhat rólam. Beharaptam egy kicsit az alsó ajkam, ahogy ezeken gondolkoztam. Mit gondolhat rólam? Főleg azok után, hogy majdnem...
Végül aztán felgyalogoltunk a kastélyba, s a nagytermi vacsorára éppen beérve zuttyantunk le mindketten a házunk asztalához, hogy végül a hálókörleteinkbe siessünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=520975#post520975][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.09.20. 19:53[/b][/url]

Végeztem a munkával, mert természetesen nyáron is van, nem maradhatok otthon pihenni, ez törvényszerű.
Így a szünet közepe tájt már teljesen más minden. Sokkal inkább szabadabbnak érzem magam, noha Sebby legtöbb másodikos tankönyvét már átolvastam és igyekeztem megtanulni az anyagot (borzalmas, hogy a barátom - barátom, még mindig furcsa kimondani gondolatban ezt a szót - ennyivel magasabb szinten van nálam), így alapvetően sem unatkoztam eddig a szünetben, hogy a hajóépítést ne is említsük. Ez eddig a legmozgalmasabb időszaka az életemnek, azt hiszem.
Tehát, a munkával előbb végeztem egy kicsit, mint szoktam, így a másodikos sötét varázslatok kivédése tankönyv társaságában ültem ki a Fő utcza egyik padjára (arra a nevezetesre, ahonnan Sebby anno felállt, hogy elhívjon a Pillangóvarázsba), és vártam a többieket.
Furcsa. Furcsa volt ez az egész, hogy konkrétan ugye együtt laktam Sebbyvel - olyan arcaimat mutattam meg neki, amiket eddig még kevesen láttak csak, noha nem nyíltam meg teljesen, nyilvánvalóan, ahhoz rengeteg időnek kell eltelnie. Mégis, valahogy teljesen más voltam vele, velük, mint általában. Ez természetesen Márknak és Agathanak is feltűnt, sőt, egyértelműen megtudták a dolgot, de Márkon nem láttam volna, hogy zavarná a dolog. Ez egy nagy mérföldkő volt, azt hiszem, teljesen máshogy lépek így be abba a házba, mint egyébként tettem; nyugodtabban. Nem éppen oldottan, de nyugodtan, ez pedig hatalmas előrelépésnek bizonyult.
A padon üldögélve, bár olvasgattam a tananyagot, mégis leginkább az járt a fejemben, hogy ez után a mégiscsak igen fárasztó nap után megölelhessem Sebbyt. Furcsa, nem? Én, aki konkrétan irtózik az érintéstől és a megnyílástól, azt várom, hogy megölelhessem a másikat.
Ahogy rutinból felpillantottam a könyvből, megláttam Jared közeledő alakját; szám pillanatnyi, alig látható mosolyra rándult, amit a szőke mostanra már lehet, hogy távolról is felismer.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=520996#post520996][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.09.20. 20:32[/b][/url]

Felpillantottam, s Sebbyt meglátva arcizmaim furcsa, pillanatnyi rándulása már nem is lepett meg. Sőt, az se nagyon, hogy pulzusom már csak a látványára is felgyorsult egy kicsit, akármennyi időm is volt eddig, hogy megszokjam.
- Üdv, Mr. Prefektus. - köszöntem egy időben a hajborzolással, s felnéztem rá. Amióta megkapta a jelvényét, naponta vagy kétnaponta legalább egyszer elhangzik a számból ez a szó; nem mintha féltékeny lennék esetleg, az én előző évi magatartásommal soha a büdös életben nem leszek prefektus - de valljuk be, a legilimencia, a hatalmas tudás, a külső és a műveltség mellé nem hiányzott neki még egy jelvény is.
- Egész jól. - mondtam, s én is belepillantottam a tankönyvbe. - Épp az okklumenciát említették.
Amikor felnéztem, és tekintetem találkozott a pillantásával, ismét alig-alig látható mosoly bontakozott ki az arcomon.
És itt jött az, amin már elég régóta gondolkodtam, konkrétan azóta, hogy megígérte, hogy nem fog belenézni a fejembe; a tananyag, ahol most tartottam, úgyis pont erről szólt, úgyhogy ez ismét felhozta bennem azt a régebbi gondolatfoszlányt. Tekintetem tanakodóvá válhatott, ahogy még mindig a másikat néztem. Sőt, ahogy átértékeltem magamban a dolgokat, bal szemöldököm enyhén fel is szaladt, és ráharaptam a nyelvemre, mint mindig, mielőtt komoly döntéseket hozok.
- Sebby? - kérdeztem lesütve a szemem egy pillanatra. - Milyen érzés lenne, ha belenéznél a fejembe?
Ez a kérdés már régóta foglalkoztatott, s még ha egyelőre nem is kértem meg, hogy pillantson bele az elmémbe, mégiscsak érdekelt, hogy milyen érzés lehet, ha kutakodnak. Vajon megérzi-e az ember? Nyilvánvalóan ez szinttől függ, ennyit még én is tudok a legilimenciáról, de fogalmam sem volt, hogy Sebby milyen szinten lehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=521025#post521025][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.09.20. 21:12[/b][/url]

Jared helyezkedésére csupán egy apró, a könyökére vetett, az előttünk sétáló emberek számára gyakorlatilag észrevehetetlen pillantás volt a válaszom. A tankönyvet elraktam a hátizsákomba, s amikor leraktam azt magam mellé, egy kis mozdulattal egy leheletnyivel közelebb kerültem hozzá, hogy ne legyen számára kényelmetlen "kinyúlni" a könyökével.
Sebby válasza nem volt a legkielégítőbb számomra, hiszen ezt én is el tudtam volna olvasni egy könyvben - egy bólintás kíséretében újra megszólaltam.
- Semmit? Komolyan... semmit? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Elég ijesztőnek tűnt számomra ez a dolog, hiszen ez azt jelentette, hogyha az utcán találkoznék egy legilimentorral, esélyem sem lenne védekezni. - Gondolom, csak az okklumentorok érzik.
Szinte már elmélázva kalandozott el tekintetem az utcában sétálgató emberekre, s még mindig őket nézve szólaltam meg ismét.
- Ez azt jelenti, hogyha valaki most turkálna a fejemben, fogalmam sem lenne róla? - tettem fel a kérdést, noha a válasz egészen nyilvánvalónak tűnt, mégis meg kellett kérdeznem. - Mert ha igen, akkor... - ...akkor bárki visszaélhet ezzel. Bármikor. Bárhol.
Egy halk sóhajjal lendültem tovább ezen a kérdéskörön, hogy ismét Sebbyre pillantsak. Bár tudtam, hogy valószínűleg nem tenne ilyet, mégis, furcsa volt számomra, hogy ott van a lehetősége, hogy bárki fejébe belepillantson, de mégsem teszi meg. Hatalmas kísértés lenne, nekem legalábbis.
- Te már néztél bele valaha a fejembe? Mármint... érezném, ha megtennéd? - javítottam gyorsan, ugyanis beszéd közben rájöttem, hogy esetlegesen sértő lehet, hogyha ilyesmit feltételeznék róla.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=521065#post521065][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.09.20. 21:55[/b][/url]

Sebby válaszára csak hümmögtem egyet, ugyanis nem láttam értelmét annak, hogy elkezdjek stresszelni - eddig is védetlen voltam, ez után is az leszek, és nem számít semmit, hogy erre csak most jöttem rá, az SVK tankönyvet olvasgatva.
- De... hm. - szemeim a kirakatokra tévedtek, bár természetesen nem találkoztak egy engem fürkésző tekintettel sem. Még őrlődtem egy kicsit, mielőtt ismét megszólaltam volna. - A legilimencia csak gondolatfürkészés, és ennyi? Jól tudom?
Bevallom őszintén, nem néztem utána a témának, és nem túl mélyreható ez a tájékoztatás, ami a tankönyvben van, azonban azt feltételeztem, hogy mint a mágiának általában, ennek is vannak ágazatai és irányzatai - természetesen lehetséges volt, hogy ez egyáltalán nincs így, de ezt csak úgy tudhattam meg, ha kérdeztem róla. Hozzáteszem, egyáltalán nem rosszindulatból tettem, az akkori motivációm csak és kizárólag a tudásvágy volt.
Nem venném észre, ezt állította. Már épp akartam válaszolni, azonban ő megelőzött, s az elsőként feltett kérdésemre felelt egy másikkal. Tekintetem rá fordítottam, s láttam, ahogy előre dőlt, s eddig néha hozzám érő könyökét a térdére támasztotta, s szeme a földre vetült. Hirtelen nem igazán értettem, miért volt ez, hiszen egyáltalán nem volt vádlás a hangomban. Ha belenézett volna a fejembe, kiakadtam volna, de valahol feltételeztem, hogy nem tette, s ezt igazolta is, hogy ezt mondta.
Én is a térdemre könyököltem, hogy egymás mellett legyünk, és rá tudjak nézni, amíg válaszolok.
- Hát, engem néha nagyon tud érdekelni, mi van a fejedben. - motyogtam. - Mármint. Mindig érdekel. De néha nem tudlak követni, illetve nem tudjuk követni egymás gondolatmeneteit. Ilyen szituációban például lenne értelme belenézned a fejembe. - csupán ténymegállapítások voltak ezek; tekintetem elkalandozott, miközben beszéltem, sőt, kezem önkéntelenül a nyakamban lógó galaxismodellt kezdte tapogatni.
- Csak azt akartam, hogy... - kezdtem csendesen, miközben felpillantottam a másikra - ...hogy ha megkérnélek, akkor belenéznél a fejembe?
Ez az a mondat, amit Szépvölgyi Richárd szájából soha senki sem fog többet hallani, mindazonáltal abban a szituációban fel sem fogtam, mit is kérek igazán. Bár számomra egyértelműnek hatott, hogy nem éppen azt szeretném láttatni vele, mikor mondjuk Márk... azt csinálta, mégis, ezzel olyan "hatalmat" adtam kvázi a kezébe, amit eddig senkinek. Bár, ha úgy nézzük, ez a hatalma akkor is megvan, ha nem adok neki engedélyt a képessége alkalmazására.
- Csak hogy tudjam, milyen érzés. - Mert azt nem tudtam elhinni, hogy nem érzek semmit. Valahogy képtelen dolognak tűnt számomra, hogy ne érezzem azt, hogy "lopják" a gondolataim, vagy az emlékeim...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=521103#post521103][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.09.20. 22:31[/b][/url]

Sokkal tisztább képet kaptam Sebby magyarázatával a legilimenciáról magáról, és egy árnyalatnyival jobban éreztem magam, hogy legalább tudom, mivel "támadhatnak meg" véletlenszerű pillanatokban, gyakorlatilag bármikor.
A fekete mágiás részre csak néztem egyet, meglepett tekintetem a másik szemeit fürkészte. Természetesen eddig is nyilvánvaló volt, hogy a mágiának vannak olyan ágai, amikről jó pár embernek halvány lila elképzelése sem volt, de mégis, az, hogy emlékeket változtathatnak meg a fejemben, úgy, hogy ezt alig érzem... nem volt épp a legbiztatóbb tény.
Ugyanakkor a "magas varázstudást igényel" rész miatt néztem inkább Sebbyre. Nyilvánvalóan egy 16 éves fiú ő, nem lehet ekkora a tudása, mégis, igazán tehetségesnek bizonyult, hiszen, ha jól tudtam, ezt csak felsőbb évfolyamokban lehetett elkezdeni. És az, hogy valaki tizenhat évesen úgy tudjon legilimentálni, hogy mások alig, vagy egyáltalán ne érezzék... Nos, ez magas varázstudás, akárhogy is nézzük, még ha nem is olyan értelemben, amiről Sebby beszélt.
Végül csak bólintottam egyet, s afféle "értem"-ként hümmögtem. Aztán igyekeztem elmagyarázni neki, miért is kérdeztem meg, hogy belenézett-e már a fejembe, s az ő arcán egy mosoly kezdett körvonalazódni, amit végképp nem értettem.
- Na, pontosan erről beszélek. Néha nem értelek. - utaltam ezzel a mosolyra, hiszen bárhogy is gondolkoztam, egy logikus érvet sem találtam arra, hogy elmosolyodott, mikor láthatóan valami "zavar van az erőben" a testbeszéde alapján.
Elég vicces látványt nyújthattunk, ugyanis mindig követtem Jared mozdulatait; mikor kiegyenesedett, én is követtem, s úgy néztem rá. Meg akart bizonyosodni arról, komolyan gondolom-e, s ekkor én is belegondoltam, hogy lehetséges, hogy olyanokat fog látni, amiket esetleg nem kéne...
- Ha nem az elmém legmélyébe túrsz, akkor biztos. - mondtam végül. Azért azt nem szerettem volna képileg láttatni vele, ahogy Erikék csesztetnek. Azt majd megoldom én, nem kell törődnie ezzel.
A szemembe nézett, én viszonoztam ezt, s próbáltam rákoncentrálni, hogy mégis milyen érzés lehet, amikor belesnek az ember fejébe; azt hittem, hogy élesen érezni fogom, milyen is a dolog, de egy váratlan pillanatban Sebby megkérdezte, éreztem-e valamit. Szemeim hatalmasra nyíltak.
- Mi?... - kérdeztem értetlenül, felvont szemöldökkel. - Te máris... hát... nem. Semmit sem.
Egy kis szúrást sem éreztem, vagy bármi arra utalót, hogy valaki bemerészkedett az agyamba.
- Mit láttál? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=521557#post521557][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.09.21. 21:47[/b][/url]

Amikor megkaptam a magyarázatot a mosolyra, ismét rá kellett csodálkoznom, hogy Jarednek milyen apró, evidens dolgok örömet tudnak okozni.
- Egyértelmű, hogy érdekel. - mondtam aztán. - Nem is lehet úgy bárkivel... - itt gyorsan körülnéztem, s mikor láttam, hogy nincs senki körülöttünk, folytattam. - ...együtt lenni, hogy nem érdekel, mire gondol. - fejtettem ki őszintén, mire gondoltam. Tényleg, mi értelme lenne annak, hogy esetleg valaki olyannal legyek együtt, akinek a gondolatai nem érdekelnek engem? Borzalmasan unatkoznék.
Őszintén meglepett, hogy egy kis jelét sem éreztem annak, hogy valaki behatolt az elmémbe. Bár úgy gondoltam, Sebby semmiképpen sem használná ki védetlenségem, mégis kissé összerezzentem a gondolatra, hogy vajon hányan leshettek már bele a fejembe eddig.
Kérdésére csak nagyot bólintottam, s nem sokkal később meg is éreztem, hogy valami nincs rendjén, mintha egy idegen dolog lenne a fejemben; aztán az érzés hirtelen el is múlt, s én arra eszméltem fel, hogy hatalmas szemekkel nézek Sebbyre. A másik semmi ellenállásba nem ütközött, ötletem sem volt egyébként, hogy mégis hogyan kéne védekezni a hasonló dolgok ellen - nem tanultam okklumenciát, így hát fogalmam sem lehetett erről.
Szívem szaporábban dobogott egy kicsit arra a gondolatra, hogy Sebby kétszer is bent járt az elmémben az elmúlt öt percben - még akkor is, ha tudtam, hogy nem nézett meg semmit... azért furcsa érzés, ha beléd néznek.
- Elképesztő, hogy már itt tartasz. - mondtam. Mert akármennyire is zavart, hogy Sebby ennyire jó mindenben, valahol le is nyűgözött hatalmas tudása.
Pár pillanatig csak figyeltem őt, aztán lenéztem a földre, s a szokásos apró mosolyom költözött az arcomra jó pár pillanatra.
- Köszönöm, hogy megmutattad. - motyogtam végül.