Egy lépés. Még egy. Egy harmadik. Negyedik. Szépen, ritmusosan, ahogy a hópehely lehullik, az óra kattog, a metronóm szól. Ötödik.

Olyan, mintha felült volna egy vonatra, ami csak megy előre, lassulás vagy gyorsulás nélkül, egyenesen, kattog, zötyög, és nem tart sehova. Mint a fizikai példákban az eszményi vonat, ami x sebességgel megy, akkor milyen a gyorsulása. Van idő, de minek mérni. Hatodik.

Minek egyáltalán pazarolni az energiát bármire is. Olyasmire, mint hogy a tartós és egyenletes mélypontról feltornászni magát, már rég nem pazarolja. Nem lehet persze folyton pocsékul éreznie magát, az fizikai képtelenség; ha találkozik valaki kedves emberrel, akkor arra az időtartamra örül; ha számonkérik, bepánikol; ha sütit eszik, akkor minden nagyon rendben van; ezeken kívül viszont minden visszatér a konstans létezésbe. Szín nélkül, szag nélkül, de főleg értelem nélkül.

Nem óra ő, hogy meg lehessen javítani. Ide teszünk egy kis céltudatosságot, ott megszorítjuk egy kicsit az önbizalmat, egy-két csepp szorgalom se árt, itt meg megolajozzuk egy kicsit a jövőképet. Minden a helyén, tessék néha elemet is cserélni, és működni fog, hallja, már kattog. Hetedik.

Vasárnap van. Már megint. Még mindig. Az utóbbi időben konstans vasárnap van. Készítene egy filmet is a vasárnapról azzal a címmel, hogy a holnap árnyékában. A vasárnap várakozás, az elemek teljes lemerülése, nyugtalanság, és csak arra jó, hogy a hét tényleg hét napból álljon. Kitölti a helyet két időpont között. A konstans vasárnapban az az igazán rossz, hogy már rég nem tudni, mi is az a két időpont.

Nyolcadik.

Kilencedik.

Na ne.

Na ne, tessék ezt most itt abbahagyni. A hajadnál fogva kihúzni magadat az önsajnáltatás sziruposan édes mocsarából. Mindamellett, hogy ezt a kifejezést biztosan olvasta már valahol, elege lett a saját kis elfoglaltságából. Mert ki harapós bögréket bájol, ki meg, mivel alapvető szociális értékeket nem birtokol, azzal vágja a centit, hogy depressziósat és kis emosat és hipstereset és nagyon fejfájdítóan unalmas kamaszlánykát játszik. Azért időnként még ő is besokall magától.

És akkor miért is ne?

Mert meglát egy rettentően fekete, ízlelhetően abban a bizonyos mocsárban tapicskoló, nagyon egyedi, és elég feledhetetlen alakot szembejönni. És akkor megörül neki, mert minden ember közül pont neki kell ugye megörülni. Nem az átlagos, többnyire nagyon aranyos és kedves, és szimplán emberi alakoknak, akik olyanok, mint ő. Ugyanmá. Itt van az, aki cseppet se olyan, mint ő. Hogy lehessen kísérletezgetni mindenféle szokatlan kommunikációval, ki lehessen szakadni a megszokott kapcsolatok megszokott folyásából, és iksz időre azt lehessen játszani, hogy belenyúlkálunk a kettőhúszba, mert nagyjából az a kategória az a fajta önismereti gyorstalpaló, amit a múltkor sikerült összehozniuk, de legalábbis a lánynak. Miket ki nem hoz egy apatikus, önmagába összeomlott kis szerencsétlenből valami poshadtul friss dolog. Mert a másik se tűnik túl életvidámnak. Se most, se általában. De azért frissnek is friss, mert neki, a navinésnak valami újdonságot hoz ebbe a nem eléggé lefoglalt tanulóéletbe. Most komolyan, a problémáinak háromnegyedét megoldaná, ha beiratkozna még két olyan szakkörbe, ami érdekelné, és ami nincs.

És ollé. És akkor nem kell szembesülnie azzal, hogy egy szó nélkül elmennek mellette az utcán, ami általában egyáltalán nem zavarja, de itt most annyira megörült, hogy igenis nagyon bántaná. Ha a másik észre se venné - nem, az nem, biztos nagyon elfoglalt, és ha dolga van, menjen -, de főleg, ha észrevenné, és két pillantást nem pazarolna rá. Na, akkor fogná magát meg egy mentális lapátot, és még lapátolna magára egy adagot abból a bizonyos mocsárból. De hát így nem kell, sőt, a világ helyreállt, megy a megfelelő körforgásban. Akkor fogja magát, elfogadja a felkínált kart, és lépeget a semmibe. Szokásosan nincs hova, de ez most kit érdekel.

Annyira megörült, hogy már az is kezd sok lenni. De most ne legyen oka nem örülni? Rendezgeti magában ezt a nagy hangulatot, hogy hát fogjad vissza magad, mert ha elfogy hirtelen ez a nagy nekibuzdulás, itt fogod magad találni valaki olyan oldalán, akit hirtelen nagyon meg fogsz utálni. Mert a szélsőséges hangulatok nem egészségesek, ennyit már ő is összecsipegetett. Szélsőséges spleen után szélsőséges örület, aztán meg jönne a vákuum.

Szóval mély levegő. Tegyük magunkat takaréklángra. Gondolkozzunk el szigorúan egy pillanatig azon, hogy hogyan festhetünk a járókelők szemében, és hogy a jóemberek milyen pletykát lennének képesek ebből összehozni, ha látnák. Hú, még hogy a emberek nem kreatívak. Dehogynem, teljesen felesleges dolgokban nagyon azok.

Vess egy pillantást a szomszédra, hogy megnézd, mit tudsz leolvasni belőle. De ne, mégse. Féltékenyen meg akarod tartani ezt a különleges státuszt, amit, remélsz, birtokolsz a másik szemében, nem? Akkor nincsen vájkálás, kombinálás, úgy egyáltalán, nincsen volt. Van van. Nem ítélkezünk, próbálgatunk, próbálunk gyógyírt adni olyan dolgokra, amikről semmit nem tudunk, semmi közünk, és valószínűleg csak rontanánk rajta.

Mi egy dologra vagyunk: elszökni pár percre a világból. Létrehozni egy saját zsebuniverzumot, amit éppen le lehet rakni, ha úgy akarjuk, és fel lehet venni, ha éppen azt szeretnénk, ott, ahol a múltkor abbahagytuk.

Adam Kensington

Az előbb számolta a lépéseit, hogy azzal is úgy tegyen, mintha haladna valahova. Most újra számolja, de csak azért, hogy hangokat halljon a fejében, ne ürességet. Hogy társaságot adjon magának. Önmagával beszélgetni, nem, önmagával számolgatni ugyan meglehetősen furcsa egy társaság, de most mit csináljon. Valamire gondolni kell.

Mert most úgy érzi magát, mintha a levegőben lépegetne szépen. Jó kedve van. Nem is, ez valami derűs kis boldogságféle; a hipster kifejezés ellenére ez egy nagyon jó dolog. Törékeny, meg nagy valószínűséggel jól kiböjtöli majd, amikor másnap reggel felkelve szembejön megint a spleen, dehát addig ez nagyon szép egy dolog. Mintha sütne a nap, szép erdőben járkálna, mögötte futkozna kitartóan a kiskutyája, ami már nincs, és csorogna mellette egy patak, és nem lenne semmiféle iskola, meg a kamaszodással járó mindenféle kavarodás, meg nem lenne otthonról több száz kilométerre egy nagy hodályban, amit kastélynak csúfolnak.

Belegondolva, ha ezt egy ember képes elhozni neki, és nem a hangulatából adódik, akkor a Mikulás mondjon le. Adamnek még ő ad időnként ajándékot, ha néha összefuthat vele valami vagy gyanúsan félreeső területen, vagy semleges zónában. Lehet, hogy nála másfélszer magasabb, egyszerre tükröz metálos és emos alapjegyeket, összességében egy hétszáz éves vámpír, de akkor is, jobb, mint a Mikulás. Az amúgy is csak csokit hoz, azt meg tud venni máskor is. Mocsárból kirángatást viszont még nem árulnak, azt csak bizonyos vándorárusok kínálnak.

Úgy érzi magát, mintha egy kosztümös semmiség filmben lépegetne. Szemnek szép, viselni kényelmetlen utcai ruhában, a nap sugarasan átüt a leveleken, a hangulat derűs és kellemes, mindenki tisztelettel és megbecsüléssel köszönti őt, por szállingózik léptei nyomán. Minden elegánsan és kényelmesen poshadt. Már nem is törékeny, hiszen régen összetörött már - röviden tehát amolyan kosztümös romantikus filmes hangulata támadt. Belelépett véletlenül egy nagy felcicomázott tortába, és most fuldoklik a tejszínhabban. Mert szép ez? Hát hogyne. De az a baj, hogy mi lesz akkor, ha majd különválnak az útjaik. Szétfolyik a tejszínhab, és dagaszthatja majd tovább a mentális sarat.

Félrelökdösi a zavaró megérzésecskéit - még idillt se tud zavartalanul kreálni, szánalmas -, és lépeget szorgalmasan, éppen, amerre mennek. Kénytelen  úgy nézni a falut, mint egy két évszázaddal korábban élt romantikus hősnő alteregója tenné: elegánsan oda-oda pillantgatva, felülről és leereszkedően. Ő most ebben a pillanatban, kérlek szépen, megteheti ezt a nagyképűséget. Hadd koppanjon majd jó nagyot, már eleve arra készül.

Ó. Beszélnek. Remélni se meri már, hogy amikor megszólal, értelmes és értelmezhető és épkézláb mondatot ejt majd ki a száján, hiszen tudjuk, mi történt a múltkor, de mit alakoskodjon itt. A hülye megnyilvánulás is az övé, meg az épkézláb is.

 - Mindig is szerettem volna. - mert ő mai csirke, ebből következően sosem írt még régi vágású levelet. Mint a romantikus hősnő alteregója tenné. De mindig szeretett volna; sokat szenvedne vele, mert fontolgatná, mit mondjon el magáról és mi érdekelné a másikat; a levélírás költészet; de hát ő már a gyors és nem annyira átgondolt kommunikáció világában él. A levélírás romantikus. Vonzó, szép, de meg van róla győződve, hogy unalmas levélíró lenne belőle.

Szüksége van egy-két ruhadarabra. És ez probléma. Mert utál ruhát vásárolni. Minden mást, élelmiszert vagy könyvet, drága ékszereket vagy giccses nyifnyaffot szívesen vesz, mert az élmény. A ruhavásárlás az szükséglet. Az végtelenül unalmas, mert ez nem jó, túl kicsi, de az túl nagy, ez hülyén néz ki, ezt inkább hagyjuk, ez mi egyáltalán - próbára teszi a nem létező türelmét egy darab nadrág megvétele. Ez van.

Szóval nem csoda, hogy addig halogatja a dolgot, amíg lehet, majd amikor már nem nagyon lehet, akkor is csak áll a kirakatban, és reménykedik, hogy varázslatos úton megoldódik valahogyan a dolog. Érted, varázslatos úton.

És nem. Ellenben mese nincs, a realitás színre lép, és idehozza azt az emlékezetes leányzót a konyhából, ami nem hogy próbára teszi a türelmét, hanem szimplán megsemmisíti. Most próbálgasson, és közben még viselje is el a lányt? Hát mi ő, Buddha?

És szóhoz se jut, persze. Mondjuk, lehet hogy jobb is így, mert elővenné a szókincsének ritkábban használt és nem a legszebb részét. Gondolatban mindenesetre csak úgy pörgeti a megfelelő szavakat, de csakazértis bemegy a boltba. Egy darab szó nélkül, de olyan pillantással, ami jelzi, hogy a másik lány hozzá képest smafu, és a navinésnek tesz most szívességet azzal, hogy megjelent a semmiből, és követi a boltba. A nézése lehet felsőbbrendű, de okkal nem szólal meg, ismerjük a visszavágási reflex hiányát.

(folytatás a leányálomban)

Szegény lány áll a járda szélén, és könyékig elmerül a táskájában. Papírzsebkendő a földön, most esett ki, a táska tartalma épphogy nem követi. Csak egy apróka cédulát keres, amire felírta, mit kéne venni, de hát egy női táskával állunk szemben. Hozzá képest a Bermuda-háromszög kutyafüle, mint tudjuk.

Jó, boldogulna nagyjából a lista nélkül is, de sokkal jobb, ha nála van. Főleg írószerek kellenek, mert egyrészt nem mindent vett meg, másrészt az első héten is simán el tudja hagyni a dolgait, szóval mindig kell nála lenni mindenféle tollnak és füzetnek és kiskutya farkának. Az évek alatt megszeretett márkákat és színeket, és fogfájása lesz, ha nem azzal írhat. Már ha ír, de mindegy is. És gyönyörűen eltervezte, milyen színben és milyen vastagságban és milyen mintában kell neki az a maroknyi toll és radír és miegyéb, és azt nem tudja mind megjegyezni - meg minek ugye, mikor ott a cetli -, és most nincs meg a cetli. Szeret írószereket vásárolni, olyan, mintha produktív lenne, hasznos és szorgalmas - többnyire viszont előbb hagyja el vagy adja kölcsön őket, minthogy kifogynának.

Szóval áll és turkálja a táskáját. Már harmadszorra néz át mindent, azt a kiszakadt zsebet is az oldalán, és akkor beugrik a lehetőség, hogy esetleg el se tette azt a papírfecnit. Nem kezd káromkodni, csak fejhangon sálálázik kicsit, és kétségbeesetten nekifut még egyszer a keresésnek. Útban is van, vagy három csatja is kiesett az előbb - tudod, csak azért, hogy legközelebb meg az ne legyen meg, és tudjon csúnyán lálálázni is.

Éppen mérges mormogással fogadná el a tényt, hogy a cetlit azt bizony jól otthon hagyta, mikor kisebb karambol alakul ki körülötte. Még eléggé el van foglalva a maga bajával, szóval a legkevésbé se érdekli, de éppen mellette viharzanak el. Ez se lenne baj, ha a találkozás nem sodorná ki a táskáját a kezéből. És borulna ki  a cucca egy része. Mert csak, tudod.

Legszívesebben keresne egy sarkot, lekuporodna, és elsírná magát amúgy félszívvel, de ez csak egy kósza kívánság. Inkább rezignáltan lehajol,és szedegetni kezdi a szétszóródott papírzsebkendőit; továbbá a cukrospapírjait, ami minden táskában mindig megtalálható, hiába gondolja azt, hogy most kidobta a kukába és nem begyűrte megint; valamint a hajcsatjait is összekapirgálja, már ami maradt belőlük. A kár igazán nem nagy, nem esett ki semmi fontos, és pláne nem semmisült meg semmi, de most mérges és kicsit fáradt, és ilyenkor az ember mindenen fel tudja húzni magát. Ha meg már kiadta a mérgét, mint ő az előbb az énekelgetéssel, hirtelen nagyon fáradt lesz, és legszívesebben aludna egyet itt a járdán. Ehelyett inkább lassan, nagyon lassan feláll, hóna alá csapja a táskáját, és fáradtan nézeget körbe, hogy most merre is induljon. Ez a fáradtság elszivárog öt percen beül, ha békében hagyják, de egyelőre annyi tettvágy van benne, mint egy marék döglött molylepkében.

Menjünk a bolt felé.. áh, de minek, most komolyan, hát nem tök mindegy? Zümmm, zümmm, zümmm. Az agy éppen újratölt, kérjük, várjon türelemmel. Amúgy se nagyon tehet mást, amúgy meg.

Éppen rebootol a rendszer, mikor eléállnak. Reflexből válaszol, hogy
 - Nem történt semmi baj.
meg hogy
 - Uh.. fogalmam sincs, ne haragudjon.

de ekkor helyreálltak az áramkörök, visszamenőleg is, sőt, már fel is fogja, hogy áll előtte valaki úgy egyáltalán. Gyorsan elkezd beszélni, hogy bizonyítsa, nem egy robot, és közben gondolkozik, hol is látott egy olyan izét, takarítószeres szekrényt. Arra hasonlít leginkább a seprűtároló, nem? Lapszéli jegyzet: amúgy meg a söprűvel söpörni szokás, hát nem is csoda a hasonlóság.

 - De várjon csak, ott a sarkon, az édességbolt felé mintha lenne egy, baloldalt, pár saroknyira. - mutatja is, hogy arra, ni, ottan lesz valami. De az sincs kizárva, hogy mondjuk nincs ott semmi. Mivel véleménye szerint a söprű roppant kényelmetlen utazóeszköz, mert nagyon szűk, sose érdekelte, merre lehet parkolni vele. Valami rémlik, de ez nem jelent semmit.

Mindjárt helyrerakja magát, egy pillanatot adjatok még neki.

Na, megvan, betöltődött a rendszer. Hogy ezt honnan tudja? Hát elkezd utólagosan kételkedni abban, amit mondott, azon az alapon, hogy mivel ő mondta, azért hótziher, hogy nem is úgy van/ nem is balra lesz az, hanem jobbra/ szégyellje magát úgy általában / a fenének szólalt meg. A folyamatos önmagában kételkedés varázslatos csodája. Ha valamiben egyszer biztos lehet, akkor csak abban, hogy egy halom döglött, fejnélküli tyúk többet ér, mint ő. És hogy soha nincs igaza.

Ráadásul itt nézik, mintha még mondania kellett volna valamit. De mit? Tuti nem köszönt és udvariatlan volt, vagy az emberünk igazából valami rokon, akit utoljára három éves korában látott, de illenék felismernie, vagy valami. Jobb híján visszanéz rá, hátha az arcáról le tudja olvasni, mit is várnak tőle. Végül feladja, és tekintetét le nem véve a másik arcáról - bármikor beüthet az isteni szikra elvégre - kezével a mondott irányba mutat, és bizonytalanul felveti, hogy

 - Menjünk inkább, nézzük meg együtt, hátha van ott seprűtároló?

 - Ühüm. - mondja szofisztikáltan, és akkor elindul. Időnként, mi tagadás, kicsit sunyin nézeget a másikra a szeme sarkából, de nem tehet róla, a másik kicsit fura. Olyan ragaszkodós típus, ami nem veszi ki túl jól magát, ha az egyik egy harmatos diáklány, a másik meg.. nem, de nem érzi, hogy ez most baj lenne. Nem érzi tolakodónak a férfi viselkedését, csak nem érti. Na mindegy is, nem érti, de azért szimpatikus, dönti el magában, ahogy a seprűtároló felé bandukolnak.

Próbál visszaemlékezni, látott-e erre tényleg valami effélét, de hát szokás szerint, mennél jobban erőlteti, annál inkább fogalma sincs róla. Oda se neki, nem olyan nagy ügy, hát majd vállat von, hülyének nézik, és ketten kétfele mennek, mit érdekli ez őt. De azért kíváncsi, hogy csak zavarában odahalluciálta-e azt a tárolót, vagy sem, mennyire bízhat meg a saját agyában.

Jelentem, van igazság, hit és remény, mert tároló is van, nagyjából arra, amerre mondta. Olyan, de olyan ragyogó mosollyal prezentálja a takarítószeres szekrényt, mintha ő tervezte és két kezével rakta volna össze, mert egyszer az életben nem mondott hülyeséget. Neki ennyi kell a boldogsághoz. De ha éppen tökfőzelék van ebédre, az is jókedvre tudja deríteni. Szereti a tökfőzeléket, na.

 - Tessék, itt van. - mutatja szélesen, és olyat mosolyog, hogy ide egy reklámszerepet neki, most azonnal.

Végzett a vizsgáival. Mi több, gyaníthatóan át is ment rajtuk. Mármint nem két lábbal tiporva, mint azt már sokszor és tüzetesen elképzelte hajnali kettő felé még tankönyvet olvasva, hanem sikeresen teljesítette őket. Az utolsó vizsgájáról kiszédelegve, csapzottan és félig öntudatlanul támolygott az ágya felé, hogy ő most aztán istenesen kialussza magát, ha törik, ha szakad - ez mondjuk messze nem ment ilyen egyszerűen -, de másnap késő délutánra azért felébredt, és.. és rászakadt a semmittevés ideje, az érzésé, hogy egyrészt az összes tankönyvet tűzre, most azonnal, másrészt meg az, hogy ez nem csak egy sima vizsgaidőszak volt - van olyan egyáltalán? -, hanem a záróvizsga ideje, érted, szabad, szabad, SZABAAAAD...!!! Ennek örömére végigtántorogta a kastélyt, majd amikor már felébredt és megfésülködött, akkor pedig a falu következett. Végigtáncikálta a Fő utczát nagy boldogságában, és most egy padon kucorog és figyeli az esti jövés-menést. Boldogan, gondtalanul, nagyon könnyű aggyal (természetesen az összes tudás huss, eltűnt. majd megdolgozik érte megint). Olyan problémák, hogy most mégis mi legyen, neki kell eldöntenie, hogyan tovább, egyelőre még nem érték el a zen állapotát. Ücsörög a padon ronda, görnyedt háttal és törökülésben, és nézi, ahogy mások járnak-kelnek előtte. Jelen pillanatban igazán nagyon elégedett úgy mindennel, és nem pánikol, nincs kisebbségérzete, és nem is mérges, és olyan gyakorlatilag sosincs. Úgyhogy ssssh, hadd élvezze ki, amíg tart.

A kis navinés annyira elmerült a.. nos, az egészen biztos, hogy nem a gondolataiban; mi, hogy még dolgoztassa az agyát, ugyan, kérlek. Az agya rég valamelyik útszéli kocsmában hempereg tökrészegen, amihez egy záróvizsga után minden joga meg is van. A kis navinés többi része azonban itt maradt, és gondolattalanul csak úgy van. Úgy nagyon nem vsz észre semmit; azt se, hogy ebből öreguras hátfájás lesz, ha valaki nem szól rá, és mért szólna rá; azt se, hogy egy kisgyerek nemrég odajött megbámulni - szerencsére csak azt, ennyi erővel egy fél nyalókát is beledughatott volna a kis navinés hajába, azt se vette volna észre -, azt meg pláne nem, hogy egyetlenegy barátja feltűnésmentesen leült mellé. Amúgy se könnyű észrevenni, ha nem akarja. És a kis navinés amúgy se lenne képes olyasmire, hogy meglepődés meg megijedés, ahhoz többek között agy is kéne. Nem mllesleg meg, egyiket se nagyon szokta csinálni Adam társaságában. Minek.

Nos, igen, ez találó leírása a kis navinésnek. Egyszerű, mint az egyszeregy, buta, mint a tök, rosszindulatú és hisztis, de legalább igyekszik kedves lenni, ha már egyszer olyan, amilyen. Ilyen ember is kell, nem? Nem..?

(De mindegy is, mert okosabb már nem lesz, érettebb se, úgyhogy tökmindegy. Ez van. Ezt kell szeretni.)

 - Ó. Fogalmam sincs. - gondolkozik el a kérdésen, mert ez eddig eszébe se jutott. De tényleg nem is gondolt erre még. Pedig valamit kezdenie kell ezután is... így pillanatnyilag nem lát maga előtt semmi jövőképet sem, akármennyire erőlteti is az agyát, de javára szóljon, hogy nem este kil4enckor kell ilyesmiről dönteni, még mindig kicsit fáradtan. Vagy ha mégis, az se változtat sokat; így is, úgy is a legkisebb ellenállás felé fog mozdulni, azaz marad majd az iskolában. Kiválaszt valamit, aminek jól csengő neve van, és kész. További pár évig megint nem kell majd azzal törődnie, mit is kezdjen magával. Ő így csinálja. Mert, mint mondám, buta is meg életképtelen is. Ez van.

 - Gondolom, majd maradok az iskolában. Mármint, mi egyebet csináljak? - von vállat tanácstalanul, de nagyon nem is érdekli a dolog. Lesz, ami lesz. Felelősségteljes jövőtervezés? Hű, az nagyon felnőttesen hangzik, van egy tábla csokid meg egy könyved inkább..?

Azt szereti, hogy tényleg képesek úgy zökkenőmentesen beszélgetéseket folytatni, hogy közben hetekig nem is találkoznak. Meg hogy nem kell úgy tennie, mintha értene bármihez is. Adam ismeri a képességeit. Többek között a képességét arra, hogy úgy örüljön mint egy gyerek a legkisebb dolgoknak is, egyszerűen azért, mert még gyerek is.

 - De képzeld el, átmentem az összes vizsgán! Ebben majdnem biztos vagyok! Hát ki gondolta volna? - az se lehetne nagyobb hír számára, mintha egybetartanák a karácsonyt, a húsvétot meg a születésnapját. Ő most kérlek, büszke magára. Tekintve, hogy egyszer bukott is, teljesen jogosan az, tegyük hozzá.

 - Ugye? Köszönöm! - örömködik itt fülig érő szájjal, mert, nos, ez egy húzós vizsgaidőszak volt, és ő megdolgozott a reménybeli továbbjutásért, sőt, olyannyira megdolgozott érte, hogy arra, hogy mit is kezdjen utána, se ideje, se energiája nem maradt.
 
 - De tényleg, szerinted mit csináljak? - néz tétován a másikra. Persze, ő tudja jól, hogy Adamnek sincs se ideje, se energiája ezzel foglalkozni, csak kíváncsi a véleményére. Nagyra tartja a barátja minden megnyilvánulását, a teljesen jogosan várható vállrándítást is. Így a semmiből elérakták a nagy problémát, hogy valamihez kezdenie kell, és ez akkora nagy probléma, hogy gyorsan áthárítja másra.  Az sokkal egyszerűbb. Ha mások gondolkodnak helyetted. Pláne, ha azok a mások okosabbak is nálad. (De mivel okosabbak is,nem biztos, hogy vállalják, és akkor megint ott vagy, ahol a part szakad.)

Hm. Köszi. Mindenki másra, jogosan vagy jogtalanul, mérges lenne, hogy csak ennyit segít, de Adam sose próbált meg érdeklődőnek és segítőkésznek tűnni, ha igazából abszolút nem érdekelte az adott dolog, és ezt a kis navinés becsüli. Belé persze azt verték bele, hogy érdeklődj a mások problémái iránt és légy segítőkész és kedves és még mennyi minden, akár érdekel a téma és a másik személy, de főleg akkor, ha cseppet se érdekel, és, röviden, érdekeljen más jobban, mint te saját magad. Na, Adam ilyesmivel nem szórakozik. Egyszer talán majd a kis navinés is eljut odáig.

 - Mindenki ezt mondja, tudom, de tényleg így van? Egyelőre azt tudom, mi nem érdekel meg mi nem akarok lenni, azt nem, hogy mi igen. - nyavalyog egy kicsit a szentem a szokásos szabatos és könnyen érthető stílusában. Ez a kérdés picit letörte a fene nagy jókedvét, és habár világosan tudja, hogy most idegesítő és rajta kívül ez a kutyát se érdekli, egyelőre nem képes elengedni a témát. Biztos mással is van olyan, hogy ő maga unja a saját beszédét, de csak nem tudja abbahagyni, és csak mondja és mondja.. ugye mással is előfordul az ilyen...?

- És amúgy is hogy lehet kiválasztani csak egy valamit, mikor annyi minden lehetőség van.. - morogja ezt már tényleg csak magának, mert mindennek olyan jól hangzó neve van, és olyan érdekesnek tűnik - aztán vagy kiderül, hogy unalmas és hasztalan, vagy jó lesz, de fúrja az ember máját a keserűség, hogy a többiről viszont meg lemaradt. Á, nehéz dolog ez. Írni kell egy listát, rá kell bökni valamelyikre csukott szemmel, oszt jóvan.

 - Áh, mindegy. - rázza meg a fejét lemondóan, hogy mintegy fizikailag is elsöpörje a problémát a mentális szőnyeg irányába. Majd lesz valahogy. Nem egy fényes és irigylésre méltó életfilozófia, de legalább elég stresszes. Mert amíg valahogy nem lesz, mindig azon izgul, hogy hogyan is lesz pontosan, és hogyan kellene lennie, és hogyan nem lesz képes elérni azt, aminek lennie kellene. Igazából, simán sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha kiválasztana valamit, és ahhoz ragaszkodna, de az nem, az túl értelmes egy filozófia. - Van neked jobb dolgod is ennél, bocsánat. - mert Adam egy angyal, elég fura egy angyal, oké, de simán kedvesebb vele bárkinél, és az angyalok ritkán akarnak emberi nyavalygást hallgatni. Teljes joggal, tegyük hozzá. Ha a kis navinés is inkább arrébb rugdossa a problémáját, mit foglalkozzon vele egy... angyalvámpír? Ezt most visszakaptam. Nesze neked, hülye metaforák.

 - De legalább átmentem! Gondolom, legalábbis. Fogalmam sincs, mi újság a kastélyban, mert találtam egy koszos, poros lyukat a tetőtérben, ott tanultam, de mindegy is, megvan! - kellett egy hely, ahol időnként nagyobb feltűnés nélkül megtaposhatta a jegyzeteit meg csúnyán beszélhetett, oké? Nem ítélkezünk. - Ezért minimum megérdemlek egy csokitortát. Vagy valamit. - mondja csak úgy magának, és már látja is, ahogy a konyhán befal két tortát meg három tálca sütit. Nem csokitortát, mert attól kijönnek a pattanásai, és most már ilyenekre is ügyel. De valami teljesen egészségtelent, az biztos. Mer az neki jár, és kész.