Az időjárás számomra egyre elviselhetetlenebb. Mindig is azt vallottam magamról, hogy jobban bírom a hideget, mint a meleget, bár nagyon beöltözni viszont utálok. Bonyolult egy személyiség vagyok, még én sem igazodom ki, saját magamon. Bár, már kezdek hozzászokni. Ilyen melegben mindig azt tanácsolják, hogy igyunk nagyon sokat. Nos, én annyit iszok, hogy lassan már a fülemen jön ki, még is egész délután hasogatott a fejem. Leginkább csak feküdtem, nem volt semmihez sem erőm. Mikor órámra pillantottam, felsóhajtottam, majd lassan felkecmeregtem az ágyból. Nem lehetek ilyen kis gyenge! Lehet, hogy friss levegőre van szükségem. Elfogadható kinézetűre formáltam magamat, majd kis asztalomról felkaptam egy könyvet, és útnak indultam. A folyosón a megszokottnál több diákot láttam járkálni, vagy egyedül, vagy kisebb csoportokban, hangosan nevetgélve, vagy éppen összesugdolózva. Még mindig kellemetlenül érzem magamat, amiért nekem alig van valaki akihez fordulhatok. Jóformán senki. Mondjuk sosem volt azzal problémám, ha egyedül vagyok, de csak mostanában kezdtem el megtapasztalni, hogy az ember tényleg egy társas lény, és nem bírja sokáig saját maga társaságát.
Hamar magam mögött tudtam pár lépcsősort, azt se tudtam, hogy pontosan hova és miért megyek, mígnem egy hirtelen ötlettől vezérelve, elértem a bejárati kaput, és kiléptem rajta. Rég nem jártam már a faluban, azt hiszem épp itt van az ideje, hogy lenézzek. Persze, fennáll annak az esélye is, hogy mikor kilépek az utcára, a nap azonnal eléget, olyan erősségű az elmúlt pár napokban. De bíztam magamban, és reménykedtem, hogy nem vagyok csokiból, hogy elolvadjak.
Alig telt 5 percbe, már is a fő utcában sétálgattam, és meglepve tapasztaltam, hogy errefelé korántsem látni annyi embert, mint a kastélyban és annak falain belül. Mindenki elbújik saját kis kuckójában, és túlélősdit játszik. Megértem őket. Kezemben lévő könyvre pillantottam, majd miközben sétálgattam a hátlapját olvasgattam. Nem tudom miért is rajongom ennyire a könyvekért. Van bennük valami. Számomra amolyan önkifejezést is jelent, meg egyfajta kilépést az unalmas hétköznapjaimból. Gondolatban át tudok kerülni egy másik világba, és képes vagyok teljesen beleélni magamat a történésekbe. Sokszor ezért olyan nehéz letenni a könyvet, utána pedig ürességet érzünk magunkban, de mégis egyfajta huncut izgatottság is ott lakozik.
Gondolataim elkalandoztak, csak olvastam, az orrom elé, mint ahogyan azt mindig is szoktam, egyáltalán nem figyeltem. Az agyam kikapcsolt. Fel sem tűnt neki az az apró kis kavics az út közepén, amibe egy művészien kecses mozdulattal botlottam meg, és egy nagy huppanással a földön végeztem, a kezemben lévő könyv pedig szinte kirepült onnan. Fel sem fogtam mi történt, csak pislogtam, és néztem magam elé, majd felültem, és azonnal körbenéztem, látta-e valaki a mutatványomat. Éreztem ahogyan arcom elpirul, utálom a nyilvános megaláztatásokat. Felsóhajtottam, majd leporoltam a kezemet, utána pedig a térdemet. Egy szép nagy seb keletkezett rajta. Nem baj, legalább a már amúgy is ott lévő kis lila foltok nem fognak unatkozni...

A térdem lüktetett, majd szúrós tekintetet vetettem arra az apró kis kőre, amiben elbotlottam. Meglepően kicsi volt, így még inkább szégyelltem magamat, hogy én még ilyenre is képes vagyok, hogy egy borsószem méretű kis valamiben elhasalok. Ismét felsóhajtottam, majd mikor már épp álltam volna fel, egy férfi termett ott mellettem, és megszólított. Először egy kicsit megijedtem, hiszen gyakorlatilag a semmiből termett elő, majd egy halovány mosoly jelent meg az arcomon. Sajnos a mosolyom, most nem volt őszinte, fájt mindenem, és ennél rosszabb napom már nem is lehetne. Igen, azt hiszem a péntek 13.-a csak rajtam fog ki.
- Üdv. Oh..Köszönöm, azt hiszem egyben maradok. Egyelőre.. Nyögdécseltem ki, miközben lassan, és óvatosan talpra álltam, majd ismét kicsit leporolgattam ruháimat. Szememmel azonnal a kis könyvem után kezdtem kutatni, ami nem is olyan messze tőlem, az egyik ház oldalánál volt. Odaszaladtam érte, felkaptam, majd visszasétáltam a férfihoz. Most, hogy már mondhatni minden rendben volt velem, alaposabban is megnézhettem őt, és azonnal felismertem. Az iskola egyik tanár ura volt az, látásból illetve hallásból úgy ahogy ismertem már. Ha tanáraim, vagy felnőttek közelében vagyok, kissé máshogy viselkedem, ez feltűnt. A hangom is megváltozik, és kicsit zavarodottabb leszek, nem tudom miért, mintha félnék tőlük. Jelenleg is ez a helyzet alakult ki. Álltam, egy helyben, kezembe kis olvasmányomat szorongattam, és nem tudtam mit mondani, csak gyorsan válaszoltam kérdésére.
- Nem tűnik olyan vészesnek, meg már amúgy is, hozzászoktam, hogy mindig tele vagyok sebekkel. Majd elmúlik. Mondtam, majd egy laza mozdulattal vállat vontam, és elmosolyodtam. Az igazat megvallva, a sebemet igen is vészesnek éreztem, csípett, és vérzett is kicsit, de túléltem már ennél rosszabbat is, ezért próbáltam nem odafigyelni rá. Nagyon kínosnak éreztem ezt az egész szituációt, ezért agyam már el is kezdett pörögni a folytatáson. Nagyon küzdött szegény, de inkább maradt a sablon dolgoknál. Kezemet a férfi felé nyújtottam, majd szóra bírtam magamat.
- Kőszegi Brigitta. Ejtettem ki nevemet a számon. Nem szeretem a teljes nevemet használni, sőt, jobban szeretem ha valaki vagy csak a Brigit vagy csak a Gittát használja, de úgy éreztem ez most egészen más. Torkomat kissé megköszörültem, majd meglepő módon, ismét megszólaltam.
- A Tanár úr mi járatban erre felé? Csak azt ne mondja, hogy a délutáni elfoglaltsága az, hogy bajba esett hölgyek megmentésére siet. Próbáltam elviccelni a dolgot, ezzel is elvonni a férfi figyelmét a kis mutatványomról, bár úgy érzem, hogy ez a látvány, ahogyan egy apró kis szöszi repül egyet az utcán, majd a földön elterülve végzi, szinte beleégett a tudatába. Ilyen az én formám.