Mátéé:)
Újabb nap. Ideje egy új szeletkét megismerni ebből a világból. Ma hanyagolom a tanulást! Én már csak ilyen vagyok. Na jó.. ez nem teljesen igaz, de mindegy is. Lelkiismeretes vagyok, ha kaphatok egyetlen egy napocskát, amikor nyugi van és pihenhetek.
~Ma felfedező körútra indulok a városban!~ gondolom boldogan, miközben felkapok magamra egy fekete-fehér vízszintesen csíkos szűk pulcsit, és egy egyszerű fekete farmert. Élénk-piros sált tekerek a nyakam köré. Azért csak nincs 40 fok. Plusz én fázós vagyok. Elköszönök a nővéremtől és a szobatársaktól, majd végigmegyek a sulin.
Aztán már benn is vagyok a városban. Igazán üdítő a nyüzsgés, ami itt körülveszi az embert, ami azt illeti, túlságosan nagy a nyüzsgés. Mindenki csak úgy rohan. Én viszont kényelmesen pakolgatom fekete bőrbakancsomban a lábaim és mélyeket lélegzem. Az egész olyan hangulatos.
A macskaköves úton lépdelve csak egy pillanatra fut ár a fejemen az erdő, ami úgy hiányzott. Aztán jön egy szélroham és ahogy hátrafújja a hajam elmosolyodom. Nem is olyan rossz ez. Sőt, tetszik itt! Egyre kevesebben mászkálnak erre, láthatólag ez egy kevésbé forgalmas környék. Aztán észreveszem, hogy mind egy irányba tartanak, minél távolabb próbálnak kerülni egy sráctól, aki egy bolt kirakatüvegének támaszkodva áll. Elég feldúlt az arca. Szembemegyek az emberekkel, elhaladok a srác mellett. Én is jól megnézem magamnak, mit csinálhat, de végül megrántom a vállam és befordulok egy kis mellékutcába.
Gondtalanul lépdelek, befordulok néhány utcán, de ismét ugyanott lyukadok ki ahol voltam. Mivel ez egy felfedezőút, nem ismerem a környéket. Útbaigazítást kell kérnem. Az emberek elmenekültek. Vagy legalábbis igyekeztek biztos távolba kerülni attól a fiútól, aki még mindig ott áll. Ő az egyetlen. És talán segítségre van szüksége, csakúgy, mint nekem. Persze neki másfajta segítség kell.
~ De... nem is ismerem...!~gondolom visszakozva.
~Oké, legyen!~tekintek végig a srácon.~ Ma szerzek egy új ismerőst is! Így teljes a kép! Új helyek, új ismerősök. ~
Odalépek hozzá és óvatosan megérintem a vállát, hogy észrevegyen.
- Szia! Minden rendben? -kérdezem tétován.-Tudnál nekem útbaigazítást adni?

Máté


Kicsit megijedtem a hirtelen mozdulatától. Amikor megláttam az arcát kicsit aggódni kezdtem.
~Szegénnyel valami nagyon nincs rendben!~körbenéztem a kihalt utcán emberek után kutatva, de egyet sem láttam. Tehát itt sem mások... Miért nem segítenek? Hisz látják, hogy nincs jól. Lehet, hogy lázas, vagy beteg! És egyáltalán nincs itt jó helyen. Máris az anyáskodó megmentő szerepébe képzelem magam, holott lehet, hogy semmi baja sincs, csupán múló rosszullét.
Át akarom karolni a vállát. Fel is emelem a kezem, de inkább visszaerőltetem az oldalam mellé. Egyrészt azért, mert az előbb is annyira megijedt az érintésemtől, szinte rátapad az üvegre, másrészt pedig mégiscsak egy új arc. Új.. legalábbis számomra, semmit nem tudok róla. A nevét sem. Erről jut eszembe, hogy én szólítottam meg, de nem mutatkoztam be.
-Egyébként Katniss Leyla Clare vagyok, a Levitából.-mosolygok rá bátorítóan.
-Huh... az jó!-mondom szomorúan, mikor hallom, hogy ő is eltévedt. Körbenézek, de ismét nem látok senkit.
~Talán a boltban van valaki!~ gondolom és közelebb hajolok az ablaküveghez, hogy ne csak magamat lássam benne, de a bolt belsejét is.
-Senki.-dünnyögöm, miközben rápillantok.
~Ó, a fenébe!~ gondolom, mikor észreveszem, hogy azzal, hogy közelebb hajoltam a kirakathoz a srác arcához is közelebb kerültem. Gyorsan hátralépek egyet, mielőtt valami kiszámíthatatlant csinál.
Egy pillanatig volt közelebb hozzám az átlagosnál, de ez elég volt, hogy meglássam tekintetében az ijedség tüzét, és teste remegését.
- Minden rendben? Rosszul vagy? Hívjak orvost?-teszem fel újra a kérdéseket, mert rájövök, hogy az előbb túlságosan lefoglalt, hogy útbaigazítást kapjak. Meg sem vártam a választ a szinte reflexből, megszokásból feltett kérdésre.
De most érdekel, mivel ha valami baja van én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki.
Így felnézek a szemébe-mosolyogva- de azért néha-néha elkomolyodva az aggodalomtól, amíg várom a válaszát.

Máté (:

Furcsa! De... nem egyhangú! Úgy látszik ma is volt értelme kijönnöm és körülnéznem a faluban.
- Tehát Máté.-mosolygok fel rá. Jó név, gyakori a muglik körében, de nekem mindig is tetszett.-jegyzem meg, aztán lassan eljut a tudatomig az utolsó szó amit mondott.- Magántanuló? Hogyhogy?
Kicsit csalódott voltam, amiért újdonsült ismerősöm nem a kastélyba jár, de hát ígyis-úgyis megismertem valakit, anyuék kibújnak majd a bőrükből. Ha nem lenne elég nekik, ami velem és a tesómmal történt, ha megtudják, hogy a nevelt lányuk mennyire igyekszik beilleszkedni és nagyjából megy is neki... Sőt, a városban is van ismerőse, tuti feldobja az egész hetüket. Így hát igyekeztem a legkedvesebb mosolyomat villantani rá. Mintha még remegett volna, de nem úgy mint az előbb.
- Már jobb színed van!-nevettem el magam, majd gyorsan lesütöttem a szemem.
Ha nincs szüksége segítségre, akár itt is hagyhatom, habár ahhoz még túl fehér az arca, de valószínűleg ezt kellene tennem! Lehet ő is ezt akarná! Hagyjam már békén és ne kotnyeleskedjek a dolgaiba. De ez a lehetőség elszomorított... Nem akartam egyedül továbbmenni, ráadásul úgy, hogy nem is tudom, hol vagyok. És együtt találni egy ismerős helyet, ahonnan már könnyen hazatalálok biztosan kényelmesebb lenne és viccesebb.
- Hát, ha már mindketten ilyen szépen eltévedtünk...-keresgélem a megfelelő szavakat.Lenne kedved együtt hazatalálni?-kérdezem megköszörülve a torkom.- Bár tudom, hogy te nem a kastélyba mész, ha magántanuló vagy, de akkor is jobb lenne, ha nem egyedül bolyonganánk, mert...-hirtelen haraptam el a mondatot, mert rájöttem, hogy zavaromban össze-vissza fecsegek. Félszegen mosolyogtam fel rá, hátha befejezi a mondatom, mert ha így marad legalább olyan hülyén fogom érezni magam.
Gondolatomat egy ember szakította félbe, ahogy befordult az utcába. Kalapot viselt és hosszú sötétkék kabátját fázósan vonta össze magán.
~Na, jó... ennyire hideg még nincs! De legalább van valaki, aki útbaigazítást adhat!~gondolom.
Biztatóan ránézek Mátéra és az ember felé bökök a szemmel, aki lehajtott fejjel közeledik.
-Nézd, egy járókelő! Ő biztos ad útbaigazítást! -azzal választ sem várva tettem néhány lépést a jövevény felé, ő még mindig töretlenül közelített.
-Uram, tudna nekünk segíteni?-mutatok a hüvelykujjammal Mátéra. Szavaimra megtorpant és érdeklődve figyelte kalapja alól az arcomat, majd a jelzett irányba nézve- a  még mindig a bolt kirakatánál- remegő srácot kezdte vizslatni.-Tudja.. eltévedtünk, megmondaná, hogy találunk el a...-nem fejezhettem be a mondatot, mert villámgyorsan sarkon fordult és elviharzott arra, amerről jött. Egyetlen szó nélkül!
-Hé, várjon!-kiabálom utána, de természetesen süket maradt a felszólításra.
Vállat vonva lépkedek vissza a sráchoz.
 - Huh, érdekes... Vajon mitől ijedt meg így?-nézek fel komolyan rá.

Katniss Felchter


Körbepillantok az ismerős utcákon. Az elmúlt időre gondolok, mióta nem jártam itt megváltoztam. El kellett utaznom. Alig örülhettem annak, hogy így egymásra találtunk a tesómmal, az ikremmel.
Beköltöztem egy vele közös szobába, aztán jött egy Angliai tanulmányút. Na, mármost, Anglia nem csak a muglik egyik kedvenc helye. Sokat gondolkodtam, volt, hogy a tó mellett üldögéltem, élveztem a fű tapintását és a víz fodrozódását, ahogy az apró kavicsok- amiket meghatározatlan időközönként dobtam el - felkavarják a vizet. Elképzeltem, ahogy valaki gondoskodóan egy pokrócot terít a vállamra. De amikor hátranéztem senki nem járt mögöttem. Sóhajtva tápászkodtam fel. Végül is Londonról, az Egyesült Királyságról volt szó!
Visszamentem a szobámba és csöndben elpakoltam a cuccaim. Már csak Kat-nek kellett elmondanom...
Elmosolyodom, ahogy a Fő utczán szaladgáló gyerekek nevetését hallom. Szorosabbra húzom magamon a kabátomat, a hosszú fekete darabot. A sálba süllyesztem az arcom.
Elnézek az Ajándékbolt felé, talán vennem kellene valamit Katnek, mondjuk már az is meglepetés lesz számára, hogy itt vagyok. Szünet van a tanulmányi túra közben, addig akár haza is mehet az ember, de én nem akartam a Kárpátokbeli kis házba menni...Egyedül.
Végül inkább az utcán maradok és tovább sétálok merengve. Ahogy a falu központja felé haladok egyre több arcot felismerek, de nem köszönök nekik. Csak Katniss miatt jöttem, az én imádnivaló nővérkém miatt.
Benyúlok a pólóm alá és kitapintom a vékony láncon lógó medált. Mosolyogva továbbcsúsztatom a kezem a zsebembe.
~Miért is mennék az ajándékboltba? Hoztam ajándékot...~gondolom, és érzem, ahogy az arany hűvösen simul a kezembe. Kitapintom a kis nyilacskát a tárgy alján. Kiszélesedik a mosolyom, biztos vagyok benne, hogy imádni  fogja...
Csillogó szemekkel pillantok körbe és belélegzem ennek a helynek semmihez sem fogható illatát. Aztán meglátom...
A tömegben áll. Nekem háttal. Hajkoronája dúsan omlik a vállára, hátára. Pontosan ugyanaz az árnyalat, mint az enyém... Futva indulok meg felé és közben a nevét kiáltom:
- Kat!

My sister*.*

Ahogy megöleljük egymást megnyugszom és az emlékek elöntik a tudatom. Ahogy továbbsétálunk igyekszem kielégítő választ adni a kérdéseire.
- Te is úúúgy hiányoztál.-újra megölelem megropogtatva a csontjait. Aztán elengedem és a szemébe mosolygok. Azt sem tudom hol kezdjem.- Oh, London varázslatos, egyszerűen... Kihagyhatatlan. Tuti, hogy veszek ott is egy lakást.-háát igen, ez lennék én, aki bízik benne, hogy sikerül amit eltervez és a világ egymástól képtelenül távol lévő pontjain is lehetnek lakásai. Csak remélni tudom, hogy Katet nem zavarja a nagyratörő terveim tömbkelege, bár tulajdonképpen ez még szoba sem került köztünk... Túlságosan kevés időt tölthettünk egymás mellett.
Az útra gondolok a gépen, ahogy az ablakon bámultam kifelé és a mellettem veszekedő házaspárt próbáltam kiírtani a tudatomból azon gondolkodtam, miközben a tesóm ajándékát forgattam a kezemben, hogy talán nem is kellett volna soha idejönnöm. Tudtam hogy lesz ez az út...
Lassan elmaradt mögöttem a Big Ben, a London Eye és a vicces emeletes piros buszok, ahogy a híres telefonfülkék előtt suhannak el. Elmosolyodtam és leszidtam magam. Hiszen persze, hogy megérte eljönni ide, semmi más nem éri meg jobban! Az ikrem.. A másik felem...
Hirtelen hallgattam el és a nővérem kezd felfigyelni a túúúl hosszú "hatásszünetre".
Imádom, egy hotelban kaptunk szállást, a Baker Streeten, és egyszerűen wow! Az egész hely, tényleg imádom. Felléptem több szerepben is.. nem sok, de talán nemsokára elkezdődik az őrület.-rákacsintok és átdobom a karom a válla felett. Az utolsó kérdést nem válaszolom meg, de szerintem látja rajtam, hogy tökéletes a kedélyállapotom, de azért jólesik ahogy végigmér, itt az ideje, hogy én is feltegyem a kérdéseim:
-Hát veled mizujs? Hogy megy sorod? Gondolom keményen tanulsz...
Még megyünk pár utcányit, de akkor kibukik belőlem.
- Bocsi, nem tudok várni! Csukd be a szemed!-mondom, kigombolom a kabátján a felső két gombot. Nem tudom, az erre mászkálók mit gondolnak az előbbi mondatom és cselekedetem után, valószínűleg semmi jót, de nem érdekel.
Előkaparom Kat ajándékát a zsebemből és feltűzöm a sárga pulcsijára. Elmosolyodom, ahogy a kis fecsegőposzátán-csőrében a nyíllal- megcsillan a délelőtti nap sugara.

Isidor

Ma költöztem vissza a Bagolykőbe. A hosszú Angliai út volt eddigi életem legcsodálatosabb időszaka. Bár sokat tanultam és sok új barátot szereztem, csak egy nagyon kicsi megbánást érzek, ahogy a Fő utczán lépkedek. Minden szembejövőre rámosolygok és igyekszem minél gyorsabban lépkedni, hiszen még annyi minden van, amit muszáj megnéznem. Csak reménykedni tudok, hogy nem változott sokat ez az általam annyira kedvelt hely. Bár tény, hogy úgy is csodálatos lenne.
Beszívom a levegőt és magam elé mosolygok.
Hiányzik Aidan. Nem volt köztünk semmi komoly, csak lehetett volna. De persze, ha nem akarnék rá gondolni, nem kellene, itt is akad szép számmal helyes srác.
Ha lehet még gyorsabban lépkedek. Úgy érzem lemaradhatok valamiről, ha nem sietek.  Az emberek kérdőn fordulnak felém, egyre gyorsítok. Aztán, már csak azt veszem észre, hogy könnycseppek potyognak a földre. Az én könnyeim. Hiányzik Anglia. Felsóhajtok és azon gondolkodom, miért találnak ki ilyen találkozókat és tanulmányi utakat az emberek, ha aztán úgy is búcsút kell mondanunk.
Valahogy egyre zaklatottabb leszek, az előbbi vidámságom tovaszáll, gondolkodás nélkül veszem be a sarkokat. A könnyek elhomályosítják a látásomat. Szinte vakon lépkedek tovább a macskaköves úton. Befordulok a következő sarkon és hirtelen egy szőke fej tűnik elő a semmiből én pedig nekicsapódok a tulajdonosának.
- Ne haragudj! Én ... sajnálom.- szabadkozok,miközben próbálom eltűntetni a sírás nyomait.

Isidor

Aranyos srácnak tűnik, annak ellenére, hogy azonnal rohanni is akar tovább. Igyekszem szélesen rámosolyogni, nehogy észrevegye, milyen zaklatott vagyok. Meglepődöm, mikor megkérdezi, hogy én vagyok-e Katniss. Akaratlanul a nyakamban csüngő medálhoz nyúlok és megérintem a K betű aljában a kis L betűt, ami  a második nevem, a Leylát jelöli. Rájövök, hogy erről lehet szó, ezért kicsit durcásan, de úgy, hogy a srác ne vegye észre válaszolok neki.
- Biztosan a nővéremet láttad. Ő is Katniss. Hosszú történet.- emelem az égnek a szemem, majd hosszan rámosolygok. Picit csalódott vagyok, hiszen melyik lány ne örülne annak, ha egy helyes szőke csak úgy megszólítja, ráadásul a nevén. De kénytelen vagyok lehűteni magam. Hiszen van egy ikertesóm, aki ugyanide jár, ugyanúgy néz ki és ugyanúgy is hívják...
- Én Leyla is vagyok.- suttogom, miközben közelebb hajolok,hogy megnézhesse a medál aljában a kis L betűt.-És csak most érkeztem Angliából.-érzem, ahogy a könnycseppek szúrják a szemem. De közben mást is érzékelek, kellemes illat üti meg az orrom, enyhén fűszeres, igazi fiúillat. Talán belőle jön?. Ekkor leesik hogy még a nevét sem tudom, ezért belenézek kék szemébe.
- És te ki is vagy?

Isidor

A száját figyelem, ahogy magyaráz. Úgy látszik, hogy tényleg engem keres, erre felderülök és vidáman vizslatom kék íriszét. Szeretném jobban megismerni.
Már voltam a kastélyban.-mosolygok rá és széttárom a kezem. Felnevetek és hozzáteszem, hátha nem érti: Látod? Nincs nálam csomag! Értem küldtek? Hmm lehet valaki belelesett a kívánságlistámba?- kérdezem huncut hangsúllyal.
- Tetszik a neved. Olyan különleges.- nem tudom abbahagyni a mosolygást, de ez jó. Ösztönösen próbálok közelebb húzódni hozzá.
Felnézek az égre, és érzem, hogy a vidámság visszatér belém. Ahogy a kérdésre a szemébe nézek- ami meglepő módon ugyanolyan színű mint a kék ég-összekapcsolódik a pillantásunk és nehezen tudok belefogni a válaszba.
- Igen, olyan hamar jött ez a lehetőség, alig töltöttem itt pár hetet.-intek a kastély felé.- De azért megszerettem, nagyon is. Annyira gyönyörű ez a hely. Kár, hogy bizonytalan időre maradok csak.- lehajtom a fejem. - De addig is jó lenne tudni, mi változott. Biztosan kitaláltak egy rakás csodálatos dolgot, míg távol voltam.- mosolygok rá, remélve, hogy veszi az enyhe célzást, közben pedig megindulok a Fő utczán, úgy mintha azonnal meg akarnám nézni az összes csodát, amit a kastély rejthet. Közben hátramosolygok új ismerősömre, de mint kiderül, ez nagy hiba volt, mivel a cipőm orra beakad egy kiálló kőbe és elvesztem az egyensúlyomat.

Isidor

Látom rajta, hogy felzaklatja, hogy lekéste a vonatomat, mire elmosolyodom.
- Ne haragudj, igazából hamarabb is jöttem és fogalmam sem volt, hogy neked ez a feladatod. Egyedül mentem, igen! Nem kell nekem kíséret mindenhová.
Magabiztos a mosolyom.
- Német? Képzeld, most pályáztam meg egy némterországi utat. Érdekes lenne látni azt a helyet, ott is születtél?- örömmel látom, hogy kicsit lenyugodott, már nem olyan ideges és elgondolkodó mint egy perccel ezelőtt.
Félrenézek és meglátok egy cukrászdát, éppen Isidor háta mögött, mikor hátrafelé magyaráztam neki. Egy pillanatra elbambulok, mert emlékek hosszú sora torlódik fel előttem.
Én és Aidan pontosan egy ilyen cukrászdában ültünk. Csokitortát ettem, ő csak egy kávét kért, miközben arról beszélgettünk, hogy nemsokára elmegyek. Végig fogta a kezem. Kért, hogy maradjak, de persze ez teljességgel képtelenség lett volna. Mennem kellett, várt a nővérem, ez a hely. Aztán a vonatállomáson álltunk, csak átölelt, erősen. Utána pedig mélyen a szemembe nézett és megígértette velem, hogy írok neki.Igen, lassan írnom is kellene...-gondolom, miközben Isidor az újdonságokról magyaráz. Alig figyelek oda. Szemem még mindig a cukrászda asztalain és székein csüng.
- Aidan...
És ekkor botlottam meg. Már kitettem a kezeim magam elé,hogy fékezzem az esést, nem vártam Isidortól segítséget, még ösztönösen sem. Így váratlanul ér, ahogy megszorítja a kezem. Ahogy ujjai átfogják hideg ujjaim megborzongok. De időben kapcsolok, és zavartan elhúzom a kezem.
- Jajj, bocsi, ügyetlen vagyok.- motyogom zavartan, miközben a fülem mögé simítom egyik kósza hajtincsem.- Mesélj magadról egy kicsit, Isidor.- kérem, hogy elterelje a gondolataim, de azért vetek még egy utolsó kóbor pillantást a cukrászdára.

Isidor

-Persze,nem tudtam, hogy ennyire megkavarja a dolgokat, ha előbb jövök.De ez az igazság, szóval csak nyugodtan mondd meg, akárkinek, akinek kell, hogy saját felelősségemre hamarabb érkeztem.- kacsintok rá.- Nehogy bajba kerülj miattam.
Felkapom a fejem az utolsó mondatra és hevesen kezdem rázni a hajtincseimet.Az egyik mintha végigszaladna Isidor arcán, de mikor odanézek nem veszek észre rajta semmit sem.- Dehogyis baj, örülök neki, tudod nem sok embert ismerek itt.- mondom. Megint egymás szemébe révedünk és én azon gondolkozom, hogy hasonlíthat egy égkék szempár egy sötétbarnára. Talán a benne lobogó fények. Nem tudom. Elfordítom a tekintetem, zavarban vagyok, ami elég ritkán fordul elő.
- Berlinbe szól a tanulmányi út, az egyik híres egyetemre, persze szerveznek túrákat az ország minden szegletébe, nem bánnám, ha megmutatnád majd mit érdemes mecsodálni.- mondom könnyedén lépkedve.
Amikor megemlíti a cukrászdát, megborzongok és gyorsan megrázom a fejem. Azok az átkozott könnyek újra szúrni kezdik a szememet.
- Nem.-gondolom.- Az én kedvenc sütimet csak Londonban árulják.
- Nem.- mondom ki hangosan is.-Most valahogy nem vagyok éhes, ne haragudj.
 Elkalandoznak a gondolataim, az esti sötétségben barátságos lámpák gyúlnak az utcán, apró, hívogató fényköröket rajzolva a macskaköves útra, a padokra, kirakatokra. Az esti kicsit hűvös levegőt édeskés illat tölti meg, miközben a levegőben "harcra kel" Isidor fűszeres parfümjével.
Újra összeborzongok, mikor megfogja a karom és finoman elfordít egy halvány fénypont irányába.
Suttogó hangja meglebbenti a bal oldali fülem mellett lógó, szőkés barna tincseket. Megcsiklandozza az arcomat.
- Nézzük meg a mooncalf-ot.-suttogok hátra a vállam fölött, majd mélyen a szemébe nézek,összekapcsolódik a pillantásunk a kósza hajtincseimen keresztül.

Isidor

- Persze, ha arra járunk feltétlenül megkereslek.-mondom, kapva az alkalmon, és már folytatnám is, mikor leesik hogy is hangzik ez. Az ajkamba harapok félbetépve ezzel a saját mondatomat, majd kicsit hivatalosabb hangnemben kezdek el beszélni:- Igen, persze, a látványosságok. De elsősorban a nyelvtudásomat megyek oda fejleszteni. Imádok új nyelveket tanulni. Meg persze nem is árt, ha valaki nemzetközi találkozókon szeretne részt venni. Meg persze a társadalmi szokások nem adnak elég teret... - hirtelen megint beharapom az ajakam, ahogy felfogom a magam által mondott, egyáltalán nem odaillő szavakat.- Akarom mondani, izé... Igen, kicsit hivatalosba váltottam. Bocsi.- felnevetek és csak remélni tudom, hogy az így mutatkozó fáradtság jeleit Isidor nem értelmezi félre és gondol komplett hülyének.
A pillanat tovaszáll, ahogy Isidor megindul a fényes kis lény felé. Karcsú alakját megvilágítják a teremtményből áradó halvány derengés és az utcai gázlámpák. Egy pillanatig csak nézem, ahogy egyre közelebb araszol a mooncalf-hoz, majd kapcsolok és megindulok utána. Ahogy meglátom a lényt, muszáj az arcomat Isidor vállába fúrnom, hogy a nevetésem el ne riassza a leginkább egy apró, szemüveges tehénhez hasonlító állatkát. Gyorsan elveszem az arcomat új ismerősöm válláról és inkább két kezemet a szám elé tartva takarom el kivillanó fogaimat, na meg a nevetésem hangjait. De nem megy. Ez a lény annyira furcsán néz ki és mivel annyira de annyira fáradt vagyok- olyankor pedig hajlamos vagyok féktelen vad röhögésbe kezdeni- nem tudok parancsolni magamnak.
- Jajj, Istenem! Nem, hahaha , még nem láttam...- kuncogok.- Még nem láttam ilyen... haha..Dolgot. De nagyon .. khmm. szép- Újra kibuggyan belőlem a nevetés, nem csodálkoznék, ha a mooncalf már elillant volna. Egy pad felé indulok, közben még mindig nevetek.
Aztán valami belém hasít, majd a féktelen vidámság egy pillanat alatt vált végtelen szomorúságba. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Kézfejemmel törlöm le. Nem merek felnézni. Félek mit szólna ehhez a vad érzelemrohamhoz Isidor. Vagy mi van ha? Ha - ennél is rosszabb- már itt sincs?

Isidor

Ja, das ist wunderbar. Danke schön. Ich möchte mit dich Deutsch lernen.-fenevetek, közben pedig még mindig könnycseppek sorjáznak az arcomon és kecses ívben hullanak a földre.- Kérlek, ne haragudj, ha valamit rosszul mondtam, még csak egy éve tanulok németet.
Rámosolygok a könnyeim fátyolán keresztül:- Bocsánat, hogy elriasztottam a mooncalfot. Rémes társaság lehetek.- halvány félmosoly ül ki az arcomra.- Én, csak... nekem.. csak. HIányzik Anglia.- a hangom lecsuklik és, hogy csináljak is valamit, átnyúlok a vállam felett a jobb kezemmel, majd lefejtem magamról barátságos, karcsú kezét. Megvárom, amíg lehull rólam a tenyere, majd a bal kezemmel megfogom és kettőnk közé húzom. Ennyi biztosítékra most szükségem van, szóval nagyon remélem, hogy nem húzza el a kezét.
A könnyeim kezdenek felszáradni.
- Annyira hülye vagyok.-suttogom.- Utánam küldtek egy ilyen jófej srácot, mint te . Megnevettetsz, meg németül beszélgetsz nekem, mesélsz az otthonodról én meg bőgök itt mint egy hibbant tyúk.- önsajnáló nevetésem a kelleténél kicsit hangosabb.- Régen láttam a szüleimet is.-fogok bele a semmiből.- És nagyon fáradt vagyok, iszonyatosan fáj a lábam és tényleg nem akarlak megijeszteni, de biszereg a jobb szemöldököm, ami nálam az ájulás előjele.- akaratlanul megszorítom a kezét, hogy ne akarjon elmenni.- Segítenél nekem visszamenni a kastélyba?-kérdezem egy bajbajutott hölgy módjára.- Utána akár el is kerülhetsz, csak most kísérj vissza!-kérlelem, mert érzem, ahogy egyre gyorsabban ver a szívem és mintha a Fő utczáról csak úgy eltűnne a levegő.

Isidor

Most már megnyugszom, a kastély felé tartunk. Legalább biztonságban vagyok és egészen jól esik, ahogy Isidor az ujjait az enyémbe kulcsolja. Támaszték is és meg is nyugszom tőle kicsit.
- Köszi. Jajj, dehogy küldelek el. Igazából már jobban vagyok.-mosolygok bágyadtan, miközben a kastély felé haladunk.- Majd emlékeztess, hogy megháláljam neked... Nos. Mindent.- a hangom a mondat végére suttogássá halkul. Majd erőt veszek magamon.- Nagyon jó fej vagy, tényleg. Kimentél értem az állomásra, vagyis csak mentél volna, de neked rohantam. Ne nézz hülyének, de mivel egyszer elkerültük egymást, mégis találkoztunk másodjára kicsit sorsszerűnek tűnik ez az egész.- belenézek Isidor szemébe, miközben a válaszát várom.
A Fő utcza kellemes esti fényei búcsúztatnak minket. A levegőben süti illata száll. A kirakatok lámpái reklámfénnyel égnek és mintha a mooncalf is feltűnne egyetlen pillanatra ahogy magunk mögött hagyjuk a macskaköves, hangulatosan megvilágított utcát.