Nándor

Ismét vége egy napnak, ismét odabent ültem és mit mondhatnék, ezt a szöveget már igencsak unom. Talán tényleg igaza van a first ladynek és a sarkamra kellene állnom, viszont azt szokás mondani, hogy mindenki csak addig nyújtózkodjon, amíg a takarója ér. Nem szeretek pofátlan lenni, kuncsorogni valami érdekesebb munkáért, mint az aktatologatás, inkább megelégszem és csendben török előre. Van nagy szám, mint a bécsi kapu, de ilyen ügyekben nem nagyon akarom feleslegesen jártatni, mert még a végén sikerül összehoznom valami kevésbé tolerálható munkakört egy rossz beszólással. Kellene kerítenem valakit, aki mellettem van és gyakorolja rajtam a szájzáró bűbájt, amikor kényes talajra tévedek.
Szóval hazafelé tartok a Minisztériumból, kezemben legalább hat mappa, azokban legalább hatszáz papírral. Ügyetlenül bukdácsolok végig a macskakövön, a francba is, még mindig nem sikerült megszoknom a magassarkú adta lehetetlen helyzeteket és terepeket. Beszereztem még párat a Nicoltól kapottak mellé, hogy lelkes tanárom ne tudjon megszólni emiatt, és igazán megszerettem őket. Soha sem voltam az a típus, akit annyira érdekelne a divat, az öltözködés, igyekeztem mindig a legkényelmesebb darabokat felkapni, aztán rohanni munkába, mostanában viszont egy kicsivel korábban kelek fel, mint anno, hogy azért némi időm legyen átgondolni a dolgokat a szekrény előtt. Még mindig nem bonyolítom agyon magam, nincs felesleges cicoma, csak a magassarkú, esetleg szűkebb, térd feletti szoknya hozzá illő blúzzal és annyi. Ma is ilyen hangulatban ébredtem, de igencsak rossz ötlet volt így a nap végén a sarok által meggyötört ingatag lábakon a macskakőre merészkedni. Hoppanálhattam volna a hídig, de félő volt, hogy elvesztek valamilyen iratot, így inkább a megterhelő, de biztonságosabb utat választottam.
Akadnak körülöttem emberek ilyenkor is, hiszen az élet a pubnak és a csárdának köszönhetően nem áll meg este sem, én pedig vagyok olyan szerencsés, hogy egy kiálló kőnek köszönhetően kimegy a bokám és elvágódok az utca közepén. A lábam szörnyen fáj, de mégsem ez a legnagyobb problémám. Fülig vörösödök, már nem a dühtől vagy egyéb okokból, hanem mert valószínűleg a nullához képest elég sok embernek sikerült végignézni az attrakcióm.

Nándor

Jobb napjaimon már egészen tűrhetően megy a magassarkúban járás vagy inkább billegés, a menetelésem egyre inkább hasonlít a rutinosabb versenyzőkéhez és ez büszkeséggel tölt el. Valójában nem számít nagy dolognak a magassarkú viselése, régebben volt egy korszakom, amikor hordtam, persze sokkal kisebb sarokkal, lévén hogy konzervatív nevelést kaptam és egyébként sem érdekelt mások véleménye soha. Ennek ellenére örülök, hogy újra egymásra találtunk én és a sarok, már csak dűlőre kell jutnunk és jó barátok leszünk - jó úton haladok, érzem, már ha nem nehezíti macskakő a dolgom és nem vágódok hasra a nagyérdemű előtt.
Fejem a vörös ezerféle árnyalatában pompázik, miközben tekintetem a földről a fölém tornyosuló férfire emelem. Már csak ez hiányzott; nem elég, hogy ilyen kínos helyzetbe hoztam magam, még arra sincs lehetőségem, hogy a szégyent egyedül feldolgozva összekaparjam a papírjaimat, aztán olyan gyorsan hazasiessek, ahogy csak lehet. Nem, ehelyett tőlem egy ránézésre pár évvel idősebb férfi siet a segítségemre, én pedig ha lehet, még inkább elvörösödöm. Félő, hogy ennél jobban már nem igazán lehet.
 - Ami azt illeti, nem igazán - motyogom magam elé, miközben lekapom a cipőket és magam mellé helyezem. A férfi lágy, törődő hangja nem hogy megnyugtat, még inkább idegessé tesz. Kezem-lábam remeg, a bokám rettentően sajog, én pedig csak ülök a földön talptól a fejem búbjáig vörösen és nézem a csodálatosan kék szempárt, ami az enyémekre szegeződik.
 - Á, hagyja csak... mindjárt összekaparom magam - remegő hangon elutasítom a felkínált kart. Nem vagyok udvariatlan, mielőtt azt gondolhatnánk, egyszerűen csak nem érzem még magam és a bokám készen arra, hogy felálljak, a papírok is a földön vannak még és külön procedúra volna állva összeszedni őket, az érintésekről ne is beszéljünk. Még mindig beleborzongok, amikor eszembe jut István egyetlen érintése és az a kisebb hegyomlás, amit keltett bennem. Nem igazán hiszem, hogy ennél jobban el tudnék pirulni, de félő, hogy nagy szendeségemben még a végén meggyulladok.
Még mindig a földön ülve igyekszem a körülöttem szétszóródott papírtengert felszedegetni, ami lássuk be, nem igazán egyszerű dolog úgy, hogy egy piszkosul jóképű és mosolyú férfi vájja beléd gyönyörű kék íriszeit.

Nándor

Nem igazán tudom hová tenni azt a széles mosolyt, ami a férfi arcán mutatkozik. Ennyire mókás volnék? Hiszen nem történt más, csupán csak elvágódtam az utca közepén ingatag lábaimnak köszönhetően. Igazán beérném egy faképpel is, mert így az az érzés támad bennem, hogy nevetség tárgya vagyok, és ez még inkább rombolja alig feltámadt önbizalmamat.
 - Egészen biztos - felelem még mindig elhalt hangon. Bár a testem mást sugall a vörösödés és a remegés által, azért némi tartás van még bennem. Nagyon könnyen zavarba lehet hozni egy gyönyörű mosollyal is, egyszerűen nem tehetek róla, ilyen vagyok. Nem azt mondom, volt már férfi az életemben, de lévén hogy jó ideje egyedül vagyok ilyen fiatalon, elbizonytalanít a másik nemmel kapcsolatban és egészen furcsa reakciókat vált ki belőlem, ha két méter távolságon belül kerül egy-egy példány. A férfi és a helyzet okozta frusztrációm összeadódik és ebből következik az, hogy képtelen vagyok összeszedni magam és a papírjaimat.
 - Előfordul, majd legközelebb jobban ügyelek rá - nyögöm ki a megállapításra és a fintorra egyaránt. Egyszerűen nem tudom nem észrevenni az arcjátékot, mikor már olyan szörnyen közel van. Mi járhat vajon a fejében? Biztosan azt gondolja, hogy egy ügyetlen csitri vagyok, aki képtelen végigmenni egy utcán anélkül magassarkúban, hogy idiótát ne csinálna magából. Pedig ha tudná, hogy a kiképzés során miket ki nem bírtam... Talán nem nézne esetlennek, bár igazából nem is csodálkoznék rajta, ha így volna, én is ezen a véleményen volnék, ha nem ismerném magam, főleg a reakcióim és az akaratlan önkinyilvánítás miatt.
Nagyra nyílt szemeimet a férfire szegezem, miközben leguggol mellém még mindig azzal azzal a piszkosul szexi mosollyal az arcán és ahogyan az ujjai játszanak az ajkán... Istenem. Végigfut rajtam a libabőr és lesütöm tekintetem.
 - Dehogynem, piszkosul - ha akarnám se tudnám leplezni fájdalmamat, a vörösség mellé még egy fájdalmas fintor is megjelenik arcomon, ahogy igyekszem megmozdítani a bokám. Egyetlen varázsige volna, már ha nem felejtettem volna otthon a táskám reggel, amibe belesüllyesztettem zseb hiányában. Fene se gondolta volna, hogy ilyen történik, ezért nem szaladtam haza érte - papírmunkához minek.
- Ne! - sikkantok fel, ahogy keze a lábam felé nyúl. Nem akarom, hogy hozzám érjen, mert félek, hogy elindítja a lavinát, amit nagyon nem szeretnék - Majd... majd én megoldom! - esdeklem egy sort és felhúzom a térdeimet, hogy némiképp alátámasszam mondandóm. A szoknyám kezd vészesen felfelé csúszni csupasz combjaimon, ezzel még inkább kellemetlen helyzetbe hozva engem. Nem hogy itt ülök a forgalmas utca közepén kificamodott bokával, egy átkozottul jóképű pasival a mondhatni intim szférámban - egészen kitágítottam ezt a kört -, még meztelennek is érzem magam. Remek.

Nándor

Szó se róla, nem félek tőle, én félénk vagyok. A kettő között hatalmas különbség van, legalábbis az én esetemben. Nem félek az emberektől, sőt szeretem őket, mindenkiben meglátom a szépet és a jót, és ha munkáról van szó, egyáltalán nem habozom hátba küldeni egy rontással senkit sem. Az már más kérdés, hogy a férfiakkal hadilábon állok, nagyon nehezen tudok valakit közel engedni magamhoz és az érintés felér egy intim szférába való betolakodással. Ezért a sikoly, ami kiszakadt belőlem, de valószínűleg ezt a segítőkész úriember sosem fogja megtudni.
- Ne aggódjon, pár perc és már itt sem vagyok - hangom határozottabbá és egy árnyalatnyival jegesebbé válik. Igyekszem én, de nem megy az olyan könnyen, viszont egy vadidegennek nem fogom elmagyarázni a miérteket. Elég, ha én tisztában vagyok velük, senki másnak sem kell tudnia az én kis titkaimról, nehogy aztán az Edictum oldalain találkozzak velük ismét.
Nagyra nyitott barnáimat újra az arcára emelem, és nem tudom nem észrevenni pillantását az alfelem irányába. Szemeimet ismét elkapom róla, a lassan szűnő vörösségem újra fellángol és igyekszem kicsit lejjebb tornázni magamon azt az átkozottul makacs ruhadarabot, ami mind inkább többet kívánna mutatni lábaimból a közönségemnek. Ciki egy helyzet.
 - Hős megmentő, mi? Nem lesz itt katasztrófa, szóval akkor már le is vetkőzhetné a szuperhős szerepét - vágok vissza azonnal vérszívására. Veszem én az adást és aki ismer, tudja, hogy elég szépen felvágták a nyelvem, használni is tudom, ha arról van szó. Bár a vörösségem és a kézremegésem még mindig megmarad, határozottan bámulok vissza az időközben ismét álló pozícióba került kék szeműre.
Lábaimat úgy helyezgetem, hogy a végén sikerüljön feltérdelnem. Egy lépés már megvan, a kérdés már csak az, miképpen fogok eljutni hazáig így. Igazán okos ötlet volt a cipőt levenni, mielőtt kellemesen beledagadt volna a lábam, így most mezítláb igyekezhetek felkaparni magam a kőről.
Következő lépésben először a jobb lábam húzom fel, majd a kificamodott balt kímélve, négykézlábról indulva felegyenesedek, hogy ismét tengerszint fölé kerülhessek.
Diadalittasan nézek rá a megmentőmre, és bár nem várok semmiféle buksisimit vagy jó szót, azért jó érzés tudatni a külvilággal, hogy képes vagyok megállni a saját lábamon - szó szerint is. Külön nagy örömmel veszem tudomásul, hogy most már lehetőségem van a szoknyámat az eredeti, takaró pozíciójába visszaállítani. Nagy megkönnyebbülés, de a zavarom majd csak akkor fog igazán elmúlni, ha végre otthon lehetek. Egyedül.

Nándor

- És gondolja, hogy a szabadidejét rám kellene fordítania? - teszem fel a kérdést feltápászkodás közben, egy kérdő pillantás kíséretében. Most hogy elutasítottam, simán megtehetné, hogy megfogja magát és akár köszönés nélkül is menne tovább és folytatná az előttem elkezdett cselekményét. Mégsem teszi és ez egyre inkább kezdi fúrni az oldalam. Valóban volnának még igazi gavallérok? Vagy csak unatkozik, nincs jobb dolga? Esetleg hátsó szándéka volna? De ha az utóbbi, akkor miért én és vajon mi volna az? A női agy kifejezetten profi mindenféle összeesküvés-elmélet gyártásban, kombinálásban és sajnos ez alól az enyém sem kivétel. Mindenféle történet lejátszódott már bennem az utóbbi pár percben, s be kell hogy valljam, eljátszadoztam a gondolattal, hogy azok a kék szemek a hálószobám plafonját vizsgálgatják...
Előferdülhet, hogy megalázó jelenet a segítő kar elutasítása és az, hogy egymagam kecmergek fel a földről. Megtanultam már az idők során, hogy senkire sem számíthatok, hogy az ember úgy lesz erős, ha sikerül talpra állnia önerőből, legyen akármilyen mélyen is. Szeretném megmutatni, hogy nem szorulok segítségre, és ha ez valakinek önmegalázó tettnek minősül, hát az ő véleménye, nem tudok mit tenni ellene. Én tudom mit miért csinálok, más emberek gondolkodását nem tudom irányítani.
- Elnézést kérek. Én csak igyekszem mindent megoldani egymagam. Nem nagy dolog ez sem - pislogok kettőt-hármat, miközben tekintete még mindig az enyémbe fúródik, nem kicsit frusztrálva ezzel. Nem szeretem ezt a nézést, kényelmetlenül érzem magam tőle. Kiszolgáltatottnak, meztelennek, mintha belém látna és ismerné minden titkomat.
- Úgy tűnik, a környéken csak magába szorult - pillantok a járókelőkre, akik még csak egy szóra sem méltatnak. Nem mintha bárminemű segítséget várnék el tőlük, de tudom magamról, hogy én megállnék, ha egy ilyen jelenetet látnék az utcán. Manapság kezdenek eltűnni ezek az erények a föld felszínéről. Mindenki önzővé válik, csak magukkal törődnek és ha kell, simán keresztültaposnak a másikon.
- Csak a szökőkútig - eredetileg nem akartam magam megadni neki, de tekintve, hogy a lábam rosszabb állapotban van, mint első pillantásra tűnt, kénytelen voltam. Szemeim ismét lesütöm, ahogy ott állok előtte és várom a segítségét. Már csak remélni merem, hogy semmi mással nem fog bepróbálkozni, mert lassan már nem lesz arcom nemet mondani neki.

Nándor

A fancsali vigyorral és a szemöldökhuzogatással nem sok mindent tudok kezdeni, nem igazán vagyok hozzászokva az ilyen irányomba tett efféle megnyilvánulásokhoz. Sután visszavigyorgok, aztán ismét elvörösödő arcomat az előre hulló hajam mögé rejtem. Áldom az eget, amiért reggel nem tűztem fel, pedig erősen gondolkodtam rajta a hőség miatt.
Mégis. Hogy máshogy kanalazza össze magát az ember lánya egyedül, pálca nélkül egy bokaficamból, ha nem így? Észrevettem a férfi rosszalló pillantásait meg azt is, hogy a pálcája elősiklik a tokból. Auror vagyok, muszáj, hogy észrevegyem az ilyen apróságokat és szerencsére a szememmel sosem volt gond.
Ha azt nézzük, elég sok időbe telt, mire rávettem magam a segítség elfogadására. Makacs lény volnék, ha ez eddig nem tűnt volna fel senkinek, már pedig elég sanszos, hogy a megmentőm igenis észrevette ezt és már eléggé tűrőképességének határán van, amikor végre megadom magam. Még mindig rosszul vagyok a gondolattól, hogy hozzám érjen, persze nem azért, mert nem szeretném az érintését, inkább csak a belőlem kitörő fékezhetetlen reakcióktól félek.
 - Nem várta volna meg azt a pillanatot. Itt hagyott volna a francba, ha most is nemet mondok - jegyzem meg én is megjegyzésére. Egyszerűen nem tudom magamban tartani ezt az egyszerű megállapítást, de a többi ilyen megnyilvánulásommal ellentétben most nem pirulok el még jobban. Ennél jobban talán nem is lehetne...
Csak állok ott, egy lábon egyensúlyozva, mint a cövek, miközben a kékszemű két egyszerű pálcaintéssel összeszedi a papírokat és a kezembe nyomja őket. Még jó, nem is bíztam volna másra, de ennek a gondolatnak hangot adni már nincs időm, a következő pillanatban elkap két erős kar és a talaj eltűnik a lábaim alól.
Örömmel állapíthatom meg, hogy az előbbi kijelentésem, miszerint jobban ennél elpirulni nem lehet, téves. Most már nem csak az arcomon, hanem az egész testemen lángol a bőröm, köszönve mindezt az egyénnek, aki minden előjel nélkül elvette testi szabadságomat. A meglepettségtől és az érintések tömkelegétől szinte megbénulok, csak egy sikkantásra halványan emlékeztető sóhajt tudok kipréselni magamból. Szemeim hatalmasra tágulnak, ajkaim kissé elnyílnak, majd mikor ezt észreveszem, ráharapok az alsó ajkamra, hogy még véletlen se adjak ki több szánalomra méltó hangot. A férfitest melege és illata egészen csábító, valószínűleg azért, mert egyáltalán nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen közelről tudjak csodálni egy példányt.
Erősen szorítom magamhoz az iratokat, az egész testem belefeszül, közben bociszemeimet az útra szegezem. Igazság szerint sokkal jobban érdekelne az arca ilyen közelről, ilyen túlságosan is közelről, de nem visz rá a lélek, hogy a tekintetem rá szegezzem. A bőröm még mindig lángol, főleg ott, ahol a karjai a combjaimat tartják...
Ugyan nem volt hosszú az út a szökőkútig, nekem mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Igazán finom mozdulatokkal tesz le a kút párkányára, mintha csak gondoskodni akarna, vigyázni rám. Apró fejrándítással el is vetem ezt a gondolatot, hiszen ő csak egy férfi az utcáról, aki segíteni akar egy szerencsétlen, balfék nőnek.
 - Igazán.. öhm... köszönöm a fuvart - nyögöm ki kicsit feleszmélve az előbbi sokkból. Számíthattam volna rá, hogy fel fog venni, mint ahogy arra is, hogy ha odaértünk a célponthoz, el fogja kapni a lábam, hogy szemügyre vehesse a bokám. Figyelmeztetése ellenére mégis összerándulok, amikor hozzám ér és már belegondolni sem merek abba, miféle nőnek vagy inkább lánykának tarthat engem. Nyámnyilának, biztosan.
 - Csinálja csak - suttogom, miközben fészkelődöm egy sort a párkányon. Nem szeretek ilyen helyzetben egy helyben ülni, egyszerűen nem tudok ilyen kiszolgáltatott lenni a pillantásoknak. Körülöttünk jó páran végignézték a jelenetet, és egyáltalán nem bánom, hogy senki más nem állt meg segíteni. Így is több a soknál.
Fogaimat összeszorítom, belekapaszkodok a párkány szélébe és csak egy alig hallható sziszegés hagyja el ajkaimat. A fájdalmat mindig is jól tűrtem, ez az egyik nagy szerencsém.