Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=199928#post199928][b]Lorelai K. Riviera - 2013.11.14. 22:01[/b][/url]

Azt hiszem, nem tudom hogy ki vagyok. Illetve tudom, Lorelai K. Riviera vagyok, ezzel a névvel áldottak meg a szüleim, amikor megszülettem. Amúgy utálom, meg akarom változtatni, el akarom felejteni az életet, amit ezzel a névvel éltem, de ez nem olyan egyszerű. Nem akarok bunkónak tűnni, vagy hasonló. Szóval a nevemet még tudom, de azt hiszem, ez a név nem illik ahhoz, aki most vagyok.
 Igen, elég részeg vagyok, igen, a fő utczában az útpadkán ülök. Igen, szédülök és nem tudok magamtól ülni, dülöngélek. Igen, vigyorgok, mint a vadalma, az eget nézem, a holdat, rá is vigyorgok, aztán integetek is neki. A kezemben egy üres üveg, lerakom magam mellé, hogy biztos jó helyen legyen még meg is simogatom kicsit. Még jobban szédülök, már nincs kapaszkodóm. Igen, lassan még szélesebben vigyorgok, összekócolom a hosszú hajam, hogy még szebben nézzek ki.
 Az idő hideg, a kő is csípős, még nem fagy, de hűvös van. Az utcák kihaltak, alig látok fényeket, talán kicsit ijesztő is a környezet. A házak, üzletek között cikázik a némaság, a sötétség beszivárog minden mélyére, ami nincs megvilágítva, lassan engem is elér. Intenzív az érzés, hiszen csaknem átdöf, hihetetlenül egyedül vagyok. Mintha nem lenne senki más ebben az utcában... faluban... országban... mintha egyedül lennék ezen a világon. Ez téves, nem vagyok egyedül. Én és a csend.
 Hirtelen előtör belőlem a nevetés. Egészen mélyen, a szívem legmélyéről. Megrázza a vállam, kicsit előre is dőlök, meg kell támaszkodnom a térdeimen, hogy ne essek előre. Tovább nevetek, a hangja elriasztja a csendes egy pillanat alatt, visszhangzik. Kissé olyan, mintha olyan messzire szállna a hangom, hogy mindent beterít, ami létezik. Mintha megérintené a világegyetemet. Elkezd fájni a hasam, begörcsölnek az izmaim a sok kacagástól, már szinte fáj.
 És egyszer, egy pillanatban nem csak szinte, hanem tényleg fáj. Előregörnyedek, átölelem a hasam, veszek pár mély levegőt és abbahagyom a nevetést. Átjár a kín, megbizsergeti minden sejtem. Kicsit feljebb tápászkodok, tovább szédelgek. Arcomat a kezeimbe temetem, szorosan lehunyom a szemeimet, mintha azzal megszüntethetném a világot és mindent, ami körülöttem van.
 Igen, ez én vagyok, de mégsem. Valami egészen fura, torz lénnyé tett az alkohol, egy instabil, robbanásra kész bombává.
 Boldog szülinapot, Lori.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=200300#post200300][b]Lorelai K. Riviera - 2013.11.15. 22:34[/b][/url]

Egészen jól elüldögéltem én az út szélén, de amikor rám köszönt valaki, hirtelen felkaptam a fejem, ettől megszédültem. Kezemmel próbáltam a mellettem lévő üveg után kapni, hogy megtartson, mielőtt elesek. Persze épp elég rossz volt a koordinációs készségem, hogy csak megüssem az említett tárgyat. A köveken kicsit távolabb gurult, kocogott, csörgött és a hangja újra visszhangzott az egész úton. Felpillantottam rá, bár a tekintetem nem volt túlságosan tiszta, sőt, mondhatni egész zavart volt. Elsőre nem is tudtam beazonosítani, ki is áll előttem, csak bambán néztem rá. Mintha ismerős lenne... ja, igen, megvan! A kis fészeklakó betoji, aki túl sokat beszél és nem hajlandó leakaszkodni az emberekről. Megvan, megvan minden. Kivéve a neve.
  - Őőő, ne haragudj, édesem, de hogy is h-hívnak téged? - Kérdeztem, miközben furán néztem rá, csak azért, mert képtelen voltam emlékezni a nevére. - Gertrúd? - Kérdeztem végül, egy hirtelen jött, random nevet benyögve. Nem mintha Gertrúdra emlékeztem volna, ez jutott eszembe és akkor és ott nagyon elhittem magamnak, hogy ezt az emlékezetemből túrtam elő. Pedig esküszöm, tudtam a nevét, de tényleg, nagyon, mint amit az iskolában is mondanak, ha álmomból felébresztenek, akkor is tudtam volna. Sőt, még a megyei versmondón, hat évesen, teljes lámpalázban égve, összezavarodva is teljes biztossággal kimondtam volna. Legalábbis a keresztnevét biztosan, a vezetéknévnél lehet, hogy hezitáltam volna, de anyukám így is biztos büszke lett volna rám és mindenkinek azt mondta volna, hogy neki van a legszebb, legügyesebb, legédesebb lánya.
  Kár, hogy az ilyesmi gyerekkori emlékek egyszerű, mézédes ábrándozásom az agyam egy olyan részéről, amelyet a drága alkohol szabadított fel. Sosem jutottam el a megyei versmondóra, nem voltam soha félénk, lámpalázas kislány és az anyukám... nos, biztosan nem lett volna ott. És ha valamiért mégis, valahogyan odakeveredett volna, biztosan nem terjesztett volna ilyen szépeket rólam. Úgy meg végképp nem, hogy én is tudjak róla. Teljességgel lehetetlen.
  Aztán a lány, akinek elfelejtettem a nevét, elkezdett mesélni arról, hogy ő is nevetni fog a kis göncölön. Egy ideig csak néztem rá, kissé értetlenül, amíg az információ feldolgozása folyt a fejecskémben, aztán végül jókedvűen elnevettem magam én is.
  - Te buta, én nem is azon nevettem! Hanem a Holdon, hát nem tudtad? Teljesen egyértelmű pedig. - Ezek a hosszabb, bonyolultabb mondatok már nem voltak esztétikailag tökéletesek. A nyelvem egy-két helyen összeakadt, de lelkesen próbálkoztam tovább. Hiszen ilyen kicsike, aprócska, parányi, icipici problémácska nem állhat az utamba, nem bizony, soha!
  A lány, akinek még mindig nem jutott eszembe a neve, odaguggolt mellém, én pedig majdnem elterültem az út szélén, olyan hirtelen termett ott mellettem. De aztán végül sikerült visszaszereznem az egyensúlyt, bár most még az ülés is elég nehéznek tűnt. És megkérdezte, hol lakom, én pedig elgondolkodtam... hol is lakom? Nem tudom. Szeretem a kastélyt, de szinte senki nincs ott már, akit igazán szeretnék. Hiszen ott van az otthon, ahol a szeretteink, nem? Hát akkor az utolsó szeretteim tartózkodási helye az otthonom, ami Angliában van. Nagyon messze innen. Annyira hazavágyom, annyira jó lenne, ha végre olyan helyen lennék, ahol vannak olyan emberek, akik kicsit többet tudnak rólam. Még ha nem is a legjobb emberek. Még ha borzalmas emberek is. Most még az a borzalom is jobb lenne, mint ami itt van.
  - Oda nem mehetek, így nem, most nem... - Állapítottam meg, miközben lesütöttem a szemeimet, tekintetemet a földre szegeztem, majd sóhajtottam egyet.  - Ami azt illeti, most nem mehetek sehova, maximum kereshetek egy kényelmes árkot, az alvással addigra biztos nem lesz baj, aztán majd lesz valami, vagy igazából nem tudom mi lesz... - Aztán újabb hirtelen hangulatváltáson mentem át, pillanatok alatt és iszonyat szélesen elvigyorodtam, egyesen a másik arcába vigyorogtam, egy igazi vidámat és élettel telit. - De egyáltalán nem érdekel!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=202649#post202649][b]Lorelai K. Riviera - 2013.11.20. 20:55[/b][/url]

  Amikor a lány valami idióta szóviccet mond, először csak rámeredek, ebben az állapotban meglehetősen több időt vesz igénybe minden. Szóval csak úgy csikorognak az agytekervényeim, nagyon gondolkozok pár pillanatig, aztán alaposan elnevetem magam. Alapvetően csak hülyének nézném ilyesmiért, de ez most valahogy hihetetlenül viccesnek tűnt.
  - A magyar olyan fura egy nyelv... egy csomó hasonló szó van. Bénán és banán... és tényleg olyan, mint egy banán! Hát ez zseniális! - Nevetgéltem tovább még egy kicsit, aztán kicsit megtörölgettem az enyhén kipirult arcomat. Ismét a kislányos, aranyos, nevetgélős énem került előnybe, ami alapvetően nem tartozik hozzám, csupán az alkohol mámora alkotta bennem. Vagy talán valahol még megvan? Volt egyáltalán valaha? Nem vagyok biztos egyikben sem.
  Nem tudom, miért maradt ki belőlem a normális értelemben vett, tömény kedvesség és aranyosság. Akármikor jót akartam a szeretteimnek, rosszul tettem, mégis jót akartam. Jót, csak rosszul. Ilyen ellentétek is csak bennem alakulhatnak ki, nagyon jellemző. Sóhajtottam egyet és felpillantottam újra a holdra, őszinte, tiszta, csillogó szemekkel néztem kicsit. Közben kezeimet a combjaim közé zártam és kicsit dülöngéltem, most kivételesen direkt. Teljesen elmerültem pár gondolatomban, továbbra sem tudtam, ki vagyok. De már nem is érdekelt.
  - H-hogy mi? - Kaptam a fejem Gertrúd felé, amikor megszólalt újból. - Na, mi? - Kérdeztem végül vissza, aztán amikor meghallottam a kérdését elvigyorodtam. Csak egy pillanatra volt ez bájos vigyor, hamar átváltott ijesztőbe, valami nem túl bizalomgerjesztőbe. Lassan, bátortalanul állok fel, ahogy Gertrúd segíteni próbál nekem, de még gyorsan elkapom az üvegemet, mielőtt teljesen eltávolodnék a már barátaimmá vált macskakövektől. Amint álló helyzetben voltam, hátravetettem a fejem, megszorítottam a lány kezét, hogy ne dőljek hátra, aztán megpróbáltam inni az üvegből, még pár cseppet legalább. Nagyon finom whiskey volt és hihetetlenül csalódott lettem attól, hogy nem ihattam belőle többet. Pénzem lett volna rá, de sehol nem szolgálnak már ki, főleg így nem. Összeszorítottam a szemem, majd hátrébb léptem kicsit, lecsaptam a fejem és egyszerűen magam elé levágtam a kövekre az üres üveget, ami szilánkokra tört.
  - Elfogyott. - Köszöntem keserűen, sóhajtva. Aztán megindultam tántorogva pár lépést, az üvegszilánkok csak úgy pattogtak a cipőm alatt, de engem nagyon nem tudtak érdekelni. Sötét pillantást vetettem előre. - Van egy hely, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Bár nem túl meleg vagy kényelmes, de én oda megyek. - Közöltem makacsul, miközben elindultam, bár nem mentem túl egyenesen, teljesen határozottan trappoltam előre. Már pontosan tudtam, hogy víz közelébe megyek. Az majd megnyugtat, kijózanít, talán még meg is tudom, ki vagyok én.