Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

Utolsó forró lélegzetével küzd a nyár, hogy az őszt visszatartsa. Csak még egy nap, tán kettő maradt, s feladja harcát. Érződik a levegőben az elmúlás jellegzetes illata. A falevelek zöldje fakul, hogy arannyá és vörössé, vagy épp narancsossá váljon. Ez az élet rendje. Az örök változás. A koradélután mind hosszabb árnyékai vetülnek hősnőnkre, ahogyan kezében egy naplóféleséget tart. Egy padon üldögél, fülén felrúnázott fülhallgatóval, melyből remek dal szól, elméjét friss vászonná téve, melyen kisvártatva megjelennek a szavak által keltett képi asszociációk. Akár egy film snittjei, úgy peregnek. Szemei alig győzik lekövetni. Gyors ütemben sorjáznak a sorok felett, melyeken néha felnevet, olykor pedig grimaszba húzódnak éles vonásai. Nemrég, amikor rendet tett toronyszobájában, azután a fékevesztett tombolás után, egy dobozra bukkant. Régi dolgok kacattárának hitte, de tévedett. Benne rejlett két értékes kincse. Két fontos iromány. Egy saját, egy más kezétől való. Az egyik vidám régi szép időket idéz, míg a másik hihetetlenül szomorú, s új célt adott Elektra számára. Amit nem ő maga vetett papírra, az egy évekkel ezelőtt igen nagy port kavaró ügy legfőbb bizonyítéka. Hogyan feledkezhetett meg róla? Rázta is a fejét miatta és belső hangja is feddőn szólongatta. Megfogadta, ott helyben: Most, hogy rátalált, a szálakat is felszedi majd vele, s igyekszik mielőbb igazságot szolgáltatni szavai, s auror szövetségesei által. Börtönbe juttatni a felelősöket, akik közvetve, de elvettek egy épp virágában lévő nőtől mindent. Az életet. Azonban ma, az általa lejegyzett sorokat tartalmazó lapokat forgatja. Egek! Már el is felejtette az ötletet, amin sok éve annyit dolgozott. Írni kezdett, de nem egy újabb leleplező cikket, hanem egy varázsképregény történetét. Férje támogatta benne, sőt el is olvasta a kész művet. Azt mondta, ez kiadásért kiált. Azt sem szégyellte bevallani, hogy bár ő is jól rajzol, ehhez azért nagyobb szaktudás szükséges. Érdemes rá, hogy egy igazi művész képei által keljen életre. Olyan bűbájok ismerete is kellett, amik mozgásra bírják a papírra megalkotott figurákat és a sorokkal teli szövegbuborékokat. Összefogtak tehát ők ketten, ahogyan mindig. Míg hősnőnk át meg átdolgozta a kéziratot, addig férje felkereste a város legjobb illusztrátor mágusait. Aztán jött a tűzeset és mondhatni minden álom, minden vágy hamuvá égett. Ezen a bőrkötéses kis noteszfélén is akad jó pár nyoma azoknak a kegyetlen lángoknak, de a beltartalom szerencsére érintetlen maradt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836657#post836657][b]Rothstein Elektra - 2021.09.07. 09:58[/b][/url]

Utolsó forró lélegzetével küzd a nyár, hogy az őszt visszatartsa. Csak még egy nap, tán kettő maradt, s feladja harcát. Érződik a levegőben az elmúlás jellegzetes illata. A falevelek zöldje fakul, hogy arannyá és vörössé, vagy épp narancsossá váljon. Ez az élet rendje. Az örök változás. A koradélután mind hosszabb árnyékai vetülnek hősnőnkre, ahogyan kezében egy naplóféleséget tart. Egy padon üldögél, fülén felrúnázott fülhallgatóval, melyből remek dal szól, elméjét friss vászonná téve, melyen kisvártatva megjelennek a szavak által keltett képi asszociációk. Akár egy film snittjei, úgy peregnek. Szemei alig győzik lekövetni. Gyors ütemben sorjáznak a sorok felett, melyeken néha felnevet, olykor pedig grimaszba húzódnak éles vonásai. Nemrég, amikor rendet tett toronyszobájában, azután a fékevesztett tombolás után, egy dobozra bukkant. Régi dolgok kacattárának hitte, de tévedett. Benne rejlett két értékes kincse. Két fontos iromány. Egy saját, egy más kezétől való. Az egyik vidám régi szép időket idéz, míg a másik hihetetlenül szomorú, s új célt adott Elektra számára. Amit nem ő maga vetett papírra, az egy évekkel ezelőtt igen nagy port kavaró ügy legfőbb bizonyítéka. Hogyan feledkezhetett meg róla? Rázta is a fejét miatta és belső hangja is feddőn szólongatta. Megfogadta, ott helyben: Most, hogy rátalált, a szálakat is felszedi majd vele, s igyekszik mielőbb igazságot szolgáltatni szavai, s auror szövetségesei által. Börtönbe juttatni a felelősöket, akik közvetve, de elvettek egy épp virágában lévő nőtől mindent. Az életet. Azonban ma, az általa lejegyzett sorokat tartalmazó lapokat forgatja. Egek! Már el is felejtette az ötletet, amin sok éve annyit dolgozott. Írni kezdett, de nem egy újabb leleplező cikket, hanem egy varázsképregény történetét. Férje támogatta benne, sőt el is olvasta a kész művet. Azt mondta, ez kiadásért kiált. Azt sem szégyellte bevallani, hogy bár ő is jól rajzol, ehhez azért nagyobb szaktudás szükséges. Érdemes rá, hogy egy igazi művész képei által keljen életre. Olyan bűbájok ismerete is kellett, amik mozgásra bírják a papírra megalkotott figurákat és a sorokkal teli szövegbuborékokat. Összefogtak tehát ők ketten, ahogyan mindig. Míg hősnőnk át meg átdolgozta a kéziratot, addig férje felkereste a város legjobb illusztrátor mágusait. Aztán jött a tűzeset és mondhatni minden álom, minden vágy hamuvá égett. Ezen a bőrkötéses kis noteszfélén is akad jó pár nyoma azoknak a kegyetlen lángoknak, de a beltartalom szerencsére érintetlen maradt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836724#post836724][b]Szigethy Sándor - 2021.09.09. 08:29[/b][/url]

Bogolyfalva báját a nyüzsgés adja meg leginkább. Visszaemlékszem azokra az időkre, amikor még tanulóként jártam ezt a települést, és egy árva hangot alig lehetett hallani. Fejlődik folyamatosan ez a hely, azonban én jobban szeretek a sarokban meghúzódni, minthogy a tömeg közepén élvezni a zsizsegést. Sőt, ha tehetem, akkor még a tömegen sem megyek át egymagam; a téren ezekben az órákban átkelni pedig kész öngyilkosság. Ezért döntöttem úgy, hogy beülök a kávézóba. Egy csendes sarkot kiválasztottam és belevetettem magam a mugli irodalomba. Azt mondta az egyik diákom – aki varázstalan származású –, hogyha klasszikus magyar regényeket szeretnék olvasni, ami egyszerre szórakoztat és agyat mozgat, akkor vegyem kezembe Rejtő Jenő regényeit. Így is tettem. Elmentem a könyvtár azon részébe, ahol talán tarthatnak ilyen jellegű irományokat, és csodák csodájára az iskola ismét beírhat magának egy piros pontot. Nincsen már ez a toxic-aranyvérűség, ami sok éven át jellemezte a társadalmunkat. Ezért is bújtam körülbelül két órán keresztül a Piszkos Fred, a kapitány című Rejtő művet, amit kifejezetten élvezettel olvastam. Noha minden jónak vége szakad egyszer, ezért elégedett félmosolyt varázsoltam arcomra, összecsaptam a könyv fedelét, fizettem, majd a kötetet a hónom alá csapva léptem ki a napfénybe. Hunyorogva nézem ki szemüveglencsémen keresztül, szinte – mondhatni – megvakultam egy pillanatra, de idővel visszanyerem egyébként is kifogásolható látásomat, és elindultam a Fő utcza köveit taposva száz kilómmal magam alá.
Félhosszú, barnaszín tincseim közé csap a langyos szél, én pedig éppen a Vöröskarom személyiségén kezdek el gondolkodni, amikor is megpillantok egy ismerős alakot. Megállok, és fejemet oldalra biccentve figyelem őt. Vöröskarom, kuncognék fejben, hiszen a szín számomra ismeretes gazdája éppen egy bőrkötetes noteszt olvasgat. Hogyan is írta Rejtő? „[…]gyönyörű, ám félelmetes nő.” Megrázom fejemet, majd teszek egy lépést felé, de mégis megtorpanok. Megzavarjam egyáltalán? Legutóbbi beszélgetésünk után úgy hallottam, hogy egy jó ideig színét sem látták a nőnek. Aztán… bekövetkezett a tragédia. Elment az eszem, ha odamegyek, de akkor is, hogyha nem érdeklődöm a hogyléte felől. A második férfit rabolta el mellőle a Sors. Azon csodálkozom, hogy mindezt ép ésszel még vinni tudja. Ajkamba harapok, majd egy halk, kelletlen nyögéssel megindulok felé. Arcomon zavartság uralkodik.
– Szervusz Elektra – szólalok meg karcos baritonomon. És újfent kitakarom a Napot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836735#post836735][b]Rothstein Elektra - 2021.09.09. 12:13[/b][/url]

Árnyék vetül rá, mely hosszabb a fák által adottaknál. Kellemes, ismerős bariton szólítja közben nevén. Szíve nagyot dobban, de az érzet nem fájó. Már nem az egy ideje. - Helló idegen - emeli fel fejét, hogy sötét, átható tekintetét az előtte álló férfira vesse. Szép ívű ajka kedves, szeretetteli mosolyra húzódik. Rég nem látott barátként üdvözölve Sándort. - Már megint eltakarod előlem a Napot - szólal meg pár pillanatnyi néma öröm után, s persze első mondata a kettejük kapcsolatára jellemző szófordulat, melyet komiszan féloldalassá váló ajakgörbéje kísér- Szóval vagy hajtogasd le mellém magad, vagy felőlem állhatsz is, csak mesélj: Hogy vagy? - csukja be naplóját egy mozdulattal és irányítja egyúttal minden figyelmét a másikra. Kabátja a pad hátára terítve pihen. Elektra alatta egy kötényruhát visel, haja kiengedve, lágy sminket tett fel, mely kiemeli vonásait, s legfőképp lélektükreit, melyeket most szemüveg lencséi takarnak. - Mióta vagy szemüveges? - bukik ki belőle a kérdés, ahogy végigpillant két méteres gavallérján. Elvégre mégis csak riporter, nem igaz? Minden hátsó szándék nélkül állapítja meg, hogy jól mutat az óriáson az ókuláré, s hogy semmit sem változott. Most is fess és kellemes ember, mint első találkozásuk idején. Hősnőnkről ez utóbbi már nem mondható el, főleg mivel egykor sem volt simulékony jellem. Eszét vették a sorscsapások? Meglehet, bár inkább csupán megsebzett vaddá lett. Kiszámíthatatlanabbá vált, mint annak előtte. Ennek dacára akiket egyszer szívébe zárt, azok felé hűsége, s szeretete töretlen maradt. Még ha ezt a maga éles nyelvű, módján fejezi is ki feléjük. A világra ugyanis, még mindig iróniaszín lencséken át tekint.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836736#post836736][b]Szigethy Sándor - 2021.09.09. 12:43[/b][/url]

A várt kínos csend nem áll be kettőnk között. Ahelyett valami teljesen váratlan dolog történik; Elektra feltekint és közben szélesen mosolyog rám. Erre zavart boldogsággal remeg meg szájam széle, végül húzódik a jellegzetes papírvékony mosollyá. A köszöntésre szerényen biccentek egyet, majd a nő folytatja, én pedig pironkodón nyúlok szabad kezemmel tarkómhoz, hogy megvakarjam azt. Ez a mondat éles körmeivel szánt végig gerincem mentén, ahogyan kirajzolódik előttem az a nap a játszótérnél. Imola hangján visszhangzik néhányszor fejemben, majd a bambulásból megrázom fejem, és a mosollyal arcomon csak megvonom vállaimat, amolyan „hát igen” jelentéssel. Zavarban vagyok, hiszen idejét nem tudom, hogy mikor is láttam egyáltalán futólag a városban. Akkor sem gyakran láttuk egymást. Érdekes, hogy ennyi idő telt el és mégsem futottunk egymásba kettesben. Azonban felesleges is ezen elmélkedni; inkább egy kisfiús bájjal megfűszerezett kuncogás hagyja el torkomat. Még ennyi idősen is én vagyok az a bizonyos socially awkward barát. Nem tudok mit kezdeni ezekkel.
– Öö, köszönöm – dünnyögöm a hely felkínálására, majd ledobom magam a padra. Aminek szerencsésen a szélét találtam el, ezért az fájdalmasan megreccsen a rá nehezedő súlyom alatt. Egy keveset fészkelődni kényszerülök, majd a kötetet bal kezem ujjai közé veszem, könyökömmel a pad karfáján támaszkodok és játszani kezdek a könyvvel. Az utóbbi időben ezzel oldom magam; valami mindig van a kezemben, ami éppen annyira foglal le, hogy ne legyek teljesen megfeszülve. – Vizsgák, diákok – nevetek kellemetlenül. – Igazán nem történik felém semmi – szerényen vállat vonok, majd ujjaim között lebegtetve játszom tovább a regénnyel, miközben lassan Elektra felé fordítom kreolszín arcomat. Először csak hal módjára tátogok, aztán nyelek egyet, torkot köszörülök. Figyelem a vonásait, amik csillogása értetlenné varázsolja elmémet. Tudom, hogy erős nő. De… ennyire? Engem ez inkább aggaszt.
– Te hogy vagy? – nyomom meg kissé az első szót. Egyáltalán nem tudom, hogyan kellene viselkednem ebben a helyzetben. Érzem, ahogyan kezd kimelegedni a mellkasom. Vállaimat meg-megmozdítom kínomban, aztán robosztus ujjaimmal a szemüveg szárára fogok, egy pillanatra leemelem. Megnézegetem, aztán lágy karcossággal szólalok meg ismét, hogy válaszolhassak Elektra kérdésére.
– Mindig is az voltam, csak nem hordtam – húzom félmosolyra vékony ajkaimat. – Kizárólag olvasáshoz – helyezem vissza orrnyergemre az okulárét. Beletúrok tincseim közé, majd így tekintek vissza a nőre. – Mit olvasol? – bökök fejemmel a notesz felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836739#post836739][b]Rothstein Elektra - 2021.09.09. 14:13[/b][/url]

Minden más lett, mégis minden ugyanolyan maradt. A férfi kedvesen félszeg viselkedése az állandóság érzetét kelti hősnőnkben, melyet jó ideje nem tapasztalt már életében. Folytonos viharok, harcok és csaták szabdalták az utolsó találkozásuk óta eltelt időt. Lét és nemlét szenvedélyes tangója, melybe belefáradni érzi magát. Vajon eljön a nap, hogy megpihenhet? Nyugalmat talál valaha? Ki tudja. Azt viszont eldöntötte az első hang hallatán, hogy a viszontlátás örömét igyekszik megélni. Belőle erőt meríteni a mindennapokhoz. - A tanári pálya izgalmai...Nem csodálom, hogy itt kötöttél ki, az utcát járva - csipkelődik mosolyogva, hogy közben egyik lábát maga alá húzva testével a férfi felé forduljon. Nem kerüli el figyelmét, hogy a másik a nála lévő könyvet babrálja zavarában. Annyira jellegzetes a viselkedése, hogy fényév távolságból is tudná Elektra, hogy két méteres gavallérja tért vissza. Ezután Sándor felteszi a legvészterhesebb kérdést, melyet csak bátorsága enged. Mit felelhetne? - Ne gondolkozz, csak mond az igazat! - hallja belső hangját, mely már annyiszor vezette jóra és félre. Úgy dönt csupán részben fogadja meg szavát. - Remek kérdés...Úgy vagyok, mint egy nő, akinek két szerelmét kellett eltemetnie és senkije sem maradt, aki mellett biztonságban lehetne - válaszolja szomorú fénnyel sötét szemeiben. Hangja puha bársonyként siklik kettejük közé, szétterülve, s nyomot hagyva talán mindkettejükben. Kimondta amit érez, miközben megőrizte titkát. Nem használt mégsem taktikát. Nincs szüksége álarcra. A vele szemben ülő előtt valamiért régen sem vált be a terelés ilyetén formája. Elektra él a gyanúperrel, hogy a férfi  megérzi mikor mond neki igazat. Tapintatos modora szab csupán gátat, hogy ki is mondja. Mint utolsó találkozásukkor a stégen. Tudta, hogy sírt és rossz a kedve. Kapcsolatuk előzményeit félretéve próbálta mégis jobb kedvre deríteni. Nem miatta utazott el aznap. Nem Sándor volt az, aki lelke kelyhébe az utolsó cseppet tette, hogy végül túlcsorduljon. - Jól áll. Nagyon okosnak tűnsz benne - húzódik ezután széles, szemtelen mosolyra ajka, ahogy a vele szemben szemüvegét fogó férfi szavait hallgatja. Örökké nem eshet. Nem érne semmit vele, ha engedné, hogy nyomora ismét maga alá temesse. Felállt. Megint. Leporolta a szenvedés mocskát, s most megy tovább szándéka szerint. Bízva a jövőben. A nagyobb jóba vetve maradék hitét. - Oh...Ez...Csak egy képregény története, amit még azelőtt kezdtem el írni, hogy...A családomat elvesztettem - lapozza fel a kötetet és lepillant a benne álló kusza betűkkel írt sorokra. Jó történet, bár kissé komor. Szerénytelenség nélkül jelentheti ki, hogy helye ként vicces és a romantikának sincs híján. Nem. Nem annak a fajta keservesnek és tragédiába totkollónak, mely saját életét jellemzi. De nem is a nyáltól ragacsos verziója a szerelemnek az, ami az irományt át meg áthatja. Itt a férfi megbízható animágus, tekintete simogató, megjelenése vad, mégis vonzó, szíve vasba vert arany. A nő pedig mugli rendőrként is méltó társa. Különleges, eszes, állhatatos és erős.  Szövetségük egyenlő felek köteléke. Küzdelmük "vállt vállnak vetve" fajta. Közös ellenségeikkel való küzdelmükben társaik is akadnak. A nőnek rendőr társa, a férfinak kutató párja segít.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836741#post836741][b]Szigethy Sándor - 2021.09.09. 15:09[/b][/url]

A tanári pálya izgalmai. Fejemet előre hajtva villantom meg fogaimat, miközben meg is csóválom üstökömet. Barna tincseim arcom mindkét szélén belógnak, azonban így is tisztán kivehető jókedélyű, egészen széles mosolyom. Természetesen megtartja magában azt a csipetnyi letargiát, ami alaphangulatomat jellemzi. Félszeg és óvatos. Ő pedig csipkelődő, mint mindig. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire üdítően hathat néhány perc egy régi barát társaságában. A tanítás miatt az eddig sem igen pergős szociális életem a fagypont alá került. Nem bánom annyira, elvégre egyszerre egy dologra tudok teljesen koncentrálni. S ez most az iskola és a tanári pályával összefüggő tevékenységek. Az a fajta vagyok, aki, ha csinál valamit, azt a legnagyobb odaadással és odafigyeléssel teszi. Ez jelen helyzetben sincsen másképpen. Csak egy kicsit. Éppen annyira, hogy a könyv lefoglalja elmém háborgó részlegét. Ettől függetlenül smaragdszín szemeim a boldog szomorúsággal csillogó, barna szempárba vándorolnak vissza. Ajkaimat összeszorítva engedek meg egy zavart, együttérző mosolyt a következő mondatokra. A szívem szakad belé; és ugye ez nálam mind ki van írva az arcomra. Fájdalmas grimasz keveredik a „nem is tudom, mit mondhatnék” arckifejezéssel, miközben egy nagyot sóhajtok. A lebegtetett könyv puhán érkezik mellém a padra, miközben én kicsit jobban fordulok felsőtestemmel irányába.
– Nagyon sajnálom, ami Marcellel történt – húzom el ajkaimmal együtt kicsit orromat is, miközben tekintetemmel el sem engedem kedvenc riporternőmet. Felfoghatatlan, hogy egy olyan jókedélyű pasas, mint Hegedüsh végzett magával. Ugyan engem látványosan került minden iskolai megbeszélésen vagy rendezvényen, mégis ő volt sokszor a lelke mindegyiknek. Irigyeltem a kiállását, a folyamatos jókedvét. Nem hiába házvezető-helyettes. Nem hiába volt… Merlinre, de borzasztó ez.
Azonban Elektra máris taktikát vált és a csipkelődés mellett marad. Értem. Nem szeretne jobban erről beszélni, amit teljes mértékben tiszteletben is tartok, ezért csak zavartan mosolyogva veszek fel egy játékosan sértett hangnemet.
– Tűnök? Kikérem magamnak, Rothstein kisasszony – húzom össze bohókásan a szemeimet, majd ezzel a halványan zavart mosollyal dőlök vissza a pad támlájának. Ahonnan azonnal vissza is pattanok, mert hátamban érzem a nő kabátját, így inkább előre dőlve, könyökeimmel térdemen támaszkodva nézek a távolba, miközben minden külső zajt kizárva hallgatom Elektra hangját. Halk hümmögés szűrődik ki ajkaimon.
– Képregény? – fordítom a magyarázat végén arcomat felé. – Sajnálom – nyelek egyet, miközben hátra nyújtom felsőtestemmel kifordulva karomat, hogy simíthassak egyet a nő karján. – Befejezted vagy félbe maradt? – kérdem bátortalanul.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836744#post836744][b]Rothstein Elektra - 2021.09.09. 15:50[/b][/url]

Vajon ha tudná mi történt, akkor is sajnálná? Részvétét persze hősnőnk, keserű rutinnal fogadja. Mintha igazi volna gyásza. De miként búcsúztass egy élőt, akinek sírköve mégis a temetőben áll? Miként válj el tőle, hogy egyként megóvd őt és tenmagad? Fájdalom nélkül, szenvedés nélkül nem lehet. Arckifejezése tehát hiteles, ám szavai árulkodóak volnának, így csupán bólint és részéről lezártnak tekinti a "vidám Hege nincs többé" témát. Jobban kellene talán siratnia. Meglehet. Könnyeit már annyit hullatta hiába, hogy kár még egy újabb cseppért. Sándor mellett nem ilyen élményeket szeretne átélni, ha már a Sors megszánta, s bábjátékos módjára szinte a semmiből mellé citálta. Mosolyra vágyik, kedves szavakra, melyeket gondtalan, szeretetből fakadó piszkálódással viszonozhat. Csendre, ami a férfit mióta csak megismerte, méltán jellemezte. Arra az éteri, békével teli némaságra, mely puha takaróként ereszkedett rájuk, amikor egyszer és utoljára otthonában vendégüllátta. - Most mit vársz? Mondjam azt, hogy életemben nem láttam még ilyen vonzó és intelligens szemüvegest? Leszámítva persze magamat - nevet fel őszinte vidámsággal, s bár szavai tréfásan csendülnek, valójában egy részüket komolyan gondolja. Nem. Nem a hiú önfényezést. Magát sosem látta vonzónak. Intelligensnek is inkább mások szemében tűnhet. Beszélgető társa reakcióján csak jót derül. Erre senki sem számítana. Róla kevesen hinnék, hogy tollhegyre tűzni fikciót is képes volna. Már épp megszólalna, amikor Sándor karját megsimítja. Tekintetét akaratlan kapja oda a mozdulatra, melytől bőre megborzong, gerincével egyként. Ismerős az érintés. Jóleső. Olyas fajta, melyre ösztönösen felel egy nő teste. Visszaemeli pillantását a zöld szemekre, melyek annak idején a mikrofon másik végén magukkal ragadták. Beharapja alsó ajkát, majd halvány mosolyra húzza szája szegletét. - Már csak az utolsó fejezet van hátra...De még nem tudom a történet végét - szólal meg, szavaiban akaratlan áthallással. Valóban nincs még ötlete a lezárásra. - Elmeséljem miről szól? - kérdezi, ám közben gondolatai még mindig a férfi által feltett kérdés körül járnak vitustáncot. Miként varrja el főhősei életének szálait? Írjon folytatást? Boldogság vagy szomorúság legyen a karakterek osztályrésze végül? Minden döntésein áll most, hogy a naplóra újra rátalált.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836750#post836750][b]Szigethy Sándor - 2021.09.09. 20:28[/b][/url]

Arcán a keserűség már inkább tűnik automatikusnak, mint őszintének. De ez egyáltalán nem furcsa a múltját tekintve. Megedzette az élet, és ez most is megmutatkozik. Ezért nem is sejtek mögé semmilyen olyan tartalmat, ami esetleg még valóságos is lehetne. Összeszorított ajkakkal küldök felé egy bátorító mosolyt, mert – nem akarok érzéketlen lenni –, de az életnek mennie kell tovább. És biztosan Hegedüsh is így vélekedne róla. Talán most is minket néz valahonnan azzal a szúrós fekete tekintetével, amit leginkább csak én ismerhetek. Ezen picit elmélázva fordítom arcomat a nap felé, hogy az égessen egy keveset amíg tud, hiszen lassan már nem ez az érzet lesz a jellemző. Inkább az avar csörgése bakancsom alatt, a házak kéményéből előszökő kandallók füstjének mámorító illata és a legszebb földszínek. Mélyet szippantok a nyár haldokló illatából, hogy aztán onnan folytassam Elektrával a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Jön a jól megszokott csipkelődés, amit én csak visszafogottan fogadok, s sajátos módon viszonzok. A riposzt szintén megmosolyogtat. Hiányzott ez, be kell valljam. Játékosan és némiképp szégyenlősen bólogatok arra, hogy mit is mondhatna. Persze, minden viccnek a fele igaz. Sosem voltam tisztában azzal, hogy mennyire is lehetek vonzó a nők számára. Vagyis… a soha barokkos túlzás volna, mert – mint mindenkinek – nekem is volt bizony olyan időszakom, amikor több nő fordult meg a lakásomban, mint illő lett volna, de ez már a múlt. Akkor sem azzal voltam rendben, hogy én egy jó kiállású férfi lennék, csupán nem gondolkodtam akkoriban, és bizonyára az a fene nagy magabiztosság is sokat dobott a kiállásomon. Most pedig miniatűr óriásként ücsörgök a padon, miközben szendén mosolyogva hallgatom tovább a nő mondandóját. Mert hadd beszéljen csak. Hadd érezze, hogy bizony vannak mellette és nem lesz egyedül.
Egy fejezet van hátra. Kíváncsivá tett. Biztosan sok mindent megtudhat róla az ember ennek a kis történetnek az alapján. De… nagyot nyelek. Elfojtom kíváncsiságomat, hiszen mindig is tiszteletben tartottam mások magánügyeit. Azonban ekkor ér a kérdés, amire lágyan bólintok egyet. Elvégre hogyne érdekelne a dolog. Én addig is hallgatom a nyugtató csacsogást, nekem pedig kevesebbet kell beszélnem. Ez a legjobb.
– Persze – hallatom karcos orgánumom. Érdeklődésem jeléül kicsit távolabb húzódok, hogy felé tudjam fordítani felső testemet, s ekkor látom a távolban közeledő diákcsapatot. Csupán a hangzavarból gondolom, hogy tanulók, és az ugráló kis sziluettek adják még az első benyomást. Sokáig nem is kell várni. „Jónapot tanár úr!” hallom egyszerre a két fiatal lányt, akik közül az egyiket tanítom is harmadéven. Én kimérten, egy apró mosollyal biccentek, és figyelem szemem sarkából, ahogyan elhaladnak mellettünk. Érzem rajtam tekintetüket, ezért megfordulok. Látom, hogy már meg a sutyorgás, amire csak játékos rosszallással fejet csóválok, majd így fordulok vissza Elektra felé. Ezek a tinilányok mindig csak a pletykát gyártják. – Nagyon is érdekel – teszem hozzá, mielőtt azt hinné a nő, hogy elvesztettem a fonalat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=836763#post836763][b]Rothstein Elektra - 2021.09.10. 05:44[/b][/url]

Vannak helyzetek, amikor egy szituáció hirtelen visszaránt a múltba. Ez kettejük közt, most éppen ilyen. A férfi csendessége, ahogy egymással szemben ülnek, hősnőnkben régi időket idéz. Férje hallgatta ilyen mindenre nyitott némasággal. Mellette a csend is ajándék volt. Pont úgy, ahogyan Sándor közelében, aki összesen négy kimondott szavával nagyobb figyelmet szentel neki, mint mostanában a legtöbb ember körülötte. Mert a pletyka az megy nagyon és az is biztos, hogy az elhaladó lányok is terjesztik majd az igét. Látszott rajtuk. Elektrának csak futó pillantást kellett rájuk vetnie, hogy elemezze viselkedésüket. Cserfes kis csitrik, csacsogó csókák. Annyi baj legyen. Nem ronthatja el örömét és ezt a rég áhított nyugodt pillanatot semmi sem. - A történet szerint - kezdi a már cikkeiből jól ismert szófordulattal, majd fellapozza az első oldalra felírt szinopszisnál a kötetet - Adott egy fiatal lány, aki orvosnak tanul, hogy egyszer apja nyomdokaiba lépjen. Közben egy kis virágboltban dolgozik, hogy kiegészítse tandíját. Egy este a motorja lerobban, így kénytelen az apját hívni, hogy vigye haza. A szerető szülő el is jön érte, ám rájuk támadnak és a férfit, aki kutatóorvosként dolgozik, brutális kegyetlenséggel megölik gyermeke szeme láttára - belepillant a felírt cselekményleírásba - Ezután a lány után iramodnak, aki a bolt mögötti parkba menekül a gyilkosok elől, ahol egy rémséges állat megállítja a gazembereket és mondhatni szétmarcangolja őket - hatásszünet gyanánt Elektra felpillant hallgatóságára. Sötét, izgatottsága hevétől ragyogó szemei a zöldeket keresik, majd folytatja, immár fejből - Nagyjából tíz év telik el, s a lányból gyönyörű nő válik, aki nem mellesleg rendőrnyomozó. Egy eset kapcsán olyan DNS nyomra bukkannak, melyet apja megölésénél is megtaláltak egykor. Elkezdi visszafejteni a szálakat, míg végül hihetetlen összefüggésekre talál, melyek a varázsvilág sötét bugyraiba vezetnek - mesél tovább mély átéléssel, s lelki szemei előtt szinte látja a kimondott szavakat életre kelni - Az iszonyatos bestia, aki megmentette az életét ugyanis nem más, mint egy animágus. Egy bűbáj-bájital kísérlet résztvevője, aki maga is gyógyítónak tanult, ám egy családi tragédia okán az aurori hivatás mellett döntött, ahol beszervezték a programba. A megkapott szer hatására pedig, képessé vált veszedelmes mantikórrá átalakulni. Azonban a kísérlet, melynek részese volt kudarcba fulladt. Mivel a legtöbben nem tudnak megbirkózni ezzel a szörnyű transzformációval és vagy testük, vagy elméjük kohéziója bomlott meg, majd váltak ön és közveszélyessé. Hősünk viszont sikerrel adaptálódott és még időben elmenekült a likvidáló osztag elől, akiket rájuk küldtek. Üldözői képzett aurorok és az általuk irányított muglik. Ez elől a brigád elől bujkál tehát a férfi idestova tíz éve, ám a nőtől nem tud távol maradni. Titokban figyeli, óvja és védelmezi mióta csak először találkoztak a parkban. Az ügy kapcsán azonban eljut hozzá a nyomozó, akit társa támogat. A férfinek pedig egykori gyógyító barátja segít a rejtőzködésben. Felmerülhet a kérdés: Mégis mi köze van ehhez a nő apjának és miért is végezték ki annak idején? Itt jön a csavar. A kedves apuka ugyanis beavatott varázstalan genetika kutatóként mintát szerzett a szerből, az alanyok véréből, mert fel akarta fedni az egész emberiség előtt a mágusok és a varázsvilág létezését - annyira átszellemült a történet hatására Elektra, hogy még halvány arcán a pír rózsája is szirmot bontott. Tekintete szinte lángol, s épp olyan felszabadult, mint egykor volt. Visszatért belé az élet. Imádta írni a történetet. Elméje színes szélesvásznán ott voltak a rajzok, minden alak, minden történés. Annyira hiányzott már ez az érzés. Nem akar elfogult lenni, de örül, hogy mindezt Sándor hallhatta tőle először. Árad belőle az erő és szavai által igyekszik a vele szemben ülővel láttatni belső világát. Igen. Ez él benne. Ilyen cselekményt szőtt éveken át szorgos pók gyanánt.