Bogolyfalva község leghosszabb és legszélesebb útja. Járdái kőkemény hegyi kövekből készültek, ám némi bűbáj segítségével állandóan tisztán csillognak.
Az út mindkét oldalán apró, ám annál érdekesebb boltok sorakoznak. Itt található többek között a méltán híres Völgyessy Talárszabászat, Musou Hangszerboltja, vagy a papír- és tintaillat rajongóinak mindig nyitva álló Lectorius Tanszerbolt. Térj be egy üzletbe, hogy kiüríthesd harapós erszényed, vagy nézd, ahogy a bámészkodók csoportjain olykor keresztül nyargal egy-egy napi bevásárlását végző, seprűn közlekedő boszorkány. Akadnak azonban morcos, furcsa külsejű vándormágusok is, vigyázz a zsebeidre, ha nem akarod, hogy megszabadítsanak a tartalmától!

Könnyed léptekkel sétálok le a Fő utcán, a cipőm egyenletesen kopog az utca macskakövein. Vállamon az edzőtáskám, jobb kezemmel a pántjába kapaszkodom, miközben sietve keresem tekintettemmel a következő utcát, ahol le kell majd fordulnom az iskolába visszavezető útra. Már szürkület van, pedig egyáltalán nincsen még késő. Érezhető, hogy mindjárt itt a tél, mert korán besötétedik és hűvös van. Ez rajtam is látszik, az őszi kabátom van rajtam és a Rellonos sálam a nyakam köré csavarva. Edzésről jövök, de egyáltalán nem vagyok csapzott. Még ott helyben szépen lezuhanyoztam, megfésülködtem, még egy kis púder is van az arcomon. Sokkal összeszedettebb vagyok, mint pár héttel ezelőtt, szinte még a mozgásomon is látszik, tánc közben pedig végképp érzem. Sikerült rendbe tennem a gondolataimat nagyjából, újra visszavettem az irányítást, ami a mindennapjaimat illeti. Talán a Kamillával való beszélgetés is segített a dolgon, mégsem bizonyult a dolog elfojtása annyira jó taktikának.
Szinte alig hallhatóan egy Stravinsky dallamot dúdolok, amelyre fél órával ezelőtt még a budanekeresdi tánciskolában táncoltam. Néha körülnézek, mert attól félek, hogy valaki hallja, de az utca szinte teljesen üres.
Gyenge, ám annál fagyosabb szellő kering az utcán, én pedig a sálamba fúrom az arcomat, miközben kicsit gyorsabbra veszem a tempót, hogy minél hamarabb az iskolában lehessek. Szerencse, hogy még valamennyire ki vagyok melegedve, különben biztosan nem lenne elegendő a ruhamennyiség, ami rajtam van. Nagyon várom, hogy bekucorodhassak egy kényelmesebb zokniban a takaróm alá és pihenhessek kicsit. Hosszú volt a mai nap, a lábamat pedig nem kifejezetten érzem már.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=630855#post630855][b]Somoskői Lilla - 2016.10.26. 14:34[/b][/url]

Könnyed léptekkel sétálok le a Fő utcán, a cipőm egyenletesen kopog az utca macskakövein. Vállamon az edzőtáskám, jobb kezemmel a pántjába kapaszkodom, miközben sietve keresem tekintettemmel a következő utcát, ahol le kell majd fordulnom az iskolába visszavezető útra. Már szürkület van, pedig egyáltalán nincsen még késő. Érezhető, hogy mindjárt itt a tél, mert korán besötétedik és hűvös van. Ez rajtam is látszik, az őszi kabátom van rajtam és a Rellonos sálam a nyakam köré csavarva. Edzésről jövök, de egyáltalán nem vagyok csapzott. Még ott helyben szépen lezuhanyoztam, megfésülködtem, még egy kis púder is van az arcomon. Sokkal összeszedettebb vagyok, mint pár héttel ezelőtt, szinte még a mozgásomon is látszik, tánc közben pedig végképp érzem. Sikerült rendbe tennem a gondolataimat nagyjából, újra visszavettem az irányítást, ami a mindennapjaimat illeti. Talán a Kamillával való beszélgetés is segített a dolgon, mégsem bizonyult a dolog elfojtása annyira jó taktikának.
Szinte alig hallhatóan egy Stravinsky dallamot dúdolok, amelyre fél órával ezelőtt még a budanekeresdi tánciskolában táncoltam. Néha körülnézek, mert attól félek, hogy valaki hallja, de az utca szinte teljesen üres.
Gyenge, ám annál fagyosabb szellő kering az utcán, én pedig a sálamba fúrom az arcomat, miközben kicsit gyorsabbra veszem a tempót, hogy minél hamarabb az iskolában lehessek. Szerencse, hogy még valamennyire ki vagyok melegedve, különben biztosan nem lenne elegendő a ruhamennyiség, ami rajtam van. Nagyon várom, hogy bekucorodhassak egy kényelmesebb zokniban a takaróm alá és pihenhessek kicsit. Hosszú volt a mai nap, a lábamat pedig nem kifejezetten érzem már.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=630956#post630956][b]Egerszegi Ákos - 2016.10.26. 22:16[/b][/url]

Itthon van pár napot, végre elengedték. Valószínűleg azért, mert lassan már tényleg kezdte feladni a próbálkozást. Nem akart ellenállni, nem akarta hátráltatni a kezelést. Egyszerűen csak nem volt már képes tovább csinálni, nem volt elég ereje hozzá. Valószínűleg nem érezte magát még soha lelkileg ennyire fáradtnak és kifacsartnak. Pontosan ezért, őszintén hiszi, hogy sose fogja megbocsájtani a családjának, amiért bedugták abba az intézetbe.
Az ELMÉben töltött idő alatt nagyon sok dolgot szem elől veszített, szinte el is felejtett. Az első, és legnagyobb hiba, hogy saját magát is elveszítette, azt, hogy tulajdonképpen kicsoda ő. Azt az aprócska tényt is elfelejtette, hogy önmagától ment be, a saját döntése volt. Azt is, mennyire mellette állt az egész környezete, hogy támogassa a döntésében, ahelyett, hogy ellene fordultak volna. Elfelejtette a rettegést, az apró félelmet mindenki szemében, akinek csak elárulta, mi is jár a fejében valójában; azt pedig még inkább, ezt mennyire élvezte akkor és ott.
Szem elől veszítette a legfontosabbat is: a motivációját. A személyt, aki miatt ezt az egészet elkezdte, még ő is kicsúszott a látóteréből. Már nem gondolt rá régóta, és jobban belegondolva, ez egy egészen jó jel. Tekintve, milyen gondolatait csalták elő odabent, igazán mélyről, ez jó jel.
Most, ezen a ponton pedig motiválatlan, elege van, és a legrosszabb, hogy kirakták a való világba. Azt mondták, menjen, próbáljon visszahelyezkedni az életébe, térjen vissza a rendes kerékvágásba. Mindenféle védelem nélkül. Nem számíthat a hangra, aki megsúgja neki, mi a helyes lépés. A személyiségére sem számíthat, amit darabokra zúztak. A családjára sem számíthat. Barátai nincsenek. Nincs steril környezet, nincs fix társaság, szigorú napirend, amihez a hónapok alatt hozzászokott. Nincs semmi, csak ő, kint a nagyvilágban, na meg persze a póráz a nyakán.
Kialakított egy saját kis napirendet magának, telezsúfolta teendőkkel a napját, hogy minden flottul menjen és ne legyen ideje unatkozni, vagy gondolkozni. Reggeltől estig teendőket összeszedni könnyűnek tűnhet, de annyira nem az. Tekintve, hogy lassan negyedik napja, minden áldott nap feladata az íróasztalának letörlése, szobájának kiporszívózása. Már három napja nincs mit takarítania, mégis robotosan végzi a tennivalóját. Ugyanígy van az esti futással, minden este, pontosan öt és hét óra között a faluban felváltva kocog, fut, mindig ugyanazon az útvonalon. Vastag pulcsi, sapka van rajta, mert hűvösek az esték, és hiába melegszik ki, nem szeretne megfázni.
Maga elé néz, ahogy a Fő utczán halad át, az utat figyeli, meg arra koncentrál, hogy ne akadjon bele a cipője a macskakövekbe. Nemes egyszerűséggel fut el Lilla mellett, mintha észre sem vennék egymást. Pár pillanattal később esik le neki, hogy kinek az arcát is látta, kicsit lassan dolgozza fel az agya az információt. Pár lépés alatt meg is áll. Nemrég indult még csak el, de valahogy mégis lihegve veszi a levegőt. Minden adag kifújt levegő fehér párafoltként látszik a levegőben. Zsebre vágja a kezeit.
Most mi legyen? - teszi fel a kérdést és vár egy kicsit. Hátrapillant a válla fölött, úgy nézi a kecses alakot, aki valószínűleg nem vette észre, a hosszabb haja, a sapka, vagy esetleg csak a gondolataiba révedés végett. És ott megy, hallja cipőinek kopogását.
A kérdésére nem érkezik válasz. Egyedül van.
- Lilla! - kiált utána, még mindig zihálva kicsit, majd megindul a lány felé, és amint beéri, finoman megérinti a karját. Még a kabáton keresztül is, még ilyen hideg időben is, sokkal melegebbnek tűnik a lány, mint ő.
- Lilla... - ismételi meg a nevét, ezúttal halkabban, mintha gyakorolgatná, hogy a szájára illik-e még. Közben a másik tekintetét keresi, az övé láthatóan zavart, kissé tanácstalan. Szemei csillognak, az arca pedig kissé kipirult a hidegtől, a futástól, meg ki tudja még mitől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=631041#post631041][b]Somoskői Lilla - 2016.10.26. 23:32[/b][/url]

Olyan különös és gunyoros tud lenni az élet néha. Hogy lehet, hogy ennyire egyszerűen elsétálok mellette? Persze-persze, nem vettem észre, hiszen a tekintetem éppen az utcát kereste, ahol le kellett fordulnom. De ez egy hónappal mit sem számított volna. Hetekig mindenkiben őt láttam, minden hasonló hangra összerezzentem és folyamatosan, öntudatlanul is az ismerős arc után kutattam mindenkin. Aztán egy idő után már egyre ritkábban csináltam ezt, napi egyszer-kétszer jutott csak eszembe, mikor fog vajon felbukkanni. Tudtam, hogy egy ideig még nem várhatom, mégis reménykedtem minden nap, amíg a végén bele nem törődtem, hogy akkor fog majd jönni, amikor jönnie kell. És azt is tudtam, hogy ez csak akkor fog megtörténni, amikor már régen nem számítok rá.
Igazam is lett, mit ne mondjak. Mégis hidegzuhanyként ér, amikor most először, nem csak egy hasonló hang szólít meg, hanem tényleg az övé. Egy érintés is társul hozzá, nekem pedig egy pillanat alatt a torkomban kezd el dobogni a szívem, miközben visszafordulok.
Egyszerre örülök és félek. Nem tudom, mire számítsak, miért van itt ennyi idő után. Annyira nem is volt bent sokat, ha objektíven nézzük. Ilyen hamar meggyógyult? Lemondtak róla? Megszökött? Egy árva levelet sem írt mióta elment, fogalmam sincs, mit keres itt. Látom, hogy legalább annyira meglepi a látványom, mint engem az övé, tehát nem szándékosan keresett meg. Nem is, ez látszik rajta, valami egészen mást csinált...
Ezer kérdés cikázik a fejemben, a legtöbb arra vonatkozóan, vajon mióta van Bogolyfalván és miért nem szólt eddig. De elfojtom ezeket a gondolatokat, és igyekszem egyszerűen csak örülni annak, hogy itt van. Mert végre itt van.
- Szia Ákos! - mondom, majd zavaromban az alsó ajkamat kezdem el harapdálni. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Minden bizonnyal ritka hülyén hangzana, ha a hogyléte felől érdeklődnék. Faggatni sem kezdhetem, pedig legszívesebben azt tenném. Vagy a nyakába ugranék. Egyik sem jó. Semmilyen opció nem jó, amikor fogalmam sincs, mire számítsak.
- Nem számítottam rád itt... - állapítom meg végül. Nem kérdés, bár mégis lappang mögötte egy, amit akár meg is válaszolhat. Jó lenne ha mondana valamit a nevemen kívül, habár azt sem volt rossz hallani. Jobb, mint a semmit. Tétován közelebb lépek hozzá, hogy jobban lássam az arcát a félhomályban. Valami változott rajta.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=631059#post631059][b]Egerszegi Ákos - 2016.10.27. 00:25[/b][/url]

Amikor Lilla visszafordul, felpillant rá, sőt, még köszön is, akkor érzi csak, mennyire kínos a helyzet mindkettejüknek. Ő alapvetően teljesen össze van zavarodva, és még a fejében is ott motoszkál a gondolat, hogy nem itt kellene lennie. Talán mégsem volt olyan jó ötlet megszólítani a lányt, továbbfuthatott volna, és Lilla sosem jön rá, hogy itt volt. Hogy ilyen volt. Ha valamit, az önzőségét nem sikerült kinevelni belőle, ugyanis ő találkozni akart a lánnyal. Most mégis azon kattog az agya, hol kellene már lennie, hogyan borul fel a napirendje, és minden körülötte ebben a pillanatban.
Meghallja a lány várakozó megjegyzését, és lassan elengedi a karját, lesüti tekintetét. Ő sem számított magára, hogy itt lesz, és ezt fogja csinálni. Mostanában pedig minden erejével próbálták leszoktatni a kiszámíthatatlan viselkedés. A kiszámíthatatlan nem kontrollált, az ismeretlen veszélyes, a meggondolatlan pedig szinte már bűnnek számít odabent. Ő pedig már régen túl van azon a dilemmán, hogy ellenálljon-e. Csak el akar onnan tűnni örökre, minél előbb, és vissza se nézni többet.
- Hazaengedtek pár napra, felügyelettel - emeli meg a karját, amire egy megbűvölt, nem túl feltűnő karperec lötyög. Annak ellenére, hogy lazának tűnik, nem lehet levenni, és bármikor csekkolhatják Ákost, hogy nem akar-e véletlenül kinyírni valakit. Nem mintha éppen annyira kedve lenne hozzá, de ha jellemezni kéne a jenlegi állapotát, azt mondanám, bizonytalan, instabil.
A megjegyzéshez nincs gunyoros mosoly, nincs fújtatás, szemforgatás, grimasz, mint ahogy azt elvárhattuk volna tőle. Pontosan az van az arcán, ami odabent is: a nagy büdös semmi. Már isten tudja mióta, csak ez van, de most felemeli a tekintetét és ismét Lillára néz. Mert ő más, Lilla végre valami, akármi is legyen az.
- Akartam veled találkozni, de nem tudtam, okos dolog-e - vonja meg a vállait, bocsánatkérő, féloldalas mosollyal. Tudja magáról, hogy valami iszonyú szétcseszett valami éppen, és nem akarja, hogy Lilla valaha így emlékezzen rá. Ő viszont lopva nagyon is megnézi a lány vonásait. Zavartnak tűnik éppen, a találkozás miatt, de összeszedett, kiegyensúlyozott hatást kelt a kinézete összességében. És szép. Nagyon szép. Szebb, mint amire emlékezett. És ő így szeretne emlékezni rá, ha megint nem láthatja majd sokáig. Hátha legközelebb nem felejti el annyira, mi várja itthon.
- Dolgod van...? - kérdezi, miközben a lány táskáját kezdi fixírozni. Na jó, ez újdonság, most tényleg érdekli, van-e a lánynak más dolga. Nem csak úgy elveszi, amit akar. Bár ez főleg annak köszönhető, hogy tulajdonképpen azt sem tudja olyan biztosan, mit akar.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=631066#post631066][b]Somoskői Lilla - 2016.10.27. 01:06[/b][/url]

Ránézek a karperecére és akaratlanul is elszomorodom, bár ezt igyekszem leplezni. Nem tudom, mire számítottam pontosan. Arra, hogy mosolyogva bejelenti, hogy máris teljesen meggyógyult és végleg hazaengedték? Ezt még én sem gondolhattam komolyan, nem. Mégis, amikor rájövök hogy megint itt fog hagyni, a torkom kezd elszorulni. Bólintok egyet, halkan hozzáteszem hogy "értem", de nem merem hangosabban mondani, mert félek, hogy a hangom elárulja a csalódottságomat. Ahogy elenged, egy darabig még nem szabadulok az érintésétől, a helye szinte éget.
Valószínűleg azt kellene mondanom, hogy természetesen okos dolog volt és örülök neki. Nem lenne igaz, ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Ugyanezt a fojtogató érzést éreztem amikor először elment, éppen csak mostanában kezdett elmúlni, de tökéletesen tudom, hogy holnaptól ugyanúgy érezni fogom újra. Egy részem legszívesebben belekapaszkodna és nem engedné, hogy visszamenjen. A másik felemnek viszont van esze is. Esze, amely tudja, hogy most nem lehetek önző. Nem állhatok a gyógyulása útjába.
Így hát egy kedves mosolyt öltök az arcomra, úgy téve, mintha nem most hullottam volna darabjaimra az elmúlt két percben. Igyekszem belekapaszkodni minden összeszedettségembe és önuralmamba, amelyet az elmúlt hetek alatt visszaszereztem, és nagy örömömre - és legalább ekkora meglepetésemre is - egészen jól megy. Szinte könnyű mosolyognom és azt kérnem magamtól, hogy tudjak egyszerűen csak annak örülni, hogy láthatom.
- Már miért ne lenne? - kérdezem szórakozottan, bár nem várok rá választ. A tekintetem valószínűleg egészen mást mond, de nem is nézek a szemébe, hogy ez problémát jelenthessen. Kicsit olyan, mintha szerepet cseréltünk volna, hirtelen én öltöm fel a megtévesztő szerepét. Vagy legalábbis szeretném.
- Táncról jövök, a suliba tartottam - mondom, miközben ujjaimmal végigsimítok a táska pántján, majd felnézek a fiúra, egyenesen bele a szemeibe. Továbbra is úgy érzem, hogy valami hiányzik a tekintetéből.
- Hogy érzed magad ott? - szegezem végül neki könyörtelenül a kérdést, habár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy választ is fogok rá kapni. Mégis érdekel, tulajdonképpen ez az egyetlen dolog, amit igazán szeretnék tudni. Könnyebb lenne úgy rá gondolni később, mint aki addig is remekül szórakozik, amíg nem látjuk egymást. Miközben a válaszát várom, összefonom magam előtt a karjaimat. Már kezdem érezni a hideget, egyre kevésbé fűt már a tánc melege.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=631536#post631536][b]Egerszegi Ákos - 2016.10.28. 20:56[/b][/url]

Csak szusszant egyet, enyhén megrázza a fejét. Ha egy dolgot sikerült megtanulnia az ismeretségük alatt, akkor az az, hogy Lilla nem annyira buta, mint amilyennek látni próbálta. Még most sem hiszi, hogy jó ötlet volt leszólítani őt, mert nem fog csak úgy inteni neki, hátat fordítani és befejezni a napi rutinját.
Futás, zuhany, cigi, vacsora, tea, cigi, ruhákat kikészíteni, elpakolni az asztalról, átöltözni, cigi, lefekvés - kántálja a fejében valami, mintha erre lenne beprogramozva, és ezen felül semmire nem lenne képes. Tény, hogy a rutin fontos részét képezte a felépülésének, és valószínűleg fogja is majd. Egyelőre viszont az volna a fontos, hogy enélkül is megtanuljon boldogulni. Hát, most éppen azt csinálja, még csak nem is hezitált, hogy felborítsa az egészet, amit eltervezett.
- Jól ment? - kérdezi, amikor a lány azt mondja, táncon volt. Valószínűleg életében először teszi fel úgy a kérdést, hogy érdekli is a válasz. Ez hiányzott az életéből, amiért hazaküldték. Ettől érzi úgy, hogy mégis emberi lény. A lényegtelen, hétköznapi kis csevejektől, jelentéktelen dolgokról. Az átlag ember hétköznapjának olyan szerves részei, hogy el is felejtik. Ákos pedig maga is alig hiszi el, milyen fontosnak tűnik az ő helyzetéből.
És abban a pillanatban Lilla lerombolja az egészet. Visszakanyarodik az intézethez, a betegségéhez, és mindenhez, amiből elege van. Gonosz dolog valakinek egy pillanatra levenni a válláról a terhet, aztán visszadobni rá, hogy viselje csak. Biztos benne, hogy nem direkt volt, és hogy csak azért kérdezte, mert érdekli, hogyan érzi magát. De az igazság... nos, attól megkímélt eddig mindenkit, és úgy dönt, ezután is meg fogja. Lilla még meg is érdemli a kegyelmet.
- Mint mindenki más - vonja meg kicsit a vállán, ahogy a szokásos, kikerülő válaszát adja. - Remélhetőleg sosem tudod meg - poénkodik, a szokásos, féloldalas mosolyával. Nem lehet túl meglepő, de nem ez a kedvenc beszédtémája. Elkezdhetné részletezni, mint egy pedáns kisdiák, a jó részeket. Mesélhetne a kedves ápolókról, a szakkörvezetőiről, a hétköznapjairól, a zeneoktatásról, a festészetről, mindenről, amit az ELMÉtől kapott eddig. De nincs gyomra az undorítóan szép kép lefestéséhez, ebben az állapotban nincs.
- Lassan besötétedik, elkísérlek - mondja a lánynak, miközben az égre mutat. Az ácsorgás, egymás bámulása szerinte is jó program, de hűvös van, és már sötét is, és mindketten fáznak, és fogalma sincs, mit mondhatna még. Egyelőre, egyszerűen csak... nincs mondanivalója. Elvették tőle a gondolatait, amik többé tették egy átlag embernél, azóta igazából nincs miről beszélnie, írnia. Mert minden olyan jellegtelen, olyan hétköznapi, hogy szerinte nem érdemel figyelmet, idő- és energiabefektetést.
Mégis, valami iszonyú hirtelen ötlettől vezérelve a következő bukik ki belőle:
- Vagy átjöhetsz hozzánk is - jegyzi meg, csak úgy mellesleg, és már abban a pillanatban megbánja, ahogy kimondja. Ez azonban egyáltalán nem látszik rajta.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=383&post=638330#post638330][b]Somoskői Lilla - 2016.11.12. 22:11[/b][/url]

A kérdés meglepő számomra, talán sosem kérdezett még tőlem hasonlót. Nem igazán beszéltünk soha az edzésekről, pedig így belegondolva, néha jól esett volna. Ugyanúgy, ahogyan most is megérint bennem valamit ez az egyszerű érdeklődés, hiába teljesen hétköznapi. Még a húgom sem szokott kérdezni a táncról, pedig tökéletesen tudja, hogy mennyire fontos nekem.
- Egész jól, bár pár ember ma nagyon kiállhatatlan volt. De folyton panaszkodnak, már megszoktam - mondom egy lemondó mosollyal, hiszen ezzel aztán tényleg nincsen mit tenni. Ők ilyenek és kész, mindig van valami bajuk. Ma éppen az volt, hogy túl kemény a spicc-cipő orra. Mindig van rá valami indok, hogy miért nem tökéletes egy lépés, vagy miért nem sikerült egy mozdulat. Folyamatosan kimagyarázzák a hibáikat, ahelyett hogy erősebben próbálkoznának. Lehet, hogy magukat megnyugtatják a mondvacsinált magyarázataikkal, de sosem lesz belőlük semmi. Lehet, hogy ezt a lelkük mélyén már ők is sejtik.
Aztán végre talán adódik egy kis lehetőség, hogy róla is megtudjak pár dolgot. Hogyan telnek a napjai, mi történt vele az elmúlt másfél hónapban. Lehet, hogy ő nem érti meg miért, de szükségem van rá, hogy halljam ezeket a dolgokat tőle.
De nem ad sokat, főleg nem eleget. Szinte semmit. "Remélem, hogy sosem tudod meg", ez meg mégis mit jelentsen? Mintha viccnek szánná... De egyikőnk sem nevet. Aztán pedig már el is tereli a témát arra, hogy milyen késő van. Tényleg ennyit kapok? Megijedek, hogy máris le akar rázni, bár nyugalmat erőltetek az arcomra, nem engedem, hogy meglássa. Amikor pedig ajánl egy alternatívát, amely lehetővé teszi, hogy még egy kicsit vele maradjak, ész nélkül kapok utána, észre sem véve, hogy talán nem is gondolta annyira komolyan.
- Szívesen átmennék, ha nem zavarok - mondom, mert azért mégiscsak van bennem annyi illem, hogy gondoljak a családjára is. Nem tudom, mennyire akarják kihasználni az együtt töltött időt, milyen most a helyzet otthon. Ha olyan, amilyen másfél hónapja volt, akkor megeshet, hogy kicsit fagyos lesz a hangulat. A kezeimet tördelem kissé, egy picit idegessé tesz a gondolat, hogy átmenjek most hozzájuk, pedig nagyon örülök neki, hogy felvetette. Talán még jobb szó, hogy megkönnyebbültem. Tényleg azt hittem pár pillanatig, hogy csak ez az öt perc jár nekem belőle.