Mátéé:)
Újabb nap. Ideje egy új szeletkét megismerni ebből a világból. Ma hanyagolom a tanulást! Én már csak ilyen vagyok. Na jó.. ez nem teljesen igaz, de mindegy is. Lelkiismeretes vagyok, ha kaphatok egyetlen egy napocskát, amikor nyugi van és pihenhetek.
~Ma felfedező körútra indulok a városban!~ gondolom boldogan, miközben felkapok magamra egy fekete-fehér vízszintesen csíkos szűk pulcsit, és egy egyszerű fekete farmert. Élénk-piros sált tekerek a nyakam köré. Azért csak nincs 40 fok. Plusz én fázós vagyok. Elköszönök a nővéremtől és a szobatársaktól, majd végigmegyek a sulin.
Aztán már benn is vagyok a városban. Igazán üdítő a nyüzsgés, ami itt körülveszi az embert, ami azt illeti, túlságosan nagy a nyüzsgés. Mindenki csak úgy rohan. Én viszont kényelmesen pakolgatom fekete bőrbakancsomban a lábaim és mélyeket lélegzem. Az egész olyan hangulatos.
A macskaköves úton lépdelve csak egy pillanatra fut ár a fejemen az erdő, ami úgy hiányzott. Aztán jön egy szélroham és ahogy hátrafújja a hajam elmosolyodom. Nem is olyan rossz ez. Sőt, tetszik itt! Egyre kevesebben mászkálnak erre, láthatólag ez egy kevésbé forgalmas környék. Aztán észreveszem, hogy mind egy irányba tartanak, minél távolabb próbálnak kerülni egy sráctól, aki egy bolt kirakatüvegének támaszkodva áll. Elég feldúlt az arca. Szembemegyek az emberekkel, elhaladok a srác mellett. Én is jól megnézem magamnak, mit csinálhat, de végül megrántom a vállam és befordulok egy kis mellékutcába.
Gondtalanul lépdelek, befordulok néhány utcán, de ismét ugyanott lyukadok ki ahol voltam. Mivel ez egy felfedezőút, nem ismerem a környéket. Útbaigazítást kell kérnem. Az emberek elmenekültek. Vagy legalábbis igyekeztek biztos távolba kerülni attól a fiútól, aki még mindig ott áll. Ő az egyetlen. És talán segítségre van szüksége, csakúgy, mint nekem. Persze neki másfajta segítség kell.
~ De... nem is ismerem...!~gondolom visszakozva.
~Oké, legyen!~tekintek végig a srácon.~ Ma szerzek egy új ismerőst is! Így teljes a kép! Új helyek, új ismerősök. ~
Odalépek hozzá és óvatosan megérintem a vállát, hogy észrevegyen.
- Szia! Minden rendben? -kérdezem tétován.-Tudnál nekem útbaigazítást adni?

Máté


Kicsit megijedtem a hirtelen mozdulatától. Amikor megláttam az arcát kicsit aggódni kezdtem.
~Szegénnyel valami nagyon nincs rendben!~körbenéztem a kihalt utcán emberek után kutatva, de egyet sem láttam. Tehát itt sem mások... Miért nem segítenek? Hisz látják, hogy nincs jól. Lehet, hogy lázas, vagy beteg! És egyáltalán nincs itt jó helyen. Máris az anyáskodó megmentő szerepébe képzelem magam, holott lehet, hogy semmi baja sincs, csupán múló rosszullét.
Át akarom karolni a vállát. Fel is emelem a kezem, de inkább visszaerőltetem az oldalam mellé. Egyrészt azért, mert az előbb is annyira megijedt az érintésemtől, szinte rátapad az üvegre, másrészt pedig mégiscsak egy új arc. Új.. legalábbis számomra, semmit nem tudok róla. A nevét sem. Erről jut eszembe, hogy én szólítottam meg, de nem mutatkoztam be.
-Egyébként Katniss Leyla Clare vagyok, a Levitából.-mosolygok rá bátorítóan.
-Huh... az jó!-mondom szomorúan, mikor hallom, hogy ő is eltévedt. Körbenézek, de ismét nem látok senkit.
~Talán a boltban van valaki!~ gondolom és közelebb hajolok az ablaküveghez, hogy ne csak magamat lássam benne, de a bolt belsejét is.
-Senki.-dünnyögöm, miközben rápillantok.
~Ó, a fenébe!~ gondolom, mikor észreveszem, hogy azzal, hogy közelebb hajoltam a kirakathoz a srác arcához is közelebb kerültem. Gyorsan hátralépek egyet, mielőtt valami kiszámíthatatlant csinál.
Egy pillanatig volt közelebb hozzám az átlagosnál, de ez elég volt, hogy meglássam tekintetében az ijedség tüzét, és teste remegését.
- Minden rendben? Rosszul vagy? Hívjak orvost?-teszem fel újra a kérdéseket, mert rájövök, hogy az előbb túlságosan lefoglalt, hogy útbaigazítást kapjak. Meg sem vártam a választ a szinte reflexből, megszokásból feltett kérdésre.
De most érdekel, mivel ha valami baja van én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki.
Így felnézek a szemébe-mosolyogva- de azért néha-néha elkomolyodva az aggodalomtól, amíg várom a válaszát.

Máté (:

Furcsa! De... nem egyhangú! Úgy látszik ma is volt értelme kijönnöm és körülnéznem a faluban.
- Tehát Máté.-mosolygok fel rá. Jó név, gyakori a muglik körében, de nekem mindig is tetszett.-jegyzem meg, aztán lassan eljut a tudatomig az utolsó szó amit mondott.- Magántanuló? Hogyhogy?
Kicsit csalódott voltam, amiért újdonsült ismerősöm nem a kastélyba jár, de hát ígyis-úgyis megismertem valakit, anyuék kibújnak majd a bőrükből. Ha nem lenne elég nekik, ami velem és a tesómmal történt, ha megtudják, hogy a nevelt lányuk mennyire igyekszik beilleszkedni és nagyjából megy is neki... Sőt, a városban is van ismerőse, tuti feldobja az egész hetüket. Így hát igyekeztem a legkedvesebb mosolyomat villantani rá. Mintha még remegett volna, de nem úgy mint az előbb.
- Már jobb színed van!-nevettem el magam, majd gyorsan lesütöttem a szemem.
Ha nincs szüksége segítségre, akár itt is hagyhatom, habár ahhoz még túl fehér az arca, de valószínűleg ezt kellene tennem! Lehet ő is ezt akarná! Hagyjam már békén és ne kotnyeleskedjek a dolgaiba. De ez a lehetőség elszomorított... Nem akartam egyedül továbbmenni, ráadásul úgy, hogy nem is tudom, hol vagyok. És együtt találni egy ismerős helyet, ahonnan már könnyen hazatalálok biztosan kényelmesebb lenne és viccesebb.
- Hát, ha már mindketten ilyen szépen eltévedtünk...-keresgélem a megfelelő szavakat.Lenne kedved együtt hazatalálni?-kérdezem megköszörülve a torkom.- Bár tudom, hogy te nem a kastélyba mész, ha magántanuló vagy, de akkor is jobb lenne, ha nem egyedül bolyonganánk, mert...-hirtelen haraptam el a mondatot, mert rájöttem, hogy zavaromban össze-vissza fecsegek. Félszegen mosolyogtam fel rá, hátha befejezi a mondatom, mert ha így marad legalább olyan hülyén fogom érezni magam.
Gondolatomat egy ember szakította félbe, ahogy befordult az utcába. Kalapot viselt és hosszú sötétkék kabátját fázósan vonta össze magán.
~Na, jó... ennyire hideg még nincs! De legalább van valaki, aki útbaigazítást adhat!~gondolom.
Biztatóan ránézek Mátéra és az ember felé bökök a szemmel, aki lehajtott fejjel közeledik.
-Nézd, egy járókelő! Ő biztos ad útbaigazítást! -azzal választ sem várva tettem néhány lépést a jövevény felé, ő még mindig töretlenül közelített.
-Uram, tudna nekünk segíteni?-mutatok a hüvelykujjammal Mátéra. Szavaimra megtorpant és érdeklődve figyelte kalapja alól az arcomat, majd a jelzett irányba nézve- a  még mindig a bolt kirakatánál- remegő srácot kezdte vizslatni.-Tudja.. eltévedtünk, megmondaná, hogy találunk el a...-nem fejezhettem be a mondatot, mert villámgyorsan sarkon fordult és elviharzott arra, amerről jött. Egyetlen szó nélkül!
-Hé, várjon!-kiabálom utána, de természetesen süket maradt a felszólításra.
Vállat vonva lépkedek vissza a sráchoz.
 - Huh, érdekes... Vajon mitől ijedt meg így?-nézek fel komolyan rá.