Miután alaposan széthógolyózták magukat és egymást, Derek a "lassan menni kéne" és a "valami meleg helyen" szövegre egy hatalmas hapcizással reagál.
Aztán elfordul, és kulturáltan kifújja az orrát, amolyan jó férfiasan.
- Támogatom az ötletet. - fordul végül ő is kipirosodott arccal a lányok felé.
- Szerintem dobjunk be egy vajsört valahol. Ismertek jó helyet? Én még nem nagyon voltam itt lent, csak amikor az ajándékokat vettem. Mindig vagy könyvtárazok, vagy kviddicsezek...
Elkomorodik egy pillanatra, és szemöldök ráncolva maga elé mered.
- Túl sokat vagyok a kastélyban. - morfondírozik, pedig még csak kifejezetten jó fiúnak sem számít. Jó, rendben, igazából elég jó fiú, de ahhoz van esze, hogy hogyan bosszantsa a diáktársait, trágyagránátokkal, szemöldök növesztő átkokkal, fogas frizbikkel, meg hasonlókkal.
- Na jó, menjünk tényleg! Vezessetek! - pillant végül ismét vigyorogva a lányokra.
Amikor végre elindulnak, Dereknek hirtelen egy kérdés ötlik fel a fejében.
- Tényleg! Olvastam az Edictumot. Tényleg azokkal a fiúkkal mentetek a bálba? - kérdezi, nem is tudja miért. Jó, Julient ismeri, hiszen a szobatársa, de nem hitte volna, hogy elhívja bármelyik barátnőjét is. Zolit pedig csak a kviddics meccsekről ismeri, meg látásból. Nem mintha bármelyikükre is féltékeny volna, de ő azt gondolta, ha már ő az ágyában olvassa a Kviddics Évszázadait, akkor barátai is majd hasonlóképpen töltik azt az értelmetlen táncos estét. Valahogy lehet jólesett volna, ha bárki elhívja... azazhogy. Elhívták őt. Méghozzá meglepően sokan. Tök ismeretlen lányok, még egy két felsőbb éves is. De hát ő nem olyan, hogy csak úgy táncolgasson akárkivel. Különben is utálja a táncot.

És ollé. És akkor nem kell szembesülnie azzal, hogy egy szó nélkül elmennek mellette az utcán, ami általában egyáltalán nem zavarja, de itt most annyira megörült, hogy igenis nagyon bántaná. Ha a másik észre se venné - nem, az nem, biztos nagyon elfoglalt, és ha dolga van, menjen -, de főleg, ha észrevenné, és két pillantást nem pazarolna rá. Na, akkor fogná magát meg egy mentális lapátot, és még lapátolna magára egy adagot abból a bizonyos mocsárból. De hát így nem kell, sőt, a világ helyreállt, megy a megfelelő körforgásban. Akkor fogja magát, elfogadja a felkínált kart, és lépeget a semmibe. Szokásosan nincs hova, de ez most kit érdekel.

Annyira megörült, hogy már az is kezd sok lenni. De most ne legyen oka nem örülni? Rendezgeti magában ezt a nagy hangulatot, hogy hát fogjad vissza magad, mert ha elfogy hirtelen ez a nagy nekibuzdulás, itt fogod magad találni valaki olyan oldalán, akit hirtelen nagyon meg fogsz utálni. Mert a szélsőséges hangulatok nem egészségesek, ennyit már ő is összecsipegetett. Szélsőséges spleen után szélsőséges örület, aztán meg jönne a vákuum.

Szóval mély levegő. Tegyük magunkat takaréklángra. Gondolkozzunk el szigorúan egy pillanatig azon, hogy hogyan festhetünk a járókelők szemében, és hogy a jóemberek milyen pletykát lennének képesek ebből összehozni, ha látnák. Hú, még hogy a emberek nem kreatívak. Dehogynem, teljesen felesleges dolgokban nagyon azok.

Vess egy pillantást a szomszédra, hogy megnézd, mit tudsz leolvasni belőle. De ne, mégse. Féltékenyen meg akarod tartani ezt a különleges státuszt, amit, remélsz, birtokolsz a másik szemében, nem? Akkor nincsen vájkálás, kombinálás, úgy egyáltalán, nincsen volt. Van van. Nem ítélkezünk, próbálgatunk, próbálunk gyógyírt adni olyan dolgokra, amikről semmit nem tudunk, semmi közünk, és valószínűleg csak rontanánk rajta.

Mi egy dologra vagyunk: elszökni pár percre a világból. Létrehozni egy saját zsebuniverzumot, amit éppen le lehet rakni, ha úgy akarjuk, és fel lehet venni, ha éppen azt szeretnénk, ott, ahol a múltkor abbahagytuk.

Derek és Mea


Kicsit aggódva néz a tüsszögő fiúra. Reméli nem fázott meg nagyon, a kviddics meccsükön sem volt éppen meleg és most sincs. Amikor elhangzik a vezessetek vezényszó barátjától mosolyog, de belül elbizonytalanodik kicsit. Nem tudja, hogy vezethetné Dereket, mert ő sem járt erre túl gyakran, de azért bólint egy nagyot barátai felé.
-Jó menjünk. Sajnos nem ismerek jó helyeket, mert én sem jöttem le túl gyakran ide még... de talán a vendéglátó negyed felé kellene vennünk az irányt sokak szerint jó helyek vannak ott, ahogy hallottam.
Megakad és a fejét forgatva próbálja kitalálni vajon merre van az arra. Reménykedve pillant Kámea felé, hátha ő jobban tudja merre kell menni. Közben Derek tovább elmélkedik és a bálra tereli a szót. Mikor megjelent az Edictum fejcsóválva vette tudomásul, hogy ő is belekerült. Jó volt a bál tetszett is neki, ráadásul megismert egy igazán aranyos srácot, de arra azért nem gondolt, hogy hír lesz belőle. Kámea látta őt, mert ő is ott volt, de valahogy nem készült fel rá, hogy Derekkel is meg kell osztania a dolgot. Persze semmi titok nincs ebben, de azért valahogy zavarja.
-Ó... szóval olvastad. Igen Kilt Zolival mentem, de nem gondoltam, hogy ez ilyen nagy újság. Tényleg te miért nem jöttél el a bálra? Mea gyönyörű ruhában volt ám, elcsodálkoztál volna rajta!
Meára vigyorog és várja, hogy reagál erre, de őt ismerve nem lesz zavarban, ha válaszolnia kell.

Adam Kensington

Az előbb számolta a lépéseit, hogy azzal is úgy tegyen, mintha haladna valahova. Most újra számolja, de csak azért, hogy hangokat halljon a fejében, ne ürességet. Hogy társaságot adjon magának. Önmagával beszélgetni, nem, önmagával számolgatni ugyan meglehetősen furcsa egy társaság, de most mit csináljon. Valamire gondolni kell.

Mert most úgy érzi magát, mintha a levegőben lépegetne szépen. Jó kedve van. Nem is, ez valami derűs kis boldogságféle; a hipster kifejezés ellenére ez egy nagyon jó dolog. Törékeny, meg nagy valószínűséggel jól kiböjtöli majd, amikor másnap reggel felkelve szembejön megint a spleen, dehát addig ez nagyon szép egy dolog. Mintha sütne a nap, szép erdőben járkálna, mögötte futkozna kitartóan a kiskutyája, ami már nincs, és csorogna mellette egy patak, és nem lenne semmiféle iskola, meg a kamaszodással járó mindenféle kavarodás, meg nem lenne otthonról több száz kilométerre egy nagy hodályban, amit kastélynak csúfolnak.

Belegondolva, ha ezt egy ember képes elhozni neki, és nem a hangulatából adódik, akkor a Mikulás mondjon le. Adamnek még ő ad időnként ajándékot, ha néha összefuthat vele valami vagy gyanúsan félreeső területen, vagy semleges zónában. Lehet, hogy nála másfélszer magasabb, egyszerre tükröz metálos és emos alapjegyeket, összességében egy hétszáz éves vámpír, de akkor is, jobb, mint a Mikulás. Az amúgy is csak csokit hoz, azt meg tud venni máskor is. Mocsárból kirángatást viszont még nem árulnak, azt csak bizonyos vándorárusok kínálnak.

Úgy érzi magát, mintha egy kosztümös semmiség filmben lépegetne. Szemnek szép, viselni kényelmetlen utcai ruhában, a nap sugarasan átüt a leveleken, a hangulat derűs és kellemes, mindenki tisztelettel és megbecsüléssel köszönti őt, por szállingózik léptei nyomán. Minden elegánsan és kényelmesen poshadt. Már nem is törékeny, hiszen régen összetörött már - röviden tehát amolyan kosztümös romantikus filmes hangulata támadt. Belelépett véletlenül egy nagy felcicomázott tortába, és most fuldoklik a tejszínhabban. Mert szép ez? Hát hogyne. De az a baj, hogy mi lesz akkor, ha majd különválnak az útjaik. Szétfolyik a tejszínhab, és dagaszthatja majd tovább a mentális sarat.

Félrelökdösi a zavaró megérzésecskéit - még idillt se tud zavartalanul kreálni, szánalmas -, és lépeget szorgalmasan, éppen, amerre mennek. Kénytelen  úgy nézni a falut, mint egy két évszázaddal korábban élt romantikus hősnő alteregója tenné: elegánsan oda-oda pillantgatva, felülről és leereszkedően. Ő most ebben a pillanatban, kérlek szépen, megteheti ezt a nagyképűséget. Hadd koppanjon majd jó nagyot, már eleve arra készül.

Ó. Beszélnek. Remélni se meri már, hogy amikor megszólal, értelmes és értelmezhető és épkézláb mondatot ejt majd ki a száján, hiszen tudjuk, mi történt a múltkor, de mit alakoskodjon itt. A hülye megnyilvánulás is az övé, meg az épkézláb is.

 - Mindig is szerettem volna. - mert ő mai csirke, ebből következően sosem írt még régi vágású levelet. Mint a romantikus hősnő alteregója tenné. De mindig szeretett volna; sokat szenvedne vele, mert fontolgatná, mit mondjon el magáról és mi érdekelné a másikat; a levélírás költészet; de hát ő már a gyors és nem annyira átgondolt kommunikáció világában él. A levélírás romantikus. Vonzó, szép, de meg van róla győződve, hogy unalmas levélíró lenne belőle.

Bálint

*Huncut mosollyal veszi észre azt, hogy a fiú sikeres megijedt tőle. Valószínűleg tartja, hogy nem a jelenlététől, hanem attól, hogy lebukott. Közelebb lépked hozzá, és vidáman bólint.*
- Igaz, én a sütikért és az édességért vagyok oda. Meg a dohányzók szokták erre még azt mondani: valahogy be kell fejezni a földi pályafutást.
*Csóválja meg a fejét, ezzel sose tudott egyetérteni. Az intésre bólint, majd elindulnak visszafelé. Kissé megrázza a fejét a cigarettás kérdésre.*
- Nem, köszi. Te kérsz csokoládét?
*Vesz elő a táskájából egy-egy szelet csokoládét. Ha Bálint elveszi az egyiket, akkor odaadja, majd a sajátjának áll neki. Ha nem, visszahelyezi a táskájába. Érdeklődve hallgattja végig társát, és elmosolyodik.*
- Az biztos, hogy nem lenne jó. Na és ő hogy reagált a boszorkányságára? Emlékszem, én nagyon meglepődtem, és eleinte furcsa volt.
*Gondol vissza az emlékeire.*
- Én csak kilógtam kicsit, meg akartam szabadulni a tankönyvektől. Úgy gondoltam, csapok egy kis bevásárlókörutat, beszereztem egy-két érdekes könyvet, édességet meg ruhát is.
*Kacsint rá a fiúra.*
- Szüleid mit szóltak, hogy a húgod mutatja a varázslás jeleit?

Derek és Kira

A nagy hapci hatására automatikusan felnéz kabátja további tisztogatásából és abból az elméletből, hogy egy varázslónak mennyire lehet ciki, ha fagyhalálban méltóztatik itthagyni a mágusvilágot...
Egyébként is, éppen kérdezni akarta volna, hogy akkor merre induljanak, mert a vendéglátó negyedbe ugyan már bekacsintott, de csak kívűlről szemlélte az egyes kirakatokat úgy kutyafuttában, erre pedig két kérdő tekintet fogadja.
- Igen. A vendéglátóiban láttam egy-két érdekesnek tűnő helyet, bár még egyikben sem voltam.
Pillant az említett irányba, majd komisz tekintettel billenti oldalra a fejét, mikor Derek felhozza az új témát. Kira megjegyzésére pedig már vissza is fordul barátai felé.
- Nem is volt olyan vészes.
Ragyog az arcán a mosoly, de a természetes jókedven kívűl annyira nem hatottak rá az események.
- Azt hiszem legközelebb csak tavasz közepén láthat bárki is szoknyában!
Kacsint Kira-ra, majd érdeklődve várja a fiú válaszát Kira utolsó kérdésére, miközben végre elindulnak a csábító remélt meleg felé.

- Aham... Zolival. Az aki leakart ütni engem a seprűről a gurkójával?
Nincs semmi baja egyébként a fiúval, és ez a tény eddig nem is igazán érdekelte, hiszen meccs volt, ilyenkor mindenki leakar verni mindenkit. De most valahogy bosszantani kezdi ez a dolog. Még a hangjából is egy kicsit kihallatszik az él.
- Nemtom'. - válaszol kurtán Kirának, és valami furcsa érzés összeszorítja a gyomrát, ami nagyon nem tetszik neki, így inkább Mea felé fordul.
- Hát akkor nézzük meg valamelyiket, mert kezdek átfázni.
Valahogy mintha a kedve is alábbhagyna, bár ez alig észrevehető rajta.
- Szoknyában? - na ez az a dolog, amiben nehéz elképzelnie barátait. Tudja, hogy lányok, meg minden, de ha megerőlteti magát sem emlékszik rá, hogy valaha látta volna őket úgy. Talán nem is baj, lehet, hogy sokkhatás alá került volna a ténytől, hogy bebizonyosodik, tényleg lányok. Persze ebben eddig sem kételkedett egy cseppet sem, de eddig olyan jó volt csak simán az a tény, hogy a barátai.
- A kviddics talár is jól áll, inkább hord azt gyakrabban.
Na ezt meg végképp nem tudja miért mondta. Inkább meg sem szólal, és megy előre tovább, a vendéglátó negyed felé - legalábbis talán afelé.

Anna

Elveszve, a fejemet össze-vissza kapkodva róttam a macskaköves utcát, a megfelelő boltot kutatva. Gyűlölöm, ha az irányítás kicsúszik a kezeim közül, és ez sajnos az itteni tartózkodásom óta rendszerint így van, ugyanis nem nagyon töltöm mással a kastélyban a mindennapjaimat, mint hogy megpróbálok nem eltévedni. Éppen ezért, amikor már szinte a hajamat tépkedtem az idegességtől, hirtelen felderült az arcom, amikor az egyik kirakat előtt nézelődve egy ismerős arcot pillantottam meg.
- Anna? - szólítottam meg a lányt kétkedve. Jobb az elővigyázatosság - mert azért az elég hülyén vette volna ki magát, ha nem ő lett volna, hanem mondjuk egy vadidegen, de a feltételezésem ezúttal (mint az esetek túlnyomó részében) igaz volt, ugyanis a lány megpördült a tengelye körül. Bizony Anna állt előttem teljes életnagyságban.
- Rég láttalak, mit csinálsz itt? - kérdeztem tettetett kíváncsisággal, de mielőtt válaszra nyithatta volna a száját, leintettem. - Hagyjuk inkább, nem érdekelnek a rettentően unalmas életed annál is unalmasabb mozzanatai - nevettem fel gúnyosan, aztán a mellettünk lévő kirakatra tévedt a tekintetem.
- A ruhabolt, végre! - csettintettem elégedetten, amikor eljutott a tudatomig, hogy megtaláltam az üzletet, amit már elég régóta kerestem.
- Be akarsz jönni velem ruhát nézni? - néztem Annára, de megint belé fojtottam a szót; szemrebbenés nélkül folytattam a mondandómat. - Még szép, hogy be akarsz, hisz gondolom úgy sincs jobb dolgod - méregettem a lányt egy fülig érő mosoly kíséretében.

Jenny Miles

- A sütivel meg az édességgel előbb befejezném - felelem nevetve, aztán elhúzom a számat - Le kéne szoknom róla... - mutatom fel a cigarettát, aztán beleszívok. Le kéne, főleg, hogy folyamatosan hitegetem a világot, hogy nem dohányzom. Nem is gyújtottam rá, már nagyon-nagyon régen.
- Nem ehetek csokit Jenny, de köszönöm. Kedves tőled - utasítom vissza illedelmesen, ahogy tovább indulunk az utcán.  Közben meg elmesélem, mi a helyzet Bogival.
- Teljesen be van zsongva. Amióta az eszét tudja várta ezt a pillanatot, most pedig alig tudtam leállítani - mondom mosolyogva - Meg kellett fenyegetnem, hogy ha nem akar javítóintézetben kezdeni, akkor visszafogja magát. Azt hiszem ez bevált.
Nevetek fel a végén, még ha nem is volt részemről kedves húzás a dolog, egy-egy próbálkozásának komoly következményei is lehetnek.
- Milyen könyveket? A ruhákból tartasz majd divatbemutatót? - érdeklődöm, bár utóbbi kérdés nem teljesen komoly, de Jenny szép lány, biztos csinos dolgokat vett és Virágról tudom, hogy imádja mutogatni az új cuccait, szóval felajánlom mindig ezt a lehetőséget neki. Jenny meg eldöntheti él-e vele.
A kérdésére, ismét beleszívok a cigarettámba.
- Még nem tudják. De nem lesznek elragadtatva. Muglik - mondom és figyelem ahogy a füstöt elfújja a szellő, majd ismét szívok - Nem tudom mikor romlottak el a dolgok... Amikor kiderült, hogy varázsló vagyok még nem tűntek ilyen aggódónak. De mostanra, úgy érzem határozottan félnek, ha pálcát látnak a kezemben. Bogi okos lány, nem mondott nekik semmit. A vázáról is hazudott, de ez nem mehet így sokáig.
Magyarázok és remélem Jenny nem bánja, hogy kiadom magamból ezt, mert nekem kifejezetten jól esik, folytatom is, ha csak nem állít meg.
- Megbeszéltük, hogy először utánajárok mindennek és ha már biztos, hogy felveszik ide, akkor mondjuk el anyáéknak. Könnyebb lesz őket meggyőzni, hogy Boginak jobb itt, mint egy mugli iskolában.

Szüksége van egy-két ruhadarabra. És ez probléma. Mert utál ruhát vásárolni. Minden mást, élelmiszert vagy könyvet, drága ékszereket vagy giccses nyifnyaffot szívesen vesz, mert az élmény. A ruhavásárlás az szükséglet. Az végtelenül unalmas, mert ez nem jó, túl kicsi, de az túl nagy, ez hülyén néz ki, ezt inkább hagyjuk, ez mi egyáltalán - próbára teszi a nem létező türelmét egy darab nadrág megvétele. Ez van.

Szóval nem csoda, hogy addig halogatja a dolgot, amíg lehet, majd amikor már nem nagyon lehet, akkor is csak áll a kirakatban, és reménykedik, hogy varázslatos úton megoldódik valahogyan a dolog. Érted, varázslatos úton.

És nem. Ellenben mese nincs, a realitás színre lép, és idehozza azt az emlékezetes leányzót a konyhából, ami nem hogy próbára teszi a türelmét, hanem szimplán megsemmisíti. Most próbálgasson, és közben még viselje is el a lányt? Hát mi ő, Buddha?

És szóhoz se jut, persze. Mondjuk, lehet hogy jobb is így, mert elővenné a szókincsének ritkábban használt és nem a legszebb részét. Gondolatban mindenesetre csak úgy pörgeti a megfelelő szavakat, de csakazértis bemegy a boltba. Egy darab szó nélkül, de olyan pillantással, ami jelzi, hogy a másik lány hozzá képest smafu, és a navinésnek tesz most szívességet azzal, hogy megjelent a semmiből, és követi a boltba. A nézése lehet felsőbbrendű, de okkal nem szólal meg, ismerjük a visszavágási reflex hiányát.

(folytatás a leányálomban)

Sajtikám.
/március 14, szombat, délután 4 óra körül/


"Két iskolás nebuló szeretne elmenni a MásVilág fesztiválra, azonban pénz hiányában vannak. Kérjük, segítsenek nekik, hogy eljuthassanak álmaik koncert-sorozatára."
 

Cornelia

Cornelia

Evilla
/március 14, szombat, délután 4 óra körül/

Jelen pillanatban egy élmény volt ott állni Evillával és készülődni, miközben a tömeg egyre gyülekezett és várták, mi sül ki ebből a mai napból. Nos, mi ketten Lillával már jól tudtuk, már reggel úgy keltem fel, hogy kinyitottam a szememet és elkezdtem nevetni, elvégre ki az, aki normális és kitalálja, hogy ő aznap kimegy a főutcára és előadást ad? Igen, mi ilyenek voltunk Evillával, hiszen miután Felagund professzor csapdába ejtett minket, elkezdtünk beszélgetni és abban egyeztünk ki, hogy el kell mennünk a MásVilág koncert-sorozatra, mert egyszerűen fenomenális együttesek lesznek ott. Ha nem mehetek, belehalok, de amúgy lenne pénz rá, hogy elmenjek, de Lillának nem, szóval kifizettem volna a jegyét, de akkor kezdene túl jó hírem lenni. Ennyit nem ér meg... Amúgy sem jönne össze, hogy kihagyjak egy ekkora bulit, mint az előadás. Típusom az őrültség. Miután felöltözködtem, zsebre vágtam a laposüvegemet, aztán ledzsesszeltem a faluba. Nem volt egy gatyarohasztó meleg, de én ennek ellenére is csak egy rövid-gatyát vettem fel, mellé egy piros pólót, ami szintén rövid-ujjú volt. Mindehhez felvettem egy öregemberesebb kalapomat, azt a nagyon gáz, retro szemcsimet, amit egy mozdulattal napszemcsivé alakíthatok és ledobtam magam az  ágy szélére. Felrángattam a hosszúszárú zoknimat, meg mellé egy sportcipőt és elindultam le a faluba. Nem, mondom, vonzottam a tekinteteket, nem tudták hova tenni ezt az ízlésficamot. Lilla már ott volt, bár be kell, hogy valljam, elsőre nem ismertem meg, pont úgy  nézett ki, mint a nagyanyám. Bár én is eladhattam volna magam nagyapónak, mert olyan hatvanas-évek frizkót csináltam magamnak, lenyaltam hátra zselével. Kis vigyorral odabotorkáltam, öreges járással és megbökdöstem a vállát.
- Hölgyem, nekem itt egy kisasszonnyal lenne találkozóm, azt hiszem rossz helyen van! - mondtam reszketeg hangon, megfogva az álbajuszom. Miután tisztáztuk, hogy ő Lilla, én meg Dorian, előpakoltuk a cuccokat, ő kirakta a mesterművünket, míg én előszedtem a gramofont. Mikor nem figyelt oda, azért párszor meghúztam azt a fránya laposüveget, mert lehet, hogy van már fellépési-tapasztalatom, de ettől még nem ártott egy kis önbizalom.  Szemrevételeztem a közös plakátunkat, majd egy jót vigyorogtam a feliratot nézve, de én jelen pillanatban öreget játszom, szóval nem lehetek annyira laza... F*ck...
- Becsüld meg magad, nem sokszor ajánlok ám fel kalapot! - mondtam aztán kissé meglepetten átkaroltam a vállát, mikor hozzám bújt. Háááát oké... Kissé sután húztam magamhoz, aztán lenéztem rá és elvigyorodtam.
- Sokan? Uggggyan már, ne parázz be, Evilla. Megy ez nekünk - nevettem fel és a gramofonhoz lépve a tűt a lemezre illesztettem. A szemembe húztam a kalapom kicsit, majd elvigyorodtam és a csajra sandítottam a szemem sarkából.
- Showtime, baby - vigyorodtam el, mindez naggyon eltúlzott angol akcentussal és rákacsintottam, majd indultam befelé.

Sajtikám.
/március 14, szombat, délután 4 óra körül/
MESTERSÉGÜNK CÍMERE (:

Evilla
/március 14, szombat, délután 4 óra körül/
Produkáljunk!

Mikor megérkeztem, Evilla enyhén nyűgösnek tűnt, úgy értem,  lehetséges, hogy azt hitte, nem fogok eljönni és itt hagyom őt a csávában. Ha olyan helyzetben lettünk volna, mikor megismerkedtünk, így is tettem volna, elvégre ez lett volna a jellememhez illő, de akkor nem öregembernek öltöztem volna... Pf! Persze, jó fiú voltam, szóval görnyedt háttal, vékony, reszketeg hangon szólítottam meg Lilla nénit, bemászva a személyes terébe. Azt hiszem, hogy majdnem a képembe röhögött, de az érzés kölcsönös volt, nem csak ő így érezte a késztetést rá. Én is méregettem, majd felhajtottam a napellenző lencsét a szemüvegemről. A sötét parasztos megjegyzésén nevetésben törtem ki, nem bírtam tovább, egyszerűen muszáj volt, de aztán amilyen gyorsan csak tudtam, komolyságot erőltettem magamra, hiszen egy öreg tata nem visít elmebeteg módjára és nem üti a térdét közben. Naná, hogy nem, a reumája mellé nem hiányzik még pár zúzódás is! Még mit nem!
- Köszönöm szépen a javaslatot, hölgyem, majd utánajárok, de attól félek, hogy a pozíciót már betöltötték helyettem - bólogattam és majdnem lerepült a szemüvegem, szóval gyorsan utána kaptam, mire páran felröhögtem. Nem is értem ezeket a mai embereket, mit kell a szerencsétlenkedésen nevetni... Elhelyeztem a kalapomat, meg a gramofont, mindkettőt a létező legnagyobb óvatossággal, elvégre mégiscsak az ÉN kalapomról volt szó és egy olyan eszközről, ami képes zenét lejátszani. Már ha a rúnázott cd-lejátszómat nem számítjuk, de azt ide nem hoznám ki, ha fizetnének sem. Az üvegemet húztam meg éppen, mikor Lilla hátranézett rám segélykérőn, szóval nem tudtam azonnal beszélni. Felmutattam a mutatóujjam, hogy várjon míg lenyelem és már mondom is, kb úgy néztem ki, mint egy hörcsög, de csak nem várta meg a nőci! Leküldtem az italom, de erre már rávágta, hogy 40 galleon, mire többnyire egyetértve billegtettem a fejemet jobbra-balra.
- Igen, ez az összegmeghatározás egész pontos, Lilla néni - bólogattam végül odasétálva hozzá, meg a megbotránkozott kismamához. - Volt már maga a MásVilágon?! Na ugye, hogy nem! Akkor meg ne szörnyülködjön, nem tudja, mit hagyott ki!
Legyintettem, mintha lemondtam volna róla, hogy egy hitetlent isten útjára térítsek, bár nem pont erről volt szó, de neki gyereke lesz, őt már ott nem éri hajnal, ebben biztos voltam. Én rátettem a tűt a lemezre, a gramofonhoz guggolva, majd a lányra néztem, aki időközben ismét angolul igyekezett lelket önteni belém. Egyetértően bólogattam, időközben elhaladva már elcsigázott lépésekkel az oszlophoz, csak hogy félig lehajtott fejjel nekitámaszkodhassak. A szemem sarkából oldalra sandítva láthattam, hogy Lilla már a helyére állt és vele egy időben én is megvakargattam a combomat, miközben a zene már indult is. Most ne hisztizz be Dorian, ez se sokkal másabb, mint az, mikor fellépsz! Mééély levegő! Vele egy időben kettőt tipegtem oldalra és már kezdődhetett a kissé összetettebb rész. A kézmozdulatok nem voltak nehezek így az elején, lényegében csak arra kellett figyelnem, hogy ne nagyon hajlítsam a könyökömet. A fortély főleg az időzítésekben és az apró szökkenésekben rejlett, én pedig egy helyben, a lábamat váltogatva, kissé görnyedten táncoltam, míg Schlett kisasszony tett egy fordulatot. Eddig minden okés.

Cornelia

Cornelia

Cornelia