Sok tekintetben a Herzberg szabályai nagyobb fegyelmet követeltek a diákoktól, de pont az egyenruha kérdést elég lazán kezelték. Legyél ott, legyen rajtad talár, és kész. Amilyen örömmel fogadtam, hogy itt kötelező az egyenruha -ezzaz, nem kell gondolkodni mit vegyek fel-, annyira hamar vált végtelenül unalmassá és kényelmetlenné. Nem vagyok az a szoknyát elutasító leányzó, na de minden egyes nap?! Ma reggel is néhány percig vitatkoztam magamban a tükör előtt, hogy ha ez nem is teljesen hivatalos óra, akkor nem is feltétlenül kéne teljesen hivatalosan megjelenni, de aztán győzött a szabálykövető énem, és végül mégis egyenruhát húztam. Legalább a Dr. Martensem megfelel a cipő követelményeinek.
Ugyan halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy mi az a Fiziognómia, de megfogadtam, hogy idén végre kitalálom mit kezdjek az életemmel, és ezt valami miatt a végtelen mennyiségű tanóra és minden külön feladatban való részvétellel próbáltam elérni. Hogy mennyire fog sikerülni, az majd kiderül a négyszáz vizsga során év végén... de egy kicsit remélem, hogy valamilyen irányba billen a mérleg.
Szokásomhoz híven a még gőzölgő kávémmal a kezemben indulok a Keleti szárny felé, és közben próbálgatom az újonnan szerzett bögrém, ami kilöttyenésgátló bűbájjal van ellátva. Nem szerettem az elviteles kávéspoharakat, se a termoszokat, olyan idegen fogásuk volt, na de ez a bögre... és ha fejjel lefelé fordítom sem csordul ki semmi, csodálatos. Ez talán az egyetlen dolog, ami hiányzik a mugli világból.
Mielőtt benyitok az ajtón veszek egy utolsó nagy levegőt, elrendezem a kivételesen egész jól megregulázott hajzuhatagom, és apró kopogás után benyitok.
-Jó reggelt!- köszönök apró mosollyal a tanárnőnek, és csak az üres terem döbbent rá, hogy lehet baromi korán jöttem. Gyorsan az órámra pillantok, és boldogan konstatálom, hogy tényleg csak egy egészen illedelmes 10 perccel érkeztem a kezdés előtt, úgyhogy remélhetőleg nemsokára többen is befutnak. Ha nincs semmi utasítás, akkor helyet foglalok a félkör jobb oldaláról a 3. széken, de ha a Tanárnő szól, akkor természetesen a kijelölt helyet foglalom el.

-Rendben.- bólintok kedves mosollyal a tanárnőre nézve, miközben már a helyem felé igyekszem. A kezdeti pánikot, hogy túl korán jöttem volna, felváltotta a másik aggodalmam, hogy mi van, ha nem jön senki más? A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy ez a kérdés megválaszolhatatlannak bizonyult a fejemben. Sosem voltam még egyedül egy tanórán, semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztem ezzel kapcsolatban, Gófitz úrral sem gyártottunk ilyen szituációt, és nem olvastam semmilyen etikettet, ami ide beilleszthető lett volna.
Miután helyet foglaltam, a táskámat az ölembe helyezve kezdtem kutatni a jegyzetfüzetem és egy penna után. A gerincükről felismertem az összes könyvemet, amit a mai napra pakoltam és külön helye volt az írószereknek, ez a keresés csak arra szolgált, hogy elfoglaltnak tettetve magamat három nagy levegőt tudjak venni és újrakalibráljam a pánikolós agyamat. Végigfuttattam a jól bevált módszert, tudatosítottam tetőtől talpik a testtartásomat, majd korrigáltam annak megfelelően, hogy a megriadt kismadár helyett inkább egy kíváncsi diáklány benyomását keltsem. Kipakoltam a füzetet és az írószereimet a padra, majd reményeim szerint alig észrevehető módon kicsit hátrébb húztam a vállaim, és kezeimet az asztalon lévő bögrém köré kulcsoltam. Lopva körültekintettem, és amikor felfedeztem, hogy a tanárnő asztalán is ott van egy adag forró ital, nyugodtan kortyoltam egyet a sajátomból.
Szerencsére a légkör egyáltalán nem volt kínos, és ezt igyekeztem minden lehetséges fórumon legnagyobb ellenségem, a saját agyam, tudatára adni, miközben a random jegyzetek olvasásába folytottam a várakozás idegölő perceit. Néha az órámra néztem, de csak nem akart senki bejönni azon a fránya ajtón, a percek pedig teltek. A félelmem, hogy egyedül leszek ezen az órán egyre valóságosabbá vált, és sehogy sem tudtam megbocsátani magamnak, hogy egy ilyen szituációba keveredtem minden előkészület nélkül. Ez csak egy szituációs gyakorlat. Ez egy biztonságos környezet. Minden jól fog menni. Mondogattam magamban, hátha mire sor kerül rá el is hiszem. Tudtam, hogy eljön a pillanat, mégis meglepetésként ért a tanérnő hangja, de szerencsére így legalább volt lehetőségem kicsit kimászni a saját fejemből és rá figyelni. Ettől függetlenül az agyam egyik része folyamatosan jó indokokon gondolkodott, hogy mivel lehetne mégis lelépni ebből a szituációból, a másik része rettegve visított a közeledő oktató láttán, hogy még véletlenül se üljön mellénk, mert abba belehalunk. Ismerős volt ez a kis kavalkád, és már egészen jól tudtam kezelni, de azért hálás voltam, hogy a kimaradó szék láttán legalább a pánik kicsit alább hagyott. Igyekeztem a lehető legőszintébben viszonozni Rothstein professzor mosolyát, és elrejteni azt a pillanatnyi dermedtséget, amit a szavai okoztak. Hogy én vizsgáljam meg pofátlanul alaposan a tanárnőt és aztán jellemezzem? Gratulálok Emma, ez most tényleg fel fog érni egy terápiával. Futnak át cinikusan a gondolatok a fejemen, de remélhetőleg csak a szememben csillan meg a félelem. Nyelek egyet, mert esélytelen, hogy megtalálnám azonnal a hangomat, majd tényleg alaposan szemügyre veszem a Tanárnőt.
-Azt hiszem a külső leírással kezdeném, hajszín, szemszín, bőrszín, a vélhető kor, magasság és az öltözet.- kezdem sorolni ujjaimmal számozva a tulajdonságokat, miután pillanatnyi döntést hoztam arról, hogy inkább általánosítok, nem konkrétan vázolom fel, amit látok. - Azután pedig kiemelném, ha lenne valami feltűnő, mint például rikító fülbevaló vagy anyajegy. Végül kitérnék arra, hogy milyen benyomást keltett bennem.- fejezem be egy levegővel, és egy kicsit megkönnyebbülve, hogy még nem lett leharapva a fejem.

Eddig a pontig az ismeretlen szituációtól rettegtem, és támaszkodhattam az agyam logikus részére, ami megpróbálta erősíteni bennem, hogy az ismeretlen az nem egyenlő a szörnyűvel. Miután a tanárnő helyesnek nyilvánította a válaszomat, röpke pozitív reménysugár kezdett pislákolni, de ami az után következett, ismét elűzött minden logikát és reményt.
Bármennyire próbáltam rendezetten tartani a vonásaim, innentől kezdve biztos voltam benne, hogy a tanárnő tökéletesen látja a rettegést és a szorongást minden mozdulatomban. Hiszen most mondta...ez az egész lényege. Olyan apró kis trükkökkel, amikkel én is próbálom néha átverni a szervezetemet, nem valószínű, hogy meg tudnám vezetni. Pont olyan meztelennek éreztem magam, mint a pszichológusomnál, csak ott fel voltam erre készülve. Nem jutott eszembe semmi, amivel elmenekülhettem volna a szituációból, kénytelen voltam tehát jó nagy fejest ugrani, és reménykedni, hogy nem koppanok. Kihasználva a jegyzetelés adta időmet, átgondoltam, hogy igazság szerint nagyon is érdekel engem ennek a tudománynak a hogyanja és a miértje, még egy évig úgysem vehetem fel a tárgyat, szóval az esetlegesen kínos szituációk már elévülnek addigra, tehát nyugodtan megpróbálhatom a legtöbbet kihozni ebből az órából.
-Szerintem...- kezdem felnézve az írásból -azért fontos a benyomás, mert vannak bizonyos vonások amiket az emberek többsége ugyanúgy értelmez. Például ha valakiről azt mondják, hogy nagy szeme van, akkor nem igazán tudnám kitalálni, hogy kiről van szó az ismerőseim közül, de ha azt mondják, hogy olyan kislányos arca van, vagy kíváncsi tekintete, akkor hamarabb beugrik. Bár ez lehet nagyon szubjektív...- teszem hozzá kicsit csalódottan a végén, mert így kifejtve lehet abszolút helytelenül gondolom.