Állia Szipenni

Olvasok. Már hetek óta nem olvastam semmit, persze a tananyagon, vagy ahhoz kapcsolódó könyveken kívül, de most végre újra olvasok, és ebben most semmi, senki nem akadályozhat meg, még Mogyorót is betessékeltem az állatsimogatóba, hogy nyugodtan tudjak olvasni. Az értik kedvenc könyvemet, a Futótüzet veszem elő, amit már legalább kétszer biztos elolvastam, de annyira jó, hogy az hihetetlen. Nagyon szeretem, és awhh, nagyon jó könyv. Szinte egész délelőtt olvastam, már amennyire tudtam a háztársaimtól, bár én ha elkezdek olvasni, akkor nagyon nehezen tudnak eltávolítani a könyvtől. De most mégis úgy érzem, hogy nem tudok teljesen a könyvre koncentrálni, így keresnem kell egy másik, ideálisabb helyet az olvasáshoz, és ennek a tanulószoba tűnik a legalkalmasabbnak. Oda úgyis ritkán tévednek be diákok, legalábbis azon a néhány napon, mikor oda tévedtem nem, vagy csak 1-2 diák volt bent. Viszonylag hamar és zökkenőmentesen odaérek, már ha nem vesszük figyelembe azt, hogy utam során nekimegyek két páncélnak és 3 oszlopnak is, ja és egyszer majdnem le is estem a lépcsőről. És hogy miért? a válasz egyszerű: a könyvet egy percre sem teszem le, olvasok, miközben megyek a célirány felé. De végül csak odaérek, és be is nyitok, ekkor már azért becsukom a könyvet, az ujjammal megjelölve, hogy hol tartok. Sajnos - vagy nem - nem vagyok egyedül, először csak a penna halk sercenését hallom, aztán meglátok egy lányt az egyik asztalnál, aki valamit ír. Valószínűleg szorgalmit. Erről jut eszembe, már nekem is írnom kéne néhányat, mert az utolsó hetekben kicsit ellustultam, na mindegy, majd este nekilátok szerintem, vagy majd holnap.
- Szia! Leülhetek melléd? - kérdezem barátságosan, még egy mosolyt is eleresztek felé, s ott állva várom, hogy feleljen.

Állia Szipenni

Olyan jó újra egy jó vaskos - azért annyira nem, de egész vastag - könyvet tartani ismét a kezemben. Csak úgy iszom minden leírt betűjét, percenként akár 2-3 oldalt is elolvasok. Végül is mindig is gyorsan tudtam olvasni, legyen szó bármilyen könyvről, amit még még is értek, mert azért timbuktuul, vagy németül nem fogok semmilyen könyvet elolvasni, mert azokból tuti nem értenék semmit. Ja és angolul sem hiszem, hogy valaha is fogok majd olvasni, mert az angoltudásom elég gyatra, vagyis megérteni még valamennyire tudom, de már beszélni, vagy írni nem tudok angolul, és ez elveszi az egész kedvem minden angolos dologtól. Belépek a tanulószobába, abban a reményben, hogy egyedül leszek, de ez nem így alakul, mert egy lány is itt van, aki valamit éppen nagyon ír. Közelebb megyek, és megkérdezem, hogy leülhetek-e, mert azért valljuk be, nem túl kedves dolog, ha csak úgy, szó nélkül helyet foglalnék, mégha ez az asztal nem is az övé, hanem mindenkié. Én kicsit rosszulérezném magam emiatt.
- Futótűz. Ez egy mugli regény, és az egyik kedvencem. Szerintem nagyon jó. - felelek, miközben helyet foglalok, és ismét kinyitom a könyvet, amit ugyan még csak ma kezdtem el, de már nagyjából a felénél tartok. Ahh, olyan jó! - És te mit írsz? - kérdezem felpillantva a könyvből, majd egyből vissza is térek a félbehagyott mondathoz, és olvasok tovább. Talán még egy jó darabig, míg én ki nem olvasom a könyvet, vagy ő el nem hagyja a termet csendben ülnénk, ha nem szólalna meg a lány, egy kérdéssel. Tudja a nevemet? De mégis honnan? Nem tudom elképzelni, hogy honnan ismerhet, de ezzel most kíváncsivá tett, mert nekem halványlila sejtésem sincs, hogy ő ki. Vagyis annyit tudok, hogy diák, meg az arca is ismerős egy kicsit de ennyi, a nevét nem tudom.
- Igen, ez a nevem. De honnan tudod? - kérdezem kíváncsian. - Mármint, bocsi ha nem emlékszem rád, de tényleg nem tudom, hogy ki vagy. Legalábbis is arcról nem tűnsz ismerősnek, talán ha megtudnám a neved... - mondom, de be sem fejezem a mondatot, mert valószínű, hogy tudja mire akarok kilyukadni, szóval minek mondjam. Most viszont csak várok, hogy mit fog mondani, s közben régi jó szokásomhoz híven beleharapok idegességemben a számba.

Állia Szipenni

Ahogy sejtettem ez a lány szorgalmit ír. Mondjuk mi mást csinálna, végrendeletet? Ugyan, hisz ahogy a terem neve is mutatja, ez a tanulószóba, magyarul ide a diákok tanulni jönnek. Elviekben. Már ha egyáltalán ide jönnek, mert én még soha nem láttam, hogy itt annyira tolongtak volna az emberek, hogy ne fértek volna el itt. De mindegy is, a lényeg az, hogy ő velem ellentétben tanulás, pontosabban szorgalmi gyártás céljából jött ide, ami teljesen helyénvaló.
- Legendás lények? És érdekes az óra? Mármint neked tetszik? Én nem vettem fel azt a tantárgyat, nem is tudom miért, de nem vettem fel. - mondom neki vigyorogva, amiből a lány semmit nem lát, mivelhogy ő írja a szorgalmit és nem néz fel rám, de én sem nézek rá. Ez így jó lesz, és még a nyelvem, és csak én beszélek szinte, ő még csak néha-néha egy mondatot benyög. Ejj, ez így nem lesz jó, ha csak én beszélek, és így még a könyvre se tudok figyelni, noha egy percre sem veszem le tekintetem a sorokról.
- Hát igen, egy kicsit. - Felelem kérdésére, s halványan elmosolyodom. kicsit frusztrál, hogy nem tudom ki ő, és honnan ismer, és én miért nem ismerem. De szerencsére ezekre a fel nem tett kérdésekre hamar megkapom a választ, és a nevét is megtudom. Állia... mintha rémlene valami ilyesmi név, valahonnan. De honnan. Na, gyerünk, gondolkozz! Tudom, hogy tudom, honnan ismerős a neve. Magamban egy párszor elismétlem a nevét, abban reménykedve, hogy beugrik, miért ilyen ismerős a neve.
- Jaj már tudom! - mondom talán kicsit hangosan, közben csettintek egyet Állia felé. - Jóslástan pontgyűjtő versenyén lettél első nem? De! Most már emlékszem. Tudtam hogy be fog ugrani, honnan is ismerlek. - arcomon most már egy nagy mosoly ül, és véletlenül még a könyvet is becsukom, ezt persze nem veszem észre, mivel túlságosan lefoglal, hogy örüljek, hogy rájöttem ki ő. És egyedül. Vagyis majdnem, ő mondta ék a nevét de akkor is én jöttem rá, hogy honnan ismerem.
- Nagyon ügyes voltál, vagyis gondolom még mindig az vagy. És pontosan melyik házba is tartozol? - kérdezem vigyorogva, most már Álliát figyelve.

Állia Szipenni

- Hát rendben, lehet majd következő tanévben felveszem. - vigyorgok mint valami hülye, de nem tehetek róla, egyszerűen ilyen a kedvem, de kifejezett oka nincs. Végül is nem kell mindennek oka legyen, csak legyen, és ne szomorkodjanak az emberek. Azt nem szeretem. Bár sokszor vagyok én is szomorú, azaz csak voltam, mert mostanában ez már nem jellemző rám, bár ha összefutnék Eris-szel tuti elrontaná a kedvem, mert ő ilyen. Annyira már ismerem azt a csajt, hogy tudjam, hogy elrontja a kedvem, ha találkozunk. Ezért is próbálom kerülni őt, és ez eddig bevált, szóval jól haladok, egyelőre.
Én is szeretetem az állatokat. Csak apu nem engedi, hogy legyen, de mégis van nekem egy kis mókusom, ilyen picike még, és erről apa nem is tud, mert tuti mérges lenne, ha rájönne. - mesélem Álliának, teljes komolysággal, ami most kicsit viccesen hathat a másik fel számára. Mikor pedig a méretét mondom el a kis szőrmóknak, két kezemmel mutatom meg, hogy mekkora. - És Mogyoró a neve, mert nagyon szereti a mogyorót. Kicsivel több mint egy hete van velem, és szerintem már nem s fog elmenni. Csak ha kell. - Mesélem tovább, nem is törődve azzal, hogy talán Állia nem is kíváncsi ezekre a dolgokra, és én csak beszélek, egy kis időt sem adva arra a lánynak, hogy leállítson. Aztán végre sikerül kitalálnom, hogy honnan ismerem őt, és ettől annyira boldog leszek, hogy még a könyvet is becsukom, ami nálam nagyon ritka dolog, de azt jelenti, hogy találtam egy jó beszélgetőpartnert, és akár még egy jó barátot is.
- Igen, én levitás vagyok. De rólad nem gondoltam volna, hogy rellonos lennél, már megbocsáss. - villantok meg egy bájos mosolyt, és remélem nem akad ki, de tényleg nem gondoltam volna, hogy rellonos. Ők nem lennének ennyire szorgalmasak. Vagy de? Hát nem tudom, igazából még olyan nagyon nem ismerek onnan senkit. De kivétel erősíti a szabályt.
- Igen várom. Egyrészt azért, mert szeretem magát a jóslástant, és a tanárt is bírom. Nagyon kedves. - kuncogok, és felszínre jönnek az első találkozásom emlékei a jóslástan tanárral, amitől kénytelenül elnevetem magam, halkan. - És te várod már? - kérdezek vissza, de szerintem már tudom is rá a választ, hisz nem véletlenül lett ő az első, ha nem várná.

Állia Szipenni

Olyan jó látni, hogy mosolyog, vagyis már vigyorog, és ez nem olyan művigyorgás, hanem igazi szívből jövő, ezt látom rajta.
- Igen, majd megnézheted. Tényleg nagyon aranyos, és kíváncsi. Mindig odamegy mindenhez, és mindenkihez. Ebből már egyszer majdnem nagyon baja is lett. - gondolok itt most az Erisszel való találkozására a nagyteremben, amikor csuron víz lett. Szerencsére nagyobb baja nem lett szegénynek, csak egy kisebb traumát okozott neki, de nem álltam volna jót magamért, ha bármi baja esett volna Mogyorónak.
Álliának is van kisállata, de jó. Bár az nem is olyan kicsi, de biztos aranyos lehet. Egy hóbagoly. De jó lehet neki, kár hogy nekem nem lehet, pedig apának is van és ez így olyan nem igazság. Jó, ő az apám, és idősebb, szóval persze hogy neki van, de akkor mondjuk vegyük az unokatesóimat. Nekik is van baglyuk, pedig ők nem is szeretik az állatokat. Kíváncsi vagyok milyen körülmények között tartják szegény baglyot, bár szerintem addig jó, míg nem tudom.
- Az nem is baj, hogy szorgos vagy, sőt... annál jobb. - szorgos, de a tibi illik rá. Hmm... szerintem én nem akarom megtudni, milyen amikor igazán rellonos, elég nekem egy olyan lánytól szenvednem, örülök, hogy Állia ilyen kedves, és jófej. Legalábbis most így első körben ilyennek látom, de nem akarom, hogy ez a nézőpontom változzon, max jobb irányba.
- Tényleg nem volt nehéz. Elég könnyűek a szorgalmi feladatok szerintem, bár kinek mi a könnyű. - mosolyodom el ismét. Aztán a következő kérdésén kicsit elgondolkozom. Hogy érdekeslesz-e? hát ezt elsőre így nem tudom megmondani, de ahogyan ismerem már a tanárt valószínű hogy az lesz. Remélem.
- Szerintem érdekes lesz, bár nem tudom, hogy ott most három emberrel mit fog majd csinálni, de szerintem az egész jóslástan egy igen érdekes tantárgy, szóval az óra is az lesz. Felelem neki halványan elnosolyodva, majd ismét néhány perces csend száll felénk, míg egy hirtelen ötlettől vezérelve fel nem állok, hogy keressek egy pergament, egy pennát, és egy kis tintát. Mikor ez megvan visszaülök a helyemre és elkezdek rajzolni.
- Jaj, ugye nem baj, ha lerajzollak? - kérdezem néhány vonás után, és ha nem zavarja, akkor folytatom, de közben felelek mindenre, ha kérdez.

Állia Szipenni

- Sajnos nincs. Egyenlőre, de remélem hamarosan lesz majd egy. - mondom halványan elmosolyodva. Ezt egy kicsit cikinek érzem, hogy szinte csak nekem nincs baglyom, és ez olyan gáz szerintem. Egy bagoly alap dolog lenne, hogy legyen, de nekem nincs pedig néha nagyon kéne. Na nem mintha olyan nagyon sűrűn írnék levelet, de akkor is, gáz és kész. Nem ijedtem meg attól, hol rellonos, mert eddig úgy vélem, nincs mitől tartanom, és nem is fogom őt felhúzni semmivel, ha eddig nem sikerült, akkor szerintem nem is fog. Na nem mintha szándékomban állna felbosszantani, csak úgy megjegyeztem. Nekem ez a helyzet tökéletes, nem akarok ezen rontani.
- Nem félek. Mert tudom, hogy én nem dühítenélek fel semmivel. Legalábbis a tudtomon kívül. Ha meg mégis, akkor az nem szánt szándékból lenne. - vigyorodom el. igazából még ilyen nem is fordult elő, csak egyszer néhány éve az uncsitesóimmal, valami nem tetszett nekik, amit csináltam, és ezért elkezdtek piszkálni. Őket mennyire nem szeretem, olyan gonoszak, és egoisták, hogy az csak na. De most inkább ne is foglalkozzunk velük, inkább a jelen helyzettel, ahol a téma máris átvált a jóslástanra.
- Én is nagyon megszerettem. Idén vettem fel először, csak úgy próbaképp, hogy milyen, kíváncsiságból, de nagyon megtetszett, és nem is fogom már leadni. - Felelem, majd ismét néhány perc csend következik, amikoris Állia befejezi a szorgalmit, én pedig a könyvem borítóját figyelem, de kinyitni már nen nyitom. Aztán egyszer csak megemelkedem, és elveszek egy pennát, pergament, és tintát, s visszaülök a helyemre. És rajzolni kezdek. Aztán még is kérdezem, hogy egyáltalán lerajzolhatom-e, és a kérdésére csak ból intok megerősítés képpen, hogy igen, őt akarom lerajzolni. Szerencsére nem ad nemleges választ, így folytatom, gyors, határozott vonásokkal. Még ilyennel soha nem festettem, így elég fura, de némiképp hasonlít az ecsethet, vagy nem is tudom.
- Hát igazából nem is tudom, hogy miért téged. Vannak ilyen dilijeim, hogy mindenféle dolgot, és mindenkit, akit érdemesnek látok arra, hogy papírra fessek, lerajzolok. Szóval különösebb oka nincs. - mondom, miközben rajzolok, és csak néha-néha nézek fel Álliára.

Állia Szipenni

- Hát ezt már próbáltam én is. Vagyis nem épp ezekkel a szavakkal de a lényege ezt volt. De apámnál nem értem el vele semmit. Anyu, és a nevelőapám meg nem értik minek kell nekem bagoly, és nem magyarázhatom el nekik, mert anyu nem akarja, hogy Hayate tudomást szerezzen a varázsvilágról. Tudod, ok muglik. - fejezem be ezzel, és halványan mosolyodom. Nem értem,hogy anyu miért nem akarja, hogy Hayate tudja, mi vagyok, hisz ő az apám, ha nem is vérszerinti, de én annak tekintem, mert ő ott volt mellettem akkor is, amikor az igazi apám nem. Szóval szerintem úgy lenne a jogos, ha tudna erről a kis apróságról, bár nem tudom miként reagálna rá, de anyu miatt nem árulom el neki.
Túl aranyos vagyok. Ez milyen kedves. Ilyet még nem is mondott nekem senki ha jól emlékszem, a családomon kívül, és ettől még jobb kedvem lesz, s a szám, ha lehet így mondani, akkor a fülemig ér.
- Nem mindig vagyok ilyen aranyos. Ha nagyon felbosszantanak, akkor tudok én is kicsit rellonosként viselkedni, de ez nagyon ritkán történik meg. - vigyorgok mint a tejbetök, és még el is nevetem magam. Tényleg talán ha kétszer, háromszor fordult elő, hogy nagyon kiborultam, de igazából nm számolom, nem is kell, mert elég nagy a türelmem, és ha mégis megközelíti valaki azt a bizonyos határt, akkor is inkább elszámolok magamban tizig, és ha azután sem sikerül lenyugodnom, csak akkor megyek neki annak aki felidegesített. A téma pedig átvált a jóslástanra, és kiderül, hogy ő is szereti, és tavaly is tanulta de akkor nem volt olyan jó. Ez meg hogy lehet? Talán a tanár nem vót jó, vagy mi? Ezt nem igazán értem.
- Hogy-hogy? Mármint miért nem volt jó tavaly? - kérdezem összeráncolva homlokom.
-Én még nagyon szeretem a rajz- és melodimagát, meg a rúnatant. Ezek a kedvenceim. És neked? kérdezek rá én is, és csak azután állok fel, hogy tintát, pennát; és pergament halásszak elő valahonnan. Amint ez megvan elkezdek rajzolni, de azért előtte meg megkérdezem, hogy szabad-e. Mármint őt lerajzolni. Igennel felel, így hozzá is látok, és viszonylag hamar elkészülök vele.
- Kész is van. Nézd! - mutatom meg neki. - De szerintem én megyek, mert még tanulnom kéne egy keveset, és szerintem nekiállok néhány szorgalmit megírni. Szóval, szia, majd még találkozunk. Ja és ez a tied lehet. - vigyorgok a lányra, és odaadom neki a rajzot, majd megfogom a könyvet, és ismét elköszönök tőle, s már itt sem vagyok.

Isi, Evelin, és Miza


"Cause I remember every sunset / I remember every word you said / We were never gonna say goodbye / Singing la-da-da-da-da..." Énekeljünk! Nyár van, és süt a Nap, és borzasztóan meleg van. Boldogság mindenfele, meg világbéke, és bla-bla-bla... Jó kedvem van. Nem tudom miért, de nagyon jó kedvem van. Ez mostanában nagyon ritka dolog, mert az utóbbi néhány napban nem voltam ilyen boldog. A rendszeres edzések, a boltban a munkám, és prefektusság sok időmet elveszi, emellett még ott vannak az órák is, és Tender bácsinak is segítek, amikor csak tudok. És még aludni sem nagyon tudok, semmi sem használ a jól bevált módszerek közül, hogy ismét rendesen tudjam álomra hajtani a fejem. Talán fel kéne keresnem Uff bácsit. Ő biztos tud valami hatásos szert adni.
Viszont most kivételesen jól érzem magam, vígan dúdolok egy dalt, aminek a címe, de még az előadója sem jut az eszembe. Nem tudom hol hallottam, de szinte egész nap ez jár a fejemben, és ezt dúdolgatom. Csak ezt a kis részletét, a refrént tudom, meg néha még 1-2 sor beugrik, de ennyi...
Most épp a folyosókat rovom, rosszalkodókra vadászva, a két szőrgombóc társaságában. Mogyoró, a mókus szokás szerint előttem szaladgál, ugrándozik, és szaglászik. Komolyan, néha úgy viselkedik, mint egy kutya. Csak kicsit személyiségzavaros szegénykém. De nem baj, én így szeretem. A puffskein meg nagyon lusta egy állat, és még éhenkórász is. Állandóan zabálni akar. De én nem hagyom neki, már fogyókúrára is kényszerítettem. De attól függetlenül itt fogom a kezemben, mert amúgy nem hajlandó velem jönni. Na mindegy, legalább így tudom simogatni, miközben halkan éneklem ezt az ismeretlen dalt.
A keleti szárny második emeletének folyosóin sétálok, mikor egy lány elszalad mellettem. Nem látom ki az, elég gyorsan történik az egész ahhoz, hogy lássam ki az, aki majdnem fellökött. Ehh... jól van, akkor menjünk tovább... Max három perc telhet el, mikor néhány diákot látok elhaladni, egész gyorsan onnan, amerre az a lány szaladt, nem éppen szivderítő arckifejezéssel, ami azt suggalja, nincs minden rendben arrafelé.
- Hé, várjatok egy picit! Történt arrafelé valami? - kérdezem attól a csapat diáktól, érdeklődő hangnemben.
- I-igen... Egy lány vérzik, és... És elájult... A tanulószobában - hallatszik a válasz egy Navinés gólya szájából.
- Kösz... - Ezzel ott is hagyom őket, Mogyorót is felveszem, majd kicsit sietősre véve a lépteim a Tanulószoba felé veszem az irányt. Szerencsére nincs messze, így hamar odaérek, és mikor benyitok az ajtón, szinte tátva marad a szám.
- Mi a...?!? Isidor!! Mégis mi folyik itt? Halljam! - Vonom kérdőre a levitás srácot - akit a kviddicsedzésekről ismerek -, ki az eszméletlen Izát fogja a kezében, majd tekintetem a földön ülő lányra téved. Ő is levitás, láttam már a kLevitás KH-ban, de személyesen még nem beszéltem vele.
Minden örömöm szertefoszlik, helyét a düh, és egy csipetnyi kétségbeesés veszi át. Nem tudom mi folyik itt, de kiderítem, és ha kell, nem szívesen, megbüntetem ennek az egésznek az okozóját.

Isi, Eve, Miza


A jó kedvem hamar elröpppen, amint meglátom a Levitásokat, helyét az idegesség, és egy csipetnyi düh veszi át. Mégis hogy? És miért? Nem ilyennek ismerem őket, de a tettes biztos nem ússza meg büntetés nélkül. Mogyoró kíváncsian megy oda a földön ülő lányhoz, hogy megnézze mi baja, én viszont nem vele foglalkozom, inkább Izával. A Puffskeint leteszem a földre, aki azonnal követi kis barátját a másik lányhoz. Azonnal kikérdezem Isidort, arról, hogy mi történt, de ahelyett, hogy válaszolna, elkezd parancsolgatni. Na álljon meg a menet, nekem ő ne parancsolgasson! - Hű... ennyire megváltoztam volna? régen ilyet sose gondoltam volna, most meg... Bár az is igaz, hogy régen nem eszem ágában sem állt volna, hogy prefektus legyek. De változnak az idők, és változom én is.
- Várj! Előbb kötözzük be a sebét! Hol a kötszer? - Láttam, hogy Evelin hozott kötszert, ezért is kérdeztem meg, s amint megkapom, gyorsan be is kötözöm Iza csuklóját. Most jól jön az a néhány dolog, amit anyutól eltanultam, szerencse, hogy ő orvos, és nem valami egészen más... Például ügyvéd. Egy ügyvéd mami is jó lenne, de jelen pillanatban az orvos maminak jobban örülök, így legalább el tudom látni a lány sebét, viszonylag gyorsan.
Míg én ezzel vacakolok, hallgatom Isidor meséjét a történtekről. Isteneeeem! Miért kell ezt? Jesszus... Csak ennyi hozzáfűzni valóm van gondolatban, mert a többi nyomdafestéket nem tűrő szavakat tartalmaz.
- Oh... Shimatta! Jesszus... Tudod, Iza Hajlamos arra, hogy kiüsse magát - most épp az évnyitóra gondolok, ott is szépen kiütötte magát. Gondolom a sok ember, és a stressz. Viszont itt most nem volt sok ember. De akkor mitől stresszelt be? - Na, most már vehetjük a gyengélkedőbe - mondom, mikor végzek a seb bekötözésével. - Ugye tudod, hogy ezt nem úszod meg büntetés nélkül? - nézek a srácra felvont szemöldökkel. Látom rajta, hogy megbánta, amit tett, de ez nem mentség.
Mikor odaérünk a gyengélkedőre, átadjuk Uff bácsinak Izát, majd Isi felé fordulok.
- A büntetésed részleteit majd bagolyban megkapod. Viszlát! - ezzel én ki is megyek a gyengélkedőből. A két szőrcsomót a kezembe veszem, és velük együtt megyek vissza a Levita toronyba. Nem gondoltam volna, hogy én valaha képes leszek ilyenre. Úgy látszik, még én sem ismerem magam eléggé.