Zsolti fiú

Az diák azért a vizsgák közeledtével hajlamos meglátogatni mindenféle könyvtárakat, tanulószobákat, már csak azért is, hogy megmutassa a többieknek, milyen kis szorgos, és hogy később elmondhassa, ha meghúzták egy tárgyból, hogy ő mindent megtett, hiszen a többiek is láthatták, hogy mennyi időt ült a betűk felett, amik amúgy csupa értelmetlen szavakat alkottak…
Vagy ha más nem, egy ilyen helyen kovácsolódik igazán a közösség, mikor együtt siránkoznak a tananyag felett, vagy netán törékeny lelküknek megnyugvást találhatnak a nebulók, mikor megtudják, társuk ugyanúgy nem tart még sehol az anyagban.
Leonie is ezen okok egyike miatt tévedt erre, meg hogy valaki azt mondta neki, közös készülést szerveznek Bájitaltanból. Az más kérdés, hogy vörös törpénk megint el van tájolódva, és az említett időpontja egy nappal ezelőtt volt. Semmi probléma nincsen itt, kérem szépen! Meglepetés azonban annál több!
Ahogy csizmaforma mamuszában (szokása kastélyon belül abban közlekedni), rozsdaszínű ruhában és vastag harisnyában belibben a helyiségbe, szinte azonnal megszólítja valaki. Meglepetten fordítja tekintetét a zsebében turkáló srác felé. Khm… így igazán cukrosbácsi benyomását kelti egy pillanatra, Leonie meg hirtelen azt sem tudja, hova forduljon. Hiszen a legutóbbi találkozásuk után olyan kínosan érezte magát, nem is beszélve arról, hogy a madarak csiripelték azt is, hogy a srác már kereste.
Vajon ha az újságot, amit a kezében szorongat, az arca elé emeli, és kisétál, mondhatja később, hogy nem vette észre? Igen, ő újsággal jár tanulni. Mármint csak azzal, semmi toll vagy pergamen. Könyv? Pláne nem!
-Áhh, szia! – Megembereli magát, és odaugrándozik a sráchoz. Oké, ő egy nagyra nőtt gyerek, vagyis hát még nagyra sem nőtt tulajdonképpen… és nem tud mit kezdeni egy ilyen közeledéssel, de most ezért bánjon gonoszul valakivel? Azt nem teheti.
-Köszi, jól! Jöttem tanulni. – Levágódik Zsolti fiúval szemben egy fotelba, majd körbenéz. Hát itt bizony nincs tanulócsoport. Egy pillanatig ráncolja a homlokát, majd megvonja a vállát.
-Vagyis… nem tanulni. – Vigyorodik el. – Pedig tiszta büszke voltam magamra, hogy majd most nekiállok végre. No, mindegy. Én megpróbáltam. – Ennyit a tanulásról. Amúgy sem a kedvence a téma. – Egyébként meg hoztam újságot, ha nagyon unatkoznék. Több oldalnyi tipp van benne „boszorkánykonyha” címen. Én meg úgysem tudok se sütni, se főzni. De majd most ebből kinézek valamit. Biztos akad egy-két fogás a mágiában, ami leegyszerűsíti az egészet, nem? – Valójában nem is hagyja szóhoz jutni Zsolti fiút. Így talán mindenki jobban jár.


Tegyél be a Könyvek, versek, novellák témába egy Húsvéttal kapcsolatos verset.
1 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Zsolti fiú

Pedig Leonie pont az a fajta, aki a fehér lovon érkező Szőke Herceget várja. Kevesebbel sosem elégedne meg. Jó, talán a fehér ló nem kikötés. Ömm… a fehér. Oké, a virág elmaradhat. Vagyis… nem, inkább maradjunk abban, hogy kell minden, de nem muszáj szavalnia. Persze nem baj, ha szépen, kissé archaikusan beszél… Reménytelen. Képtelen lejjebb tenni a mércét, de ez biztos a szülei hibája, amiért megengedték, hogy kicsi lányuk mesevilágban élje a mindennapjait, és sosem kólintották fejbe, hogy ha így folytatja, nem lesz belőle semmi.
-Hogy mi? – Egy pillanatra egészen elábrándozott, és mire feleszmél, egy rózsát nyomnak az arca elé. Pardon? Értetlenül bámul a virágra. Ezt meg megint miért kapja? Automatikus nyúl a rózsáért, de még mindig teljesen el van varázsolva, ez látszik rajta. Valahogy nem éri utol az eseményeket.
-Izééé… köszi, de őőő… - Erre most mit is mondhatna? Valahol mulattatja a dolog, meg kedvesnek is tartja, de leginkább ijesztőnek. Ez alatt a pár nap alatt sem szokott hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy valaki udvaroljon neki. Vagy csak azért nem tudja megemészteni, mert nem is akarja?
-Hallottam, hogy kerestél – Vigyorodik el egy pillanatra. Talán nem véletlenül nem adott életjelet magáról. Rémisztő ez a kitartás.
-Köszönöm a virágot – A kis naiv azt hiszi, hogy ez az, amit adni akart neki Zsolti fiú, és ennyivel el is intézték a dolgot. De nem! Hmm, ideje lenne felvenni a nyúlcipellőt? Tény, hogy nem üveg, meg nem lesz tőle hercegnő, de legalább gyorsan fog tudni futni, ami jelen helyzetben még jól jöhet.
-Mit is mondtam? – Erre igazán kíváncsi. Arra sem emlékszik, milyen színű bugyit vett fel reggel, pedig bizonyos időközönként még meg is nézi, nemhogy egy napokkal ezelőtti csevej benne maradjon a memóriájában!
-Jah, persze! Az ajándékok! Naná, hogy szeretem őket! Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik! – Jót derül rajta, hogy ez így fel lett most emlegetve. De minek? – A karácsony ezért a legjobb ünnep! Meg a születésnap is! – Imádja a felhajtást. Meg azt is, hogy olyankor összegyűlik mindenki, akit szeret. De ne higgyük, hogy ő csak egy kis önző vörös manó, hiszen adni pont ugyanúgy imád. Most miért is lett pont ennek ellenkezője megjegyezve?
-Mi a… ? – Feltérdel a fotelban a dobozka láttán. Na, ne már! Szokás egy tizenöt évesnek megkérni a kezét? Hiszen nem is vár gyereket! Azt a háromfejű kutya mindenit! Hát erre ő nem mondhat igent! Hol a fél térdre ereszkedés meg minden nyálas, de elvárt dolog? Jaaa, hogy egy medál fülbevalókkal! He… hehe. Majdhogynem túlkombinálta a dolgot egy fél pillanat erejéig.
-Ezt most… őmmm… - Nagyon ügyes gyerek ez a Zsolti fiú: egy oklevelet simán megérdemel, amiért elérte a kis vörösnél, hogy alig találja a szavakat. Pontosabban, amiket talál, inkább nem mondja ki hangosan, nehogy lerombolja a szépen felépített képet magáról.
-Én ezt nem fogadhatom el! – A belső hang nyilván azt sugallja, hogy vágja zsebre, és rohanjon el vele, de ezt nem teheti. Vagy mégis? Áhh, nem. De hiszen mániája a fülbevaló, és ilyenje még nincs… megrázza fejét, és levakarja arcáról a vágyakozó kifejezést. Nem használhatja ki ezt a szerencsétlen fiút. Minek is kell neki ilyen szerelmi szálba bonyolódnia? Ez mindent csak megnehezít. Egy szimpla baráttól simán elvenné, a nyakába ugrana, satöbbi. De Zsolti fiú elég egyértelműen a tudtára hozta, hogy többet szeretne. Így ilyet nem tehet vele. Vagy igen? Nem! Az bíztatásnak számítana.. Vagy nem? Atya gatya! Elköltözik Pán Péterhez, ott a sok pelenkás között biztos nem lenne ilyen gondja.
 -Tényleg megleptél! – Vigyorodik el. Talán a legkönnyebb, ha magát adja, és ezt is olyan gyermeki könnyedséggel veszi, mint minden mást az életében.
-De nincs névnapom, hogy ilyet kaphassak! Ugyan már, ne csináld! – Végül csak elneveti magát.
-Óóóigen… a Valentin napi bál! – Nem tudja, hogy most magát vagy a srácot csapja izomból homlokon.
-Oda… már elhívtak. – Füllent rezzenéstelen arccal. Most mit tehetne? Totál bepánikolt. Ezt a helyzetet képtelenség könnyedséggel kezelni. Még hogy ő és egy fiú együtt! Ne már! Még csak tizenöt éves, nem hajthatja igába a fejét egy kapcsolatban!

Zsolti fiú

-Ömmm. – Még mindig kétkedve néz az ékszerre. Most komolyan! Zsolti fiú nem viccel, ez egyszer biztos. De hogy a ménkűbe akarhat valaki valamit ennyire? Látszik, hogy ifjú hölgyünk sosem volt szerelmes, mert nem tudja értelmezni ezen érzelmeket. Legalábbis úgy biztosan nem, hogy felé irányulnak. Vannak még fura emberek, ezt bizonyítja az is, hogy pont ő lett a kiszemelt.
-Én ezt akkor sem fogadhatom el – Mert az olyan lenne, mintha ígéretet tenne a srácnak. Isten ments! Már attól is elnyomottnak érzi magát, ha megpróbálja elképzelni, milyen lenne egy kapcsolatban. Gyermeteg érzelmi szintjén képtelen máshogy látni a dolgot. Mintha Zsolti fiú megpróbálná betuszkolni egy karámba. Ez az ötlet pedig nagyon nem tetszik neki. Bár biztos jó dolga volna, ingyen kvártély, minden nap kapna friss szalmát maga alá, és szénát, hogy egyen…
-De azért tényleg nagyon aranyos Tőled – Vigyorodik el, miközben visszaszolgáltatja a dobozt. – De apukám mindig azt mondja, hogy ki kell érdemelni az ajándékokat. Tudom, hogy már a puszta létezésem is rászolgál, de hát mégsem jó ez így… - Próbálja elviccelni a szituációt, hogy kevésbé legyen kínos. Hogy a fiúkát ez hogyan érinti… nos, hölgyünk leginkább saját kusza gondolataival van elfoglalva.
-Őőő… igen. Hát akivel megyek… - Dehogy megy! Na jó, igazából először azt tervezte, hogy besompolyog egy adag kukoricával és egy kivágott tv formával, leül, és csak figyeli a párocskákat. Úgyis régen járt már a nagymamájánál, és hiányoznak neki a romantikus filmek, ez remek lehetőség lett volna. De így, hogy most el kezdett kamuzni. Hogyan állíthatna oda egyedül? Talán inkább el sem megy, és keres helyette valami más mókát. Esetleg lemegy a manókhoz, és elkezd nekik Valentin napi szívecskéket osztogatni, hogy ők is örüljenek.
-Az egy óriási medve. Mármint olyan ijesztő… meg nagy. – Ki más juthatna eszébe hirtelen, mint egyetlen tanítványa? Az ő fülébe úgysem fog eljutni ez az információ, hiszen meg sem értené. Ha mégis, akkor majd bocsánatot kér. Vagy elmenekül a hatalmas tenyere elől, mikor le akarja csapni.
-Én nem mernék neki semmi olyat mondani, ami felidegesítheti. Mert mondjuk itt egy légy… - Eljátssza, hogy lecsapja az említett rovart. – Na, ez a légy voltál Te.. vagy én. – Valójában jót mulat saját érthetetlen eszmefuttatásán. De lehet, hogy nem is kéne jobban belebonyolódnia a témába, így inkább gyorsan vált. Témát.
-Óóó, azon még nem is gondolkodtam! Olyan messze van még… de szeretnék hazamenni pár napra, mert nagyon hiányoznak már. És a bátyám megígérte, hogy elvisz valahová! Azt nem mondta meg, hova, de már alig várom! Ezzel húzza az idegeim már karácsony óta. – Tudni való, hogy Leonie hatalmas gyengéje a kíváncsiság. Ha valamit csak úgy meglebbentenek előtte, de nem árulják el a folytatást, az az őrületbe tudja kergetni.
-De végül is.. részben itt is maradnék, mert ezen a helyen mindig történik valami érdekes. Nem is tudom… - Egy pillanatra mérlegeli a lehetőségeket, majd megvonja a vállát.
-Te mész vagy maradsz? – Érdeklődik immár ismét nagyon derűs hangulatban.

Zsolti fiú

-Egészen biztos, hogy nem fogadhatom el! – Bólint határozottan. Még akkor sem, ha a saját neve áll rajta. Persze így nehéz azt ajánlani, hogy esetleg ajánlja fel valami másik lánynak a iskolában. Bár ki tudja… akad még itt Leonie? Leon biztosan. Esetleg neki, és majd ráfogják, hogy becézve lett a feliratban… Ekkor valami kirepül az immár nyitott ablakon. Mi van? Először elkerekednek a szemei. Csak nem akkora a harag, hogy inkább kivágja az ékszert az ablakon? Ezután pedig általában az elviharzás jön. Legalábbis a brazil szappanoperákban José-Gonzales-Alejandro-Javier tuti ezt csinálná.
-Kincskeresőset akarsz játszani? – Vidul fel annyira, hogy még nevetni is elkezd. – De jó, de jó! Játsszunk kincskeresőt! Legyünk ereklyevadászok! – Egy pillanatra rákattan a témára. De csak egy pillanatra.
-De ezt most miért csináltad amúgy? – Miután Zsolti fiú nem rohant el sértődötten, tényleg nem érti, mi van. – Mondjuk, ha valaki megtalálja, biztos örülni fog neki. – Komolyan elhiszi, hogy a srác képes volt elhajítani azt. Mi mást is hihetne, elvégre elég naiv természet.
-Hát talán nem olyan bundás, mint egy medve, de majdnem – Vigyorog továbbra is. De közben az ablak felé pillantgat. – Most komolyan, nem sajnálod? – Nyilván nem képzeletbeli partnerére gondol, hanem az ékszerre. Mert oké, hogy ő nem fogadhatja el, de attól még szép volt, és nem lett volna szabad így elhajítani.
-Utazgatni? Hát az egyedül tényleg nem jó. Meg aztán… a szüleid elengednének egyedül? Engem biztos nem… - Morfondírozik hangosan. Nem csoda, hiszen még olyan fiatal. Meg aztán kész katasztrófa a hölgyemény. Mindig kell valaki, hogy felügyeljen a testi épségére.
-És mi van akkor, ha egyszer találkozol egy Leonie nevű lánnyal, akinek odaadhatnád azt a medált? - Minduntalan visszatér erre az ékszer témára. Nem azért, mert meggondolta volna magát, hanem mert nem helyesli, hogy csak úgy kidobáljunk ezt-azt az ablakon.

Zsolti fiú

Zsolti fiúnak azért még van mit tanulnia a manipulációról. Merthogy Leonie a legkevésbé sem érez feszültséget az ékszer miatt, csupán nem tudja mire vélni ezt a viselkedést. Már alapból azt sem tudta hova rakni, hogy a srác adni akart neki egy medált. Ráadásul ilyen személyeset. Kakukk! Hát maximum akkor volna ez helyes, ha együtt lennének, nem? Így a legkevésbé sem… de már úgyis mindegy. Vagy?
-Ebben igazad van. Akkor sem fogadhatnám el, de ezt már túltárgyaltuk – Néz nagy szemekkel a fiúkára. Ő is tud makacs lenni, ha már itt tartunk. A döntését semmi áron meg nem változtatná, ha egyszer meghozta. Na jó, ez persze nem igaz… csak jelen esetben.
-Ömm… végül is Te tudod… de szerintem hasznosíthattad volna még. Vagy visszavinni, vagy csak… hát igazából… fogalmam sincs – Vigyorodik el. Mázli, hogy már megoldódott a probléma. Bár azért egy pillanatra elgondolkodik a hallottakon. Még hogy visszakerülne hozzá? Tény, hogy nem rohangál túl sok Leonie az iskolában.
-Ezt nem teheted! – Panaszkodik. – Ez így nem fair. Bár akkor odaajándékozhatom a megtalálónak… - Vigyorodik el – És így mindig emlékezni fog rám, bárki legyen is az. Ohh, de csodás. – Ingatja a fejét. Talán jobb lenne, ha lelépne. Ilyen nyomás alatt a maradék értelmes gondolata is eltűnik a süllyesztőben. Rossz hatással van rá ez a Zsolti fiú.
-De én nem kértem, hogy ékszert vegyél nekem! Mégis ki tesz már ilyet? – Kel ki magából, igazán gyermeteg haraggal a szívében. Nem érti, mit akar tőle ez a srác, mert olyan nem létezik, hogy valaki pont belé zúgjon. Az annyira abnormális dolog volna!
-Nincs kérdésem – Rázza meg dacosan a fejét. Nem szokott sűrűn kiakadni, de ez a szerelem téma meghaladja az ő szintjét.
-Csak, ha legközelebb találkozunk, ne lepj meg semmivel. Az bőven elég lesz, de komolyan. – Hátratúrja a szemébe lógó vörös tincseket, és kibámul az ablakon. Most mégis mit kezdjen Zsolti fiúval? Mennyivel egyszerűbb volna, ha belátná, hogy ők ketten csak játszópajtások lehetnek. Nem való egy gyerek lelki világát felkavarni.