A tanulószobába lépve hirtelen tompa csend vesz körbe, mintha egy láthatatlan buborékba léptél volna bele, amely kizárja a felesleges zajt. Az első néhány pillanat után azonban a füledet szorító némaság kellemessé válik, hiszen a leghatékonyabban így lehet jegyzetelni és memorizálni a tananyagot.
A halványkékre festett falak mentén végig szellős könyvespolcok vannak rögzítve szemmagasságban. Találsz itt minden jót. Balra az egyik polcon egy termetes pennatartóban különböző méretű pennák a feledékenyeknek, kicsivel arrébb pergamentekercsek a kapkodóknak, valamint fekete, kék és piros tinta azoknak, akik 'épp most fogytak ki' minden tintaféléből. A tágas ablak párkánya elég széles ahhoz, hogy pihenésképpen el lehessen ücsörögni két komolyabb feladat között. Az ablak előtt kényelmes zöld fotelok és barna babzsákok vannak, nem sokkal arrébb - kicsit közelebb az ajtó melletti könyvespolcokhoz -, pedig kényelmes székek egy szép, de puritán díszítésű asztal körül mindazoknak, akik nem szeretnek összekucorodva írni.
A hely szelleme nagyon hívogató. Nincs olyan nagy nyüzsgés, mint a könyvtár egyes részlegeiben, sem a klubhelyiségekben.

Egy teljesen nyugodt, csendes hely - ez volt minden, amire Sára vágyott, amióta csak ide érkezett. Hiába, nem volt az a szószátyár típus és egyszerűen muszáj volt találnia egy olyan kis zugot magának, ahova néha elvonulhat és a gondolataival lehet. Ehhez tökéletes segítségnek számított egy vázlatfüzet és némi szén, grafit.
Szokás szerint a mappáját a vállára akasztotta, ezzel indult felfedezésre, bár egy ideig csak céltalanul bolyongott a kastélyban. Minden olyan új volt, magába kellett szívnia az első perceket. Szinte tudta, hogy egyszer majd mosolyogva fog visszagondolni erre az időszakra, ha már elég ideje itt lesz. Miért? Hát, egyszerűen mert elég jól ismeri magát és előre tudja, melyek azok a pillanatok az életében, amik távolról meghatározónak tűnnek majd. Van, hogy téved ezzel kapcsolatban, de nem jellemző rá.
A tévedés, a bénaság amúgy sem jellemző Sárára, egyáltalán nem az a bukdácsolós szerencsecsomag, mint az emberek java. Talán ezért barátkozik nehezen, nehéz olyan határozott személyiséggel bánni, mint az övé. A sok sétálgatást nem szerette, sem ezt a keresgélést, kezdtek megfájdulni a lábai... nem volt éppen egy fitnesz lady a reklámokból, még csak erőltetett mosolyt sem varratott fel az arcára ennek érdekében.
Még ha a tanulószoba nem is volt a legtökéletesebb búvóhely, amit el tudott képzelni, de jelenleg megtette. Unta a keresgélést, a járkálást. A karja alatt pihenő lapok szinte égették az oldalát, bűn volt üresen hagyni, amikor ennyire nagyon _akart alkotni. Szóval benyitott a kis szobába, csak egy fiatal diák volt bent, de már éppen pakolt. Sára egy pillantást vetett rá zöld tekintetével, aztán hirtelen gyorsabban pakolt és sietős léptekkel távozott is. Talán csúnyán nézett volna rá? Nem akart minden áron ijesztő lenni, úgy tűnik, mégis sikerült.
Nem igazán érdekelte a lány, megvonta a vállát, majd a kellemes helyet kereste. Végül két fotelt egymás felé fordított és összetolta őket. A rögtönzött fekvőhelyet pillanatok alatt kihasználta, elfeküdt, lábait felhúzta. A rajztábláját a combjainak támasztotta, fejét lehajtotta, kezébe vette a ceruzát. Kicsit gondolkodott, a levegőben megállt a keze, majd elengedte a realitásokat, a valós világot az elméje. Egyszerűen szárnyalni kezdett, a keze pedig követte az utasításokat. Ő maga közben gondolkodott - mindenfélén.
Új élet, újrakezdés, új iskola, Noel, Andrew... rengeteg dolgot kellett átgondolnia és mégsem érezte, hogy összenyomnák. Nem érzett mázsás súlyt a vállán. Miért nem? Mert éppen nem volt ideje foglalkozni a gondjaival, az élettel, jelenleg egy dolgot csinált, de azt istenigazából: Szabad volt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=251172#post251172][b]Ombozi Sára - 2014.03.12. 16:22[/b][/url]

Egy teljesen nyugodt, csendes hely - ez volt minden, amire Sára vágyott, amióta csak ide érkezett. Hiába, nem volt az a szószátyár típus és egyszerűen muszáj volt találnia egy olyan kis zugot magának, ahova néha elvonulhat és a gondolataival lehet. Ehhez tökéletes segítségnek számított egy vázlatfüzet és némi szén, grafit.
Szokás szerint a mappáját a vállára akasztotta, ezzel indult felfedezésre, bár egy ideig csak céltalanul bolyongott a kastélyban. Minden olyan új volt, magába kellett szívnia az első perceket. Szinte tudta, hogy egyszer majd mosolyogva fog visszagondolni erre az időszakra, ha már elég ideje itt lesz. Miért? Hát, egyszerűen mert elég jól ismeri magát és előre tudja, melyek azok a pillanatok az életében, amik távolról meghatározónak tűnnek majd. Van, hogy téved ezzel kapcsolatban, de nem jellemző rá.
A tévedés, a bénaság amúgy sem jellemző Sárára, egyáltalán nem az a bukdácsolós szerencsecsomag, mint az emberek java. Talán ezért barátkozik nehezen, nehéz olyan határozott személyiséggel bánni, mint az övé. A sok sétálgatást nem szerette, sem ezt a keresgélést, kezdtek megfájdulni a lábai... nem volt éppen egy fitnesz lady a reklámokból, még csak erőltetett mosolyt sem varratott fel az arcára ennek érdekében.
Még ha a tanulószoba nem is volt a legtökéletesebb búvóhely, amit el tudott képzelni, de jelenleg megtette. Unta a keresgélést, a járkálást. A karja alatt pihenő lapok szinte égették az oldalát, bűn volt üresen hagyni, amikor ennyire nagyon _akart alkotni. Szóval benyitott a kis szobába, csak egy fiatal diák volt bent, de már éppen pakolt. Sára egy pillantást vetett rá zöld tekintetével, aztán hirtelen gyorsabban pakolt és sietős léptekkel távozott is. Talán csúnyán nézett volna rá? Nem akart minden áron ijesztő lenni, úgy tűnik, mégis sikerült.
Nem igazán érdekelte a lány, megvonta a vállát, majd a kellemes helyet kereste. Végül két fotelt egymás felé fordított és összetolta őket. A rögtönzött fekvőhelyet pillanatok alatt kihasználta, elfeküdt, lábait felhúzta. A rajztábláját a combjainak támasztotta, fejét lehajtotta, kezébe vette a ceruzát. Kicsit gondolkodott, a levegőben megállt a keze, majd elengedte a realitásokat, a valós világot az elméje. Egyszerűen szárnyalni kezdett, a keze pedig követte az utasításokat. Ő maga közben gondolkodott - mindenfélén.
Új élet, újrakezdés, új iskola, Noel, Andrew... rengeteg dolgot kellett átgondolnia és mégsem érezte, hogy összenyomnák. Nem érzett mázsás súlyt a vállán. Miért nem? Mert éppen nem volt ideje foglalkozni a gondjaival, az élettel, jelenleg egy dolgot csinált, de azt istenigazából: Szabad volt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=251272#post251272][b]Naphegyi Máté - 2014.03.12. 17:52[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=251302#post251302][b]Ombozi Sára - 2014.03.12. 18:36[/b][/url]

Amikor az ajtót valaki kinyitotta... várjunk, a feltépte kifejezés helyesebb lenne a helyzetre. Szóval, amikor valaki feltépte az ajtót, Sára hirtelen zuhant vissza a valóságba, megremegett a keze és egy mozdulattal törte el a ceruzája hegyét a lapon, emiatt pedig egy pillanat alatt képes lett volna kiabálni. Szinte érezte, ahogy az indulatok a torkában összegyűlnek és szép, obszcén szavakba rendeződnek, de úgy döntött, visszafogja magát. Ebben igazán volt, egy nagy nyeléssel szépen visszaküldte a gyűlölködést a gyomrába, majd megemészti vagy kiereszti később.
Aztán a delikvens becsukta... vagyis inkább bevágta az ajtót maga mögött. Erre már ő is összerezzent, kifújt egy nagy levegőt és lehunyta a szemeit. Amikor kinyitotta őket, zöldjei kegyetlenek voltak. A fiú hamar Sárára vigyorgott, ő pedig egy láthatóan erőltetett bájmosollyal díjazta a csodálatos belépőt. Na biztos, hogy nem ez lesz az állandó kis rajzolós helye. De mélyebbre csúszott a fotelekben, hogy a srác - akit első benyomásra szimplán parasztnak titulált - nyugodtan tehesse a dolgát és hagyja őt békén. Olybá tűnt, el is felejtheti a kis malőrt, szerzett egy új ceruzát, de mielőtt még újra nekikezdhetett volna, hátrahajtotta a fejét, a kíváncsiskodó srác arcával találta szemben magát.
Egy pillanatig nézte, alaposan megrágta a gondolatokat, vajon jó döntés-e azonnal elküldeni meleg éghajlatra, vagy netán, ha tényleg érdeklődik iránta, meséljen a rajzáról. Nehéz helyzet volt, igazából mindkettőhöz lett volna kedve, nagyon is.
- Ami éppen jön. Ez egy madaras csendéletnek készül.
A jövő idő abszolút helyes volt, hiszen még csak a vázlata sem volt teljesen kész és amúgy is, a festésben gyakran jobban ki tudott teljesedni. Így ceruzával csak vázlatokat alkotott, amiket később festékkel életre keltett, megelevenített, lelket öntött beléjük.
És ha már a fiú érdeklődött iránta, őt miért ne érdekelhették volna az indítékai? Senki nem születik ormótlannak, legalábbis ő szentül hisz benne.
- És te amúgy mindig elefántként közlekedsz, vagy csak engem tiszteltél meg vele, hm?
Amikor a kérdések elhagyták a száját, már inkább nem őt nézte, visszapillantott a rajzára, húzott pár vonalkát, hogy elfedje az előző malőrt, amit a fiú megjelenése okozott.
Ha eleinte harapósnak is tűnhetett, Sára nem volt olyan maradi, hogy valami felhúzza, aztán éjt nappallá téve azon puffogjon. Nem, egyszerűen legyintett, túlélte a fiút, egyelőre. Bár volt egy olyan érzése, hogy ez még csak a kezdet.
- Unalmadban kezdesz el társalogni idegenekkel vagy ez a perverziód? - Tette fel további kérdését, ami rajzolgatás közben eszébe jutott.