[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=826636#post826636][b]dr. Reece Laines - 2021.02.21. 16:57[/b][/url]

Elvetemült húsz évesként az ember nem gondolkodik azon, hogy benne van a pakliban, esetlegesen, hogyha felnő, akkor bizony találkozhat azokkal az emberekkel, akik akkor a mindennapjai részei voltak. Maradjunk annyiban, hogy velem is ugyanezt történt. A férfi felhívott, időpontot egyeztettünk, majd a neve tudása nélkül - biztos elhangzott, de hogy nem emlékeztem rá, az is biztos - tettük le a telefont. Ennek okán történhetett meg, hogy ahogy Vera bevezette az irodába a férfit, szemöldököm került az égbe, a döbbenet ült ki arcomra, azonban hamar váltotta fel a hitetlen nevetés, ahogy felálltam székemből. A felismerés villámcsapásként ért, mert ugye húsz évesként nem gondolkodsz a régen történteken, azóta pedig annyi idő eltelt, hogy el is felejted, erre itt áll az irodádban puccba vágva. Hamar lerendeztük azt, amiért jött, jöhettek a nosztalgikus - valahol igencsak zavarba ejtő (már akinek) - pillanatok átbeszélése, ami odáig vezetett, hogy újabb találkozót beszéltünk meg a régi szép idők emlékére.
Lábaimat az asztal alatt kinyújtva terpesztem szét, fejemet kissé hátra biccentve lögybölöm whiskymet a pohárban, amíg Ruben visszaér. Homályos emlékeim vannak arról, amik akkor történtek, fiatalok voltunk és rohadtul elvetemültek, mintha nem lenne holnap, és valószínűleg el is hittük, hogy nincs, mert a következményekkel nem számolva mentünk bele minden baromságba, amit lehet már kétszer átgondolnánk. Talán ezért volt meglepő, ahogy Ruben belibbent az irodába egy teljesen új ember képében, mint ahogy én megismertem és ahogy útjaink is elváltak egymástól. A sors fintora, hogy egy ilyen kisvárosban találkozunk ismét, de ha a lehetőség már itt van, akkor nem fogom elszalasztani. Még Reina is büszke volt rám, amiért nem kellett rugdosnia, hanem elindultam magamtól.
- Ch - esnek barnáim Rubenre. - Ez akkor sem volt akadály, ahogy most sem az - viszonzom a vigyort, csak én egy visszafogott kacsintást is megengedek mellé, ahogy poharamat koccintom övének. Az biztos, hogy semmit nem változott az eddigiek alapján, bár, ki tudja? Lehet csak engem tisztel meg az emlékekre azzal az oldalával, amit megismertem. - Kösz a meghívást, rám fér egy jó ivászat - vigyoromból lesz mosoly, mielőtt folytatnám. - És ja, rohadt váratlan volt. Elárulhatnád mit keresel itt, valahogy nem illesz az ország összképébe - ahogy emelem poharamat emelem el arról mutatóujjamat, hogy végig mutassak rajta, majd aprót kortyoljak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=827169#post827169][b]dr. Reece Laines - 2021.03.05. 23:29[/b][/url]

Vajon a múlt meddig szeretné azt a csúnya játékot űzni, hogy személyek formájában fel-felbukkan az életemben? Olyan időszakokat idéz fel egy-egy újonnan feltűnt ember, amit azt hittem, hogy örökre magam mögött hagytam, abban a városban, amit évekig nevezhettem otthonomnak. Soha nem menekültem a múltam elől, minden tettemért vállaltam és vállalnám a felelősséget a mai napig - milyen képmutató vagy. Olyan hirtelen hal el az aprócska sugallat, mint ahogy felbukkan, így a múlt képei vehetik át ismét a helyét. Csalóka kérés, hiszen a múlt akkor és ott bukkan fel, amikor nem szégyelli, és eddig nagyon úgy tűnik, hogy az én múltamnak nincs szégyenérzete. Ahogy akkoriban, mikor az előttem ülővel boldogítottuk a londoniakat, nekem sem volt. Változnak az idők, immár teljes pompámban ülhetek előtte, olyanként, aki össze sem hasonlítható az akkori énemmel, pedig… már akkor tudtam, hogy mi akarok lenni. És mi leszek.
Kényelembe helyezi magát, így van időm végig mérni. Nem kellemetlen, szinte már észrevétlen mozdulat, ahogy aranyló barnáim járnak egyszer fel s le rajta. Teljesen más ember. Formáltak rajta az évek, de azt a vigyort, ami ismét arcát ékesíti, még mindig letörölném onnan, ahogy anno is tettem volna. Rendben, legalább ebben változott. - Ha alkalmam van rá, szeretem most is nagyobb kanállal habzsolni azt, amire lehetőségem van - emelem barnáimat a plafonra a kacsintás után. Ruben akkor is azon emberek közé tartozott, akiknek felesleges volt hazudni. Megtanultam a hazugság hiteles előadásmódját, így szemrebbenés nélkül hitetem el veled, hogy te ölted meg azt a nőt, nem pedig a véres ruhás férfi, aki melletted áll, de vele miért tenném? Életem legcsúnyább korszakába csöppent bele, újat pedig aligha tudok neki mutatni.
Fejemet ingatom a megállapításra, ahogy tekintetem esik vissza rá. Nem csűröm és csavarom, nem megyek bele jobban. Nem azért jöttem el, hogy a munkámról beszéljek, elég időt tölt ki a mindennapjaimból, hogy egy ilyen alkalommal kellően hagyjam figyelmen kívül. Ahogy érdemli. - Hihetetlen, hogy üzleti ügy miatt telepedtél meg valahol, mert azt mondták - nevetgélek egy sort. - Rád sem ismerek, Weiss. Megöregedtél volna? - kérdőn rebben meg szemöldököm a pohár mögött, aprót kortyolok, miközben a poharat veszem el ajkaim elől vigyorom csak szélesedik. Megforgatom szemeimet. Még, hogy én nem illek a képbe, kérlek…
- A húgom ide szeretett volna jönni tovább tanulni, szóval eleget tettem a kérésének. A Bagolykő teljesen megfelelt az elvárásainak, így… - emelem fel kissé karjaimat és mutatok körbe. - Most itt vagyunk, bár megmondom az őszintét nehezen szokok hozzá ahhoz, hogy mindenki leszólít és beszélget velem, mintha évek óta itt lennék. Ez valami különös, magyar szokás lehet? - látszólag merengek el a kérdésen, ám pillanatokon belül zizzen tekintetem a pultosra és emelem meg felé üres poharamat. Elbűvölő mosollyal mutogatom neki, hogy egy üveggel legyen szíves, majd fordulok vissza Ruben felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=829087#post829087][b]dr. Reece Laines - 2021.04.06. 17:21[/b][/url]

Bírom a váratlan találkozásokat, főleg olyan emberekkel, akiket még bírtam is anno. Leginkább az olyanokkal történő találkozásokat preferálom én is, mint a legtöbb ember. Egy kis nosztalgia soha nem árt, már csak azért sem, mert Ruben ugyanolyan elvetemült volt - ha nem elvetemültebb -, mint én. Van miről beszélnünk, van mit felemlegetnünk, amik igenis a kellemes témákba sorolhatóak, még, ha valaki nem is szívesen hallgatná őket. Vagy nem szívesen mesélném el neki. A húgom az utóbbiba tartozik. Nem kell tudnia, hogy a bátyja mikre nem adta a fejét, amikor egyetemre járt.
- Jó, figyelj, ha szeretnéd, akkor eljátszom neked a komoly és humortalan ügyvédet. Napi szinten kell szerepet játszanom, most is menne - sajnos vagy nem sajnos, de erről is szól az ügyvéd lét. Meginoghatatlannak kell tűnnöd minden alkalommal, határozottságot kell sugallnod, bizonyos esetekben, még ha azt a szíveden is viseled, érdektelennek kell lenned, mert megkövetelik tőled. Nincs helye érzelmeknek, ha azt az ügyfél nem kívánja úgy, márpedig az én ügyfélkörömben kevés olyan van, aki megköveteli tőlem az érzelgősséget.
- Őszintén szólva, valamikor hiányzik a londoni pörgés. Vagy a new yorki, szóval megértelek - merengek el mosolyogva pár pillanatig. Semmi nem fogható ahhoz, amikor mindegy melyik órában mész ki nappal vagy éjszaka, de az élet zajlik, mintha az idő nem is számítana senkinek. Ez a pörgés tartott életben, amiről önként mondtam le, hogy Reinának jó legyen. Biztos vagyok abban, hogy megérte. - A gyönyörű jellemednek, annak! - nevetek fel jóízűen. - Bár meg kell hagyni, valóban komolyodtál, és tudod hova dugd fel az öregséged - nevetek tovább, majd állok neki ecsetelni a nagyon izgalmas történetet arról, hogy hogyan kerültem ide. Kicsi ez a világ. Talán túlságosan is kicsi, de éppen most nem bánom annyira. Legalább egy ismerőst már sikerült összeszednem, ami nem is rossz arány.
- Van híre az iskolának is - ingatom meg fejemet. - Reina el akarta hagyni az országot is, miután a szüleinket meggyilkolták. Tudod… nincs több elvárás az aranyvérű lány felé, így a lehető legmesszebb akart jönni - vonom meg vállamat. Arcom érzelemmentes, nem véletlen. Nincsenek bennem különösebb érzelmek immár aziránt, hogy a szüleinket elvesztettük. Anyám halálát nehezen ugyan, de végül sikerült elfogadnom, míg Maximilian sorsa sosem hagyott még ennyire hidegen. - Aha, akkor ezek szerint a para nézésedet nem engedted el. Az már régebben is ment, tovább fejlesztetted? Lehet nekem is ezt kéne bevetnem, ha az elbűvölő mosolyom bevonzz mindenkit - vigyorodom el szélesen, majd töltöm újra immár az üvegből poharamat, amit pillanatok alatt hoztak az asztalunkhoz, és iszok egy apró kortyot.
- Csak örülni fog, hogy leittam magam a picsába, mert legalább kimozdultam otthonról - nyammogok kicsit. - Nem viccelek, csoda, hogy a lakásból nem rugdosott már ki, mielőtt indultam volna - rázom meg fejemet hitetlenül, miközben halkan eresztem ki a nevetést.