Ha már egyszer elhívott, hogy ünnepeljük meg a születésnapomat és nem mellesleg megírta, hogy öltözzek ki, úgy döntöttem megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból. A karaokenál is bevált és mostanra már ő is tudja, hogy aznap jól éreztem magam. Meglepően jól. Ez mégsem jelenti, hogy a ma ne fulladhatna katasztrófába, vagy zárulhat kardiológussal. Nem normálisan ver a szívem, amikor megpillantom az ingben, amit visel. Diszkriminálok néhány gondolatot, mikor… bókol. Meglepettségemet próbálom palástolni, valahol furcsán érzem magam mert nagyon ritkán szoktam nekem ilyesmit mondani, és most még Ő mondja. Megállítom kezemet, ami azonnal szoknyámat kezdené birizgálni és halvány mosollyal biccentek neki amolyan köszönetképpen. - Amíg nem üzentél már majdnem, ismétlem - emelem meg ujjamat - majdnem felvettem azt az idióta pólót - ezt persze ő és én is tudjuk, hogy nem igaz.
- Ahova megyünk, ott unalmas lesz? - Egyáltalán nem vagyok megelégedve a válasszal, amit kapok és nem teljesen értem, hogy mit akar vele mondani. Nem is hagyom annyiban, mert út közben a témák között még vissza-visszakanyarodok, hogy elmondjam a legújabb teóriámat. Aztán megérkezünk a vonatállomásra. Mi a fene? - Kiöltözött kalauzok leszünk? - cinikus a kérdés, mikor már lépünk is fel a szerelvényre. Nem izgulok kevésbé attól, hogy nem tudom még mindig mi lesz a program. A kabinba azonnal résnyire nyitok ablakot, hogy a műbőr, a por és a fém dobozos szemetesláda által kreált bűz kiszellőzzön, csak aztán ülök le. Tökfej felteszi a kérdést, elakad a levegőt, mert nem igazán szeretném megválaszolni, azzal úgy olvadok bele a támlába, szinte eggyé is válok vele. Mikor újra megszólal jobban felé fordulok és visszafogottan visszamosolygok rá. - Vagy úgy! Szinte semmit nem tudok, de kötelező lesz jól érezni magam - bólogatok lassan, majd értetlen nézek rá. - Oké, a társaság lehetne rosszabb - vonok vállat és kapásból túl sok ember eszembe is jut. Elmosolyodom és a táskám pántját kezdem kezeimmel piszkálni. - Kíváncsi leszek - sandítok felé, majd jut eszembe! - Tényleg… hogy sikerült a művészeti vizsgád? - furdalja az oldalam mióta csikorgó cipővel rohant el.

Én megmondtam: mindketten tudjuk, hogy tényleg nem vettem volna fel. Viszont számítottam rá, hogy ettől jobb kedve lesz, vagy megsértődik amiért nem vettem tényleg fel, mikor annyira “szuper” ajándékként kaptam tőle. Igazából rengeteg kimenetele lehetett volna - lásd a korábbi gondolataim - mégis bevált és nevet, amitől én is némileg könnyedebben mosolyodom el és haladok mellette. De hova megyünk? Nekem nem lesz unalmas, de neki igen? Miért lep meg, elvégre az én születésnapom van, ez a felállás normálisnak tűnik. De biztos nem könyvesboltba visz így felöltözve. Ugye, nem? Volna még egy pár kérdésem, idővel talán a válaszokat is megkapom rájuk.
- A kalauz mindjárt hoz egy takarót is - halkan motyogom, míg elfekszik, majd térek ki a társaságomra. Tulajdonképpen el sem képzelem Kendét és magamat egy kabinban, mert semmi értelme, mikor tíz perc után kimennék. Az a tíz perc is a kitartásomnak köszönhetően annyi. Nincs az a párhuzamos univerzum ahol ez megtörténhetne, de neki miért éppen a legjobb barátja jutott eszébe? A fiúk furcsák. - Ezt nem gondoltad át. Biztos szeretnéd, hogy azután veled beszélgessek? - kérdezem apró szórakozott mosollyal lepillantva a Tökfejre. Szerintem nem a válasz és ez tisztább tény, a vonat ablaküvegénél, az egyszer biztos. - Nagyjából olyan lennék, mint mikor izomlázam volt az úszás után.
- szép napok voltak. Remek volt minden perce...
- Jaj, Móric! - fordítom el róla fejem amíg fintorogva közbeszólok a prasnya hasonlatra. Óvakodva hallgatom a történet folytatását, majd bólintok aprókat. Talán abban hasonlítunk, hogy ki tudjuk magunkat magyarázni a meleghelyzetekből, akkor is, ha a módja nagyon is különböző. - Fogadni mertem volna rá, hogy elkéstél. De arra is, hogy attól még átmész - követve tekintetét nézek ki arra amerre ő. - Ismerem a barátságos vitáidat - szemöldököm emelkedik meg. A barátságtalanról is van némi fogalmam és az nem probléma, hogy a vizsgaelnökkel inkább nem az utóbbiba kezdett bele. Szerencsére és szerencsétlenségemre, nem hülye. Kíváncsi gondolat szökik a fejembe, ajkamba harapok mielőtt kiböknék hirtelen, töprengek, de mégis felteszem. - A szüleid mit szólnak hozzá, hogy a művészeti suliba jársz? - kérdezek ismét, méghozzá elég személyeset.

Teljesen el van tévedve, ha azt hiszi harminc métert átkiabálnék neki. Még sonorussal sem. Lenne nekem annál jobb dolgom is, majd maximum később foglalkoznék vele. El sem hiszem, hogy fejben, hipotetikusan mérlegelem miért nem kiabálnám le. Aztán megszólal és elnyílt ajkakkal fordulok felé, míg ő nevet és én megmerevedek. Tekintetem pásztázza a szemtelen vigyorát, a felcsillanó kék szemeket amiket még most, ennyi hónap leforgása után sem tudok megszokni. Vállam rezzen és nevetek fel halkan míg aprót helyezkedem az ülésen. - Nem, nem vicceltél - mégis nevetek még ha visszafogottan is. Igaza van. Merev vagyok, a legtöbbször tényleg, éppen mellette nem annyira. Nem csapok vissza, hogy ő milyen legtöbbször, nem csapok sehova csak ha most azt mondja elkésett és elbukott a vizsgáján. Nagyon helyes, hogy erről szó sincs!
- Akkor most megdicsérjelek és megdorgáljalak én is? - kérdezem tőle és szemöldököm vonom fel rá, mert nem mellesleg attól még elkésett. Nem késhet vizsgákról mert nem lehet mindig ekkora mázlija, bármennyire megmentheti a beszélőkéje. Ez olyan, minthogy a törvény, az törvény. A vizsga, az vizsga.
Felteszem a kérdést, azzal a vonat lassulni kezd én pedig még hosszabbnak érzem az időt mikor leszállunk és a lábam érkezik a peronon. Körbepillantok, majd magam elé mielőtt elkapnék egy oszlopot. Történt már olyan és szerencsém volt, hogy az auror, akibe belefutottam rendes volt velem. Azért a Tökfej előtt nem hoznám ismét össze. Belekezd én pedig hallgatom végre.
- Az jó, hogy nem tesznek különbséget köztetek. Mármint... nem azért mert ikrek vagytok, nem így értettem -nem árt tisztázni. Ezen testvérpár mellé pedig kellhet is az az aktivitás. - Ráadásul gondolom örülnek, ha néha egyhelyben vagy - teszem hozzá a szememet forgatva, a végére egy apró mosollyal.
Ismét körbenézek, vállam is mozdul de egyszerűen elképzelésem sincs arról hova megyünk. - Messzire vagyunk? - kérdezem aztán, majd nagyot sóhajtok. - Olyan vagyok, mint a Shrekben a Szamár, aki folyamatosan azt kérdezgeti, hogy “Ott vagyunk már?”, nem igaz? - felpillantok rá. - Egyáltalán láttad a Shrek-et?

Megy az alkudozás. Túl jól forgatja a szavakat, aminek hatására rezzen ajkam széle, majd emelem eléjük mutatóujjamat, hogy igazán úgy tehessek mint aki elgondolkodik mi is lenne a jobb opció. - Azt, hogy nem is lenne rossz tudnom, mit takar ez a bizonyos “minden” - mutatok rá a dologra, hogy fogalmam sincs a mai napi terveinkről. - De ha utána eszünk, máris kecsegtetőbb… Legyen: akkor gratulálok a sikeres vizsgához - lépdelek mellette tovább a helyszín felé és így megússza a hosszas körmondataimat. 
Pillantásom az épületeken siklik végig és egy-egy mellettünk elhaladó alakon. - Színészkedik? - kérdezek vissza hirtelen, kíváncsian és még kicsit felé is fordulok. - Feszített tempója lehet a sok szövegtanulással és mindig, minden előadásnál a maga módján kell hozni a karaktert. Ez nagyon izgalmas - őszintén gondolom és tény és való, hogy nem a legpihentetőbb hobbi. Hümmentek arra, hogy mikor néz rá az anyukája, szélesen mosolyodom el ahogy el is képzelem az egész jelenetet. - Ezért nem hibáztathatod - jegyzem meg és mielőtt még tovább haladnék. Felnevetek, ami a szűk utca falairól csapódik vissza. - Egy nagy zöld, ogréról - írom le, de tudom, ezzel nem jutottunk előrébb. - Egy mese, majd egyszer megmutatom, ha szeretnéd, de nem a legjobb - folytatom a nézelődést.
Szemöldököm emelkedik a tucatnyi ember látványára, akik az épület előtt tobzódnak. Sokan próbálnak bejutni, nem tudom hogyan fogjuk tudni kikerülni a csoportosulást. - Próbáljuk meg a másik párhuzamos utcán - tanácsolom, majd ‘o’-alakot vesznek fel ajkaim. Megérkeztünk. Kezemre pillantok le, ahogy megfogja és kísérem az ajtóhoz, ahol tovább engednek. Kapkodom a fejem. Én vagyok a plusz egy fője egy eseményre? Ahogy ő megáll, kissé lemaradok, amíg egy kedvesen mosolygó nő nyom a kezembe egy prospektust és azt olvasgatva, lassan fordulok Móric felé. Felnézek rá, igazítok a táskám pántján, mert ha jól értem… - Elhoztál egy kiállításra - inkább kijelentem, mint kérdezem. Még egyszer átfutom a tájékoztatást, ahol szerepel a neve, majd körbe pillantok. - Nem lesz baj, elvégre bármit is állítottak ki, te csináltad, nálad jobban senki nem ismeri őket - határozottan bólintok. Bár előbb tenyerem felé húzom az ujjaimat, utána mégis felé nyújtom és megfogom Móric kezét. - Gyere, menjünk be - főleg mert gondolom vannak bent emberek, akik várják és emellett a kíváncsiságom egyre csak nő.

Még nem jártam Bagolyfalván színházban, sőt, egyetlen varázslók és boszorkányok által készített darabot sem láttam még, pedig tudom, hogy Beni vezeti a kastélyon belüli színjátszó kört. A gondolatot így elrejtem agyam hátsó zugába, hogy majd később elővegyem és igenis megtapasztaljam milyen az ő közönségük részesének lenni. Ez olyasmi, amit be kell még pótolnom. Elmosolyodom azon, amilyen büszkeséggel beszél a testvéréről, meghallgatom, ignorálom a keserű szájízt és beszélgetünk tovább amíg oda nem érünk a(z) - ezek szerint - kiállítás megnyitóhoz.
Kis segítséggel teszem össze, hogy neki is bemutatásra kerülnek munkái, így értem már miért bujkál és tünedeznek el értetlen vonásaim. Várok még picit, majd elindulok és viszem magammal, mert minél hamarabb bekerül a helyzetbe, annál hamarabb meglátja, hogy nem lesz itt semmi gond. Ez a tervem, de végtére is, jön velem magától is. Odabent közbenézek, kellemes zene szól, a paravánok egy része még elrejti a műveket a másik oldalon. Emerről azonnal egy képen állapodik meg tekintetem, majd onnan zizeg tovább arra amerre Móric is néz. - Miért? - szemöldököm ráncolom.
Akkor most melyikek pontosan az ő munkái, lehet innen nem is látszódnak ahol mi állunk? Hamarabb töri meg a csendet, megemelt szemöldökkel fordulok vele szembe és nézek fel rá, úgy ingatok a fejemen. - Egy kiállítás nagyon is klassz ajándék - csak hogy ebben se értünk egyet. - Köszönöm - ahogy azt illik. Visszafogottan mosolyodom el, miközben már megesz a kíváncsiság, ami szememben is csillan. Tulajdonképpen örülök is neki, mert ha nem ma lenne a születésnapom, lehet nem is hozott volna el, pedig igazán szeretném látni miket csinált. - Abszolút van kedvem, kezdhetnénk a tieiddel, ha már összehozzuk a kellemeset a hasznossal - fordulok is, bár meglehetősen a rossz irányba teszem, amikor a recepciót pillantom meg. - Gondolom nem lep meg, hogy az érdekel a legjobban - nézek ismét rá. - Merre vannak? - oldalasan lépek el az újabb behömpölygő csoport elől, amikor odalép hozzánk egy férfi és Móric vállára téve a kezét megkérdezi, hogy esetleg később, a beszéd végén felmenne e mesélni pár szóban az alkotásokról, ahogy a többi jelen lévő kiállító. Ahogy elnézem a beszédhez pedig már teljes felkészültségben állnak.

Kinek marad ismét megválaszolatlanul a kérdése? Nekem. Sokkal rosszabb lenne, mint ahogyan azt gondolta? Nem is értem, hiszen a kiállítások hangulata, főleg egy hozzáértőnek... úgy gondolná az ember, hogy élvezhetné. De a mosolya cseppet sem az igazi. A legfurcsább mégis az, hogy... izgul? Egyáltalán láttam már izgulni Móricot? Szemem sarkából fürkészem mielőtt ismét körbe nézek, mert talán fel sem fogom mennyire fontos ez az egész neki. Pedig a paravánok még takarva vannak.
- Azt már fél lábon állva is kibírjuk - bólintok. A kolibri óta nagyon kíváncsi vagyok mégis milyen lehet a többi munkája, de sose mertem belátást kérni a vázlatai közé. Nem is hiszem, hogy kaptam volna. Majd jön a férfi, mosolyt magamra öltve hallgatom a beszélgetést, biccentek neki, majd tekintetem követi amíg távolodik. Hirtelen kapom fel a még hirtelenebb kérdésre a fejem. Beszélgetni? Micsoda? Amíg ő mindenfele nézelődik zavartan kapkodom a pillantásom és fagyok meg. Nem. Írt. Beszédet. Nem írt beszédet? Hevesen kezd dobogni a szívem, de felnézve az arcára ez szinte azonnal a helyére is rázódik. - Móric - szólok közbe, de folytatja, hogy kiadja magából milyen sokat jelent neki. Teljesen bepánikol a lámpaláztól, közben a beszéd elkezdődik, én pedig nem állhatok háttal. Folyamatosan gondolkodom mit lehetne tenni. Közelebb lépek hozzá, hogy halljon, hiába beszélek halkan. Utálok beszédek alatt pusmogni. - Figyelj rám - sandítok fel rá, kicsit még oldalasan is fordulok, kezemet teszem csípőmre, másikat karjára, hogy tényleg meghallgasson. - Hiába írtál volna előre, ha kiállsz oda, biztos nem azt mondtad volna el. A begyakorolt szöveg nem te vagy - rázok aprót a fejemen, teljesen komolyak a szavaim. - A művek a tieid. Senki más nem tudna róluk beszélni. Az, hogy beszédet mondasz nem jelenti, hogy neked ki kell tálalnod arról miért jelent sokat számodra - közben rezzen a telefonja. - Kezd úgy, hogy megköszönöd a tanárodnak... aztán tudni fogod mit mondj. Majd ott fent - bíztatóan simítok a karján, majd teszem azt a kezemet is csípőre. Ez a terv, de közben tapsolok, mert a férfi átadja a szót egy hölgynek.

Mindent megteszek, folyamatosan gondolkodok, hogy olyan szavakat találjak amivel legalább egy kicsit megnyugtathatom. Biztos vagyok benne, hogy nem egy előre megírt beszédet mondott volna el a mikronfonnál, hiába van itt valószínűleg igencsak sok a közösségben fontosnak számító ember. Én meghalnék beszéd nélkül, de ő jól tud rögtönözni. Aztán kezem után kap, olyan hirtelen dobban szívem is mellkasomban, míg lassan bólogatok kérdésére. - Menni fog - erősítem meg halk szavakkal. Hallgatom tovább a beszédet, amiben az almamáter huszadjára hangzik el, ami igazán kiábrándító, mikor figyelmem visszaterelődik az ujjaimat szorító kéz tulajára. Móric megköszöni, visszamosolygok rá, mert ezek szerint bevált. Igenis sikerült, legalább egy kicsit megnyugtatnom, ha mással nem, azzal, hogy itt vagyok vele. Én... Akaratlan rezzen meg ajkam széle. Persze. Reiner Kende. Miatta forgatta a telefonját, idehívta. - Rendben. Ha úgy gondolod szükséged van rá - suttogom, nehogy hátra forduljanak ránk-ránk pillantgatva az emberek. Az igazán kellemetlen volna. - Ugyan, ne törődj vele. Ez nekem egy ugyanolyan nap. Már a kiállítással feldobtad - vonok vállat, mert őszintén még mindig nem különösebben tulajdonítok a születésnapomnak nagy jelentést. A kiállításának sokkal több értelme van és tudom, hogy Kende nélkül is menne neki. Minimálisan fordulok még jobban Móric felé, úgy igazítok a ingje gallérján, amire érzem a késztetést. - Itt várlak majd - bólintok aprót, mielőtt ismét magam elé nézek és néhány perc leforgása után már a művekre is fény derül. Én pedig ahogy odapillantok, ujjaim megremegnek.

Azt hittem már tisztáztuk mit gondolok a születésnapomról, de valamiért annyira ragaszkodik a dologhoz... megfordul a fejemben, hogy elmesélem neki miért állok így az egészhez. Érdekelné? Úgy hiszem igen. De folyik tovább a beszélgetés és bizony Reiner Kende jelenlétében biztosan nem fogom megtenni.
- Neked határozottan nem. Lehet a szervezők sem tudták, hogy ilyen érdeklődés lesz - pillantok fel rá, majd vissza a nőre és annyira gyorsan történik minden, hogy pár pillanatra rá már a ponyvák is lekerülnek, azzal láthatóvá téve... engem? Kicsit előrébb mozdul a fejem nyakamon, ahogy kikerekedett szemmel nézek balra. Ujjaim megremegnek Móric ujjai közt, ahogy felfogom, hogy valóban magamat látom viszont az egyik alkotáson. Megihlettem? Vagy ez most... mi történik éppen? Tekintetem alig tudom elszakítani a többire, márpedig azokra is vetek egy pillantást, hogy utána újra saját vonásaimat vizslassam egyre csak félre billenő fejjel. Szóhoz sem jutok. Nem igaz ez Móricra, akiből mellettem árad a szó, melyek közül minden második homályosan jut el tudatomig. És az, hogy elengedi a kezemet. Szemem sarkából érzékelem, hogy valaki odalép hozzá, én pedig így egyedül indulok meg a paravánhoz és állok meg előtte a sok-sok ember mellett. Az egyik férfi rám néz, majd a festményre, így jár a feje mint az ingaóra. Igen, uram, hasonlóan érzek. Ugyanakkor az én szívem olyanokat dobban, hogy azok fülemben visszahangoznak.
- Merlinre - szólalok meg halkan, amikor már Kende képét nézem meg közelebbről. Móricot szinte megrohamozzák a kíváncsiskodók, éppen csak elkapom a tekintetét két ember között, hogy úgy mosolyogjak rá, mint a kolibrira, amit az illúzióval életre keltett és amelyik most a naplóm legelejében van elrejtve. Valószínűleg sokkal hosszabb percekkel később jutok oda hozzá, bár az időérzékem csődöt mondott. - Az volt a projekt lényege, hogy alkoss emberekről és a hobbijaikról? - kérdezek rá ugyanolyan mosollyal megállva előtte. Aztán megpillantok egy tükröződést, az ajtó felé fordulva pedig besétál a tűkön ülve várt legjobb barát.

Mégis mire gondolhatnék, amikor magamra nézek vissza? Mi másért lennék én az egyik, akit lefestett? Hiszen ott vagyok fent a paravánon és olvasok a Nagyteremben, mint minden egyszerű, normális hétköznapon. Pedig még emlékszem is, amikor ezt a kötetet bújtam, mert aznap véletlen sót tettem a teámba annyira elbambultam. Mielőtt hiányát érezném, ismét megfog és arrébb húz, amivel belém folytja a szót. Mintha megúszhatná, hogy kiderítsem mi volt az a fő szempont. Tudni akarom az okát, amiért rajta vagyok az egyik kiállított alkotásán. Reiner Kendét ez persze kevésbé foglalkoztatja. Megérkezik, mintha övé lenne a hely, konstatálja a róla készült festményt, majd pislogás nélkül meredek rá ahogy kifejti hogyan keveredett be, közénk. Idióta. Viszont Móric érezhetően felenged kissé, így amíg ők beszélgetnek én még mindig a kép felé fordulok. Elmerengő gondolataim közül a mikrofon kéretlen recsegése zökkent ki. Rosszallóan pillantok a színpadon állóra, majd figyelek a beszédekre és a mögöttük nagyobban kivetített alkotásokra. Náluk csak és kizárólag jobb lehet, akkor is ha meg sem fog szólalni. Természetesen, ezt kétlem.
Felnézek a Tökfejre, ahogy elhangzik a neve, ám szemöldököm rezzen, amint kiveszem a kétségbeesést arcvonásaiból. Kendére pillantok, majd Móricra. Talán azzal érvelni, hogy “mióta erre várt, itt az alkalom” nem a legjobb ötlet. A másik, hogy “rajta vagyok az alkotáson és jelen is vagyok, nem lehet hogy leégjek vele együtt”, de ezt igazán önző lenne hangosan kimondanom. Fontos neki.
- Dehogynem - szögezem le, hogy most se értsünk egyet. - Bizonyítsd be magadnak. Mi itt leszünk végig - nézek a barátjára, hogy értse: esélytelen, hogy hagyom megmozdulni és nem érdekel a véleménye. Majd ajkaimat összepréselve vacillálok, elvégre mégis itt van Kende is, de nincsen túl sok idő és nem is húzhatom tovább, ahogy még gyorsan mozdulva lehúzom magamhoz és az arcára adok egy puszit. - Menj - ereszkedek vissza a sarkamra, majd mosolygok a mikrofonnál várakozó bemondó felé, ahogy a taps is akadozva elhalni készül.

Amíg mellettem ők ketten beszélgetnek én mindenfele járatom a tekintetemet. Az alkotásokat fürkészem, mert ez a lány a mikrofonnál elképesztően unalmas és megalszik a tej a számba, mire egyetlen értelmes szót kinyög. Remélem, hogy osztanak itt vigaszdíjat: kap egy szinonímaszótárat, vagy minimum egy regényt, hogy bővíthesse a szókincsét. Móric azonban egy puszit kap az arcára tőlem, és ajánlatos volna hosszú időre előreláthatóan be is osztania. Talán így több értelme van a bátorításnak, ha egyszer a szavaimra olyan tekintettel pislog mintha franciául szavalnék. Halkan szusszanva nézek utána, onnan Kendére, akinek mellettem az arcán hatalmas bárgyú vigyor ül. - Megcsinálja - mondom halkan éppen mielőtt Móric a mikrofonba szólna, bemutatkozik, Kende mellettem pedig éjenezni kezd, mintha egy lelátón ülne.
A kezdésre ráncolom szemöldökömet, de ahogy előre halad a történet lágyulnak el vonásaim és mosolygok szélesen. A kacsintásra ismét jön az az ismeretlen borzongás, amit igyekszem kizárni és teljes figyelemmel végig kísérni a beszéd folytatását. Néhol bólintok, tekintetem akkor sem veszem le róla, amikor mindenki feje a képek felé fordul. Azért nem különcködök teljesen, nevetni együtt nevetek mindenkivel, a falakról csapódik a jókedv, ami az egész teret megtölti. Amikor róla van szó, Kende csak őszintébben nevet és bokszol a levegőbe, ezzel szemben én megszeppenek azon, amit mond. Szívemet hallom a fülembe dobogni, majd áll is meg, ahogy mindenki egy emberként fordul felénk. Furán intek, zavartan mosolygok, mellettem meg úgy áll a srác, mintha övé lenne a világ a bájgödrével az arcán. Talán ezért is csillan a “megöllek” és a “te is fontos vagy nekem” keveréke egyszerre a szemeimben. Furcsa lány vagyok, el kell ismerni. De a véleményem mindig meg van, így aztán most is úgy nevetek majd tapsolok hangosan, hogy az kifejezze mit gondolok. Megcsinálta.
Minket pedig szinte ledöntenek aztán a lábunkról, olyannyira, hogy lassan Kendétől is eltávolodok, ahogy besodródnak közénk az emberek. Nagyjából háromnegyed-egy órába telik mire mi ketten visszatalálunk egymáshoz, bár ő teljesen máshonnan kerül elő. Így nézelődünk, amíg Móric fel nem szabadul.
A kiállítás sikere el van könyvelve, amikor elhagyjuk a helyet és egy Duna parti gyorsétteremből kérünk elvitelre vacsorát, amit a rakparton eszünk meg. Talán nem is nevettem annyit, mint ezen az egy estén, kettejükkel, egy olcsó pita fölött. Amíg ők ketten minden második szavukkal akaratlan, minden idióta beszólással csak azt erősítették meg, hogy a barátságuk minden évben csak szorosabb, hiába ácsorogtam mosolyogva, engem sem hagytak csendben lenni. Így ünnepeltem meg a születésnapomat életemben először. Móriccal és Reiner Kendével. Az utóbbi indokolatlan, de nem bánom. Az előbbi pedig megajándékozott az egyik legjobb napommal, ismét. Emlékezetes lett és valahol ez így volt jó és szép.