[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=820383#post820383][b]Bánffy-Vass Petronella - 2020.10.30. 09:04[/b][/url]

Az aluljáró. Ez idáig tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel követtem Beliánt. Egy beszökött madarat követtem sokáig szürke szemeimmel, és a meg-megcsapó furcsa illatokba szimatolgattam. Az emberek legtöbbje siet, mintha nem lenne holnap, ezért fénysebességgel beletanulva a földalatti etikettjébe, a jobb oldalra húzódok Beli mögé, hogy ne okozzak fennakadást. Táskám hanyagmód lóg vékony kis vállamról, én pedig egy apró mosolykezdeménnyel az arcomon nézelődök tovább, s amikor kiszúrok egy „vigyázat! zsebtolvajok” feliratot, rémülten kidülledt szemekkel fogom pocakomhoz a kékszín kistáskát. Lassan leérünk, Beli pedig intéz hozzám néhány szót, miközben a jegyet vizsgálgatja, azonban nem hallom tisztán, ezért előre dőlök, hogy neki hátulról a vállára helyezzem államat, hogy füle mögött kérdezzek vissza.
– Mi nem drágult? – kérdem vékonyka hangomon, és meg sem mozdulok kényelmes pozíciómból. Fejemet a vállon pihentetem, majd amikor látom a platformot kezdek lassan távolodni. Így fordul felé Beli, én pedig táskámat szorongatva bólogatok minden szavára, habár nem is tudom biztosan, hogy miről beszélünk. Merlinre! De rohadt izgalmas az egész. Ajkaimat összeszorítva fojtok el egy hangosabb nevetést a szagokkal kapcsolatos megállapításra. Elfojtom, persze. Elvégre nem tudom, hogy a muglik között én, mint a varázslói vértisztaság mintapéldánya, mennyire lóghatok ki. Próbálom meghúzni magam, de az emberek – mint már megjegyeztem – hihetetlenmód sietnek, ezért közelebb kell húzódnom barátocskámhoz, amint lelépünk a mozgólépcsőről. Finom ujjaimmal karhajlatába fogok, és bocsánatkérőn düllesztem rá szürkéimet. – Mit osztogatnak errefelé ingyen, hogy ennyien vannak? – ugyan laktam én Londonban egy ideig, ám a mugli-lakta városrészeket kerültem, s nem is ezeket a közlekedési eszközöket használtam. Egyedül nem mehettem a városba. Anya mindig jött velem, aztán később Dolfi kísérgetett, mert már akkor sem tudtam tájékozódni.
– Az a… pláza? – kérdezek vissza a Westend említésére, hiszen mintha már beszéltünk volna róla a vonaton idefelé. – Biztos, hogy ott lehet venni mobilt? – hangzik el a bugyuta kérdés a számból. Dehát egyáltalán nem tudom, hogyan fog alakulni a mai nap. – Teljesen rád bízom magam – villantom meg fehér fogaimat egy szégyellős mosoly kíséretében. Ekkor érkezik a szerelvény. Vörös tincseim össze-vissza szállnak arcomba a menetszéltől, én pedig ijedten húzódok Belihez. Biztosan azt hiszi, hogy agyalágyult vagyok. Lassan hárul a veszély, így a fiú kezébe kapaszkodva lépek be a kocsiba, miközben boldog mosoly terül szét az arcomon. Elengedem hát a fiú ujjait, és lecsüccsenek mellé. Másik oldalamon egy idősebb, kalapos úr ül, s mivel jólnevelt gyerek vagyok, ezért egy kedves mosollyal köszönök neki. – Jó napot kívánok! Szép napunk van, nem igaz? – azonban ő csak nagy szemeket mereszt rám amolyan „ez idióta” tekintettel, és maga elé emeli az aznapi Bors Magazint. Micsoda udvariatlanság. Azonban nincsen időm angolmód eltűnődni a férfi mogorvaságán, hiszen Beli hangja szakítja félbe gondolataimat.
Lágyan mosolyogva fordulok vissza felé, és a zakatoló szerelvénnyel alattunk fogok rá kezére, hogy finoman megszoríthassam. – Nem lesz semmi baj – bólintok bátorításképpen, és megsimítom kézfejét, ami után vissza is teszem kezecskéimet ölembe. Szájamat elhúzva nézek fel a táblára, ami mutatja a vonalat, de nem igen tudom értelmezni. – Meddig leszünk föld alatt? – fordulok vissza barátom felé.