[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=785841#post785841][b]Éjféli Veréna - 2019.12.25. 22:57[/b][/url]

Akkor még nem mondta, hogy lemond. Erik jó pár nappal az előtt adta át a meghívót erre a kiállításra, mielőtt kipakolta volna az irodáját. Az a gyanúm, hogy tervezte egy ideje a távozást, de nem akart megijeszteni vele. Hirtelen jött a dolog. Hideg zuhanyként, vagy mint mikor egy mozdulattal letépik a sebtapaszt. Ennek ellenére most itt vagyok. Eljöttem mert ez végtére is egy ajándék és én nagyon régen kaptam ajándékot bárkitől. Egy múzeumban megrendezett kiállítással egybekötött társasági eseményre lettem hát hivatalos volt főnököm által. Fekete, szűkre szabott de diszkrét ruhámban, hozzá illő magassarkú cipőmben lépek be a karácsonyi fényekben pompázó épületbe. Zöld szövetkabátomat leteszem a ruhatárban, majd felsétálok a rendezvény helyszínére. Mennyi ember! Mind idegen és mind itt nyüzsög körülöttem. Talán mégsem volt olyan jó ötlet eljönnöm. Zúgolódnak gondolataim, miközben egy mellettem elhaladó pincér a tálcájáról egy pohár pezsgőt nyújt át nekem. Biccentéssel megköszönöm, majd gyorsan megiszok belőle egy kortyot. Nem vagyok hozzászokva ekkora tömeghez. Megrémít, hogy ennek a sok egyénnek akármelyike felismerhet. Hiszen vannak itt magas beosztású aurorok, politikusok, hírességek és ki tudja talán az alvilág félvilági besúgói is közéjük keveredhettek. Minden esetre úgy helyezkedem, hogy lássam a kijáratot ha menekülnöm kell. A fal mellé húzódva szemlélődöm, így legalább egy oldalról nem kell tartanom esetleges támadástól. Ennyi év szökéssel a háta mögött az ember már tudat alatt cselekszi meg alapvető önvédelme lépéseit. Így míg bepozicionálom magam azért figyelek és fülelek. Kíváncsian kémlelve a környezetemet. Vörös hajam hátam közepéig leomlik, sminkem épp csak annyi, amennyit ez a nívó még elbír. Mégis úgy érzem egész lényemmel kilógok az itteni társaság javából. Ezért sem vegyültem el közöttük egyelőre. Csak figyelek és várakozom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=786081#post786081][b]Éjféli Veréna - 2019.12.27. 11:52[/b][/url]

Csak tartom a kezemben a pezsgőt. Nem ittam belőle egynél, az első kortynál többet. A buborékok marják a torkomat, íze szétárad a számban. Íze kellemes, mégsem esik jól. A látszat kedvéért fogom csupán. Elrejtem vele kezem remegését. Túl sok itt az ember. Túl sok arc és hang vesz körül. Már épp indulnék, hogy inkább hazamenjek, amikor egy test a semmiből váratlanul majdnem nekem ütközik. Az ijedtségtől kezemben a karcsú pohár megbillen, tartalmából néhány csepp a ruhámra fröccsen. - Nem...Nem történ semmi...- préselem ki magamból a szavakat miközben reflex szerűen elhúzódom az idegen férfitól. Kék szemeimet ráemelem, hogy ádáz indokot keressek erre véletlenek tűnő balesetre, majd lesöpröm ruhámról az ital cseppjeit és egy felénk közeledő pincér tálcájára teszem a poharat. Úgysem ittam volna meg és így már az a veszély sem fenyeget, hogy a következő hasonló helyzet után a ruhám fogyassza el helyettem az értékes nedűt. - A tálcán jobb helye lesz - próbálom oldani a hangulatot és egy halvány megbocsátó mosoly suhan át ajkamon. ezután egy lépést téve megállok egy szobor előtt és tanulmányozni kezdem. Közben szemem sarkából figyelem mit tesz az engem majdnem fellökő férfi. Talán nem kellene ennyire furcsán viselkednem? Talán illene beszédbe elegyednem vele? Szinte cikáznak fejemben a kérdések. - Ismeri esetleg? - nézek az idegenre kérőn - A művészt? - egészítem ki szavaimat a jobb érthetőség kedvéért. Minden higgadtságomat és kíváncsiságomat latba kell vetnem, hogy ne rohanjak el Hamupipőke módjára a bálból. Nagyon nem az én világom ez a hely. Öltönyök és kisestélyik. Nevetgélés és bájcsevegés. Nem illek ide, még küllememben sem. Vörös hosszú hajammal, egyszerű fekete ruhámmal és visszafogott, csendes viselkedésemmel kilógok a sorból. Mindig ez a vesztem. Ha önmagam adom nem tudok beilleszkedni igazán sehová.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=788556#post788556][b]Éjféli Veréna - 2020.01.11. 07:47[/b][/url]

Szerencsém van. Ezt teljes lelki nyugalommal ki merem jelenteni. A férfi, aki nekem jött nem rendezett jelenetet és kezdett bele heves bocsánatkérés áradatba, hogy azzal minden a környékünkön lévő figyelmét kettőnkre irányítsa. Talán tovább is sétált volna miután látta nem okozott bennem és a ruhámban sem maradandó kárt, de kérdésemmel visszatartottam. - Nekem kicsit talán erősek az alak vonalai. Jobban kedvelem a női test klasszikusabb ábrázolási módját - pillantok az eddig nézett szobor felől a férfira - De a maga nemében megkapó alkotás - egészítem ki azért szavaimat. Nem szeretném, ha sznobnak tűnnék. Nincs bajom a modern művészettel, a művészekkel pláne nincs. Egyszerűen csak tényleg az tetszik, ha nem feltétlenül az alkotás címéből tűik ki, hogy "mire is gondolt a költő" pontosan. - Bocsásson meg az őszinteségemért - mondom és ajkamon halvány mosoly árnyéka fut keresztül - Éjféli Veréna - nyújtom kezem beszélgetőtársam felé, hogy ha már karamboloztunk, akkor megkönnyítsem a betétlap kitöltését számára. Közben körülöttünk haladnak az emberek. Épülnek a nagyon hasznos, ám minden tekintetben felületes kapcsolatok, és csak úgy ragyognak az ilyen eseményeken megszokott műmosolyok. Mellettünk egy fényképezőgép villan. Ijedten rezzenek össze. Nem tudtam megakadályozni ezt a reakciót. Zsigeri volt, ahogy a gerincemen és a tagjaimon végigfutó kellemetlen érzés egyaránt. Régen a kép miatt, hogy rajta ne legyek, még véletlenül sem. Most pedig a fény és a hang miatt. Átoktól tartok, fegyver ropogástól. Károly kollégáinak bosszújától és bár a kiérkező aurorok egyike kihallgatott, mégis az ő megjelenésüktől is félek azóta a délután óta még mindig. A Sors büntetését tudom úgysem kerülhetem el, még ha tettemnek valóban komoly oka is volt. Mégis próbálom élni az életemet, és felejteni. Mindenáron.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=789088#post789088][b]Éjféli Veréna - 2020.01.14. 11:03[/b][/url]

Ismét megnézem magamnak a körülöttünk lévő szobrokat és festményeket egy gyors pillantással mielőtt felelnék. Modern művek, erős formák és harsány vagy épp depresszív színek. - Úgy vélem pont azzal tűnhetne ki valaki, ha a sok újszerű mű közé beszúrna egy klasszikus forma vagy szín és motívumvilágú darabot - intek körbe lágy mozdulattal és finom mosoly suhan át ajkamon - Sok itt a stílus és van pár kiállítási darab, ami stílustalan számomra, de ez az új, nyüzsgő és rohanó világ ilyesmiket kíván - magam is meglepődöm a szavaimon. Az sem tud kizökkenteni ebből az érzésből, hogy megtudom beszélgetőtársam nevét. Mikor lettem ilyen pókhálós gondolkozású és koravén? Talán a legutóbbi két életem és azok személyiségjegyei nem tűntek még el belőlem? Vagy mindig is ilyen voltam, csak most ütközött ki rajtam? Mit is mondott az asztrológia professzor annak idején? Az aszcendens jegy jellegei harminc éves kor felett kerülnek előtérbe. Pompás, egy rettegő rozoga vén banya válik majd belőlem, aki csak külső szemlélője lesz a saját életének és folyton a múltján mereng. Megcsontosodik és merevvé válik akár egy jéghegy. Ahogy ezen kezdek gondolkozni elkattan mellettem egy fényképezőgép és vakuja akkorát villan, hogy összerezzenek. Dominik vagy szánt szándékkal vagy illemből de úgy tűnik nem vette észre mennyire indokolatlanul ijedtem meg mindettől. Mivel ő megkímélt így én sem hozom még kellemetlenebb helyzetbe magam azzal, hogy felhívjam rá a figyelmét. - A volt főnököm Dr. Wittner Erik búcsúajándéka volt ez a meghívás mielőtt ő lemondott volna én pedig új állást kaptam volna a Bagolykő Mágustanoda titkárságán - felelek a férfi kérdésére, amivel sikeresen terelődött el figyelmem és beszélgetésünk fonala is szövődik tovább - A nemes társaságra akkor még nem is gondoltam - mosolyodom el kicsit oldottabban - Önt is invitálták vagy...? - nem igazán tudom hogyan lehet bejutni ide, ha az embernek nem nyomnak a kezébe meghívót. Gondolom egykori főnököm azzal a szándékkal adta, hogy hátha tudok majd itt kötni néhány befolyásos ismeretséget. Akik segíthetnek majd elválnom Károlytól. Akkor még egyikünk sem tudhatta, hogy más lesz az események sora és mire ide jutok már özvegy leszek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=805169#post805169][b]Éjféli Veréna - 2020.04.13. 20:59[/b][/url]

Figyelmesen hallgatom magyarázatát és eszmefuttatását. Véletlen hozta beszélgetőpartnerem okos és művelt férfi, igen határozott véleménnyel. Néha bólintok egyet-egyet és halványan el is mosolyodom szavaira. Nem vágok közbe. Kivárom míg végére ér a mondandójának. Ezután szólalok csak meg, miközben leginkább az arcára fókuszálok. - Igaza van. Ahány ember annyi ízlés. Erről vitázni igazából olyan, mint építészetre táncolni - nézek még egyszer körbe és ezzel én lezártnak tekintem ezt a témát. Remélem ő is annak gondolja. Szerencsémre igen, így témát váltunk. - Köszönöm, én is remélem. Szeretek rendet tenni és segíteni és itt pont erre a kettőre lesz elvileg szükség - mondom és körbepillantok gyorsan felmérve a környezet változásait, de nem tűnik fel semmi szokatlan, ezért folytatom - nyugodtan a lábamra léphet, majd acélbetétes cipőt veszek fel, ah kimegyek az utcára - engedek meg magamnak egy visszafogott kuncogást. Nem vagyok porcelánból, a látszat ellenére sem. Több életemben kellett fizikai munkát végeznem vagy épp olyat, ahol szinte átnéztek rajtam, tehát nem esik nehezemre elviselni, ha véletlenül átgázolnak rajtam. A szándékosság az amit nem tűrök többé. Ezt persze nem szoktam elmesélni senkinek. Sok titkom egyike, amit mélyen magamban hordozok évek óta. - Mivel foglalkozik? - adja magát a kérdés és persze valóban érdekel is egy kissé. Itt ebben a díszes társaságban így illendő viselkedni, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet. Milyen jó, hogy anno, amikor díszvacsorákon szolgáltam fel megtanultam a nyájas viselkedést. Figyeltem és hallgattam a körülöttem lévőket. Ellestem a hanghordozásukat, a mozdulataikat. Metamorf boszorkányként bárki lehettem és le is tudtam tesztelni a tudásomat. Most pedig úgy fest tényleg hasznát is veszem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=822049#post822049][b]Éjféli Veréna - 2020.11.27. 08:40[/b][/url]

Megkaptam a büntetésemet. Nem börtönben kell raboskodnom, hanem az elmegyógyintézetben. Jobb-e ez, vagy sem? Nem tudom. Talán igen. Annyiból biztosan, hogy itt sok a fény és erősebbek a színek. A tárgyaláson, ami megjegyzem egészen eseménytelenül zajlott, megállapítást nyert, hogy bár nem vagyok őrült - persze ezt szakszavakkal fogalmazták meg - mégis be fognak zárni, mert amit tettem, azért meg kell fizetnem. Megöltem a férjem. Elvettem egy életet. Ilián vallomása és a naplóm bemutatása segített és bizonyította, hogy Károly sem volt ártatlan. Éppen ez a tény volt az enyhítő körülmény. Emiatt nem a rácsok mögött töltöm napjaimat és emiatt élhet bennem a remény, hogy hamarosan visszatérhetek és élhetek tovább egy békés és csendes életet. Ezt a célt szolgálják a terápiás beszélgetések. Legalábbis ezt mondták. Ezekből fogják tudni, hogy képes leszek-e visszailleszkedni a társadalomban, valamint, hogy nincsenek-e erőszakos hajlamaim. Nincsenek. Ezt ki merem jelenteni, csak a baj az, hogy ezt pont nekem senki az ég egy adta világon nem hinné el. Papír nélkül semmiképp. Lehet, hogy még azzal sem, de ez maradjon a jövő titka.
 Eddigi napjaimat olvasgatással töltöttem és szobámban énekelgettem, hogy a hangom ne menjen teljesen tönkre. Mindezt természetesen piano tettem, hogy senkit se zavarjak. Nem szerettem volna bajt okozni. Méltósággal igyekszem viselni tettem következményét. Egy dolog rossz, hogy nem főzhetek. Nem azt mondom, hogy nincs jó koszt, de a saját magam által készített ételeket sokkal jobban szeretem. Ízesebbek és változatosabbak volnának, ha magamnak csinálhatnám őket. Itt sok a főzelék és az egészséges étel, ami az én ízlésemnek nem elég intenzív. Persze nem egy hotelben nyaralok épp, szóval csendben maradok és mindent megeszek, amit elém tesznek. A véleményemet pedig megtartom magamnak.
 Az ítélet meghozatala, egyúttal az ide való bekerülésem óta senki sem jött el hozzám. Nem érdeklődtek utánam. A Bagolykőből is csak egy levelet kaptam, melyben udvarias hangnemben közölték, hogy tekintettel jogi és erkölcsi státuszomra, megfosztanak eddig betöltött munkakörömtől, melyet sajnos, esetleges visszatérésem után sem áll módjukban visszaadni. Megköszönték a kiváló munkámat és minden jót kívántak. Nagyon elkeseredtem akkor, de ma már úgy gondolom, hogy igazuk van. Nem lenne nyugtom ott az iskolában. A csendes életnek az a hely nem záloga. Így eltettem a levelet és hálás szívvel gondolok vissza az Igazgató titkárnőjeként eltöltött hónapokra. Ami viszont a legjobban fáj az, az, hogy Ilián sem jött el meglátogatni. Be kell vallanom, hogy hiányzik. Ő volt az első ember, ráadásul férfi, akiben újra bízni tudtam. Biztosan sok a dolga. Megértem. Nekem is van épp elég. Csak azok mentális és nem fizikai természetűek.
 Ma is egy ilyen munkát kell elvégeznem. Egy újabb elbeszélgetésre tartok, egy ápoló kíséretében, aki csak csendes gólemként sétál mellettem. Egészen az ajtóig eljön velem, amin ő kopog be helyettem. Az intézet által adott fehér pulóvert és nadrágot viselem, vörös hajam kiengedve terül szét hátamon, arcom kifejezéstelen, de kék szemeim annál beszédesebbek. Szomorúság csillog bennük és az a mérhetetlen magány, amit érzek. Amennyiben megkapom az engedélyt a belépésre, őröm kitárja előttem az ajtót, melyen belépve be is csukja mögöttem azt. - Jó napot Doktornő! - köszönök érthetően és tisztán ejtve ki a szavakat, miközben egyenesen tartással, karjaimat testem mellé zárva állok meg és várom, hogy megkapjam a hölgytől az utasítást, hogy mit tegyek. Tekintetemet közben - mint mindig amikor ide jövök - körbejáratom a barátságos kisugárzású helyiségen. Szeretem a színeit és a hangulatát. Nem olyan, mint azok a patika tiszta szobák, amikben a legtöbb foglalkozást tartják. Itt otthonosan érezheti magát az ember. Gondolom ez is a cél. Könnyebb nekem is megnyílnom egy ilyen támogató környezetben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=822222#post822222][b]Éjféli Veréna - 2020.11.30. 13:18[/b][/url]

Odasétálok a kanapéhoz és leülök, lábaimat egymásmellé zárva, kezeimet ölemben pihentetve. Sokféleképp tudnék elhelyezkedni, hiszen voltam reszketeg néni, fiatal fiú és még annyi más korú és küllemű ember bujkálásom ideje alatt, de Veréna csak azóta lehetek, amióta leszálltam a vonatról Bogolyfalván. Tudtam, hogy minden megváltozik és véget ér kálváriám, vagy így vagy úgy. Megérzésem helyesnek bizonyult. Károly többé nem üldöz már, csak az emlékeimben és az álmaimban. Mindig kísérteni fog az az éjszaka. Ez az én igazi büntetésem. - Köszönöm, kérek - biccentek udvariasan és halványan elmosolyodok, majd átveszem a lágy párával gőzölögve illatozó, áfonyás-joghurtos ízű teát, hogy ujjaimat a bögrére zárva melegítsem kezemet. Kicsit fázom, pedig tudom nincs hideg idebenn. Ez csak a tudatalattim hűs érzete. Mióta megérkeztem ezt érzem az intézet falai között. Visszavágyom a városba, a megszokott környezetembe és a lakásba, ahol eddig a legtöbb időt töltöttem. Hiányzik a csend, a nyugalom és hiába is tagadnám, a munkám. Szerettem rendet tenni az iratok között. Használni végre másra is a logikai érzékemet és a szervezőkészségemet, mint, hogy hol és kinek az alakját magamra öltve húzódom meg a következő hetekben. - Sokat olvastam. Találtam egy régi receptkönyvet, ami tele van karácsonyi ételekkel. Érdekes volt és sokat tanultam - válaszolok őszintén és belekortyolok, kis fújás után a bögrémbe - Emellett az éneklést is gyakoroltam egy kicsit, hogy a hangom ne mélyüljön - mondom a legtermészetesebb hangon, hiszen a szívemben mindig ott volt a zene. Égszínkék szemeim pedig csillogni kezdenek, ahogy erre a két dologra, azaz a zenére és a főzésre gondolok. Talán a kaszinóba visszafogadnak, vagy talán keresek egy konyhalány munkát és visszailleszkedem a régi közegembe, a konyhába. Kell a motiváció. Nem adhatom fel és veszhetek el a saját magam által okozott tragédiám árnyékában. Szeretnék egy második esélyt, ha már Ilián szavaival élve "Szabad vagyok" újra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=822421#post822421][b]Éjféli Veréna - 2020.12.04. 13:08[/b][/url]

A bögre felett eltekintve ér utól a kérdés. Mélyen belélegzem a lágy gyümölcsös párát, majd leengedem és combomon megtámasztom a csuprot, mielőtt felelnék. - Nincs családom, így talán a volt kollégáimnak, vagy azoknak a gyerekeknek, akik abban a nevelőotthonban lakanak, ahol felnőttem - halvány mosolyom és tekintetem szomorkás - Sosincs elég étel az ilyen helyeken - mondom saját tapasztalatból beszélve. Kaptunk enni, persze, de az messze nem volt bőséges, inkább csak elégséges táplálék. Ugyanígy van ez a szeretettel. Talán ezért kapaszkodtam bele az első utamba kerülő emberbe, akitől a megszokottnál többet kaptam. Voltak szép napok. Ezt sosem tagadtam. Voltak csodás pillanatok. Ez is igaz. A jót viszont nagyon hamar felülírták a szó szerinti és átvitt értelmű arculcsapások. És mélyebbre égtek bennem azok a nyomok. Teámba kortyolok. Jóleső melege átjár és megnyugtat. Ezután csakhamar utasításokat kapok. Lehunyom a szemem. Gondolataimra rácsukom a képzeletbeli ajtókat, szintről szintre ürítve ki agyamat, majd óvatosan biccentek. Ismét egy utasítás érkezik, és nekem  már kezd is kirajzolódni lelki szemeim előtt a válasz, amit szavakba kell már csak öntenem. - Mostanában sokszor elképzeltem milyen is lenne. Ébresztőmre kelnék, kicsinyke otthonom békés csendjében biztonságban lennék. Nem sietnék. Ráérősen készítenék reggelit, hogy míg megeszem elolvashassam a napi híreket. Ezután felöltöznék, rendet tennék, beágyaznék és elindulnék a piacra, meg a boltokba, hogy beszerezzem az alapanyagokat. Egy étteremben dolgoznék. Napközben intézném a bevásárlást és a könyvelést, hogy este a konyhafőnök segédjeként szeleteljek, filézzek, aprítsak és tálaljak - a képzelt képre elmosolyodom és csak ezután folytatom az ábrándozást - A konyha kis ablakán át nézném a vendégeket, akik örömmel falatozzák az ételeket. Jólesik látnom, hogy mosolyogva, jóízűen fogyasztják őket. Nagy a nyüzsgés. Szeretem az ilyen estéket. Belevesznék az illatokba és zajokba. Amikor pedig az étterem kiürül, magunknak főznék, mert ilyenkor a séf teljes egészében átengedi a konyhát nekem. Egy asztal mellett ennénk meg, amit alkotok. Azután rendet tennénk és hazamennénk. Otthon a csend és a rendezett nyugalom fogadna. Elmerülnék egy kád vízben, hogy kiázzon belőlem a nap minden izgalma. Hálótársam pedig egy jó könyv lenne, amiből pár oldalt kell csak elolvasnom, hogy elnyomjon a buzgóság. De ha ez a nap egy páratlan hét szombatja volna, akkor az étterem helyett a Kaszinóba indulnék. Órákkal a nyitás előtt elpróbálnánk a műsort zenész társaimmal. Elvonulnék utána az öltözőbe. Skáláznék, sminkelnék, felvenném a fellépőruhám, és amikor eljön az idő, kiállnék a színpadra és énekelnék - fejezem be a mesét, de szemeimet csukva tartom mindaddig, míg meg nem kapom a következő instrukciót, és mert jól esik ennek az elképzelésnek a szívet melengető ölelésében elvesznem. A valóság persze egészen mással kecsektet. Talán senki sem bízik majd meg bennem soha. Megértem. A tények makacs dolgok, és az tény, hogy elvettem egy ember életét. Így nem remélek többet egy mosogatói állásnál, de most, még ha csak erre a néhány percre is, de olyan jó volt egy igazi második esélyben hinnem. Egy olyan jövőt elképzelnem, amire mindig is vágytam. Amikor egyik személyiség után a másikban éltem, ilyesmire gondolni sem mertem. Nem volt értelme amíg bújkálni voltam kénytelen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=822464#post822464][b]Éjféli Veréna - 2020.12.05. 12:33[/b][/url]

Minden egyes újabb kérdés más-más emléket vagy épp álmot idéz fel bennem. Szemeim továbbra is csukva vannak, mert még nem kaptam utasítást arra, hogy nyissam ki őket. Nem is baj. Így talán még könnyebb beszélnem. Nem értek a lélekgyógyászathoz, csak azt érzem, hogy itt nem kell színlelnem semmit. Megnyílhatok és nem ítélkeznek felettem. Szakács doktornő - és az ahogyan az első alkalomtól viselkedett velem - is ezt erősítette meg bennem. Újabb kérdést kapok közben tőle. Az elképzelt jövőről szőtt ábrándom helyét így egy megtörtént eseménysor képei veszik át fejemben. - Egy alkalommal végigjártuk a volt férjemmel az összes fontosabb helyet, ahol éltem. Akkor voltam ott utoljára. Később már nem mertem visszamenni - mondom elkomorult hangon, majd vakon iszom egy korty teát, mert kiszáradni érzem torkomat. - Károllyal akkoriban még boldogok voltunk. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy hibát követek el, amikor elvittem az intézetbe, aztán a pénzéhes nevelő szüleimhez, majd a Bagolykőhöz és Bogolyfalvára. Azután, ahogy a dolgok rosszra fordultak és menekülni kényszerültem, rájöttem ezeken a helyeken keres majd legelőször. Ezért a tájukat is messze elkerültem. - fűzöm tovább gondolatmenetemet szavakba foglalva. Közben megjelenik lelki szemeim előtt volt férjem alakja és közös történetünk utolsó állomásának részletei is sorra bukkannak fel egymás után. Károly rendőrnyomozó volt. Kopókat meghazudtoló szimattal, memóriával és kiterjedt kapcsolatokkal. Talán, ha nincs a képességem, a metamorf mágiám, nem is lettem volna képes ilyen sokáig elrejtőzni előle. De mindenbe belefárad egyszer az ember. A tükörben mindig más arcát látni. Sosem lenni ugyanott pár hétnél, vagy hónapnál tovább. Teljesen egyedül élni és minden nap attól rettegni, hogy vajon mikor ér utol az, aki elől futok. Megelégeltem. El szerettem volna válni és élni az életemet, békében, nélküle. A keresetet azonban hiába adtam be nem sokkal szökésem után, mert állandó lakhely híján esélyem sem volt törvényes úton rendezni a helyzetet. Ezért döntöttem úgy, hogy sok év rohanás után, végre megállok. Megtelepedve próbálom meg elvarrni a szálakat ott, ahol életemben először igazán otthon éreztem magam. A jól ismert helyen, Bogolyfalván. Hiú ábránd volt ez is, ahogy sok más elképzelésem. Bárcsak másként alakulhatott volna...De valahol, a zsigereimben éreztem, hogy nem hagy majd elmenni. Megszállott, őrült szerelme irántam másként talán nem is érhetett volna véget, csak tragédia árán. Ezt bizonyították legutolsó tettei is, amiket éppúgy felfedtem Ilián és a bíróság előtt, mint ahogy a naplómba is leírtam. Felidéződik bennem az egész eseménysor. Elindul, mint egy hullám, amit nem tudok megállítani. Nem akartam megölni. Saját viselkedését akartam ellene fordítani. Megijeszteni és rávenni, hogy fejezzük be végre. Azután eltűnni a szeme elől és szabaddá válva élni csendesen. Ez volt a szándékom, hiszen miután a kést a mellkasába szúrtam, már elő is vettem pálcámat, hogy amint rábólint az alkunkra, azonnal meggyógyítsam. Ehelyett ő ellökött magától és miután megtörölgette a kés markolatát, hogy mentsen engem?, kihúzta a mellkasából a pengét. Mire odaértem hozzá, már dőlt belőle a vér, aminek illatát azóta is, minden áldott nap érzem orromban. Az összes általam ismert és - ispotályban töltött egyik életem alatt - titokban megtanult igézettel próbálkoztam, hogy visszahozzam, de semmi sem használt. Máig nem tudom felfogni, hogy miért. Még az is lehet, hogy valami bűbájt vonatott az egyik mágus pribékje révén maga köré, de ebbe belegondolnom is rettenetes. Azonban ez már a múlt, amin nem tudok változtatni és meg nem történté tenni. A jelenre kell koncentrálnom. Amiben itt ülök egy kellemes szobában és észre sem veszem, hogy a feltörő emlékek könnyeket fakasztottak belőlem, amik lassan patakzanak le orcáimon. Csak akkor kapok észbe és törlöm le őket balommal, amikor meghallom a következő kérdést. Visszazökkennek gondolataim eredeti kerékvágásuk környékére és csak most nyitom ki szemeimet. Kékjeim felhősek, akár az őszi égbolt - Nagyon szerettem a munkámat a Bagolykőben, mert ott végre nem csak arra kellett használnom a rendszerező és szervező készségemet, hogy hová rejtőzzek és kinek a bőrébe bújjak legközelebb - próbálok újra nyugodt és tárgyilagos lenni, bár lelkemet még mindig nyomasztja az emlékezés utózöngéje - Nem félek - a szó számomra egészen mást jelent. Féltem attól, hogy egy rossz szó után, vajon mikor kapok ütést. Féltem attól, hogy megint szétfeszíti majd éjjel a combjaimat, hogy akár egy állatot, meghágjon. Amit ezzel a mostani helyzettel kapcsolatban érzek, egészen más. Beletörődés és bánat. Tudtam, hogy így lesz, mégis fáj, hogy nem hiszik majd el nekem egészen, hogy a kényszer vezetett a férjgyilkosságig. Hogy ítélkeznek majd felettem anélkül, hogy tudnák miken kellett keresztülmennem. De vállalom a következményét tettemnek. Abból igyekszem kihozni a legjobbat, ami adatik. Nem tehetek mást. - Tisztában vagyok azzal, hogy oda többé már nem mehetek vissza, és ez nagyon elszomorít - felelem őszintén - Azt is tudom, hogy mint egy skarlát betű ott lesz rajta a múlt nyoma - folytatom és ismét kortyolok egyet a mellesleg nagyon finom teából - Viszont csak azért, eszem ágában sincs megint más alakban élni, hogy békén hagyjanak. Egész ideáig arra vágytam, hogy önmagam lehessek és most megtehetem - élénkülök fel egy kicsit megint. Már attól is rosszul vagyok, ha csak rágondolok, hogy újra elbújjak egy ismeretlen arc mögé. Csöbörből vödörbe? Azt már nem! Akkor minden hiábavaló lett volna, amit az elmúlt években tettem. Éjféli Veréna Vespera akarok maradni. Talán, de ez csak reménysugár, ki tudom majd így is érdemelni néhány ember bizalmát akikben én is megbízhatok. Ennél több pedig, úgy érzem nem is kell a boldogsághoz számomra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=822625#post822625][b]Éjféli Veréna - 2020.12.07. 13:23[/b][/url]

Érdekes kérdéseket kapok ismét. Csendben gondolkozom el rajtuk, szemeimet kezemben tartott bögrémre vetve közben, amiből lassan elfogy a tea. Visszamennék-e oda, ahol tizenhárom nehéz évet töltöttem, mert a szüleim valami miatt nem akartak engem. Oda, ahol a nevelők közül csak egy volt igazán megértő velem? Arra a helyre, ahol sorstársaimmal megosztoztunk szó szerint mindenen, és ha nem ment, hát összevesztünk azon a kevésen is ami jutott? Arra a vidékre, ahol nem éreztem otthon magam soha. Nem. Nem tudom mi keresnivalóm lehetne ott. - Az intézetbe nem mennék vissza - rázom meg fejemet apró mozdulattal, ahogy szavakba öntöm válaszomat - Sosem kötődtem ott senkihez és semmihez - mondom tovább, majd rájövök, hogy lehet inkább a Bagolykőre gondolt a Doktornő. Halvány, bocsánatkérő mosoly árnyékával szám szegletében folytatom - Még a tárgyalás előtt az Ügyvédem elmondta, hogy bármilyen ítéletet is hozzon a bíróság, nem dolgozhatok többé a közszolgálatban. A tanodába emiatt nem térhetek vissza, pedig nagyon szerettem ott lenni. Hasznosnak éreztem magam - újabb mosoly, egy kicsit vidámabb, vagyis inkább büszkébb, de gyorsan tovasuhanó csakúgy, mint elődje - Nemrég bagolyban értesítettek is róla, hogy sajnos meg kell válniuk tőlem - ecsetelem nem épp rózsás helyzetemet. Szerencsém volt. Ügyvédem Liam, mindenre felkészített, amire számíthattam és mindent megtett értem, ahogy ígérte. Hálás vagyok neki, még ha azóta nem is találkoztunk, hogy lesújtott a kalapács és kimondták az ítéletemet. Az utolsó kortyot veszem számba a bögréből, majd miután lenyeltem, a kiürült csuprot finom mozdulattal visszateszem pontosan oda és olyan szögbe állítva, ahonnan elvettem és ahogyan volt. Szeretem a precizitást. Ezért is váltam be titkárnőként. Amikor odaérkeztem minden a feje tetején állt. Anton kész káoszt bízott rám, amit néhány nap alatt tettem katonásan rendbe. Minden irat betű és időrendben. Minden fontos dokumentum kéznél. A diákok és tanárok aktái rendszerezve. Közben az oktatókéba bele is olvastam, hogy tudjam ki-kicsoda. Érdekes emberek és életrajok vázolódtak fel a lapokon. Szerettem azt a munkát. Gondolatmenetemből a Doktornő hangja húz vissza a valóságba. Ez a feladat megdolgoztatja az agyamat. A képzelőerőm ugyan nem rossz, de pesszimizmusom nagyon beárnyékolja. Percekig morfondírozok, mert fel kell magamban kutatnom azokat, akikre a hölgy rákérdezett. - Magam most egy képzeletbeli útelágazás előtt látom. Több irányba is mehetek majd, de egyelőre még várnom kell, hogy elindulhassak - beszélek tisztán és meggyőződésből. Ez volt a feladat legkönnyebb része - Az ismerőseim még ha tudják is, hogy mi történt velem, biztosan elutasítóak, vagy legalábbis nagyon távolságtartóak lennének. Nem sokan dicsekednének azzal, hogy egy gyilkost ismernek - sóhajtok mélyet lemondóan - Olyan aki kedves nekem... - eszembe jut Ilián, Liam, Mátyás. Egyikük sem jött el hozzám, így számomra hiába fontosak, nekik én biztosan nem - ...Olyan személy nincs jelen pillanatban. Ha lenne, akkor talán nem volnék itt jó ideje úgy, hogy senki sem érdeklődött felőlem - szomorodom el nagyon. Tudom jól, hogy az élet már csak ilyen. Emberek jönnek és mennek. Nálam főleg csak mentek és ez elkeserít. A szüleim egy templom kapujában hagytak. Ez a kezdet megszabta az egészet. Amikor ebbe belegondolok, ahogy most is, akkor mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy "szeretett-e engem valaha bárki is igazán?" Aztán rá kell jönnöm, hogy a válasz az, hogy "nem". Ez a szomorú valóság. - Egy idegen talán elsőre nem ítélkezne, mert nem tudna semmit. De ez hamar megváltozna, mert nem akarnám titkolni, hogy ki vagyok és azzal meg együtt jár a mit tettem is, ami meg megint oda vezet, hogy vagy elrohanna, vagy talán, ha szerencsém van...elfogadna - fejezem be válaszomat és megint csak aprót rázok fejemen. Ördögi kör az életem. Egyik régi kedvenc mesém egy ideillő mondata jut eszembe, bár lehet nem pontosan idézem fel, mert nagyon régen láttam: "Mert ugyan ki lenne képes megszeretni egy szörnyet" Na igen, lesz-e olyan, aki nem annak fog látni, ami valójában nem vagyok. Csak úgy tudhatom meg, ha továbbra is az leszek, aki igen. Ha bebizonyítom magamnak, hogy nem lettem olyan, mint Károly és mindenki másnak, hogy több van bennem, mint hinnék.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=840860#post840860][b]Éjféli Veréna - 2021.12.26. 12:21[/b][/url]

Könnyebb lett egy kicsit az élet, amióta tudják. Mindenki örült és ez rám is átragadt. Zajos családom lett és hatalmas. Csak kapkodtam a fejemet. Olyan élményekkel gazdagodtam az eltelt idő alatt, amilyenekben például szegény húgomnak Zsófinak biztosan nem volt része. Jókívánságokban, békés estékben, igazi örömteli ünneplésben. Ajándékokkal és őszinte szeretettel. Nagy nevetésekben a terített asztalnál, mert én főztem Gábriel volt feleségének esküvőjén. Ebből nem engedtem, mert valamivel meg szerettem volna hálálni a kedvességüket. Imádtam főzni a menüt. A lányok segítettek mindenben. Ügyesek és viccesek voltak. Ennyit azt hiszem életemben nem kacagtam. Konyhafőnök lehettem mellettük és ez is csodás volt. Lúdgégés marhalábszárból csináltunk levest, rántott hús hegyeket sütöttünk és persze édességek és sós apróságok garmadáját is elkészítettük. Meg a tortát, amit a cukrászunk közreműködésével raktam össze. Ennyi hangos, jó ízűen falatozó embert még sosem láttam. Ott ültem köztük és csak néztem őket. Még mindig én vagyok a leghallgatagabb, de már sokkal természetesebb ez a szótlanság, amit könnyen oldok fel és folyok bele egy-egy beszélgetésbe. Gábriel mellett biztonságban érzem magam. Szeretem őt nagyon. Szerintem nem is tudja, hogy mennyire. - Ezen még nem gondolkoztam. Az árvaházban fehérek voltak a falak. Aztán meg Károly ízlését tükrözte az, ami nála volt berendezve. - fordítom felé arcomat és egyik kezem a mind nagyobbra növő hasamon tartom, a másikkal meg az ő kezét keresem, hogy megfoghassam. Izzad a tenyerem és izgulok. Ma tudjuk meg a babánk nemét és azt, hogy minden rendben van-e vele. - Állatos minta? Lehetnének a patrónusaink, amik védik őt vagy...Merlinre nem tudom!...Ha azt kérdeznéd mit fogok főzni jövő héten, azt simán kitalálnám egy perc alatt, de ezt... - mosolygok zavaromban megilletődötten, majd inkább lesütöm a szememet. Sosem voltak nagy igényeim. Elég volt egy ágy, egy asztal, meg egy szék és egy meleg, biztonságos szoba, hogy boldog legyek. Fejlődnöm kellene ebben is, méghozzá nem is keveset. Talán menni fog az ötletelés nekem is, ha végre biztos leszek abban, hogy a pici egészséges és minden rendben van velünk. Az is sokat fog segíteni, ha tudjuk lányka vagy fiúcska lesz. - Segíts apának és anyának, mutasd meg magad - mondom magamban és simogatni kezdem a hasamat. Jöhetne már a gyógyító, mert ezt az izgalmat nehezen bírom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=841306#post841306][b]Éjféli Veréna - 2021.12.30. 12:10[/b][/url]

Szorongatom a kezét és hallgatom, ahogy beszél. Azt hiszem megnyugtat a hangja. Figyelek rá, de igazából bármit mondhatna most, nekem a jelenléte beszédesebb ezer szónál. Neki is fontos a babánk, ami engem boldoggá tesz. Igazi családdá fogunk válni. Nem tudom milyennek kellene lennie, de nekem pont így tökéletes. A hormonok miatt lehet, de néha csak nézem őt és elönt a hála, amiért kiáll mellettem, amiért vele ébredhetek mostanában egyre többször. Még mindig a panzióban van a hivatalos lakhelyem, de már inkább élek Gábrielnél. Lassan ideje lesz átjelentenem a kirendeltségen a tartózkodási helyemet. Nem szeretnék bajba kerülni emiatt. De nem szabad ezen aggódnom, úgyhogy megint arra figyelek, amit mond. - Rám ne nézz én csak énekelni tudok - mosolyodom el a gondolatra, hogy esetleg nekem kellene kipingálni a gyerekszobát - Ha rajtam múlik maximum kották lesznek a falon - fejtem ki egy kicsit jobban a dolgot - Szóval rád bízom, részemről elfogadom azt amit szeretnél. Jöhetnek az állatkák - egyezek bele a faldekorba, aztán fejemet a vállára hajtom. Közben ő ismét megszólal és kérdez. Szeretem, amiért ezt teszi. - Ehetnénk valami édeset...ölni tudnék egy tál madártejért sok habbal- mondom ki, aztán rájövök, hogy képes vagyok az ölés szót úgy kiejteni a számon, hogy nem érzek semmi fájdalmat, ami egy kicsit riasztó. Azt hiszem ez az a fajta áttörés, amiről a Doktornő beszélt a kontrollon. Rendszeresen járok és nem csak azért mert ez a szabadságom egyik feltétele, hanem mert jó hatással van rám a kezelés. Azt mondta a pszichológus, hogy eljön a pillanat, amikor már nem fogok félni a szavaktól. Megértem, hogy attól ha azt mondom ölnék, még nem érzek majd késztetést rá, hogy bármit is tegyek. Igaza lett. Viszont még mielőtt ezt elmondhatnám, szólítanak bennünket. - Jó napot! A nevem Dr. Harmatkürti Johanna - üdvözöl az orvos miután belépünk a vizsgálóba. Mindkettőnkkel röviden kezet ráz, majd felém fordul. - Kérem, feküdjön fel ide, és tegye szabaddá a hasát - mutat egy kényelmes ágy felé, ami mellett egy hatalmas ultrahang gép áll, tele gombokkal, madzagokkal és a közepén egy jókora monitorral. - Ön pedig, oda tud leülni, hogy mindent lásson - beszél ezután a hatvanas évei elején járó, kedves arcú hölgy Gábrielhez. Felkászálódok az ágyra, majd felhúzom a pulóveremet és le a nadrágom korcát. Egy ideje már csak a gumírozott derekakat tudom elviselni. Kíváncsi aggodalommal keresem Gábriel pillantását, hogy azután a még sötét monitort kezdjem nézni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=842495#post842495][b]Éjféli Veréna - 2022.01.20. 19:37[/b][/url]

Próbálom felfogni amit mond és látni a képernyőn, amit elvileg kellene. A gél hideg, a masina mozgása a hasamon nem épp kellemes. Főleg, amikor szöget vált és jobban megnyomja. Nem szólok egy szót sem, mert ennél ezerszer nagyobb fájdalmat is csendben el tudtam tűrni. Aztán odapillantok Gábrielre és az ő arcán is ugyanazt a döbbenetet és teljes értetlenséget látom, amit én is érzek. Neki ki is csúszik a száján, amit én is kérdezni akartam. - A kedves neje ikrekkel várandós. Két kisfiú, bár van némi hiba százalék, de elég jól látszódott, aminek kellett - beszél a doktornő kedvesen és megnyugtató hangon - Ikrek? Vagyis...öhm...Két baba? Egyszerre? - nyögöm ki végre, de a szavaim hihetetlenül bután hangzanak. Azt hiszem sokkot kaptam a hírtől. Abban a hitben voltam, hogy egy babánk lesz, akit már most nagyon szerettem. Erre kiderül, hogy ketten lesznek. Ez egyszerre csodálatos és ijesztő. Kezemmel keresni kezdem Gábrielét, hogy belekapaszkodhassak de a szemeim a kijelzőre szegeződnek, ahol tényleg mintha két alak lenne és nem csak egy, főleg ahogy jobban megnézem. Most jól jön, hogy még bujkálásom idején takarítottam egy kórházban és néha belestem oda is, ahová nem lett volna szabad. - Ugye egészségesek? - bukik ki belőlem a kérdés. Le sem tagadhatnám, hogy feléledt bennem az anyai ösztön. Már most aggódom értük, féltem és szeretem őket. Két fiunk lesz! Ezt el sem hiszem! Gábrielre nézek és bátortalanul, már-már bocsánatkérőn mosolygok fel rá, várva arra, hogy vajon ő mit szól ehhez az egészhez. Nem erre készültünk. A szoba elég nagy lesz? Elférünk majd? Mit mondanak a lányok? Milyen neveket adjunk majd nekik? El tudjuk tartani őket? Fel tudjuk nevelni? Ezer meg egy kérdés zakatol a fejemben. Azt is alig hittem el, hogy képes vagyok teherbe esni egyáltalán. Most meg egy ikerpár anyja leszek. Azt hiszem ez egy álom. Érdemlek én ekkora ajándékot az élettől, azok után amit tettem? Nem tudok válaszolni, de abban biztos vagyok, hogy soha nem voltam még ennyire boldog és rémült egyszerre, ami lefogadom látszik is rajtam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=842623#post842623][b]Éjféli Veréna - 2022.01.23. 09:42[/b][/url]

Meglepődtünk. Mind a kettőnknek kellett pár perc hozzá, hogy felfogjuk, eddigi életeinket, a múltunkban elkövetett dolgok súlyát hátrébb kell tennünk, mert kétszeresen is szülők leszünk. Sosem ijedtem még meg ennyire, mint az előbb. Viszont ahogy a Doktornő kimondta, hogy a kicsik egészségesek, azt hiszem félve ki merem jelenteni, hogy amit érzek az az igazi boldogság. Két fiunk lesz. Szeretnék velük minél tovább otthon maradni, miután megszülettek. Nekem sosem volt részem anyai szeretetben, ezért nekik mindent meg szeretnék adni. Nem. Nem leszek rátelepedő szülő, mint a Nagyanyám, akinek még a felnőtt lánya, az anyám élete felett is hatalma van. Ki is rázott ettől a hideg. Én csak szeretném megnevettetni őket, míg hagyják megölelni, aztán letörölni a könnyüket és begyógyítani a térdüket, mert lepotyogtak a fáról, mint az érett szilva. Mert igenis tessék fára mászni, elevennek lenni. Mi nem leszünk olyan család, hála az égnek, ahol egy valaki basáskodik mindenki felett. Szeretném megtanítani nekik majd, amikor eljön az ideje azt is, hogyan kell viselkedni egy lánnyal. Hogy nem szabad bántani őket, mert az gonosz dolog. Arra buzdítom majd őket, legyenek olyanok, mint az apukájuk. Megszorítom Gábriel kezét és elgyengülve, könnyes szemmel, szélesen mosolyogva nézek fel rá, egy kicsit talán rajongva. - Igaz szerelmem - bólintok rá arra, hogy minden utasítást bizony be fogok tartani. Nem emlékszem szólítottam-e már őt így ezelőtt. Nehezen fejezem ki még mindig az érzéseimet, de most a hormonok kicsit megkönnyítik a dolgomat. Bátrabb lettem tőlük. - Nekem van egy genetikai rendellenességem - fordulok a doktornő felé - Van esetleg rá mód, hogy megtudjuk örökölte-e valamelyikük? - nézek kérdőn a hölgyre. A metamorfságomra utalok genetikai rendellenesség gyanánt, mert izgalmamban nem nagyon tudom hirtelen, hogy itt beszélhetek-e nyíltan. Nem mintha a metamorf mágia ördögtől való lenne, de azért még mindig elég kevesen vagyunk. Sokat olvastam az ELME-ben, és nem csak receptkönyveket. Az önismereti feladataim része volt, hogy tudjak meg mindent a képességemről. Akkor még elsiklottam afelett, hogy öröklődő. Azt hiszem most mégis hasznos lett volna elolvasni jobban azt a fejezetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=842638#post842638][b]Éjféli Veréna - 2022.01.23. 16:07[/b][/url]

Tényleg át kellett volna olvasnom azt a fejezetet, mert most enyhe hidegzuhanyként érnek a Doktornő szavai. Bólogatni azt nagyon tudok, mert értem amit mond, meg fel is sikerült fogni, csak az elfogadáshoz kell pár pillanat. Szóval, amíg világra nem hozom őket, addig nem lehet tudni, hogy metamorfok lesznek-e vagy sem a gyermekeink. Rendben. Akkor itt, most veszek egy mély levegőt és mondok el magamban egy rövid imafélét. Aztán Gábriel szavaira csak megrázom a fejem. Nem szeretnék itt, egy idegen előtt beszélni arról, amiért aggaszt ez az öröklés dolog. Így szépen, türelmesen és csendesen végig hallgatom a hölgyet, akivel leegyeztetünk mindent, aztán már csak akkor szólalok meg a búcsúzás után, amikor kettesbe kerülünk. Kékjeimmel keresem az ő szemeit. Azokat a barnákat, amik olyan lágyan tudnak rám nézni, hogy azt érzem, simogat a tekintetével. Megköszörülöm a torkomat és kicsit lassabbra fogom a lépteimet. - Amikor kicsi voltam, az árvaházban féltek tőlem, én meg magamtól, mert volt, hogy más arccal ébredtem, mint amivel lefeküdtem, míg meg nem tanultam kontrollálni - sütöm le pilláimat és a szégyenkezéstől még ki is pirulok - Nem szeretném, ha velük is ez lenne - magyarázkodok halkan de számára teljesen tisztán érthetően, aztán inkább magam elé kezdek bámulni, de a kezét azt egy pillanatra sem engedem el, mert szükségem van a közelségére. Sosem gondoltam, hogy ilyet fogok érezni, mert mindig féltem ha hozzám akartak érni. Az ő keze más. Egészen más, mint Károlyé volt. - Azt hiszem át kell kicsit gondolnunk a gyerekszoba dolgát - váltok egy kicsit kellemesebb témára és odasimulok a karjához - Két fiú...El tudod ezt hinni? - nevetek felszabadultan - Ez olyan, mint egy álom. Ikreink lesznek! - torpanok meg hirtelen és átölelem, ott az utca közepén. Talán majd megharagszik érte, de most az sem érdekel. Meg az sem, ha esetleg zavarba hozok bárkit, mert egyszerűen most tört ki belőlem az az öröm, ami eddig csak gyűlt és halmozódott felfelé bennem. Megcsókolom az arcát és a fülébe suttogom, hogy mennyire szeretem és, hogy nagyon boldogok leszünk. Mert azok leszünk, ugye?