[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=703959#post703959][b]Emily Dorothea Fisher - 2017.09.25. 20:47[/b][/url]

Elég furcsán érzem magam. Amikor kiderült ez az egész, már tudtam, hogy mit akarok felvenni. Van egy bézs színű ruhám, amin apró rózsaszín szirmú virágok vannak, kis piros és sárga középpel, zöld levéllel. A minta olyan apró, hogy csak egész közelről lehet felismerni, mi is az. Úgy gondoltam, hogy a hajam befonom, és a tarkómnál szoros kontyba húzom. Aztán ennyi. Ám, ahogy nekiálltam készülődni, a szobatársaim nekiálltak faggatni. Randira megyek? Nevettem. Nem hitték el, kérdezték, hogy ki a fiú. Zavarba jöttem, így inkább elmondtam, hogy hova készülök.
Mire észbe kaptam a szempilla pöndörítő nyúzta a pilláimat, és a sokadik árnyalatú rúzst erőszakolták le az ajkaimról nedves törlőkendővel. A hajam egy laza, de hatalmas fészekként terült szét végül a fejemen, ami szép volt, természetes, és illet hozzám. A szememet kihúzták, a pilláim embertelenül nagyok és íveltek voltak. A bőröm színe természetes, de kissé eltérő volt az alaptól. Az ajkaimra egy elég természetes szín került fel, pedig be kell vallanom, a tűzpiros sokkal izgalmasabbnak hatott, és sokkal jobban felkeltette a figyelmemet. De nem volt szabad, bőven túlzás volt már így is, a cipő meg a ruha. Én nem ilyen vagyok. A lány, aki gördeszkázik, széles szárú farmerba jár és vicces feliratú pólókban, most itt áll egy ruhában. Egy olyan ruhában, ami azt ordítja: Az ott a feneked. Furcsa érzés, ahogy íve van a derekamnak és a csípőmnek. Nézem magam a tükörben, és nem akarom elhinni, amit látok. Mintha lány lennék. A gondolat pedig ijesztő.
Ahogy a cipőben való járás is, ám mintha erre teremtettek volna. Nem arra, hogy ennyi látsszon a lábamból, de maga a tény, hogy szép vagyok, és nőies, egy olyan új oldalt kezd el felpiszkálni, valamit ami eddig szunnyadt. Igénylem a dicséretet. Az illat amit rám fújnak vanília és cseresznye édes keveréke, a táska indokolatlanul kicsi. Így engednek útnak. Élvezzem a mai estét.
A bejárat előtt sóhajtok egyet. Nem akarom, hogy velem foglalkozzanak, és ha nem hagyom magam, akkor most egy lennék a tömeggel. De ez a ruha nem engedi, hogy beolvadjak. Állok kint, és nézek befelé, és fogalmam sincs, hogy be akarok-e menni. Cole miatt, és csak is miatta mégis belépek a két idős úr mögött. Megvárom, amíg elveszik az italukat, nézem, hogy tartják a poharat, de még így is ügyetlenül érek hozzá, amikor a pincér felém nyújtja. A ruhához kapott fekete stólát úgy ejtem a vállamra, hogy szinte teljesen elfedje a ruhát hátulról. Én sem ismerem meg magam, talán más sem fog.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=705722#post705722][b]Emily Dorothea Fisher - 2017.10.15. 17:43[/b][/url]

Feszélyezve érzem magam itt. Senki sem foglalkozik velem, azt tudom, sőt, mi több, azon túl, hogy elég élénk színű a ruhám, nagyon jól beleillek az itteni világba. Csakhogy, ez nem az én világom. Én is egy vagyok az útját kereső kamaszoknak, mégis, tudom, hogy ez nem az. Nem akarom, hogy az legyen. Én nem ilyen vagyok. Azért is vettem hozzá fel ezt a nagy lepelszerű sálat, hogy el tudjam takarni magam benne annyira, amennyire kell. Nézem a bátyámat, nézem Minit, a lányt, aki olyan közel áll hozzá, nézem a képeket, mindent nézek, aztán hirtelen már csak Adriant látom magam előtt, ahogy átölel. Az illata nyugtató, finom, mégis, érzem, ahogy a szívem egy pillanatra megáll, majd gyorsított tempóban próbálja bepótolni az elvesztegetett dobbanást. Csak ne hallja meg, csak ennyiért fohászkodom, amíg tart.
Az ölelés rövid, mégis, zavarba ejtően hosszúnak érződik, elpillantok arra, amerre Adrian is, látom Colet, de mint csak egy kívülálló, egy harmadik fél. Lehunyom a tekintetem, nem akarok zavarni a szemkontaktusban, és nem is pillantok fel addig, amíg hozzám nem szól.
- Meztelenül mégsem jöhettem, nem vagyok a kiállítás része.
Emelem meg egy csöppet a szemöldökömet, mert valljuk be, meglepett a hangneme, viszont ennek ellenére követem ki, kicsit jobban megszorítva a kezét, nehogy elszakadjunk a tömegben. Nem érzem helyesnek a távozást, mégis megkönnyebbülök, amikor a hűvös levegő megérinti az arcomat.
- Köszönöm.
Bent nem volt rá idő, de int megköszönöm a zakót, kezeimmel össze is húzom magamon, nehogy a hideg beférkőzhessen az anyag alá, nem akarom úgy visszaadni neki, hogy belül hideg. Remélem az se tántorítja majd el a visszavételétől, hogy a parfümöm illata rajta van. Édes, szamócás, vaníliás illat, nagyon szeretem, bájos. Talán kicsit lányosnak gondolná az ember valakihez, aki íjjal rohangászik.
- Az Eridon szégyenei vagyunk. A két tömegundoros.
Elnevetem magam a kijelentésre, mert valóban, elég szerencsétlenek vagyunk, hogy a leghangosabb házba járunk, a legnyitottabb emberek közé, és mégsem szeretjük az ilyen puccparádét. Kicsit tartok tőle, hogy baj, amiért kijöttünk. Nem akarok kellemetlenséget okozni, de ugyanakkor örülök annak is, hogy nem vagyunk bent.
- Szerintem nem, elég nagy a fenekem. Azért is vettem hozzá ezt a sálat.
Megfordulva felemelem a sálat is, meg a zakót is, úgy, hogy lássa, mennyire nagyon hozzá tapad a ruha a popómhoz, és hogy mennyire kiadja a tényleges méretét. Kicsit olyan vagyok így, mintha nem is lenne rajtam ruha, mert konkrétan szerintem mindenem látszik. Ez biztos máson, mondjuk Rosie-n vagy Valery-n jól áll, én azonban nem vagyok olyan szép és kívánatos, mint ők, csak egy lány, akit belebújtattak a ruhákba. Leeresztve a textildarabokat viszont tényleg helyet foglalok, még a lábam is fáj a cipőben picit.
- Nem, nekem nem való a szép holmi, én csak olyan mondvacsinált Fisher vagyok. A szobatársaim csináltak belőlem lányt. De holnap visszaváltozom tökké. Szomorú történet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=723378#post723378][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.05.17. 20:08[/b][/url]

Hogy a sok pusziból mi lett. Hogy van-e közös mibenlétünk. Hogy véletlenül vagy direkt van az, ha egy ütemre lépünk. A gondolatot, és magát a verset nem tudom, hogy hányadszor mondom el az ide vezető úton. A gyomrom kavarog, rosszul vagyok, és félek. Gyűlölöm magam, gyűlölöm, hogy a helyzet létre jöhetett, és gyűlölöm azt is, hogy megteszem azt, amit Valery parancsol. Meg kell tennem, azért, hogy Adrian ne sérüljön, azért, hogy Cole és Adrian között minden rendben legyen. Meg kell tennem.
Emlékszem, Varró Danira valamikor egy éve bukkantam rá, és amikor ma összeestem is az ő könyvét, a Bögre azúrt fogtam, és állítólag olyan görcsösen szorítottam magamhoz, hogy elvenni se lehetett. Nincsenek emlékeim a napomról, csak érzések és az érintések emléke él bennem. Emlékszem, hogy nem fájt semmim, pedig az esés esetlen volt, a bal szemöldököm felrepedt, emlékszem a vér melegségére, emlékszem, hogy a házvezetőm nagy és erős kezei átölelnek, ahogy felemelnek, és hogy olyan óvón tesznek le, ahogy engem szülő még soha. Nem hittem volna, hogy ez az egyszerű gesztus egy olyan pontot nyom meg a lelkemben, aminek a létezéséről sem tudok. Emlékszem, hogy ébredés után Will megsimogatta a hajam, és azt mondta, délután már nem fogok érezni semmit, és hogy olyan könnyedén nyalom majd a fagyit a főtéren, mintha ez meg sem történt volna.
Nem akartam mást, csak átaludni a mai napot. Nem akartam semmit, és nem gondoltam semmire, amikor átváltoztatástan után krétát loptam, csak arra, hogy nem akarom megtenni. Nem foglalkoztam semmivel, olyan mohón habzsoltam be, mintha mindenre megoldás lenne. Semmire sem volt megoldás. Semmire. Hiszen akkor nem lennék itt. Mégis, olyan ruhában, amit előírtak nekem állok Cole műhelyében, és nézek szembe a szekrénnyel, melynek hamarosan átmeneti lakójává válok. Sietnem kell, gyorsan helyet kell kialakítanom magamnak, és úgy elhelyezkedni, és visszazárni az ajtót, hogy ne legyen feltűnő az ittlétem. A kulcsokkal, a táskámmal együtt beülök, és a már kissé foszló, szintén lopott láthatatlanná tévő köpenyt magamra terítve várok a végítéletre. Gyűlölöm, hogy létezek, de csak Cole lebeg most a szemem előtt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=723384#post723384][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.05.17. 21:24[/b][/url]

Ültem szekrényekben, de ez a mostani helyzet még kényelmetlenebb volt, mint korábban. Amikor például el kellett lopnom ezt a foszladozó rejteket, mely nyilván nem fog megmenteni, ha esetleg kinyitják a szekrényt – nyilván a frász fogja őket kergetni a két lábfejtől, de nagyjából ennyi -, akkor is oda kényszerültem. Fogalmam sem volt róla, hogy ezért kell. Csodálkoztam is, hogy miért egy ennyire elhasznált darabot érez fontosnak Valery, de már tudom, nem magát ment, hanem engem akar nem csak a kémkedés, hanem a rettegés tényével is megkoronázni. Rajtam kell lennie, és én fel is húzom, mert félek, hogy mi van, ha lát engem, mi van, ha most is vesz, és felhasználja ellenem? Undorodom az egésztől.
Ahogy Cole nevetését meghallom, a gyomrom ugrik egyet, érzem, ahogy a vér kifut az arcomból.
El akarok innen menni, nem akarok itt lenni, inkább odaállok eléjük, és bevallok mindent. Elmondom, hogy mi a helyzet. Ez volna a helyes, ezt kellene tennem. De mégsem mozdulok. Érzem azt az ólomsúlyt, ami az egész testemre rárakódik, ahogy a testvérem benyit a helyiségbe. Megmerevedik minden porcikám, mintha sóbálvány átkot mondtak volna ki rám. Az ajkaimat összeszorítom, lélegezni sem merek, csak magamban fohászkodom, hogy menjenek el, hogy ne tudjak utánuk menni, hogy veszítsem el őket, és hogy legyen bátorságom elmondani, hogy mit tettem, hogy mit érzek, és hogy ha kell, könyörögjek a bátyámnak, hogy bocsásson meg. Miért nem elég bűn az állandó viaskodás önmagammal? Miért nem elég az, hogy gyűlölöm az érzelmeimet, és hogy nem tudom nem szeretni Adriant? Miért kell ezt végignéznem?
Próbálok nem gondolni semmire. Próbálom nem azt gondolni, hogy nem helyes, hogy itt vagyok, inkább azt, hogy nem vagyok itt. Nem létezem. Nem létezem. Nem létezem. Nem akarok létezni. Nem akarok levegőt venni, nem akarok sírni, nem akarok gondolkozni. Nem akarom ezt látni. Nem akarok semmit, csak azt, hogy elmenjenek innen.
~ Ne legyetek itt, kérlek, csak ne. ~

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=723418#post723418][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.05.18. 17:59[/b][/url]

El kellene tűnnöm. Milyen kár, hogy nem kezdtem el végül a hoppanálási tanfolyamot, nem mintha mostanra már jól menne, de közelebb lennék a célhoz, és bármilyen nevetségesen hangzik is, de megpróbálnám, akár úgy is, hogy esélyes az amputoportálás. Milyen szép is lenne, elhagynám a fejem, és a földi létem karrierje úgy érne véget, hogy a varázsbaj-elhárítók szedegetnek össze. Valerynek biztosan tetszene az eset, és vinnyogva könyörögne a nyitott koporsós temetésért. Elmosolyodom a gondolatra, hogy ez valóban megtörténne. Annyira realisztikus, annyira látom magam előtt, érzem, ahogy a vörös tincsek az orromat csikizik, ahogy behajol a koporsóba. A gondolatra gyorsan összefogom az orrlyukaimat, és a nagy tüsszentés helyett csak egy kicsi "cihh" hangot adok ki, remélve, hogy azt nem hallotta meg senki. Bár jobb lenne lebukni, mondjuk még most. A kinézetemmel és a helyválasztásommal mondhatnám azt, hogy csak nagylány akartam lenni, de megijedtem, és bocsánatot kérhetnék azért, amiért alkalmatlankodok, és elszaladhatnék. Vagy lehetnék őszinte, elmondhatnám, hogy mi a helyzet, hogy miért vagyok itt, miért mázoltam ki magam, és miért öltöztem így fel, de valahogy bennem van a félsz, hogy mi van akkor, ha ezek után rászáll mondjuk Rosie-ra.
Alapesetben nem félteném, hiszen ott van neki Ervin, aki láthatóan elég sok mindent megtenne érte, és szerintem Adrian is, és mindenki, ezért nem félnék, ha mondjuk tényleg köddé válnék hirtelen, hogy mi lesz vele. De tudom, hogy más az, ha én már nem vagyok jelen az életében, és más, ha helyettem őt zaklatja Valery. Én képes vagyok ellenállni neki és szembeszállni, de Rosie az a virágszál, aki én sosem leszek, a hercegnő, akit bárki készséggel megment a sárkányoktól.
Én nem lehetek ilyen sosem, már csak alkatilag se passzol a történet. Nem. Én az a lány leszek most, azzá a lánnyá válok, aki végignézi, ahogy a bátyja és a fiú, akit szeret egymáséi lesznek. Végig kell néznem, történjék bármi, mert nem kockáztathatom az ő boldogságukat. Nem szabad önzőnek lennem, elvégre nekem nincs kit vagy mit vesztenem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724395#post724395][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.05.30. 19:31[/b][/url]

Itthon lenni egyre nehezebb. Azt hiszem túl sok minden nem tetszik, és bár eddig is sok minden nem tetszett, nem akartam zavarogni, mert valahogy mindig mindenki úgy tekint rám, mint a „kicsire”, és én ehhez alkalmazkodva hallgattam is, Akkor nem zavart, meg nem akartam beleütni az orrom mások dolgába, mert nem illett hozzám, és bár most is így gondolkozom, már valahogy nem tudok csendben maradni. Utálom magam ezért, utálom, hogy érzem, ahogy bőgni tudnék, hogy érzem, ahogy minden porcikám üvölt, ahogy nem jó, nem vagyok jó helyen, nem vagyok jól.
A mostani szünetre nem akartam hazajönni, de apa kérte, így jöttem. Mert olyan jó, amikor mind együtt vagyunk. Nem hittem volna, hogy az én apámat, aki a józanság mintapéldánya, elönti a szentimentalizmus és minden kis apróságon sóhajtozni kezd. Tegnap átkutattam a papírjait, amíg nem volt itthon, feltörtem az irattartóit is, papírokat kerestem arra vonatkozóan, hogy haldoklik-e, de nem találtam semmit. Persze még nem nyugodtam meg, csak egyelőre nem találtam semmit, de ez nem jelenti azt, hogy akkor nem is fogom újra megkísérelni.
Viszont ez nem ma fog megtörténni, mert Cole-nak „vendége” van. Ketten vagyunk csak itthon, pontosabban hárman, de fogalmam sincs, hogy ki a harmadik, és nem is nagyon érdekel, csak a feltámadó dühöm és a kicsorduló könnyeim. Gyűlölöm ezt az állapotot, hogy ez ennyire érzékennyé tesz. Kezdek teljesen becsavarodni. Most is, mikor az ágyamon fekszem, csak hallgatom a szomszéd szoba zajait, és igyekszem leküzdeni a feltörő érzéseimet.
Nincs kedvem kimozdulni, de már valahogy a négy fal között sem érzem magam biztonságba, hiába próbálok zenét hallgatni, olvasni, nem tudok kikapcsolni. Végső mentsvárként a csellómat veszem elő, és bele se gondolva kezdem játszani az első eszembe jutó dallamot.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724403#post724403][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.05.30. 20:08[/b][/url]

Sikerül teljesen kizárnom mindent. Amikor pedig azt mondom, hogy mindent, akkor tényleg mindent. Az egész környezetem eltűnik, mintha egy buborék venne körül. Egy hangszigetelt, csendes, zug, ahol semmi és senki sem bánthat. Egészen addig jó, amíg Cole be nem nyit, én pedig ösztönösen fel nem pillantok rá, pedig nem akarok, Isten látja lelkem, nem akarok felnézni rá. Nem akarom, hogy lássa, hogy sírtam, és azt se, hogy haragszom rá. Ahogy látom őt, megint elönt az a méreg, amit iránta érzek. Gyorsan le is hajtom, a fejem, a hajammal takarva az arcom, remélve, hogy nem fedezett fel semmit. Az ajkaimat összepréselve hunyom le a szemem, és igyekszem visszafojtani a eltörekvő könnyeket.
- A cselló nem az örömödet meséli el.
Végül mégis elkezdek játszani, először nem is tudom, hogy mit akarok, végül mégis ráállok fejben. Általában csak játszom, sosem éneklek, ha már is ott van. De a múltkor Adrian se nevetett ki. Oké, neki nem hosszan csináltam, itt viszont - még ha ezzel fel is tartom Cole-t, énekelni kezdek. Nem tudom, hogy mennyire értékeli, nem is nagyon érdekel most, de ez legalább nem szomorú, az kérte, hogy olyan legyen, ami neki jó. Nekem mindegy, kizárni úgyse tudom már, hiszen itt van.
- A vizsgák után leadom a pálcám és elhagyom a varázsvilágot.
Azt reméltem, hogy a hangom erősebb lesz, de nem sikerült. Viszont a lényeg benne van, elmondtam azt a részét, amit már eldöntöttem, és amiről tudom is, hogy meg akarom tenni. Egy ideje már el akartam neki mondani, de aztán jöttek a kusza érzelmeim, és úgy döntöttem, hogy inkább pihentetem a dolgot, míg mindent helyreteszek magamban. Mostanra azt hiszem, minden kényes pontot ki tudok mondani őszintén vállalva a helyzetet, így nem maradt bennem kétely. Ha meg rákérdez, el fogom mondani, és a végén még ő fog könyörögni, hogy szakítsuk meg a kapcsolatot. Gondot jelentek, de hát ez van.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724416#post724416][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.05.30. 20:52[/b][/url]

Amikor mellém lép, majd leguggol, halvány mosoly jelenik meg a szám szegletében. Nem akarok drámakirálynő lenni, nem akarok én a középpontban lenni, sosem voltam ott, és sosem akarok ott lenni, nem akarom, hogy körülöttem forogjon a környezetem, és az én kívánságaimat lesse, ez nem az én terepem.
- Várj.
Tekintve, hogy a cselló nem egy kis hangszer, el kell fordulnom, hogy felrakjam az ágyamra, és közben lopva igyekszem megtörölni a szemem, nem mintha ez a pirosságán segíthetne. Egy kicsit sem segít, de nem érdekel, én elhiszem, hogy jobb, és el tudom adatni magamat. Visszafordulva hozzá igyekszem vidámabbnak mutatkozni, és ezt olyan sokszor megtettem már Valery miatt, hogy még csak nehezemre sem esik. Megfogom a kezét, és egy kicsit megsimogatom, ahogy a széles kézfejeket az én kisebbjeimben tartom.
- Minden rendben van, Cole.
Végül is, tényleg minden rendben van. A világ nem fordult ki a sarkából. A döntések, melyeket meghozunk egy életre szólnak, a kapcsolatainkban meghatározott prioritások szintén. Tudtam, hogy nem leszek egyik pillanatról a másikra nagy mágus, de reménykedtem belőle, hogy talán egy kicsit igen. Elevickélek egy közepesen. De fáradt vagyok. A rengeteg különóra, a sok gyakorlás, nagyon sokat kivesz belőlem. Elfáradok, és nem akarok a fáradtság miatt még több mindent belelátni dolgokba, amik nincsenek.
- Egy mugli egyetemen fogok továbbtanulni, még a télen sikeresek voltak az alkalmassági vizsgáim. Nem is tudtam, hogy tudok szekrényt ugrani, de képzeld, igen. Nagyon büszke vagyok rá. A mágia kiváltság, nem juthat belőle mindenkinek. Rosie is sokkal jobban van, nincs már rám szüksége... jó lesz ez, hidd el.
Azt még nem mondtam el neki, hogy ezzel minimálisra szűkíteném a kapcsolatot velük. Cole a bátyám, bármit megtennék érte, hogy boldog legyen, de tudom, hogy az őszinte támogatásomat jelen pillanatban nem tudom megadni neki. Viszont félek tőle, hogy ha jelen lennék, csak mérgezném az életét. Fokozatosan, az év végéig folyamatosan. Karácsonyra úgyis hazajönnék, de ez lenne az utolsó karácsonyunk, amit hosszabban együtt ünnepelünk. Borzalmas, amikor arra van terved, hogy a világon leginkább szeretett emberektől távol maradj.
- Mik a terveid mára?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724426#post724426][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.05.30. 21:42[/b][/url]

- Volt az egyetemnek egy ilyen lehetősége. Ha a nyílt napon sikerül a próbafelvételid, akkor nem kell felvételizned. És sikerült.
Azt szándékosan nem mondom ki, hogy melyik egyetem, melyik szak és milyen részeredmények. Elvégre eltávolodni akarok, nem lehetőséget biztosítani arra, hogy meglátogathasson. Nem szabad a közelébe maradnom, és hamarosan nem is fogja akarni.
- Nem én vagyok a legjobb testvér a számodra, vagy az, akivel lógnod kellene.
Viszont nem küldöm ki. A hátam az ágyamnak vetem, már nem is tudom, hogy mikor kerültem le a földre, de jó, hogy van valami, amiben meg tudok támaszkodni. Cole aggódik miattam, látom rajta, érzem, és most egyszerre vagyok nagyon hálás és érzek nagyon nagy bűntudatot is. Nem akarok neki kellemetlenséget okozni, sosem akartam.
- Sajnálom.
Eléggé rosszul kezdődik ez így, és kellene valami okosat mondanom, akármit, de nem jut eszembe semmi, csak az igazság. Annyira rossz lenne? Néhány hónap csak és vége. Ő már nincs a kastélyban, nekem meg csak arra kell gondolnom, hogy ne legyek olyan helyen, ahol összefuthatok a másik féllel. Olyan könnyűnek hangzik, de ez nincs így. Nem lesz könnyű, de szükséges.
- Van egy fiú, akit én nagyon szeretek. Kérlek Cole, ne nézz rám furán, ez komoly. Ha meglátom, még ha rossz napja is van, boldog vagyok, és azt akarom, hogy boldog legyen. Olyan jó néha csak a néma támaszának lenni, és órákon át tudok vele beszélgetni, nem tudok nem válaszolni a legkínosabb kérdéseire és olyan jó és nyugtató az ölelése.
Érzem, ahogy mesélek róla egyre jobban fokozottabb lesz a lelkesedésem, mintha tényleg kivirulnék. Azt mondják, hogy aki szerelmes, azzal ez történik, kivirul és nem tudja leplezni. Én ettől félek a legjobban, hogy tényleg nem tudom leplezni.
- Vannak pillangóim és érzem a melegséget és a szívem, Cole, nagyon erősen érez. Olyan nagyon gyorsan átmelegszem tőle, én nem is hittem, hogy ilyen létezik. Ez egy csodálatos érzés.
A végére már tényleg mosolygok és ahogy kiengedem a felesleges levegőmet, kicsit még a fejem is megcsóválom. A nadrágom redőit piszkálva nyerek egy kis időt magamnak, amíg kiélvezem a jó részét, hogy elmondhattam végre valakinek őszintén, hogy mit érzek. Ez lenne a normális, nem? Mindig reméltem, hogy ha egyszer megtörténik, akkor Cole lehet az, akinek ezt elmesélem, csak azzal nem számoltam, hogy a folytatás is ő lesz.
- Bárcsak kicserélhetnénk az érzéseinket. Olyan szívesen cserélnék veled, hogy ezt a csodálatos érzést te élhesd át. Neked van jogod hozzá Cole, és nem nekem. Én ezt nem akartam, nem így. Ennek nem volt szabad így történnie, és ezért is sajnálom.
Felpillantok rá, és talán egy kicsit félve, de a keze után nyúlok, megsimogatva azt, biztatóan.
- Ezért kell elmennem, Cole. Nem szabad Adrian közelében maradnom, mert ő hozzád tartozik, és ez így van jól. Kérlek szépen, Cole, ne haragudj rám, én nem akartam, én tényleg nem tudom, hogy ez hogyan történhetett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724437#post724437][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.05.30. 22:53[/b][/url]

Tudtam. Előre lepörgettem magamban, és éppen ezért nem mondtam ki a nevét. Tudtam, hogy ezt fogja csinálni. Gyilkos mód megvillan a szeme, és gondolatban biztos azon gondolkozik, hogy egy szemét, manipulatív esetenként pedofil állat, aki erőszakos és rám kényszeríti magát, én meg olyan kis naiv vagyok, hogy nem veszem észre, mennyire kihasznál. ÉS villan a szeme, és bár igyekszik pozitívan hozzáállni, ahhoz, hogy mi lenne, ha lenne valakim, tudom, hogy nem örülne neki ténylegesen, hogy nem szeretné. Még jó, hogy ettől nem kell tartania. Hogy mit fogok tanulni és hol, kerülöm a témát, mert kerülnöm kell. Nem szabad megmondanom, még ha túl sok mindent is árultam el már eddig is. Ennyit és nem többet. Nem leszek többé boszorkány, amúgy is eléggé gyatrára sikerültem. Ha pedig nem itt vagyok, talán találok valakit, talán képes leszek elfelejteni Adriant.
- Cole...
Nézem, ahogy felkel, és kisétál, de nincs lelki erőm felkelni innen, és utána menni. Megsemmisültnek érzem magam. Fogalmam sincs, hogy mit vártam, hogy lekiabálja a fejem, és soha többet nem áll velem szóba? Talán azt, hogy Adrianről elmondja, hogy igazából engem szeret? Jó, oké, ebben biztos vagyok, hogy nem történik meg sosem, mert látom, ahogy rá néz, és azt is, ahogy rám. Mielőtt elmegyek, bocsánatot kell tőle kérnem, mert rossz barát vagyok, mert a vele töltött időben önző módon a saját megtépázott lelkemet foltozgattam be a reménnyel, az érintéseivel. Egy jó barát ilyet nem tesz. Ezt nem fogom elmondani neki, hogy miért kérek bocsánatot. Úgy tervezem, hogy megölelem, ő sután megveregeti a vállam, és közben a mellkasától kérek bocsánatot. Aztán, amilyen gyorsan csak lehet, elindulok, hogy vissza se tudjon tartani. Csak egy kis érzést akarok magammal vinni az első időkre.
Cole után kéne mennem, de nem merek. Meg szeretném kérni, hogy ne mondja el Adriannek, elmondanám, hogy nem akarok gondot okozni, hogy miattam nehogy ostobaságot csináljon. Nem ér ez az egész annyit. Fogalmam sincs, hogy mit hittem, mi lesz ennek a vége. Nem ez, az biztos. Talán mégiscsak az exmemoriamos történetet kellett volna megpróbálni. Kitörölni engem a létezésből, vagy van az a bájital, amit ha megiszol, soha többet nem leszel képes gyengéd érzelmeket táplálni. Eddig magam elé bámultam, most, hogy Cole visszajött, kétségbeesetten pillantok fel rá, majd le a sörökre, végül a hamutartóra. Utálom, ha dohányzik a szobámban, de nem szólok egy szót sem, elvégre én sokkoltam le éppen. A sörről meg Kai jut eszembe, és a buli estéje, amire szintén nem szeretnék emlékezni. Viszont itt van, és nevet, így a megfeszített hátam egy kicsit lejjebb eresztem.
- Az Edictum úgyis mindig Rosieval hozta össze.
Mondjuk biztos forrásból tudom, hogy a nővérem inkább más iránt érdeklődik, és örülök is neki. A nadrágomról áttérve a pólóm piszkálására, mereven nézem a füstöt, ami felszáll, nem tudok Cole-ra nézni.
- Bárcsak időutazó lennék. Olyan jó volt elmondani, de szeretném visszacsinálni. Nem elmondani, csak új irányba állítani magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724467#post724467][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.05.31. 00:17[/b][/url]

Drága bátyám, Cole

- Rosie-t legalább szeretik.
Mármint tényleg, egy srác kész érte bármit megtenni. Ezt onnan tudom, hogy rajtam keresztül stalkolta a helyzetet, szóval tudom, hogy miről beszélek. Ő nem az aggódó barát, aki szeretné, hogy jól legyél és együtt mókázzatok, hanem az aggódó barát, aki nem a barátod akar lenni, hanem azt akarja, hogy smacizzatok. Irigylésre méltó.
- Mi?
Szinte csak tátogom azt, hogy a "mi"-t, annyira nem akarom elhinni, és azt sem akarom elhinni, hogy az az első gondolatom, hogy milyen önző, amiért így gondolkozik. Nem azért megyek el, mert utálom őt, hanem azért, mert boldognak akarom látni, és tudom, hogy úgy nem lehet, hogy én itt vagyok, és nekem is rendbe kell jönnöm, de ezt csak úgy tehetem meg, ha nem vagyok Adrian közelében.
- Cole...
Halkan, de könyörgőn pillantok fel rá, mert szeretném elmondani neki, hogy ez a része számomra nem csak egy kis szarság, ahogy ő fogalmazott, hogy nekem ez nagyon is fontos, nagyon fájdalmas és kínzó, és az, hogy most elmondtam neki, nem azt jelenti, hogy végre találtam egy drámázási pontot, és most azt várom, hogy könyörögjön nekem, hanem azt, hogy megértse, nincs itt hely számomra. Mégis a szívem szakad meg, amikor megkéri, hogy ne tegyem. És akkor jön a legrosszabb része. Amit mondd, annak már az eleje is szíven üt, hogy illene hozzám. Nem, ezt nem szabad neki mondania, egyszerűen nem, mert fogalma sincs, hogy ezzel mit indít el bennem. Nem akarok ebbe a töredékmondatba belegondolni. Hallom a többit is, de olyan mindegy, mert azért az egyetlen kijelentéért, hogy Adrian illene hozzám is érzem, hogy megszakad a szívem. Akarom, hogy így legyen, és megrettent, hogy esetleg így lehetne, de főleg az rettent meg, hogy Cole mondja. Miért nem kiabál velem? Kiabálnia kéne. Elvégre, mit képzelek én magamról? Nem vagyok se csinos, se tehetséges boszorkány, se jó ember, hiszen a jó emberek nem szeretnek bele a testvérükhöz kötődő emberekbe, nekem nincs jogom megkapni másoktól ilyen kijelentéseket.
Ösztönösen indulok meg felé, míg beszél. Négykézláb ereszkedem, és mászok át félig mögé, határozottan magamhoz húzva őt, és átkarolva. A nyakára óvatos, vigasztaló puszikat adok, és finoman ringani kezdek vele. Nem nagyon, mert fogalmam sincs, hogy mi van a szervezetében, és nem szeretném ha hányna, vagy rohama lenne. Előbbit nem bánnám, mert legalább az önpusztításának egy kis szelete kijönne belőle, még akkor is, ha utána nekem kell feltakarítanom, de attól jobban félek, hogy rohama lesz. Nem csak mert ringatom, hanem azért, mert ez az egész sokkal rosszabb hatással van rá, mint hittem. A fejem a hátára hajtom, nem engedem, hogy elhúzódjon tőlem.
- Nem hagylak el, Cole.
Az elején nem gondolom komolyan, hogy nem teszem meg, de ahogy itt ölelem őt, elbizonytalanodok. Mi van, ha tényleg történik vele valami? Mi van, ha nem vagyok itt, és hülyeséget csinál? Tényleg számít annyira a saját boldogságom, hogy azért feláldozzam a bátyámat? Tudom, hogy nem, nem ér ennyit. Érte képes vagyok továbbra is elviselni, hogy én vagyok a plusz egy fő, csak azt sajnálom, hogy előbb beszéltem Adrianről, vagy egyáltalán, hogy beszéltem, mert így most Cole tudja. Tudja mit érzek, és nem fog velünk úgy viselkedni mint eddig. Nem szabad olyannak lennie, hogy "velünk". Nem szabad többet Adriannel időt töltenem, még ha ez nekem segített is. Nincs több ilyen. El kell határolódnom tőle. Nekem az a legfontosabb, hogy Cole jól legyen. Semmi más nem számít.
- Te egy csodálatos ember vagy, hidd el, hiszen a testvérem vagy. Én vagyok a világ legszerencsésebb húga, hogy te vagy a bátyám. Nem vagy elcseszett, és nem szabad ostoroznod magad. Beszélj Adriannal. Hidd el, ő szeret téged, látom a szemében. Talán csak elbeszéltek egymás mellett. Ennyi az egész. Mondd el neki, hogy mi bánt, hallgasd meg, és hozzátok meg az aranyközéputat, ami mind a kettőtöknek jó.
Remek és sikeres életnek érzem ezt. Én adok szerelmi tanácsot, aki azt se tudja, hogy mi fán terem a kapcsolat. Lehunyom a szemem, nem akarok arra gondolni, hogy mit teszek, hogy mennyire képmutató ez. Tanácsot adni valakinek, aki azzal van, akit szeretsz, és akit szeretsz, azzal akar lenni, akit vigasztalsz. Nem is én lennék, ha nem ebben a helyzetben lennék.
- Hidd el Cole, csodálatos érzés, ha valaki szeret téged, érdeklődik irántad. Feltölt és csodálatossá teszi az életedet. Ne dobd el ezt magadtól, és tőle sem. Kérlek. Neked az a sorsod, hogy boldog légy, és ennek meg kell valósulnia, de nem így, nem ezekkel a pusztító dolgokkal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724474#post724474][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.05.31. 06:42[/b][/url]

- Nem, még nem a pasija, de remélem az lesz, és nincs vele semmi baj, tök normális, ő vette át a cukrászda vezetését tavasszal. De amúgy navinés volt. Nagyon szép mosolya van, és elég régóta barátok Rosieval.
Ezen kívül látta Rosie-t a legrosszabb időszakában is, és mégis, mindig szeretettel fordult felé, akkor is, amikor nagyon nagyon esélytelennek tűnt, hogy ki tudjuk hozni őt a mélyéről. De együtt sikerült, most pedig úgy érzem, hogy átadhatom neki a testvéremet. Rosie boldog, és én örülök az örömének. Legalábbis nagyon remélem, hogy ezt érzi.
Cole viszont nem az, ahogy ölelem és simogatom a karját, egyre inkább elhatalmasodik felettem az érzés, hogy mennyire ostoba és önző voltam. Nem szabad csak úgy elmennem. Ha én elmegyek, akkor mi lesz vele? És valóban, az én problémám kívülről csak egy kis semmiség az övéhez képest. Talán én élem meg túl drámaian ezt az egész Adrian ügyet, talán nem is olyan vészes az eset. Nem én vagyok az első ember a világon, és szerintem nem is az utolsó, akivel ilyen megtörténik. Azt mondják, az ember szíve elég erős, több összetörést követően is képes még reménykedni. Bár valóban így volna, bárcsak egy nap képes lennék újra úgy tekinteni Adrianra, mint egy kedves barátra, vagy egy második bátyóra.
Jót tesz, hogy nem látja most az arcom, azt a pillanatnyi csalódottságot, ami végigfut rajta. Sokkal jobban örültem volna annak is, ha kiabál velem, hogy mit képzelek magamról, amiért szemet vetek valakire, aki őhozzá tartozik, de annak a leginkább, ha azt mondja, megérti, hogy ez nekem nehéz, hogy szükségem van erre, és támogatja, hogy az álmaimat kövessem, és hogy szép a gesztus, hogy ki akarok szeretni Adrianből, még ha eléggé önző dolgot is tettem azzal, hogy egyáltalán bele mertem szeretni. Még ha nem is volt ez a célom, el tudtam volna fogadni, ha ezért cserébe támogatást kapok tőle.
- Sosem ismerted még el, Cole. Én csodálatosnak élem meg, valaminek, ami reménnyel tölt meg egy esős, komor napon, hogy eljön még a napfény.
Számomra egyértelmű a képlet. Szereti Adriant, hiszen ez az összeomlás is azt bizonyítja. Egészen addig, amíg ki nem mondtam a nevét, normálisan viselkedett. Ő volt az utálatos idősebb fiútestvér, aki el fog beszélni azzal a feltételezhetően pattanásos kis egoista nyúlvánnyal, aki éppen meghülyítette a húgát, és mégis, amikor azt mondtam, hogy Adrian az, kiborult. Szereti őt, még ha nem is mondja ki, vagy vallja be a másik félnek, és itt én vagyok az, aki belezavartam az egészbe. Csodálkozik hát, hogy miért akartam elmenni? Én őszintén szeretnék örülni a boldogságának, és egy nap tudom, hogy össze is jöhetett volna, de ahhoz nem lenne szabad itt lennem. Ilyen állapotban viszont nem hagyhatom itt őt. Képtelenség. Az én boldogságom ráér majd akkor, amikor Cole egyben lesz. Rosie is alakul, Cole is rendben lesz. Addig nem nyugszom, amíg nem fog bekövetkezni ez.
- Várj.
Jobbommal engedem csak el őt, a balommal tovább ölelem, és vele bedőlve nyúlok el a táskámig, hogy egy csomag zsepit húzzak elő belőle, és felé nyújtsam.
- Málnás, szóval ne lepődj meg az illatán.
A vállát puszilgatom, amíg egy kicsit rendbe szedi magát. Közben lassan elengedem, felállok, és az ágyamról a hangszeremet a fal mellé támasztom. Az ágytakarót lehajtva felhajtom a takarómat is, majd visszafordulva hozzá kinyújtom a kezem felé.
- Gyere, muszáj aludnod egy kicsit. Aludj velem, hátha ez hiányzik, az állandóság és a biztonság érzete.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724730#post724730][b]Emily Dorothea Fisher - 2018.06.01. 23:20[/b][/url]

Drága bátyám, Cole

- Én nem...
~..vetítem ki rád.~
Nem mondom ki hangosan, és abban sem vagyok biztos, hogy az első két szót kimondtam. Hirtelen kiszáradt ajkaim elnyílnak, ebben egészen biztos vagyok, de ennyi. Nem hinném, hogy ez kivetítés lenne, az egész beszélgetés inkább már önkínzás. Nem elég, hogy a gondolataim, az érzéseim kínoznak, nem elég, hogy a érzem, ahogy a szívem belefacsarodik a ténybe, hogy egy olyan embert szeretek, akivel sosem léphetem meg ezt, aki a bátyámhoz tartozik, még azzal is megvádol, hogy kivetítem rá a saját érzéseimet. Szívem szerint beolvasnék neki, de éppen csak ismét szólásra nyitom a számít, megszólít valakit.
Riadtan nézek a hátam mögé, elvégre van olyan, hogy hoppanálás, meg mit tudjam én még hány mód, amivel az ember bemehet a másik lakásába, azonban én nem nagyon örülnék neki, ha most hirtelen megállna itt egy fickó. Az tuti biztos, hogy soha többé nem aludnék. Azonban nincs itt senki, így csak feltételezem, hogy totálisan be van állva megint, és fogalma sincs, hogy mi történik körülötte.
- Én ezekről nem tudok semmit.
Jelzem neki csendesen, mert fogalmam sincs, milyen az, amikor valaki úgy érint meg, ahogy ő ezt most leírta, de érzem, hogy zavarba jövök tőle, görcsösen összerándul a testem, leginkább azért, mert egy furcsa megtestesülése a vágynak, hogy megtapasztaljam, átfut rajtam. Akarom, hogy megérthessem miről is szól az, amit mond, hogy milyen lehet az, amikor nem csak azért akarsz valakihez tartozni, mert szép a lelke, mert figyelmes, mert gyengéd, mint Adrian is, hanem mert olyan testi vágyat ébreszt benned, ami földöntúlinak minősíthető. Valószínűleg ezért szerettem belé, ezért kell újra és újra átélnem ezt. Azért, mert én nem benne voltam ebben az egészben, hanem kívülről láttam, hogy miként viselkedik Cole-lal, hogy milyen figyelmes vele. Én láttam azt, amit ő nem, és amíg én szerelmet kezdtem érezni, ő elsiklott efölött, és csak a vágyakat nézte.
Sajnálom, mert bármennyire is fontos nekem, bármennyire is szeretném, hogy én is fontos legyek neki, tudom, hogy Adrian arra vágyik, hogy a bátyám érezze azt, amit én érzek. Bár megtörténhetne. Bár kicserélhetnénk az érzelmeinket. Én boldogan nekiadnám azt, amit Adrian felé táplálok, mert ez tiszta szeretet, és elvenném tőle azt a megállíthatatlan vágyat, ami Coleban dolgozik. Inkább érezzem én százszor azt, hogy még egy és még egy ember kell, ahhoz, hogy a napom teljesítve legyen, inkább nyomogatnám én azt a hülye alkalmazást, ha ezzel tudom, hogy ők boldogok. Tudom, hogy a fiúknál ez ne szokott gáz lenni, hogy a lányok vannak csak ezért erkölcstelennek titulálva, hiszen én is ismerem a tanmesét a zárról és a kulcsról, de nem érdekelne, ha ezzel átadhatnám nekik azt a képzelt boldogságot, amivel magamat álltatom.
Amíg rendbe szedi magát, kinézek inkább az ablakon, nem akarom, hogy lássa a reakciómat. Utálom magam, amiért utálom azt, ahogy gondolkozik erről. Tartozhat valakihez. Van egy ember a világon, akinek ő a világot jelentené, és ennyire hálátlan. Én pedig egész életemben csak azt vártam, hogy legyen valaki, akinek ezt jelenthetném, és szinte törvényszerű volt, hogy éppen olyan ember lesz, akit sosem kaphatok meg. Dühít az önzősége, az, hogy ennyire szét van esve. Az, hogy káromkodik, pedig tudja, hogy gyűlölöm, ha valaki alpári módon viselkedik. Mégis, szólás helyett inkább csak lehunyom a szemem, és próbálom kizárni magamból azt a dühöt, amit most érzek. Nem szabad, hogy ez kerekedjen felül. Vissza hozzá már nyugodt arccal lépek, és a kezem is ezzel a nyugodt ábrázattal nyújtom ki felé, majd kísérem el az ágyig. Megvárom, amíg bemászik, elhelyezkedik, és csak utána követem én is, úgy elhelyezkedve, hogy a mellkasomra tudja hajtani a fejét, míg én az államat helyezem rá finoman a feje tetejére.
- Nem Cole, nem fogjuk. Nem akarok erről többet beszélni.
Magamat is meglepem azzal a határozottsággal, ahogyan ezt kimondom. Jobban megbántott, mintha ordított volna, vagy mintha kinevet. Jobban megbántott, mint hittem, hiszen nem támogat engem. Önző módon nem érdekli, hogy miért fontos ez nekem, nem is gondolt bele a helyzetembe. Életemben először érzem azt, hogy valakihez tartozni akarok, aki nem ő, valakihez, akinek nem félek megmutatni a félelmeimet, a gyengeségemet, a titkaimat és ahelyett, hogy támogatna, csak magát helyezte a középpontba. Utálom és önző dolognak tartom, hogy őt önzőnek titulálom, de jelenleg ez van. Szükségem lett volna a bátyámra, kétségbe vagyok esve, félek a holnaptól, félek attól, hogy Adrian megharagszik rám, amiért szeretem őt, hogy soha többet nem beszél velem. Félek, tőle, hogy gyűlölni fog ezért. Nem akarok a közelében maradni, nem akarom, hogy tudja. Nem szabad itt maradnom. De szükségem van a megértésre és a támogatásra, arra, hogy ne égessek fel magam mögött minden hidat. Nézem a falat, és szorosan átölelem Cole-t, hogy ne féljen, hogy ne érezze úgy, hogy képes lennék cserbenhagyni őt, miközben ő épp most hagyott cserben engem. Érzem, ahogy a párna nedvesedik az arcom alatt, és örülök, hogy nem látja, hogy sírok. Nem akarom ezt érezni, azt akarom, hogy vége legyen. Megkeményítem magam, úgy nézek farkasszemet a fallal, mintha Valery lenne, rá is így szoktam nézni, hogy ne lássa, mennyire rettegek tőle.
~ Nem szabad sírni. Nem győzhet ez feletted.~
Vigasztalón simogatom a hátát, és egy vigasztaló - támogató puszit nyomok a hajára.
- Aludj egy kicsit, és amikor felkelsz majd, én itt leszek, veled.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752342#post752342][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.20. 22:48[/b][/url]

Az életben a legnehezebb döntés, ha hátat fordítasz mindennek, ami korábban te voltál, mindennek, ami valaha téged alkotott. Hátat fordítottam a világomnak, elhagytam benne mindent és mindenkit, ami vagy aki fontos volt. Ahogy Adrian meghozta a maga döntését, úgy hoztam meg én is, azzal a kivétellel, hogy én Cole szemébe nézve kértem, hogy adjon nekem teret és időt. Nem tudtam neki megmondani, hogy mennyit, csak azt, hogy időre van szükségem. Tudom, hogy borzalmas dolog ilyet kérni valakitől, akiről tudod, hogy jobban szeret, mint a saját életét. Én is jobban szeretem, lemondanék a sajátomról érte. De abban a lelkiállapotban, amiben voltam, én lettem volna számára a legnagyobb méreg, és ha valamit, ezt nem akartam.
A hely felé közeledve, érzem, ahogy a pánik egyre jobban eluralkodik rajtam. Nyirkos a tenyerem, és hirtelen úgy érzem, hogy a szoknyámat húzogatnom kell. Mintha nem illene rám, pedig a kedvencem. Igen, Emily Fisher azt mondja egy szoknyára, hogy az a kedvence. Világvége, üdvözöllek. Nem élvezem úgy a kellemes koratavaszi időt, az illatokat, mint korábban, félek, hogy mi van, ha nem tetszem a bátyámnak, hogy mi van, ha már nem szeret. Rápillantok a mellettem haladóra, próbálom az arcából kiolvasni, hogy mit gondol, hátha egy-egy gondolatfoszlányra reagálna a mimikája.
- Félek, hogy utálni fog minket.
Szinte egyszerre léptünk ki az életéből, és most egyszerre lépünk vissza. Egyedül nem tudtam volna eljönni, így is leginkább azért haladok, mert Adrian halad. Felpillantok az ablakokra, az égő villanyra. Itt van. Nem tudom, hogy egyedül-e, de itt van. Gyors léptekkel lépek felfelé a lépcsőkön, majd az utolsó métereken, lopva megtörölt, de még mindig hideg ujjaimat a mellettem haladó ujjai közé csúsztatom, reszketek. Sosem féltem még ennyire.
- Ma egész szép vagy, Adri.
Próbálom terelni a kellemetlen gondolataimat, amíg csak meg nem érkezünk az ajtó elé. Ez az az ajtó, az utolsó visszafordulási pont, még egyszer ránézek Adrianre, felemelem a kezem, de nem tudok bekopogni, csak állok ott, feltartott kézzel. Remek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752345#post752345][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.20. 22:51[/b][/url]

Elhúzom a számat, ahogy azt mondja, engem nem fog utálni, ő pedig képes ezzel együtt élni. A szám lekámpicsorodik, és szomorú boci szemekkel nézek Adrianre.
- Ez akkor sincs így jól, Adri. Nem akarom, hogy utáljon téged, mert te hozzánk tartozol.
Egy kicsit valamiért megakadok a “hozzánk” szónál, nem tudom, hogy valóban hozzánk vagy már csak hozzám. Hozzám mindenképpen hozzám tartozik, bármennyire is azt hittem, hogy már nem fog, hogy nem látom soha többet, hogy úgy élem le az életem, hogy ő nincs. Aztán visszatért, és azóta úgy érzem, hogy soha többet nem lennék képes elengedni, hogy soha többet nem lennék képes azt mondani neki, hogy megértem, amiért távolságot kell tartania. Ostoba, kislányos gondolat, de gyakran eszembe jut a viszontlátásunk, hogy menniyre hiányzott a nevetése, a tekintete, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok még túl rajta, és talán sosem leszek, de képes vagyok ezzel együtt létezni. Már képes vagyok uralkodni magamon, és nem szomorúan megélni ezt az egészet.
Ahogy átkarol, megnyugszom, a karja mellett az illata is körbeölel. Édes Adrian, az a jól ismert, nyugodt ölelés. Nagyon sok mindent csináltam ebben az egy évben, és nem unatkoztam, egy kicsit sem, Próbáltam minél jobban kitölteni az időm, minél kevesebbet rágódni a múlton, a miérteken. Volt mindaz, amit itt hagytam, mint egy elveszített csomag, és volt az, ahova mentem, ahol úgy készségekre tettem szert, és a képességeimet fejlesztettem. Volt, amit elkerültem, tudatosan. Ilyen volt a cselló és az íj. Fogalmam sincs, hogy egy év pihentetés után tudnám-e még úgy fogni őket.
Cole az első állomás. Találkoznom kell vele, és találkoznom kell Rosie-val és Valery-vel is. Minden testvéremmel. Ha már megtettem a lépést, az esélyt a változtatásra, akkor látnom kell őket, beszélnem kell velük. Ahogy az ajtó előtt állunk, ahogy realizálom, hogy mindjárt látni fog minket, és látni fogjuk őt, elakadok a mozdulatban, de Adrian megteszi helyettem, hálásan pillantok rá, ujjaimmal megszorítom az ujjait, ajkaimmal apró puszikat nyomok a vállára, amíg várakozunk, de a tekintetemet végig rajta tartom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752391#post752391][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.21. 10:37[/b][/url]

Fel vagyok-e készülve arra, hogy újra lássam Cole-t? Igen. Fel vagyok-e készülve arra, hogy újra lássam Cole-t, miközben Adrian is ott van? Nem. Szükséges ez? Igen. Néhány napja találkoztunk mi magunk is újra, amikor a szerződésünket mentünk aláírni, és esküszöm az égre, az elmúlt egy évből tíz hónapot úgy töltöttem, hogy nem gondoltam Adrianre, nem gondoltam arra, hogy gyengéd érzelmek fűznek hozzá, nem létezett a számomra. Nem létezhetett, hiszen rá kellett találnom önmagamra.
Itt vagyok, megérkeztem. Ahogy felpillantottam a kastély legmagasabb tornyára, egykori otthonunkra, boldog és nyugodt voltam. Nem feszélyezett semmi, nem éreztem, hogy ne kéne itt lennem. Eridonos vagyok, Fisher vagyok. Mindig képes vagyok arra, hogy felálljak a kudarcaim után, és meg is teszem. Megtettem. Felálltam, és úgy érzem, én győztem. legyőztem minden akadályt, amit magam elé állítottam, és elmosolyodok, mikor Adrian ösztönösen maga elé húz, akadálynak. Szerepcsere? Mi is vagyok én most? Békítő? Akadály? Probléma? Egy lány, aki amint újra megérezte Adrian Black közelségét, elveszett benne? A lány. Én vagyok a lány, aki úgy érzem, hogy még nagyon sok kört fog futni, hogy béke legyen. Lesz valaha béke? Talán, ha eléggé kitartó vagyok, lesz.
Ahogy az ajtó nyílik, ahogy felbukkan, ahogy ránk pillant megborzongok és megnyugszom egyszerre. Ezért kellett, hogy ma mind a hárman itt legyünk, mert enélkül örökre csak keringenénk. Az elmúlt néhány nap se szólt másról, csak keringésről a másik körül. Legyeskedtünk, mint a kamaszok, de nem léptünk, miattam. Miattad. A reakcióra nem reagálok, az első, szívből jövőre. Jobb, mint amire számítottam, hogy élből visszacsapja az ajtót, hogy vége mindennek. Ennek valahogyan lennie kell, ez valahogy lesz. Muszáj, hogy legyen, mert ha nem lesz, beleőrülök abba, hogy visszajutottam a rajtvonalhoz, ahonnan egy hátraarccal elszaladtam, mielőtt a startpisztoly eldördült volna. Nem mondtam ki, hogy miért akarom, hogy Adrian eljöjjön velem, mert ha elmondom, fel kell fednem magam, és azt enélkül nem akarom.
Mert mi van, ha visszafordul minden a régibe? Ha ők ketten visszatérnek egymáshoz? Akkor nem akarom, hogy tudják, bennem még vannak érzések, hogy még mindig érzem azt, amit akkor éreztem, amikor alkaromat Adrian térdein pihentetve, csalogattam a vízbe. Akkor legyek inkább a csendes harmadik, aki összehozta őket. Védem magam, védenem kell. Miután az érzéseimet elmondtam Cole-nak, és ő nevetett, akkor indultam el lefelé, és ezt megint nem szeretném. Inkább nevetnék velük.
- Szia.
Mintha hirtelen, ahogy elnyíltak az ajkaim, kiszáradna a torkom és az ajkaim is, de azért legalább egy köszönésre még képes vagyok. Adrian ujjai nem hagynak el, magabiztosabban záródnak a enyémekre, és bár torkomban dobog a szívem Cole miatt, muszáj viszonoznom. Most rajtam a sor, hogy lehunyjam egy pillanatra a szemeimet, ahogy érzem Adrian ajkait a hajamon, erősnek érzem magam tőle, és kétkedni kezdek, miért teszi. Mert elé álltam, ahogy maga elé húzott, és védem őt? Mert rávettem, hogy jöjjön el, esélyt adva nekik? Mert hasonlóan érez? Feszült vagyok a következő lépéstől, de megígértem magamnak, hogy nyitott leszek mindenre.
Hirtelen érzem elhagyatottnak magam, ahogy Adrian elenged, és a két lépés, amit Cole felé teszek, nagyon magányossá tesz. Ott azonban újra minden jó. Mint egy kismacska, úgy bújok a bátyám védelmező karjai közé. Mindig ilyenek voltunk, csak ő és én a világ ellen. Belefeledkezem az illatába, a bőre érintésébe. Olyan szorosan ölelem, mint aki fél, hogy köddé válik. Nyakára puszit adok, egész halkan suttogok a fülébe.
- Kérlek, ne bántsd.
Arcélét puszilom, majd fejem mellkasára téve, elveszek a pillanatban. Hazatértem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752408#post752408][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.21. 14:08[/b][/url]

Szinte érzem, ahogy megnyugszom, ahogy a szívem lassan vissza vándorol a helyére. Nem vagyok teljesen nyugodt, talán nem is leszek, hiszen én az első lépés vagyok, Adrian a második. Sokat lendít a magabiztosságomon az, hogy nem látom az arcukat, hogy nem látom, mi játszódik le közöttük abban a néhány másodpercben, ami közben én elveszek Cole-ban. Ami csodás, az, hogy nem érzem már, hogy bármilyen tudatmódosításon átesett volna, nem érzem, sem rajta, sem a mozdulataiban, hogy fűvel vagy keményebb drogokkal próbált volna segíteni magán. Talán ez az egy év mind a hármunk életében jelentős változásokat hozott. Talán képesek vagyunk úgy viszonyulni egymáshoz, mint korábban. Rengeteg lelkierőt gyűjtöttem a napokban, annak érdekében, hogy bármi is legyen ma itt, felemelt fejjel és egyenes gerinccel, őszintén örülve neki, elfogadjam.
Sosem voltam gerinctelen, tévedés ne essék, de gyűlöltem már. Magamat, amiért voltam olyan gyenge, hogy beleszeressek valakibe, aki máshoz tartozott. Gyűlöltem az embert, aki a tükörből nézett vissza rám, szívem szerint lehántoltam volna a saját bőröm, ha megtehetem, és újjászülettem volna. Újjászülettem. Hosszú idővel, nyúzás nélkül, elfogadva azt, hogy néha a sors felülír. Felülírt pár napja is, amikor Adrian mellett fekve a koszos földön, rájöttem, hogy nem múlt el az, amit korábban éreztem.
- Kérlek, hadd maradjon egy kicsit. Nagyon fontos lenne.
Nem akarom elmondani, hogy miért. Nem akarom, hogy értse miért, nem akarom, hogy bármelyikük is ráeszméljen, miért kellett ez. Nem is gondolok rá, hogy igazából miért kértem meg Adrian-t, hogy ma kísérjen el. Az érzéseim ellen csak úgy nem fogok küzdeni, de van az az ok, amiért meg kell tennem. Ha köztük bármi lehetne még, nem akarom felvetni azt, hogy köztünk is lehetne. Nem szabad ennyire önzőnek lennem. Pedig, ha belegondolunk, már maga a szoknya is… felkérés arra a bizonyos keringőre.
- Kérlek.
A tekintetét keresem, szinte könyörögve nézek rá, nem is szinte, határozottan könyörögve. Eltelt egy év, rengeteget változtunk mind. Ellépek Coletól egy lépést, pontosan közöttük állok. Lépés közben megfogom Cole kezét, ujjaimat ujjai közé mélyesztem, és alkarján végigsimítva, Adrian ujjai közé is befurakodom, szorosan tartva mind a kettőt.
- Beszélgessünk. Van miről. Muszáj kérdéseket feltennünk egymásnak, és muszáj megválaszolnunk őket. Ha most innen bárki is elmegy, az csak haragot szül, mindenkiben.
Tekintetemet kettejük között járatom, ami nem lesz hálás holnap, ha sokáig állunk így, komolyan nézek rájuk, és csak remélem, hogy nem tud egyik se nekem mondani erre. Csak beszéljük meg, mondjuk ne a folyosón, hanem bent.
- Ha beengedsz, főzök nektek vacsorát, kiváló új receptjeim vannak.
Igen, annyira nem gondoltam egyikre sem az egy év alatt, hogy tele van a fejem olyan kajákkal, amiket mind a ketten nyugodtan fogyaszthatnak. Remek elterelés volt.
- Hoztam alapanyagokat és eszközöket is.
Tértágítás, köszönjük varázsvilág.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752500#post752500][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.21. 20:29[/b][/url]

Nem számít, hogy mi volt, csak az, hogy mi lesz. Nem szóltam neki, hogy jövök, de most egyedül tettem. Van egy pótkulcsom, hogy honnan, arra nem szeretnék visszaemlékezni, de még mindig megvan, így könnyedén jutok be hozzá. Minden sötét, a cipőmet leveszem a bejáratnál, majd telefonommal világítva indulok el az úton a háló felé. Próbálok egyáltalán nem hangos lenni. Még jó, hogy nem most járok itt először, mert akkor lennének gondok, mondjuk meglepődnék, hogy vannak bútorok.
A hálószobában az ágyat csak egy pillanatra világítom meg, hogy lássam, egyedül van-e, és amikor megnyugszom, hogy igen, kikapcsolom a fényt. Amíg a szemem hozzászokik a sötétséghez, megszabadulok a farmeromtól, mert abban aludni kényelmetlen és nagyon egészségtelen is. Az ingemet magamon hagyom, hiszen szinte mindent takar. Hiába fogytam sokat, lett nőies az alakom, valahogy mellben még mindig indokolatlanul dinamikus vagyok, amit bevallom, nem bánok annyira, csak kicsit problémásabb a ruhavásárlás. Ez az ing például egy két XL-es darab, de hát csak ezt tudtam úgy begombolni, hogy az szépen is álljon rajtam.
Óvatosan ülök le az alacsony ágy szélére, majd bújok be a takaró alá. Egy kicsit várok, hogy a kinti hideg miatt fagyos lábaim elviselhető melegségűre melegedjenek, majd amikor már úgy érzem, hogy megfelelően meleg minden testrészem, közelebb bújok Cole-hoz, és csakhamar elnyom az álom engem is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752701#post752701][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.23. 00:39[/b][/url]

Valahogy mindig itt kötök ki, középen. Ha felnőtt filmes karrierbe fogtam volna, nyilván ezt a pozíciót elég jól megfizetnék, de nem kezdtem, és nem is annyira hálás feladat. Mindig valahogy ott kötök ki, hogy én vagyok a villámhárító. Remek! Remek és reménykedek, egészen addig, amíg nem érzem Adrian szorítását. Valahogy érzem, és tudom, hogy mi következik ezek után: elenged. Elengedte a kezem, és én nem kaptam utána, csak szomorúan felpillantottam rá.
Tudom, hogy nem szép dolog ilyet csinálni, de egyszerűen nem sok olyan embert ismerek, aki abban a helyzetben lenne, mint én, pedig esküszöm, ha lenne egy ilyen önsegítő kör, akkor platina kártyás tagságim lenne az összes extrával. Egyenpóló, kitűző, alkarra varratott jelmondat, minden, csak tudjam jól megoldani a nyűgjeimet. De mivel még nem jött szembe sehol a “Reménytelenül szerelmes vagyok egy srácba, aki a bátyám exe és egy éve nem gondoltam rá pont com”, ezért nem tudom máshogy megoldani a helyzetet, csak, ahogy én gondolnám, hogy meg kellene oldani.
Fogalmam sincs amúgy, hogy most megint mi van, fejen pörgök csak és próbálok egyetlen pontra koncentrálni, hogy ne hányjam el magam a zűrzavartól. Én érzek mindent, amit eddig éreztem, a pillangók a helyükön vannak, a szívem olyan hevesen ketyeg, hogy szinte belerobban a kattogásba, az elmémben megvannak a csöpögősen nyál és illetlenül mocskos pillanatok is, de most mintha éreznék valami mást is: szikrákat. És fogalmam sincs, hogy ezek a szikrák valósak-e, vagy csak az elmeháborodottságom kezd egy új szintet megütni. Úgy tippelem az utóbbi, de azért arra mégsem kérdezhetek rá. El is képzelem, hogy mennyire kínos lenne a beszélgetés.
~ Te Édri, látod te is a köztünk pattogó szikrákat, vagy csak én estem túlságosan pofára?~
A gondolatomra szívem szerint felnevetnék, de inkább csak lehunyom a szemem, és elmosolyodom. Nem, nem akarok önző lenni, és nem, nem akarom őt elveszíteni. Ha csak a barátom szeretne csak lenni, elfogadom, különben sem a lány dolga, hogy kezdeményezzen, modern világ ide vagy oda. Én meg még csak azt sem tudom, hogyan kell kezdeményezni, mert próbáltam ezt a hajdobálást, de nem igen jött össze, legalábbis a tükör előtt nagyon bután néztem ki. Nem akarom egyikőjüket sem elveszíteni, és nem fogok közöttük választani. Ha ők nem is lesznek jóba, engem akkor is úgy kell elfogadniuk, hogy a másikkal együtt járok, pakkban. Vagy együtt, vagy egyikünk sem.
- Beszélgessünk az elmúlt évről!
A lehető legtöbb lelkesedés, ami egy emberben lehetséges, most bennem megvan, és fellelkesülök, hogy mint a ketten benne vannak ebben. Csak töltsünk egy kis időt hármasban. Befelé menet hátrapillantok Adrianre, így valószínűleg ő veszi észre előbb a képet, csak utána én, és olyan szinten megdöbbenek rajta, hogy megtorpanok. A bútorok létezése csak később jut el a tudatomig, vagy nem is tudom, hogy eljut-e, minden elhomályosul Cole festmény arcát látva. A szívem összeszorul, és hirtelen önt el a pánik. Eddig mindig mindent le tudtam reagálni, de ezt most mégsem, érzem, ahogy a vonásokat nézve, egyre jobban omlik össze a belső világom, a belső békém. Nem is tudom, hogy mit hittem, csak mert nyolc hónapra kizártam a gondjaimat, csak mert boldog voltam, megváltozik mindenki élete, és mindenki boldog lesz? Ostoba vagy, Emily, az a te nagy problémád.
- Megmagyarázom!
Most jut eszembe, hogy Adrian ott áll mellettem, a tekintetünk találkozik, és tudom, hogy látja benne a riadalmat, amit a kép okozott. Riadt vagyok, mert nem akarom, hogy ez legyen, hogy a bátyám ide kerüljön vissza, és azt hiszem, éppen most vezettem vissza erre az útra. Talán nekem nem jár az efféle boldogság, hiszen bűnös dologra vágyom, a saját testvéremhez tartozott az, akihez én most tartozni szeretnék. Talán éppen ezért történik mindez, mert rossz és romlott ember vagyok. Így csap vissza a karma, egy olyan lelket bánt, aki az egyik legfontosabb nekem.
- Kérlek, segíts.
Suttogom Adriannek, mielőtt visszafordulnék a képhez. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, hogy miért segítsen, hiszen az én bűnöm, nekem kellene ezt valahogy megoldani. Elsápadtam, érzem, mégis igyekszem megemberelni magam, színt hozni az arcomba, és elindulok Cole után.
- Ugyan, ne fáradj, ül le, én főzök, ti meséltek, meg én is mesélek. Képzeljétek, megtanultam lovagolni. Eléggé féltem tőle, de most már nagyon jól megy.
Közben, hogy ne kelljen rájuk néznem, vagy a képre gondolnom, kipakolom a hozzávalókat, felfogom a hajam egy laza kontyba, és megmosom a kezem. Nem, még nem jutottak el a bútorok az elmémig, csak valahogy a saját őrült gondolataimat akarom elzárni. Egy év rengeteg idő, és bele se gondoltam, hogy mi történhetett volna akkor, ha mondjuk a bátyám meghal, én pedig lehet, hogy meg sem tudom, csak amikor úgy döntök, már jöhet ez az időszak az életemben, már el tudom viselni. Az ajkaimat összepréselve nagyon próbálok rákoncentrálni arra, hogy ne az ujjamat, hanem a zöldséget vágjam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752771#post752771][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.23. 18:18[/b][/url]

Érzem, ahogy bizseregni kezd az alsó ajkam, ahogy Adrian kimondja a nevem. Ez korábban is így volt, és valahogy nem változott semmi ezen a téren, más téren viszont, azt hiszem, továbbléptem. Már nem csak azok a gyermeki álmok jutnak eszembe, amikor Adrianre gondolok, hogy majd csak ülünk összebújva a kanapén, meg elpirulok, ha megfogja a kezem, már több, az egész testem reagál Adrianre, már nem csak a szívem dobban meg, de felhevül a bőröm, bizsereg az ajkam, és olyan gondolatok rohamozzák meg az elmém, hogy szinte már felmerül a gyanúm, hogy egy év alatt perverzzé váltam. A kezemet éri a keze, nézem őt, ahogy belépünk. Állandóan megérintjük egymást, napok óta ezt csináljuk, mindig van valami ürügy, és nem csak az én részemről, hanem az övéről is.
Némán bólintok párat, és elhiszem, hogy valóban nem lesz semmi baj. A csókja égeti a homlokom, ellazítja megfeszült izmaimat, az arcom látványosan kisimul. Szeretnék a karjába omlani, elbújni kicsit a kihívások elől, de látnom kell, egyszerűen meg kell nyugodnom, hogy azzal, hogy még mindig akarok tőle valamit, nem taposok bele olyanba, ami ezelőtt volt. Szeretem és akarom Adriant, most először bátran ki is merem jelenteni. Nézzen ostobának bárki, nem érdekel, vágyom rá.
Úgy lépek közelebb, hogy észre sem veszem, miközben hátát a falnak veti, arcunk hirtelen kerül közel egymáshoz. Ez lenne az első, de nem, így nem szabad megtörténnie, itt nem szabad megtörténnie. Ha valóban ő is ezt akarja, akkor meg fog, de nem most. Ahogy nézem a szemeit, hallom Cole kérdését, de nem tudok rá válaszolni, pedig a gondolataimban megfogalmazódik, hogy teát kérek. Nem iszok kávét, nem szeretem az ízét, a keserű dolgokat kerülöm, lopva megnyalom ajkaim, és az alsóba harapva bólintok.
- Bízom benned.
Nem mintha ki kellene mondanom, mindig is bíztam benne, az első pillanattól fogva, amikor először szembetalálkoztunk. Sosem árultam el őt, sosem szegtem meg a szavam, amit neki megígértem. Kötelék alakult ki közöttünk, sokáig azt hittem azért, mert olyan, mintha két bátyám lenne, de rá kellett ébrednem, hogy nem, ez valami más. Csak azt nem értem, hogy ha egy érzés képes nyolc hónapig csendben maradni, akkor miért bukkan fel egy szempillantás alatt intenzívebben, mint korábban.
- Tea, akartam mondani az előbb, hogy teát szeretnék kérni.
Közben persze jár a kezem, és nem merek körbenézni, mert félek, hogy egy újabb képet meglátok, és még a végén az ujjam is a vacsorában landol. Nem lenne szerencsés, azt hiszem, nem is alkalmas arra, hogy megegyék. Nem tudom, hogy ezt miért tudom, nem tervezek ilyesmit. Elfordulva egy tálért aztán megpillantom magam a falon, és szélesen elmosolyodom, csillogó szemekkel pillantok Colera, majd vissza képre. Odalépek hozzá, átölelve őt hosszan, kicsit ringatom magunkat, remélve, hogy nem fullad meg szegény a hirtelen jött Emily-öleléstől. Közben Adrian tekintetét keresem, és némán tátogok neki.
- Köszönöm.
Hogy itt van velem, hogy kitartott miattam, hogy kitart most is. Adok egy puszit Cole fejére, mielőtt visszalépnék az előző tevékenységemhez. Kezdek teljesen megnyugodni, és ebbe a nyugalomba érkezik meg a kérdés, ami anny annyira váratlanul ér, hogy nem gondolkozom, csak mondom az igazat, csak, hogy ne legyen csend.
- Meg rúdtáncoltam.
Igen, ahogy kinyitom a számat jövök rá, hogy nem mindig rossz az a csend. Nem is tudom, hogy melyikükre nézzek, de valahogy most érzem, hogy elönti a zavar az arcomat.
- Mármint sportként, a szobatársaimmal. Tényleg, sportként csak. Gyönyörű és nagyon nehéz sport. Egyszer eljöhetnétek megnézni, vaaagy ne, nem tudom, lehet kiakadnátok. Kiakadnátok, ugye? Kiakadtatok? Nem kerestem vele pénzt vagy ilyesmi. Merlinre, mondjatok valamit!
Vagy ne, lehet, hogy jobb lenne, ha nem mondanának inkább semmit.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752777#post752777][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.23. 18:50[/b][/url]

Minél többet hallom a nevem, annál jobban kezdek felébredni, és végül az orromat ráncolva nyitom ki a szemem. Elég gyorsan elaludtam, és hirtelen zuhantam mélyre, álomtalan álomba. Mindig így kezdődik, először nem álmodom semmit, néha egyáltalán semmi sem lesz, csak alszom, máskor mindenféle furcsa. Úgy tűnik, ezt már nem tudom meg. Még mindig ráncolom a nózim, úgy pillantok fel Cole-ra.
- Mi?
Nem értem, hogy mi baj lehetne, hirtelen nem tudom elhelyezni magam, sem időben, sem korban. Felülve, kissé morogva távolítom el a hajam az arcomból, és nézek a bátyámra.
- Gondoltam meglátogatlak. Egyedül.
Ilyennek is kell lennie, hogy csak mi vagyunk ketten, hogy tudjunk rendesen is beszélgetni. Felhúzom a takarót, hogy ne lógjon ki a combom alóla, mert azért hűvös idő jön be. Nem fázom, de ha nem takarnám vissza magam, akkor fáznék.
- Nincs baj. Nem tudok róla, hogy lenne.
Elnyomok egy ásítást, hátam a falnak vetem, és lehunyom a szemeimet. Nem vagyok jó ébredő, de majd mindjárt felkelek, és akkor minden csodálatos lesz. Csak tényleg, fel kell kelnem. Fejben már megvagyok, csak a testemnek is utol kell érnie.
- Voltam tegnap Rosie-nál. Elég szépen kezd helyrejönni. Jó, hogy ott van mellette Ervin.
Az elején féltem elmenni hozzá, mert egy intézetben van, ahol kezelik, hogy ne nyomorítsa meg magát még jobban. Anyánk elég rendesen rányomta a bélyegét mindannyiunkra, még Cole-ra is, pedig hozzá semmi köze nincs.
- Valery-ről viszont semmit sem hallottam, és te?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752933#post752933][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.03.24. 20:11[/b][/url]

- A múltkorira szükségem volt.
Nem akarok beszélni róla, arról, hogy Adriannel jöttem ide, de ahogy neki, úgy Colenak is el kell mondanom, hogy okkal tettem, hogy muszáj volt így alakulnia, hogy látnom kell őket együtt. Alig egy hét alatt számos érzelmi hullámvasúton vagyok túl, és egyszerűen, hogy helyre tudjak tenni magamban mindent, muszáj volt ennek is megtörténnie. Még az elején, mielőtt felrobbanok. A szemeimet megdörzsölöm, egész biztosan fekete pandaszemeket csinálva ezzel magamnak, de nem zavar, Cole szerintem akkor se ítélne el vagy nézne rám furán, ha az egész arcom fekete lenne.
- Nem haragszol rám?
Ezt fontos tudnom, még akkor is, amikor átölel és biztonságban, szeretetben érzem magam. Cole az én nagy és okos bátyám, aki mellett mindig is tudtam, hogy nem érhet baj. Tudtam mindig, hogy ha mi ketten összefogunk, senki sem árthat nekünk. Miért én vagyok az egyetlen barna hajú az anyám gyerekei közül? Mert én Cole-hoz tartozom, engem nem neki, hanem Cole-nak szánt az ég, nekem ő a mentsváram és én az övé. Az ölelésében érzem, ahogy a régi Emily eggyé válik az újjal, mintha most születnék meg ténylegesen. Most érkeztem meg. Jó helyen vagyok.
Hátam a falnak vetve nézem őt, ahogy munkálkodik. Nem is az arcát, inkább a kezeit nézem. Mindig szerettem, amikor a kezei között volt valami, amikor alkotott. A cigaretta hozzá tartozik, de örülök, hogy csak dohány és nem fű. Nem akarom, hogy tönkretegye magát. Túlélt egy évet nélkülem, és most jön a kihívás része, hiszen újra itt vagyok. A kérdésére, hogy zavar-e felpillantok a szemeibe, és megrázom a fejem. Sosem zavart.
- Jól nézel ki Cole, sőt, ami körülvesz, az is jól néz ki. Bútorok, szövetek vesznek körül, sőt, még sajtreszelőd is van. Annyira örülök neki, hogy egyben vagy. Nagyon féltem, hogy amikor visszajövök, már nem leszel itt.
Nem bánom, ha látja a gyengeségem, hogy nem veszem ezt olyan félvállról. Nem is lennék képes. Lesütöm a szemem, remegő kézzel letörlök egy kósza könnycseppet, mielőtt újra ránéznék, a művelet teljesen felesleges, hiszen az első után a harmadik, negyedik és ötödik is felbukkan.
- Ne haragudj, csak most jön ki, hogy mennyire féltem, hogy a döntésemmel megöllek. Nagyon féltem ettől, Cole.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764739#post764739][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.23. 19:46[/b][/url]

Itt állok. Óráknak tűnő percek óta, hallgatom, ahogy bent tétlenkedik. Hallom a felforró teavizet, elmosolyodom arra a változásra, amit az elmúlt kétszáz nap okozott. Kétszáz nap. Sok minden történt ez idő alatt, voltak jó és rossz napjaink.
A táskám szárát erősen markolom, érzem, ahogy görcsbe rándulnak már az ujjaim, izzad a tenyerem, és magamban fohászkodom, hogy ne vegye észre. Ma este ne. Ez ma az ő napja. Felforrt a teavíz, és ha nem kopogok be, azt hiszi, bajd van, kijön megnézni, hogy nem vagyok-e itt, és ha így történik, tudom, hogy elsírom magam. De nem fogok sírni. Ma este semmiképp.
Megrázva magam, határozom el magam, egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrök, ahogy végül odalépek az ajtóhoz, és bekopogok, majd belépek. Nem udvariaskodom, tudom, hogy bent nem lesz semmi kompromittáló, hiszen vár engem, szóltam, hogy jövök. Egy nagy pakkal méghozzá. Olyan vagyok, mint egy vásári bazáros.
- Ne csukd be, van még!
Kiáltok vidáman a tortát magam elé emelve. Most még rejti a doboz, de hamarosan remélem, leleplezzük. Én sütöttem. Nem akartam erre a napra bolti tortát hozni. Szülinapokon jó, de most nagyon személytelennek éreztem volna. A tortán egyetlen mű cucc van, az az egyik gyerekkori fényképünk, amit nagyon szeretek. Egy gitárt próbálok megszólaltatni, ő pedig segít benne. A cselló másnap lett a szerelmem. Mosolyt villantok Colera, őszinte mosolyt, miközben kiszaladok az előtérbe, és behozom a lufikat. Eléggé giccsesek, mert ezek nem csak azok a nagy ezüst számok, hanem olyanok, amikben mindenféle apró labdák is vannak még. Az egyes rózsaszín, a két nulla pedig kék.
- Csak babazsúros boltban volt ekkora. Nem is értem, miért árulnak nullát, olyan szülinapja az embernek nincs is.
Felpillantok Colera, és az alsó ajkamat beharapva, zavartan pillantok rá.
- Túl sok, ugye?
Pedig, ha tudná még mennyi minden van! Ó igen, kicsit mindig sikerült túlzásba esnem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764887#post764887][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.24. 19:52[/b][/url]

- De, kellett!
Ne is mondjon olyat, hogy nem kellett, mert kellett. Gyönyörű eredményt ért el. És ilyen lesz a következő ötven és száz, és ötszáz is. Mindegyik egy gyönyörű eredmény lesz.
- Minden pillanatot úgy kell megélned, hogy győztes vagy, és nézd, győztes vagy.
Mutatok a lufikra, mielőtt megölelne. Mélyen szívom be az illatát, örülök, hogy Cole jól vagy, hogy jó az illata, hogy teát főz, hogy velem van, hogy él. Meghoztam egy nehéz döntést úgy másfél éve, aztán ő is meghozott egy nehéz döntést, amikor kizárt, és most itt vagyunk, túl megannyi nehéz döntésen. Nem volt könnyű egyik sem. Nem volt könnyű beszélni arról neki, hogy szerelmes vagyok Adrianbe, nem volt könnyű időt kérni tőle, nem volt könnyű elmondani, hogy még mindig szerelmes vagyok, azt sem, hogy együtt szeretnék vele lenni. Nem volt könnyű neki, hogy kizárt, nem voltak könnyűek az első találkozásaink, és amikor már minden a helyére került, én visszatértem a rajtvonalhoz: Szerelmes vagyok a fiúba, de nem én vagyok a megfelelő Fisher. Ma viszont, ma legalább ünnepelünk.
- Várj, előbb nézd ezt meg.
Kapom el a kezét, és húzom vidáman magam után a pulthoz, hogy kibonthassam a dobozt végre, csak reménykedni tudok benne, hogy nem nyomódott meg, és nem! Tökéletes!
- A tortát én sütöttem, de ezt az ostyanyomásos dolgot ezt úgy rendeltem, mert ilyet nem tudok.
Vagyis nyomtatott ostyát, de mindegy, nem számít most. Viszont remélem, örül neki, és miközben ő a tortát nézi, felé fordulok, és újra megölelem, mélyen belebújva a felsőtestbe, abba reménykedve, hogy állhatunk így hosszan. Kétszáz nap. Kétszáz napja küzd, és tudom, hogy ez egy nagyon nagy küzdelem a részéről, éppen ezért tisztelem az eddigieknél is jobban, már ha az egyáltalán lehetséges. Nem is jobban, csak még bővebben azt hiszem. Még egy pont, ahol tisztelem, a kitartása és a küzdőszelleme.
- Annyira örülök neked, Cole.
Nem tudom szavakba önteni, minden szó olyan felesleges és nem jó leíró. Bárcsak át tudnám neki adni az érzéseimet, bárcsak meg tudnám neki mutatni, hogy mennyire gyorsan ver a szívem, és mennyire szerencsésnek érzem magam, amiért ő a testvérem. Felpillantok rá, csillogó szemekkel, széles mosollyal, de nem engedem el, szorosan tartom. Mélyen a szemébe nézek.
- Te vagy a példaképem, Colton.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764891#post764891][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.24. 20:44[/b][/url]

- Igen, én eszem meg a fejedet, te meg megeheted az enyémet. Mondjuk te jársz jobban.
Nekem nagyobb fejem volt, mint neki, sőt, nekem most is nagyobb fejem van. Oké, fogytam, de nem vagyok vékony, nem is leszek, és nem is akarok az lenni. Jelenleg tökéletesen jól érzem magam a bőrömben, és ez éppen elég. Nekem így jó, és én büszke vagyok arra a kiscsajra is, aki a képen van, mert vagány gyerek volt, bármennyire is nem voltak olyanok a körülmények. Az a kislány mind a kettőnknek példa lehet a mai napig, hiszen én magam sem tudom, hogy honnan gyűjtöttem össze annyi bátorságot.
- Ugyan.
Kedves meg aranyos? Ugyan, tényleg, én ilyen vagyok. Szeretem Cole-t, mindent megteszek érte, mindent megteszek vele, és szeretnék vele egy közös úton egymás mellett haladni. Szeretném, ha az az út végtelen hosszúságú lenne, és sosem maradnánk le egymástól, sosem kellene azon aggódnunk, hogy merre van a másik, mert elég lesz csak oldalra pillantanunk. Mosolyogva nézem őt, és örülök, igazán örülök, hogy valóban láthatom, hogy a szemembe néz, hogy ott vagyunk egymásnak. Olyan vagyok, mint amilyenek a lányok az apjukkal szoktak lenni, gyerekként is kicsit szerelmes voltam belé, nem, nem családon belüli erőszak értelemben, hanem, mint mikor a kislányoknak az apukájuk az első szerelmük, hozzá mennek majd feleségül. Én mindig Cole-hoz szerettem volna, és most is azt érzem, hogy ha egyedül is vagyok, sosem leszek igazán egyedül, mert ő velem lesz az úton.
- Felálltál Cole, mert volt egy célod, és elérted. Most kitűzhetsz egy újabb és egy újabb célt, láthatod, hogy a holnap sokkal szebb, mint a tegnap.
Én hiszem, hogy a holnap sokkal szebb, mint a tegnap, és rá is át szeretném ragasztani. Megsimogatom az arcát, majd ellépve tőle a bögrémért nyúlok.
- Igyunk teát, és meséld el, milyen volt a kétszázadik napod.
Nem akarom egész este a konyhapult mellett állva ölelgetni, szeretném ha beszélgetnénk is, ha megtudnám, hogy hogyan érzi magát, milyen volt, hogyan élte meg. Mindent tudni szeretnék.
- Olyan finom illatok vannak, farkaséhes vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=764898#post764898][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.24. 21:51[/b][/url]

- Szerintem hörcsög, de ők eléggé okos állatok.
Tényleg hörcsög, nincs ebben semmi bántó, kivéve, ha az anyám mondja, akkor van, de amúgy tényleg mindig olyan voltam, mint egy hörcsög, szóval nem igazán tűnik ez a kép másabbnak, és a hörcsögök kicsik, puhák és cukik, pont, mint én.
- Egy függő mindig függő marad, egy kövér lány sosem lesz igazán vékony, aki egyszer meleg volt meleg is marad, és az emberek imádják magukat skatulyába zárni, mert akkor nem kell azon gondolkozniuk, hogy mit csináljanak a világban a jelzőjük nélkül.
Még bólogatok is a nagy megmondásomra, mert nagyon érzem én ezt a dolgot, ó de még mennyire. Érzem a magam részéről is, érzem Adrian részéről is, mert persze, hogy amikor hazamentem, hosszú percekig álltam a tükör előtt meztelenül, és vizsgáltam azt, hogy mi változott, hogy miért nem volt jó, amit adtam, nyilván egy valaha kövér ember az alakjával kezd. És jöhetünk azzal, hogy nem voltam kövér, de én annak láttam magam a tükörben, csak nem tudtam olyan drasztikus lenni, mint Rosie. Megforgatom a szemem, és kicsit széttárom a karom.
- Attól még, hogy te örökre egy függő vagy, én örülhetek az elért eredményeidnek.
Nem akarok mindig arról beszélgetni, hogy ő egy függő, mert nem kell mindig kimondanunk, nyilván nem tervezek kirándulást egy opiátültetvényre és gyógyszer lopni se Cole-lal mennék. Inkább bosszúsan felkelek, és veszek magamnak egy adag salátát, hogy a kellő pillanatban tele tudjam tömni a számat vele.
- Reggel megpróbáltam futni, de még mindig nagyon fáj a térdem a múltheti esés miatt. A kislányokkal elterveztük, hogy a következő tanévben ellátogatunk egy állatfarmra, illetve mindenkinek kell gondolkoznia két új szabályon, ami szeretné, hogy jövőre meglegyen az osztályban. Délután aludtam egy nagyot, aztán most itt vagyok, hogy hajnalig beszélgessünk, de ha tovább bosszantasz, akkor tekerek egy cigit és elszívom az összes füvedet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765219#post765219][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.27. 11:44[/b][/url]

Mint akkor, most is elnevetem magam azon, hogy nem vagyok olyan szőrös, mint egy hörcsög. Ott a pont, mert valóban nem vagyok annyira szőrös, kivéve a hajam. Ember, szerintem senkinek nincs annyi haja, mint nekem. A fésülködés egy külön program, olyan, amire az ember felkészül, amit halogat, de aminek meg kell történnie. Van, hogy egy sorozat két részét is meg tudom nézni, miközben bontogatom a hajam. Nem panaszkodom, persze, inkább több, mint kevesebb. Csak azért ha már hörcsög, legalább valahol hozzam a papírformát. A kacagásom őszinte, mint gyerekként. Cole képes egy pillanat alatt feledtetni velem, hogy a jelenlegi életem egy szeletében, egy nagyon nagy szeletében mennyire szomorú vagyok. Nem akarok most ezzel a szelettel foglalkozni, és az ilyen megjegyzései pont azt váltják ki, amire vágyom, boldogságot. Ma van a kétszázadik nap, ma ünnepelünk, ma vidámak vagyunk.
- A hörcsögök olyan bénák, nem tudják mi a jó.
Pedig a hús, na az nagyon is jó. Rendben, elismerem, Adrian mellett odafigyeltem arra, hogy olyat egyek, amit mind a ketten meg tudunk enni, de amikor nem volt ott Adrian, akkor olyat ettem, amit mellette nem szerettem volna, mert nem szerettem volna azt éreztetni vele, hogy bezzeg én, bármit megehetek. Furcsa, de boldogabb ember voltam azoktól az ételektől, amikre miatta szoktam rá, és azt hiszem, a bűnözéseimet megtartom bűnözésnek, és nem változtatok az étrendemen. Viszont a hús, az szent és sérthetetlen, mindegy, hogy milyen állatból van. Kövezzetek meg, de imádom a húst.
- A tények azért vannak, hogy megdöntsék őket, de ha neked kényelmes ott, akkor rendben, én akkor is örülni és örömködni fogok.
Nem fog eltántorítani, és ami a legfontosabb, soha többet nem veszítjük el egymást. Nem mondom ki neki, hogy akkor is mellette leszek, ha megint visszacsúszik, mert ott leszek, de nem akarom, hogy azt érezze, azt üzenem neki, hogy király ez a kétszázas, de nyugodtan térj vissza ahhoz, aki kétszázegy napja voltál, mert akkor is itt leszek. Azt szeretném, ha a testvéremnek lenne jövője. Látva Rosie fejlődését, azt, hogy Ervin milyen jó hatással van rá, hogy mennyire emberivé vált, hogy mennyire képes már elfogadni magát, bár még mindig egy klinikán van, de küzd, szeretném, ha Cole is eljuthatna ide, hogy azt mondjam, túlél majd engem is. Szeretném, ha jó élete lenne, ha a sok trutyi után, boldog lenne, ha mind boldogok lennénk. Nem voltak jók az alapok, de lehet jó a folytatás.
- Kedves vagy, hogy gondolsz rám, de meg tudom oldani Cole, tényleg.
Tényleg meg tudom, hiszen nem először másznék ki, és ezt ő is tudja. Kijöttem abból a szarból is, amit saját magamnak generáltam azzal, hogy szerelmes lettem Adrianbe, hát kijövök bármi másból is, mert ki kell jönnöm. Nem vagyok a híve annak, hogy ülök a kupac alján és látványosan szenvedek, mert az életem egy rakás kaki. Keresek mást, amivel ki tudom űzni magamból a rosszat. Anno, a rúdtánc, mint sport volt, most a tanítás. Nagyon szeretek tanítani, és ha éppen lelki bánatom van - ó igen, helló my old friend -, akkor kétszer annyit fektetek bele a tanításba.
- Én is szerencsés vagyok, mert nem nagyon jó csapatot kaptam. Aranyosak. És már tudom, hogy jól csinálnám, ha egyszer úgy alakulna, hogy lesz gyerekem. Mondjuk nem tudom, hogy a fiúkkal is ennyire jól bánnék-e, de a lányokkal nagyon könnyen megvan az összhang.
Bár ez is biztos helyzetfüggő, hogy milyen lenne, ha fiam születne.Egyszer majd biztosan fog, nem tudom még, hogy kitől és hogyan, de lesz gyerekem, és akkor legyen fiú vagy lány, mindegy, de megkapja azt a törődést és szeretetet, ami egy rendes anyától megjár. A saját anyám sosem tántorított el attól, hogy saját gyerekem legyen. Pontosan tudom, hogy mit kell másként csinálnom.
- Szerintem vicces lenne. Sosem próbáltam még, biztos vicces hatással lenne rám. Majd egyszer.
Nem, tudom, hogy a mostani bennem lévő állapotban, nem tenne jót, és mivel nem is akarom lebuktatni magam, inkább csak nevetek, és tovább tömöm a majmot.
- Ez isteni lett, komolyan mondom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765260#post765260][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.27. 19:42[/b][/url]

Elnevetem magam, amikor azt mondja, hogy nem vagyok béna. Valóban nem vagyok, Cole? Én ezt nem hiszem. Ha nem lennék béna, nem lett volna a hasam tele vágásokkal, nem tűrtem volna Valery bántalmazását. Ha nem lettem volna béna, nem jártam volna fiú ruhákba, nem szégyelltem volna magam. Ha nem lettem volna béna, nem szeretek bele Adrianbe, nem kínozna ennyire az, hogy nem voltam elég jó neki. Mondaná a világ, hogy majd leszek másnak, de pont nem érdekel más. Bárcsak akkor sosem kaptam volna meg.
A fejem a támlának vetem, nézem a plafont behunyt szemmel, és csendesen elmélkedem ezen, az arcomon mosoly van, belül vérzik a szívem, és nagyon örülök neki, hogy Cole se nem gondolatolvasó, se nincsen semmiféle átérző képessége. Nem akarom, hogy tudja azt, ami bennem van, hogy mennyire béna is vagyok valójában. Minden, ami bennem van, saját magamnak is illúzióromboló. Erősebbnek és felnőttebbnek hittem magam ennél a hisztinél, ami a lelkemben van. Elnevetem magam, amikor a csoportokról beszél, és nem szégyellem, hogy nevetek ezen. Édes Cole, de komolyan.
- Szerinted, Cole, miért tanulok pszichológiát, miért tanítok önismeretet? Járok én eleget csoportokba. Ötszázkilencvenhárom napja megvan a csoporttagságom, ha gondolod, jövőhéten megünnepelhetjük a hatszázasomat.
De még mennyire, hogy járok. A külön töltött év alatt eljártam egy csoportba, eljárok most is, minden kedden és csütörtökön. Van pszichológusom, minden megvan ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a tényt, a bátyám függő. Mindent megtettem, és pont ezért tudom kezelni a helyzetet. Belőlem sokan nem néznek ki sok mindent, pedig megteszem ezeket a dolgokat, mindennek utánanéztem, mindent megkérdeztem. Már az iskola alatt is, kötelezően pszichológushoz jártam, mert apa ezt akarta.
- Nem várhatod el tőlem, hogy a függő léted megelőzze a tényt, hogy a bátyám vagy. Ha a saját hányásodba fetrengsz és egy tű áll ki a karodból, akkor is, elsődlegesen a bátyám leszel. Az voltál, és az leszel.
Végig a szemébe nézek, és nagyon remélem, hogy megtisztel azzal, hogy fenntartja a szemkontaktust, mert érzékeltetni akarom vele, hogy komolyan így is gondolom a dolgot.
- Nem akarom, hogy az emberek ez alapján ítéljenek meg. Én sem úgy mutatkozom be a világnak, hogy: "Helló, Millie vagyok, aki lefeküdt a bátyja expasijával, neked mi a hobbid?" Attól még, hogy tudok róla és elfogadom, nem kell, hogy ez határozzon meg. Nem tagadom, hogy függő voltál, függő vagy, illetve hogy baromságokat csináltál, attól még, hogy nem mondom ki, nem tagadom. De a világ nem csak fekete és fehér, Cole.
Nem tudok ennél nyomatékosabb lenni, nem tudom ennél szebben elmondani neki, hogy csak mert nem a "függő" az első jelző, amit rá használok, attól még nem hunyok szemet a történet felett. Volt egy időszaka, amikor gyenge volt, a drogok tették gyengévé, és nekem is volt egy időszakom, mert Adrian tett gyengévé. Úgy hatott rám, mint egy drog, mintha nem tudnék nélküle létezni. Én is számolom a napjaimat, a külön töltött napokat, én is jövök le a szerről, csak nekem nincs semmi, ami segítene, nincs szerváltás, és nem is tudom, hogy mikor fog ez az egész elmúlni. Hogy mikor lesz ennek vége. Egyelőre csak azt tudom, hogy eszméletlenül fáj a szívem, szinte hallom, ahogy minden vele kapcsolatos gondolatom után reped egyet. Szeretem, szerelmes vagyok belé, és így még rosszabb a helyzet, mert nem tudok, nem rá gondolni. Viszont képes vagyok nevetni, és ennek örülök, az arca, az őszinte arckifejezése pedig indokolttá teszi, hogy megint nevessek.
- Nem vagyok, és nem is hiszem, hogy mostanában leszek terhes, szóval emiatt ne aggódj.
Hozzátenném, hogy az alapfeltétel nem teljesül, mégpedig, hogy ahhoz férfi is kell, inkább csak elrötyögök magamban, miközben tovább tömöm a fejemet. Legalább kaja van, ez a lényeg, legyen valami boldogság is az életemben.
- Szeretek másokról gondoskodni.
Bólintok egyetértően, nézem, ahogy felkel, és elsétál az ablakhoz, ahogy kinyitja, és kifelé fújja a füstöt. Jobban van, határozottan jobban. Még most is látom a művészt benne, látom a megtört embert, de látom, hogy mennyire próbálkozik egyenesbe hozni az életét. Édes Cole, könyörgöm, sikerüljön. Semmi mást nem kívánok, csak, hogy boldog légy. És nem leszek szomorú akkor sem, ha ez Adriannel lesz, akkor sem, ha nem. Azt szeretném, hogy tapasztald meg, az élet mennyire csodálatos. Most nem kívánom, hogy cseréljünk életet, mert most te szenvednél jobban, és azt nem tudnám elviselni. Nem mondom ki, de titkon együtt gyógyulok majd veled. Te leszel a társam, aki átsegít ezen a mostani élethelyzeten. Miattad erős tudok lenni, miattad látom a színeket az életben. Azért, mert te élsz, és egyre élénkebbé válsz. A mosolyom az arcomról alakodat, élő lényedet látva levakarhatatlan. Benned van minden boldogságom, és te vagy az én örömöm. Beléd kapaszkodom, és te belém, együtt magasabbra jutunk majd.
- Arra gondoltam, hogy lehetne egy közös tetoválásunk. Te megterveznéd, és megkérhetnénk Dávidot, hogy csinálja meg. Valami, ami ránk emlékeztet, akármikor ránézünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765337#post765337][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.28. 10:40[/b][/url]

A nagy csendre kinyitom a jobb szemem, és kicsit megemelve a fejem nézek rá Cole-ra. Szerintem jobban megdöbbent, mint amikor azt mondtam neki, hogy rúdtáncolok. Szegény Cole, tényleg hosszú volt az a külön töltött év. Tényleg nagyon hosszú, hiszen kicsit olyan ez az egész most, mintha újratanulna engem. Persze sok mindenben változtam, másabb lettem, de alapjaiban ott maradtam én, ott maradt Emily.
Egyre inkább érzem azt, hogy vissza kell térnem ahhoz, aki voltam, azt érzem, hogy megint szeretnék láthatatlan lenni, ugyanakkor szeretném, hogy lássanak. Kicsit most meg van borulva a lelki egyensúlyom, és szeretnék kilépni a világomból. Ha gazdag lennék, ami nyilvánvalóan nem vagyok, akkor egy szigetre mennék, egy évig csak a homokos parton sétálnék, vagy talán örökre. Innám a kókusztejet, élvezném a napfényt, és mondjuk együtt úsznék a delfinekkel. Megtalálnám a lelki békémet, azt a mindent, amit azt hittem, Adrian mellett megleltem. Pontosabban megleltem, de nem fogtam elég erősen, mert ahogy őt, úgy a békémet is elveszítettem.
- Igen, de attól még, hogy tudom, nem kell egyetértenem minden pontjával. És nem is értek egyet.
Nem vagyunk egyformák, nem lehet egyformának mondani az embereket, és mindenkire máshogy hat egy ilyen esemény. Én nem szeretem a korlátokat, érzékenyen érintenek eleve, most meg azt hiszem, csak még inkább. Legszívesebben lenyúznám a bőröm, kilépnék önmagamból, amiért annyira ostoba voltam, és annyira sokra tartottam magam, hogy azt hittem, elég leszek. Olyan ostoba voltam, mint mindenki egy kapcsolatban. Terveztem, jövőt építettem, és annyira elmerültem a vágyódásban, hogy észre se vettem, a másik kifelé tekinget. Hogy mennyire nem tudom, megadni neki, amire vágyik. Óhatatlanul is vizsgálom Cole-t. Mármint, pontosan tudom, hogy mi a különbség kettőnk között, a legalapvetőtől az egészen apróig tudom, de mégis vizsgálom őt, ahogy a fejem felemelve nézem, ahogy dohányzik. Akaratlanul is féltékenységet érzek, mert legyen bármi a jövőben, az egész valahogy miatta történt. Nem hibáztatom, sem őt, sem Adriant, talán magamat sem, bár ebben nem vagyok annyira biztos, de nem tudok nem féltékeny lenni, hiszen én még most is szerelmet érzek. Nem tudok kiábrándulni olyan könnyen, mint egyesek. Mielőtt még túl feltűnő lenne a nézésem, hunyom le a szemem ismét, és fektetem vissza a fejem a támlára.
- Én sem tudom.
Felelem teljesen őszintén, mert valóban nem tudom. Nekem annyit mondott, hogy ne csináljak hülyeséget, és nem tudom, hogy mire mondta, hiszen ha valami távol állt tőlem, az a hülyeség. Nem tudom, hogy miért feltételezte ezt rólam, nem kérdeztem rá, csak megígértem, hogy nem fogok. Talán aggódik. Az egyik gyereke azért fekszik egy klinikán, hogy ne haljon meg, mert kínozta magát éveken át, a másik gyereke azért jár mindenféle gyűlésekre, hogy tiszta maradjon, és ne halljon meg, és akkor itt van a harmadik gyereke, aki biztos, hogy szintén nem él normális életet, csak még nem jött rá, hogy hogyan.
- Ez akkor is tény, Cole.
Nem csinálhatunk úgy, mintha nem történt volna meg. Megtörtént, számtalanszor, és a szívem, a lelkem még mindig vágyik rá, hogy megtörténjen még számtalanszor. Az eszem tudja, hogy valószínűleg nem fog, de akkor is.
- A többi pasidnak inkább ne mutass be, mert olyan kisugárzásom van, mindet lecsapom a kezedről.
Egy csábos mosolyt és egy kacsintást is küldök felé, de inkább csak elnevetgélek. Hát ha így volna, apánk joggal mondhatná, hogy megkért, ne csináljak hülyeséget. Felkelve az üres tálat a pultra teszem, kell egy pár másodperc, amíg nem látja az arcomat. Mintha maszkot viselnék, és elcsúszott volna, úgy állok ott, hogy megigazítsam. Visszafordulva a pultot támasztom, úgy nézek rá.
- Nagybácsi lennél, nem keresztapa. Mondjuk nem hiszem, hogy egy boszorkány gyerekét olyan célszerű lenne megkeresztelni, de ez az egész gondolom függ majd attól is, hogy az apa milyen háttérrel rendelkezik. Kár, hogy nem lehet ilyen szinten a jövőbe nézni, hogy lássam a gyerekeimet, annyira érdekelne, hogy milyenek lesznek. Megnyugtatna. Nem is a hajszínük, vagy ilyesmi, csak, hogy minden rendben van-e. Hogy mondjuk jó apát találtam-e nekik, vagy, hogy feltör belőlem a feminista, és megoldom egyedül.
Szusszanva mosolyodom el, tudom, hogy nem kellene még, hogy foglalkoztasson a családalapítás, de most, hogy így magam maradtam, azt hiszem, elkezdett ketyegni a fülemben a biológiai órám. Csak azt hallom folyamatosan, hogy kattog, mint valami őrült. A múltkor még egy kis babaruhát is meg kellett vennem, mert olyan cukor volt, de gyorsan el is ajándékoztam, mielőtt még baj lesz belőle, és hülyeséget csinálok.
- Mellettem lennél, ha úgy döntenék, szeretnék gyereket?
Fogalmam sincs, honnan jött ez most így hirtelen, de azt hiszem, egyedül mégiscsak félnék ebbe belevágni, viszont, ha Cole mellettem lenne, azt hiszem, nem félnék egy kicsit sem. Tudom, hogy elméletileg meg tudom oldani a dolgot, de az elmélet, gyakorlatilag jó lenne, ha biztosra mehetnék. Ha mellettem lenne a testvérem.  Elmosolyodom arra, hogy úgy érzi, mindenkinek jobb, aki körülöttem van. Annyira szeretném, ha ez igaz volna, ha tényleg így lenne. Szeretnék valami jót hátrahagyni a világban.
- Tényleg? Ez csodálatos! Annyira szeretem a képeidet, már nagyon várom, hogy láthassam az új kiállításodat.
Teljesen felvillanyoz mindig. Sosem lesek bele előre, mert egyben szeretem látni azt a bizonyos összképet, amit az adott kiállítás üzenni szeretne. Mindig imádom az első benyomást, amit a képeitől kapok, akkor is, ha az nagyon szomorú, és akkor is, ha lélekölő. Vágyom ezekre a benyomásokra, mert utána nagyon sokat tudok gondolkozni, ami kifejezetten jó.
- Egy volt eridonos. Nagyon szép tetoválásokat csinál. Nézd.
Közelebb lépve hozzá, kibújok a pántokból, és a ruhámat lehúzom egészen a csípőmig. Cole a testvérem, nem nagyon zavar, hogy egyetlen melltartóban állok előtt, a lényeg úgyis a hasamon van. A korábban rejtegetett hegeket nem láthatja, ha minden jól megy, sosem derülnek ki, hiszen Adrian eltüntette őket. de a tetoválást meghagytam. Halvány, fehér tetoválás, ami egy lótuszvirágot ábrázol. Korábban színes volt, de már nem indokolt, hogy eltakarjon, viszont ez a fehér tetoválás, ez valami gyönyörű, nem akartam eltüntetni.
- Szerintem nagyon szépen dolgozik.
És nem volt rossz egyáltalán, pedig ez nem egy fél perces művelet volt, és még mindig hiszem, hogy nagyon megérte. Elgondolkozva simítok végig a sebein, hiába hegedtek be, ott vannak. Lehajolva apró csókot nyomok rájuk.
- Vagy meg is kérhetsz valakit, hogy tüntesse el. Tudom, hogy nem akarsz Adriannel találkozni, de megkérheted mondjuk Willt, vagy Cath-et. Valakit, akiben megbízol.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=765355#post765355][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.07.28. 15:36[/b][/url]

- Én nem, lefoglalom magam.
Vonom meg a vállam teljesen természetesen, aztán egy pillanatra megállok, és szusszanok egyet, végiggondolva, hogy mit is mondtam.
- Nem úgy értettem. Annak nem örülök, hogy emiatt járok el, de ez nem veled kezdődött, hanem...Valery-vel.
Nem nézek a szemébe, amikor kimondom a húgunk nevét, és ennek nagyon jó oka van. Bár már nem látszik egyetlen vágás sem, amit ejtett rajtam, az élmény, az emlékeke bennem vannak. A tény, hogy nem a félelem, hanem az élvezet tükröződött a tekintetemben, akárhányszor a sarokba szorított, hogy örömmel vállaltam be Cole helyett rengeteg sebet, nem olyan dolgok, amik az embert büszkeséggel töltik el. Viszont ezzel kezdődött az egész, miatta jártam el először egy anonim csoportba, utána jött Rosie, majd Cole. Mindannyian hozzátettek valamit a maradáshoz és a csoporttagságaim bővüléséhez.
Vállat vonok arra, hogy nem tudja elviselni Adrian jelenlétét egy beszélgetésben. Akkor én mit érezzek? Itt ülök, és próbálok normálisan kommunikálni, de ehhez az is hozzátartozik, hogy Adrian az életem része, vagy legalábbis pár nappal ezelőttig az volt, olyan értelemben, ahogy egykor neki, és bár nem mondta ki, de biztos vagyok benne, hogy Cole miatt lett vége, mert rajta nem tud túllépni.
Mégis, mikor a szemembe néz, van benne valami, amiben nagyon sok minden benne van. Leginkább az, hogy ha még egy alkalommal az ő felségterületére lépek, akkor nem lesz hajlandó visszafogadni, akkor nem fogja túltenni magát, ahogy igazából most sem tette. És hirtelen csak az az egyetlen gondolat kerül kimondásra a fejemben, ami pár napja már bennem van: Hiba volt visszajönni.
Hiba volt. Ellenkeznem kellett volna, halasztani egy fél évet, elmenni máshova, dolgozni, cserediáknak lenni. Bármit megtehettem volna, de nem lett volna szabad visszajönnöm, nem lett volna szabad visszatérnem. Vagy csak ide, ebbe az egyetlen házba, és nem a Bagolykőbe, nem Bogolyfalvára. Csak ide, csak, hogy Cole-t lássam. Lehorgasztom a fejem, ahogy elfordítja a tekintetét, de, amikor kérdez, felnézek, és megrázom a fejem.
- Nem működött. Én...
Mit is mondhatnék, ami leírná a helyzetet? Hogyan is fogalmazhatnám meg ezt jól? Hogyan a legérthetőbben? Végül csak elmosolyodom, halványan, és megvonom a vállam, mintha nem számítana, pedig számít, Istenem, de még mennyire, hogy számít.
- Én nem te vagyok, Cole.
Ez volt a legnagyobb probléma, biztos vagyok benne. Csak mert Fisher vagyok, nem tudom megadni azt, amire Adrian vágyik. Én nem titkoltam őt sosem, kimondtam, hogy a páromként tekintek rá, terveztem, és sosem tekintettem másra. Talán ez volt a baj, hogy nem úgy bántam vele, talán más. Az égiek sem értik talán, hogy mi.
- Köszönöm.
Pillantok rá hálásan, mert rendben, most egy kicsit aggódom, hogy mi lesz akkor, ha ennyi volt az én nagy párkapcsolatos életem, de megnyugtató, hogy nem feltétlen kell egyedül léteznem, ha arról van szó, mert Cole mellettem van. Biztos vicces lenne, ha mi ketten együtt nevelnénk gyereket. Persze ez nem most lesz, majd a tanulmányaim végén, amikor már dolgozom, amikor meg tudom teremteni a babának az anyagi biztonságot. Szeretnék anya lenni, és nem tagadom, hogy Adriantől szerettem volna ezt, vele szerettem volna családot alapítani, de az élet nem mindig azt adja, amit kitalálsz.
- Nem baj, ha nem lesz. szerintem furcsa is lenne, ha az volna. Te, ahogy pillangókat festesz... merész.
Kuncogok, ahogy hozzám ér, ahogy megsimítja a tetoválást. Igen, szép munka, szép alkotás, Dávid nagyon érti a dolgát, és mindig gyönyörű, amit alkot. Szeretem a munkásságát. Elpirulok arra, amit Cole mond, a jellemzésre, amit rólam mond. Hogy szépnek lát és határozottnak. Igazán örülök.
- Szépek, kicsit elnagyzolt pár helyen, de gondolom a drámai hatás kedvéért alakult így.
Egész közel hajolva pillantok végig rajtuk, és csak, ahogy kiegyenesedem, húzom vissza a ruhámat. Megigazítom, majd felpillantva rá, elmosolyodom.
- Jó gondolat. Viszont én eszek még, mert tényleg éhes vagyok.
Vagy, csak végre megkönnyebbültem, hogy kimondottá vált a tény, hogy megszabadultam a titoktól, ami eddig bennem volt. Ellibbenek a pult felé, és nem vagyok rest, szép nagy adagot szedek ki.
- Te nem ennél? Tök bunkónak érzem magam, hogy itt egyedül tömöm a majmot.