Hetek óta nem volt alkalmam nyugodtan kiülni az udvarra, kizárni mindent és csak egyszerűen meditálni egy faszát. Szükségem van arra, hogy kiürítsem az agyamat, de mióta az Előkészítőben és a Bagolykőben is tanítok, sokkal kevesebb időm jut… mondjuk a fontos dolgokra. Mint én magam. Fasz ki van egyébként, hogy minden időmet elveszi, hogy értelmetlen dolgozatokat javítsak, mint valami fogyatékos, mert muszáj. Nincs választásom, mert az oktatási rendszer elvárja, hogy ellenőrizzük a diákok tudását, én meg állok és nézek rájuk hülyén, hogy nem arra lettek kitalálva a vizsgák? Pontosan ezek miatt van most hatalmas szükségem a semmire. Konkrétan a semmire. Kényelmesen helyezkedem el az udvaron, Cortez fekszik az ölembe, pálcaintésre indul el a zene, majd dőlök hátra a fűben halvány mosollyal ajkaimon. Ennél jobb alkalom nincs arra, hogy minden leszarva élvezzem kicsit a csendet, mert végre Belián sem bassza itthon a rezet, amikor én is itthon vagyok, szóval enyém a placc.
Kékjeim pattannak ki. Másodpercekig csak bámulom az eget, mire eljut a tudatomig az ordító csengőhangom, ami a zsebemből szól. A büdös isten nyiláért nem halkítottam le. Türelmetlen és kapkodó mozdulatokkal nyúlok a zsebbe, majd rántom ki belőle a készüléket és rá sem nézve a képernyőre veszem fel, mert ha a megérzéseim nem csalnak… - Helvey, a rohadt életbe, ha nem leszakadt a lábad a helyéről minimum - nyomom meg a szót. - Akkor kurvára nem érdekel mi a fasz van - mert mégis ki más lenne, mint drága lakótársam? Egyszer lép ki a házból egyedül, akkor is biztosan történik vele valami olyan abszurd dolog, hogy hívnia kell, és meg kell mentenem a seggét. Egyébként eszembe jutott, hogy Payne állandóan csesztet a gyerek témával, de nem is kell szülnie, amikor van egy Helvey a házban: felér nyolc másik kölyökkel, elégedjenek meg egymással. Helvey-t valaki pesztrálgatja, Payne meg kiélheti az anyai izéjait, engem békén hagynak. Ez mindenkinek elég nyerő szitu.

Voltak különös dolgaink Helvey-jel. Kijött valami sráccal a szobából, miközben én mentem be a csajjal a sajátomba, a különbség annyi, hogy rajtuk volt ruha, rajtam meg nemigen. Dehát ő tudja a legjobban, hogyha tehetem, akkor bizony az Ádám-kosztüm a legalapabb dolog nálam, mert a sok ruha undorító, és kényelmetlen. És frusztrál. És ideges leszek tőle. A lényeg, hogy nagyon sok mindent megéltünk már együtt és egymás mellett, szóval okkal gondolom, hogy aligha tud újat mutatni, mert komolyan: mindazok után? De mindig jön egy olyan pillanat, ami felülmúlja az előző nyolcezret is, és ez pontosan egy olyan pillanat, mert már a szia sem valami bizalomgerjesztő. Fújtatva forgatom meg szemeimet. - Ha kiraboltak, akkor ülj ki egy sarokra és kolduld össze a pénzt a hazajutásra - rendezem le ennyivel, mert persze, hogy égető szüksége lehet rám. Ha fogyatékoskodik, akkor mindig kurva nagy szükség van rám, hogy kimentsem. Látod? Mint egy gyerek. Beszélnem kell erről Payne-nel, most már komolyan nem halogathatom. Simán kinézem belőle egyébként, hogy kirabolták, és megpróbálta utolérni az illetőt, és azért fáj a lába. Már éppen neki is felvázolnám a tökéletesen hihető történetet, amit a fejemben kreáltam, amikor jön a kérdés. Egy szkeptikus aha a válaszom csupán, hiszen egyre jobban érdekel, mégis hol fogunk kikötni. Elveszem a fülemtől a készüléket, pislogva meredek rá. Tényleg vonalban vagyunk. Értetlen ráncolódik össze a szemöldököm, majd nézem a képernyőt tovább hitetlen pislogva. Visszateszem a fülemhez, majd szólalok meg. - Elismételnéd, kérlek? - rohadtul biztos vagyok abban, hogy félreértettem, és nem azt mondta, hogy eltévedt az IKEA-ban. Nem is tudom. Cortez moccant, Niamey visított, ezért érthettem félre, de nem érthettem azt, hogy eltévedt. Az IKEA-ban. Szusszanva dörzsölöm meg szemeimet mutató- és hüvelykujjammal. - Merlinre, nem vicceltél, ugye? Komolyan ott ülsz és vársz a csodára - köhintek egy aprót. Majd még egyet. És a következő pillanatban felhúzott térdeimre támasztom alkaromat, amik lelógnak onnan, fejemet előrehajtva tör fel belőlem a röhögés, miközben ujjaim közt szorongatom a telefont. És csak röhögök és röhögök. Néha egy hirtelen levegővétel belefér, könnyem csordul ki, ahogy hahotázok, valamikor egy “baszdmeg Helvey” is odacsattan röhögve, mert ez már hihetetlen. Talán percek telnek el, mikor újra képes vagyok megszólalni.
- Jaj, baszdmeg. Te gyökér - röhögök fel megint, majd köszörülöm meg torkomat. - Oké. Oké. Túlélem. Mondjuk. Melyik lófaszban vagy? - törlöm le könnyeimet, miközben fél térdemre támaszkodom és állok fel. Cortez ugrik közben a nyakamba, de a nappaliba beérve dobom a kanapéra. Most aligha jöhet velem.

Tudnék vitatkozni a Helvey iránt érzett szeretetemről, de inkább csak annyiban hagyom, miközben összekapom magam, hogy én lehessek a csoda hős, akit annyira, de annyira vár. Ez a helyzet annyira abszurd, hogy fogalmam sincs egyébként, merjem-e ezt így leírni Payne-nek, vagy csak mondjam le a ma estét. Nem gondolkodom sokáig, az üzenet lényegre törő és egyszerű: hős leszek, ma nem megyek. Pont belefér, amíg Helvey feleslegesen beszél megint. Fülemet visszatéve a fülemhez hallgatom, és még mindig beszél, szóval még a többi üzenetemet is van időm megnézni, majd teszem vissza a készüléket fülemhez és vigyorodom el.
- Az volt a megoldásod, hogy fel-alá rohangáltál? Mert, ha igen, akkor remek ötlet, látom bejött - kanyarodok be az utcába, majd állok meg a hely előtt és nevetek fel halkan, miközben fejemet csóválom meg. Teátrálisan sóhajtva pillantok fel az égre. Ez baszdmeg már komolyan a zsenialitás határait súrolja. - Keresd azt a bárszéket inkább, de menjen a bútorhoz, mert nem akarom Payne-t hallgatni - ráncolom össze szemöldökömet aggodalmasan. Az még fasza lenne, ha valami tökre elütőt venne a többitől, én meg hallgathatnám addig a nőt, amíg el nem jutok odáig, hogy elégetem az összeset és veszünk helyette másikat, mert ismerem: addig nem hagyna békén, amíg ez meg nem történne, mert mégis hogy nézne már ki? Komolyan mondom, meg vagyok áldva velük. Felciccenek, majd kapok észbe, hogy Helvey megint beszél. Hümmentek egyet hangosan, majd rázom meg a fejem, miközben ismét elindulok. - Biztos lehetsz abban, hogy nem lesz kád. Hány éves vagy? Hat? Szedd össze magad - nézek hitetlen magam elé, majd nyomom ki a telefont, teszem vissza a zsebembe, lépek be a pontra és termek pillanatok múlva a Budaörsi IKEA közelében. Röhögve túrok sötétbarna tincseim közé - kurva naptól állandóan kifakul, utálom -, majd az épület felé battyogva hívom vissza Helvey-t.
- Megszakadtunk. Találtál bárszéket? - lépek be az épületbe, hogy szusszanjak egy hangosat. Mégis mi a fasznak ekkorára tervezték ezt a rohadt épületet? Kékjeim zizegnek ide-oda, majd állapodnak meg egy nőn, aki eléggé itt dolgozónak tűnik. - Bocs, le kell tennem - nyomom ki megint a telefont, majd indulok a nő felé, aki nagyon készségesen segít, csak amíg a konyha rész felé megyünk vagy nyolcvan dolgot akar rám sózni, míg be nem adom a derekamat. Így érkezünk a részlegre, kezemben egy aranyozott lámpát tartok, a másikban egy kurva nagy dísz flamingót, hónaljam alatt meg egy lábtörlőt. Bólogatok szavaira, miközben a legilimencia indul meg óvatosan, hogy megkeressem ezt a barmot.