[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809189#post809189][b]Demeter Janka - 2020.05.22. 00:05[/b][/url]

Karmaim csikorogtak a fényesre pucolt padlón, apró lábaim meg-megcsúsztak a kövezeten. Csőrömet csattogtattam olykor bosszúságomban, minek hangját visszaverték a falak, ha már a zene odáig már nem hallatszott el. A vaskos faajtó előtt álltam meg, borostyán színű apró gombszemem az ott strázsálóra függesztettem. Némán álltunk, egymással farkasszemet nézve. Ő, a nagydarab, kopasz férfi és én, az apró madártestben kuporgó lány. És mégis ő volt az, aki tartott tőlem. Hisz ki az, aki nem tart az ismeretlentől?
Pár évvel ezelőtt léptem át először az előttem magasodó, robusztus ajtót, azóta már megszámolni se tudom hányszor csattogtam végig azon a folyosón. Mégsem ismert fel senki, hisz csakis ezt az alakomat mutattam mindenki felé. Nem ismerik a lányt, a tolvajt, azt, aki az információkat csepegteti. Csak a szarkát látják. Arc és név nélkül.
- Tüstént, Kopasz - recsegtem, tollaim kissé felborzolódtak egy pillanatra. Hangom metsző volt, mint a fém csikorgása a fémen, amitől egyből feláll a szőr az ember karján. Láttam, ahogy fintor fut végig a tag arcán, majd kelletlenül tárta ki az ajtót végre előttem. Köszönetképp belecsíptem a nadrágja szárába, majd betotyogtam az irodába.
Alulnézetből ittam a látványt, pár pillanatig kerestem valamit, bármit, ami az idő múlását idézheti, azt a pár röpke hetet, hónapot, míg távol voltam. Majd tompa puffanás jelezte, hogy végre magam vagyok a helyiségben. Két lépést tettem előre, hogy a harmadikat már a saját testemben tehessem meg. Az asztalhoz sétáltam, töltöttem egy pohárka whiskyt, hogy végül annak társaságában álljak meg a roskadozó könyvespolcok előtt. Balom vékony ujjait a gerinceken simítottam végig, el-elidőzve olykor egy-egy kötetnél. Szerettem azt a zugot, mindig Ágoston dolgozószobáját idézte fel bennem. Mert sosem feledhetem, hogy ki miatt váltam azzá, aki.
Végül oda se nézve emeltem le egy vaskosabb könyvet és ültem le a földre, hátamat a könyvespolcnak vetve. Bokámat összekulcsolva nyújtottam ki lábaimat és fektettem rá az elemelt kötetet. Aprót kortyoltam a whiskyből, aminek az ízét valószínűleg soha a büdös életbe nem fogom megszokni, majd a poharat inkább magam mellé tettem.
Így vártam, hogy a nehéz faajtó újra kinyíljon és mosolyogva biccenthessek a férfi felé és paskolhassam meg magam mellett a földet. Tudtam, hogy csupán másodpercek kérdése. Engem sosem várat meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=820631#post820631][b]Demeter Janka - 2020.11.02. 13:19[/b][/url]

Vékony ujjam lassú köröket ír le a pohár peremén. A barna ital érintetlenül hever a fenekén, rá se néztem, mióta Donát letette elém. Egy kedves mosollyal köszöntem meg neki, de ő észre sem vette, tekintete egyből tovasiklott a következő vendégre, amit magamban elégedetten nyugtáztam. Mégsem sikerült átadom magam teljesen annak az érzésnek, mert gondolataim mindannyiszor visszatalálnak Ilianhoz és ajkaimról egyből lehervad a mosoly. Szemeim lecsukódnak, homlokomat aggodalom barázdálja, ahogy visszajátszom magamban a találkozónk pillanatait. Elrontottam volna? Képes lettem volna ekkora hibát véteni?
Élesen szívom be a levegőt és döntöm le torkomon a pohár tartalmát, majd egy erőteljes mozdulattal teszem le magam elé, puffanását elnyomja a bárban uralkodó hangos zene. Elfintorodok, ahogy a whisky marja a torkom, de most mégis örömmel adom át magam az érzésnek. Lábam türelmetlenül kezd járni a bárszéken és azon kapom magam, hogy tekintetem percenként a folyosó irányába siklik, holott azelőtt fogom tudni, hogy mikor érkezik, mielőtt megjelenne ott. Halkan felnevet saját idegességemen jobb tenyerembe fektetem az arcot, amit évekig sajátomként kellett viselnem. Ritkán nyúlok érte és ha megteszem, annak mindig oka van...
Zsebemből előveszem a zsebórát és kinyitva a vésett szöveget nézem a fedlapon. Vajon mégis neked volt igazad, Ágoston? A tudással tényleg együtt jár a bukás is? Nem akarom, mégis el kell, hogy ismerjem; bölcs voltál a magad őrült módján.
- Még egyet! - hangom kénytelen túlharsogni a zenét, hogy felkeltsem Donát figyelmét. Csendben figyelem a rutinos mozdulatokat, majd ahogy az ital ismét előttem terem, ujjam ismét a peremére talál és lágy csókokkal hinti azt. Hol rontottam el? Mert Ilian hibája ugyanúgy az enyém, mint az övé. Egyszerű feladat volt, mondhatni rutin, ha Alfi szavaival akarnék élni; "elhanyagolható kockázattal".
Nagyot nyelek, majd ahogy újra ajkaimhoz érinteném a hideg üveget, végre fellélegzem. Nem nézek hátra, csak lassan helyezem vissza a poharat a pultra, hogy a lapra könyökölve tartsam fel jobbomat.
A pultnál. Történt pár... váratlan fejlemény - gondolataim tisztán csendülnek Alfi fejében. Nem esik jól bevallani magamnak, de most tényleg szükségem van rá és pontosan tudom, hogy nem fog cserben hagyni. Mindkettőnk érdekében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=820671#post820671][b]Demeter Janka - 2020.11.02. 20:02[/b][/url]

Ahogy szavai simogatják elmém, akaratlan csukódnak le szemeim és húzódnak mosolyra a fénylő vörös ajkak a porcelánnak tűnő arcon, amit én viselek, mégsem lehet soha az enyém. Pár röpke másodpercig hagyom, hogy hangja visszhangot verjen egész lényemben, majd határozott mozdulattal csukom össze a zsebórát és csúsztatom vissza a zsebembe, hogy eleget tehessek a kedves utasításnak és a bárszékről lecsusszanva olvadjak bele a tömegbe. Mielőtt megtehetném, hallom Donát erőteljes hangját, amire megtorpanok. Széles mosoly költözik orcámra, a vállam fölött pillantok vissza arcára, ami egyszerre tükröz bosszúságot és értetlenséget, majd zöldjeim a pohárra siklanak, amiben ott pihen az érintetlen második kör. Látom, ahogy mutató- és hüvelykujját összedörzsöli, várva a fizetséget az italokért, amire majdnem felnevetek. Az ingert lenyelve érintem meg a tudatát, nem titkolva személyazonosságom többé. Pillanatokon belül elnyílnak ajkai, ahogy engem bámul, majd biccent egyet felém és megy vissza a dolgára, nyugtot hagyva számomra. Egyszerűen képtelen vagyok megunni...
Ahogy az iroda felé haladok tömegen át, gondolataim minden lépéssel egyre közelebb visznek a probléma gócpontjához. Arcomról lassan lehervad a mosoly, tekintetem komollyá válik, ahogy a lehetőségeket latolgatom. Futó pillantást vetek csak Lórántra, ahogy elhaladok mellette, elmém végigcirógatja az övét és szemem sarkából még látom, ahogy megborzong. Nem kérdez semmit, nem állít meg, még csak utánam se pillant, mikor végre elérem az irodát és határozott léptekkel haladok keresztül a küszöbön. Hátam mögött némán csukódik a tömör faajtó, tökéletes némaságba zárva kettőnket.
Egy pillanat erejéig viszonozom mosolyát, majd lépek az ablakon túli fény áztatta mező elé. Tekintetem lehunyom egy pillanatra, szinte érzem, ahogy az aranyszőke hajszálaimat is táncot lejt a szellő... véleményem szerint már nem sokáig.
- Blake nagyobb kutya, mint gondoltuk - kezdek bele kertelés nélkül. Karjaimat mellkasom előtt fonom össze, fejem kissé előre biccentem, ahogy már az este folyamán annyiszor megtettem, újra felidézzem magamban Ilian kétségbeesett arcát és rémült szavait. - Ilian lebukott. Nem csak piti bájitalokkal és drogokkal üzletel, elég erősen benne van a keze a fegyverkereskedelemben is. Iliant az egyik raktáruk előtt meszelték le... - mondom szárazon a tényeket, hogy végül oldalt lépjek és végre Alfira emeljem tekintetem.
- Ügyesen elrendezte, nem hozta magára feleslegesen a figyelmet és nem tudták meg, hogy kinek dolgozik... - de... de mégis aggódom és ez tökéletesen kiolvasható a tekintetemből. Nem akartam közel engedni magamhoz, mégis kötelességemnek éreztem, hogy felkaroljam... mi van, ha a segítségem egy olyan útra terelte, ahonnan nincs visszaút?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=821867#post821867][b]Demeter Janka - 2020.11.23. 18:00[/b][/url]

Tekintetem a mozdulatlan, kopár fára függesztem az ablakon túl, mégsem látom azt. Ilian kétségbeesett arca minduntalan előtérbe kerül, bármennyire is próbálom kiverni a fejemből, csupán egy kósza pillanatra is. Hallom a hangját, látom a félelmet csillanni a szemében, ahogy arcom egyre elsötétül minden egyes elsuttogott szónál. Már akkor tucatnyi lehetőség futott át agyamon, próbáltam akkor és ott megoldani a felmerült problémát, kihagyni Alfit a történetből, amit én vállaltam magamra, nem ő. Most mégis itt vagyok, a legbiztonságosabb közegben, amit akár még sajátomnak is nevezhetnék és arra várok, hogy akarata lesújtson rám, hisz… megérdemlem. Hiába vázoltam fel terveimet előtte, még mielőtt elküldtem volna Iliant, hiába kértem ki a véleményét, végül én hoztam meg egymás után a döntéseket és kergettem magunkat oda, ahol most állunk. Talán, ha jobban utána járok én magam, megelőzhető lett volna a probléma. Ha én magam mentem volna Ilian helyett, az én képességeimmel, akkor nem sodortam volna veszélybe sem őt, sem Alfi nevét az enyém által. Mert általa nekem is nevem lett. Egy név, amire sosem vágytam, mégis úgy fogadtam tőle, mint a legbecsesebb ajándékot, amit csak kaphattam volna. Én pedig ezzel hálálom meg...
Szemeim akaratlan csukódnak le, ahogy a szobában élesen csattan a konklúzió. Aprót biccentek csupán, de képtelen vagyok szavakat kipréselni magamból, holott arcom kifejezéstelenül tükröződik az ablak üvegében. Nem engedem, hogy gyengének lásson, se ő, sem senki más. Mégis…
Mégis, ahogy felkapom fejemet és tekintetünk találkozik, nem láthat mást, csak döbbenetet és pillanatnyi kétségbeesést. Szemeim a kezeimre siklanak, mintha most ismerkednék a saját testemmel. Homlokomat gondterhelt ráncok barázdálják, ahogy lehunyom a zöldeket és keresni kezdem önmagam. Ujjaim meg-megrándulnak, állkapcsom megfeszül, ahogy egyre kétségbeesetten kutatok, de képtelen vagyok megragadni a valóságot. Lélegzetvételeim szinte észrevétlenül lesznek egyre szaporábbak, ahogy próbálok úrrá lenni türelmetlenségemen és a kétségbeesésemen, amit imént tökéletesen láthatott bennem Alfi is. Gondolataim csaponganak, képtelen vagyok koncentrálni… hosszú percek telnek el néma küzdelemben, mire nehezen ugyan, de képes vagyok megnyerni a csatát. Ahogy aranyba forduló kékjeimet kinyitom, az ablaküvegben már nem látok mást, csak saját napbarnította bőröm és sötétbarna hajam. Sikerült…
- Tudom - fáradt hangom halkan hömpölyög Alfi felé, ahogy felé fordulok ismét. - Sosem látta a valódi arcom, csakis annak ismer engem, aki a telepen voltam. Sosem kockáztatnék ekkorát. És már intézkedtem az ügyben - minden szavam igaz, de akkor miért érzem azt, hogy csak részben az? Kegyetlenség beismerni, de kénytelen vagyok rá; félek. Talán magamat is, de leginkább Iliant. Az évek, amiket korábban együtt töltöttünk, az emlékek hada olyan érzelmeket csikart ki belőlem, ami elgyengít. Meg akarom menteni a fiút, hogy általa magamat is képes legyek megmenteni. Képes lehetsz ezt megérteni, Alfi? Ahogy visszapillantok az ablakon túli világra, már tudom a választ a fel nem tett kérdésemre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=823495#post823495][b]Demeter Janka - 2020.12.23. 23:44[/b][/url]

Mégis mi siklott így félre? Mikor történt ez? A kérdések minduntalan visszhangot vernek bennem és ahogy egyre távolabb kerül tőlem a válasz a tucatnyi bizonytalan tényező mögött, úgy válik egyre nehezebbé már a lélegzés is. Bepánikoltam volna? Idejét se tudom, hogy mikor éreztem ilyet utoljára, hogy mikor hagytam, hogy az érzéseim a maguk pórias mivoltukban vegyék át az uralmat a józan eszem felett. Nosztalgikus és ijesztő egyszerre, ahogy ismételten tudatosul bennem; én sem vagyok más, csak egy egyszerű halandó. A helyzet az, hogy Alfi mellett hajlamos vagyok ezt elfelejteni. Mellette sebezhetetlennek és mindenre képesnek érzem magam… de még így is elég egy apró hiba, egy helytelen tényező az egyenletben, hogy a vékony kártyalapokból felépített erődítmény egy szempillantás alatt hulljon össze. A helyzet az, hogy nagy szarban vagyok.
Ahogy tekintetem lassan az ablaküvegre emelem ismét, egy pillanatra átadom magam a teljes kétségbeesésnek. A testem minden négyzetcentijén végigfut a remegés, sípolva szökik a levegő a tüdőmbe, mégis légszomj kerülget, hogy alig egy másodperccel később lassan, egyenletesen fújjam ki az elhasznált oxigént. Megkeményedett vonásokkal bámulom önnön tükörképemet a feketeség mezsgyéjén, aranyló kékjeimben nyoma sincs a korábbi bizonytalan, mégis pusztító érzelmeknek. Ilian arca és hangja még mindig kísért, hisz voltam olyan botor, hogy törődni kezdtem vele, de nem hagyhatom, hogy ez irányítson. Vele szemben sosem engedhettem volna.
Egyenes testtartásban fordulok felé, immár tökéletesen uralva saját arcom és annak vonásait. Tekintetem nem ereszti Alfit, némán követi minden apró mozdulatát, míg végül centiméterek választanak el tőle csupán.
- Senkiben sem bízom, Alfi. Senkiben, rajtad kívül - hangom érzelemmentesen simul bele a feszültséggel telt térbe. A bizalom nálam kétélű penge és rövid életem során mindenki belém is mártotta a tőrt, akinek megelőlegeztem. Rég megfogadtam, hogy ezt a hibát soha nem fogom újra elkövetni. Hosszú évek alatt az előttem álló férfi volt az egyetlen, aki képes volt kiérdemelni. Mint mondtam, a bizalom egy kibaszott kétélű penge.
Némán hallgatom tovább, rezzenéstelen vonásokkal, épp csak ujjaim rándulnak meg olykor magam mellett. Szó nélkül hagyom, hogy kedvére játszadozzon, majd ahogy keze közül kisiklik a kósza tincs és nyakam satuba szorul, testem minden porcikája megfeszül. Államat azonnal felszegem és erőnek erejével hagyom magam mellett pihenni karjaim, holott lényem egy része már a szemét kaparná kifelé. Ha nem Alfi állna velem szemben, esküszöm meg is tenném.
- Képes vagy rá, Alfi? - arcomra gonosz félmosoly kúszik, ahogy előre lépek egyet, így nyakam kellemetlenül feszül ujjai között. Minden korábbi, kétes gondolat kiszökik elmémből és cselekedete nyomán nem marad más, csak a hűvös racionalitás, hogy kékjeim ugyanezt a semleges ridegséget sugallják. - Az a semmirekellő épp elég hasznos információt és bizonyítékot szolgáltatott már. Biztos helyre küldtem, amíg el nem simul az ügy. Blake-et pedig én magam intézem el, a saját módszereimmel, hogy véletlenül se jusson eszébe valami hülyeséget csinálni. Így megfelel… Alfred? - hangom kissé rekedten hasítja a levegőt, mégis nyugalom és céltudatosság lapul meg benne. Rideg tekintetem fogva tartja Alfiét. Nem hagyom, hogy Ágostonnak legyen igaza, kerüljön bármibe is. A hatalommal nem jár együtt a bukás. Vagy ha én teszem, te is jössz velem, Alfi és az mindkettőnk végét fogja jelenteni. Szar helyzet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=823520#post823520][b]Demeter Janka - 2020.12.24. 20:50[/b][/url]

Vajon emlékszel még a kezdetekre, Alfi? Emlékszel még, az első alkalomra, amikor besétáltál a mesterhez? Mert én igen. A sarokban álltam, összefont karokkal, mély koncentrációval arcomon, ami sosem volt az enyém és ádáz harcot vívtam a mester elméje ellen, aki játszi könnyedséggel hárította a mentális csapásaimat. Nem tűnt fel az ajtó feletti csengettyű halk hangja, ami az érkezésed jelezte, sem az, hogy pontosan kettőnk közé álltál. Nem voltam más, csak egy csavargó, egy eldobott gyerek, épp a felnőttkor küszöbére lépve, összetapadt tincsekkel és elnyűtt, szakadt ruhában. Pontosan olyan, akit legszívesebben mindenki elkerülne. Te mégis mosolyogva léptél elém és mutatkoztál be, akkor másodjára. Pontosan tudtad, hogy ki vagyok, míg nekem csak sejtéseim voltak. Azóta a pillanat óta mindig melletted voltam. Vajon meddig lesz ez még így?
Ahogy Ilian megállt előttem remegő tagokkal, halálra vált arccal a mocsok alatt, pontosan tudtam, hogy súlyos következményei lesznek, amiket nekem kell elviselnem. Az én hibám volt, mert nem vettem észre időben, hogy mennyire… gyenge. Hogy hiába a telep edzette, hiába hazudik és lop mesterfokon, egy kis nyomás, egy előre nem tervezett lépés a sakktáblán és összetörik a súly alatt. Az én vétkem az, hogy azt hittem, készen áll. Hiába, kockázatot vállaltunk, hiába volt alacsony a rizikófaktor. Pontosan ezért jöttem. Vállalni a következményeket és tanácsot kérni, ahogy Iliannal kapcsolatban mindig is tettem. Alfi, miért nem látod, hogy nem minden csak fekete és fehér?
Kékjeim kihívóan függnek Alfi arcán, aki nem is rest élni a lehetőséggel. Automatikusan kapok a kezéhez, ahogy erősödik a szorítás, elvágva a levegő útját. Ajkaim elnyílva próbálnak némi oxigénhez jutni, míg a szekrény éles polcai nem vájnak bele a hátamba. Tompa nyögés szakad fel a torkomból, miközben az eddig benn rekedt levegő is kiszökik égő tüdőmből. Tekintetemben még sincs félelem, a résnyire szűkített szemeimből nem sugárzik más, csak harag. Hogy ez kimondottan Alfinak szól-e vagy a helyzetemből adódó tehetetlenségnek… én se tudnám megmondani.
Minden szavát kristálytisztán hallom, talán felelnék is, ha képes lennék rá. Ha azok jelentése nem taglózna le és ujjai nem szorítanák el a hangom elől a kivezető utat. Kezem lassan eresztem vissza magam mellé, tekintetem elsötétül, ahogy meredek magam elé. Mit ér a bizalom, ha fordítva nincs jelen? Milyen röhejes, hogy a szavai jobban fájnak, mint az égő nyelőcsövem.
Ahogy elenged, görnyedek meg és kapom kezem a nyakamhoz. A levegő marja a torkom, mégis kapkodok érte, hogy összeszedhessem magam, mielőtt Alfinak rontanék… Az ajtózár kattanása öl ki minden tettlegességet belőlem, a pillanat tört része alatt változtatom meg külalakom. Ahogy lassan felegyenesedek, Lóránt és kéretlen társai már nem láthatnak mást, csupán egy zavarba ejtően sötét bőrű lányt. Fekete íriszeim haragosan méregetik őket, mindezt azért, hogy véletlenül se kelljen Alfira néznem.
Kezem a nadrágomba rejtett tőr felé moccan szinte önkéntelenül, ahogy hallgatom a számomra halálos ítéletet. Balom mégsem ér célba, félúton vált irányt, hogy göndör, zabolátlan tincseimbe markolhasson, a fájó torkomból felszakadó örömtelen kacaj közepette.
- Mint mindenki más, ha? - nevetésem lassan hal el, helyét torz vicsor veszi át, amit már teljes mértékben Alfinak címzek. Csupán néhány lépést teszek felé, mert félek, hogy a közvetlen közelébe érve túlságosan meggondolatlan lennék… és tudom, hogy Lóránték mellett úgy sem érhetnék célba. - Ha ennyit számítok, Alfi, akkor pont leszarom, hogy mit választasz. Tégy, amit akarsz, mert ahogy kilépek azon az ajtón, még én sem tudom, hogy mikor jövök vissza - karjaimat széttárva mélyesztem övébe tekintetem. Nem érdekel, hogy intézi. Nem érdekel, hogy mi lesz a vége. Szükségem volt rád, Alfi, te mégis elárultál engem… pedig sosem hazudtam neked.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=823527#post823527][b]Demeter Janka - 2020.12.25. 00:22[/b][/url]

Annyi mindent túléltem már. Mióta az eszemet tudom, az élet folyamatosan próbatételeket gördített elém, ahogy cseperedtem, egyre nagyobbat és nagyobbat, csakis arra várva, hogy végre mikor bukom el. Hogy mikor jön el a pillanat, amikor nem tudom kihozni a helyzetből a maximumot, mikor mondanak csődöt szerzett és velem született képességeim, mikor vetem bizalmam ismét a rossz emberbe és mártja belém a már olyan jól ismert tőrt. Fiatal vagyok, ahhoz képest mégis túlságosan is edzett. De vajon minek kell történnie ahhoz, hogy feladjam a harcot? Hogy összeroppanjak, ahogy Ilian egy pofon egyszerű feladat során? Eljön valaha a pillanat, mikor azt mondom, hogy baszódjon meg mindenki és lelépek örökre, vissza sem nézve? A kérdés inkább az, hogy hagynád-e ezt, Alfi?
Feketéim indulatosan csillognak, arcomat eltorzítják az érzelmek hada. Nem szabok gátat nekik, hagyom nekik, hogy mint áradó folyó emésszék fel a józanító gondolataim. Nem foglalkozom az ész érvekkel, amik akaratlan fogalmazódnak meg bennem, fikarcnyit sem érdekel, hogy már nem csak ketten vagyunk és előttük engedek meg magamnak egy olyan stílust, amit talán négyszemközt se tennék máskor. Nevetésem kellemetlenül feszíti a teret, irritáló és hangos, a saját fülemet sérti, mégsem tudom abbahagyni egykönnyen. A hirtelen fakadt gyűlölet és harag csap össze a belé fektetett bizalmammal és valami egészen mással… szeretettel? Évek óta vagyok mellette, láttam már nevetni és rezzenéstelen arccal büntetéseket kiszabni, láttam a gondterhelt vonásokat, mikor egy-egy kiosztásra váró feladat túlságosan rizikósnak bizonyult számításai szerint. Összekovácsolt minket az élet, ami folyamatos kihívást jelent számomra, így ennyi idő elteltével és a lassan belé fektetett bizalmamnál fogva akaratlan szerettem meg.
Nadrágom hangos reccsenése szakít ki érzelmeim viharából, miközben Alfi döntésére várok. Pillantásom zizzen a szakadt anyagon keresztül meztelen combomra, majd szinte gyilkos tekintettel jutalmazom Lórántékat a cselekedetükért, hogy egy pillanattal később félelem csillanjon meg a feketékben. Elnyílt ajkakkal meredek a felém tartott pálcákra és erőnek erejével tartom vissza magam bármiféle támadástól. Tudom, hogy a legilimenciám velük szemben hiába használnám, szarkaként sem jutnék sehova a zárt térben. Ujjaim rándulnak meg, ahogy szinte ordítanak a hideg penge markolatáért, amit sehogy se kaparinthatnak meg… védtelen vagyok.
Akaratlan lépek hátra egyet, hogy végül a félelmet lenyelve szegjem fel a fejem és a pálcákra szegezett tekintettel várjam Alfi döntését, hogy végül kirobbanhassak az iroda fullasztó közegéből és tűnhessek el végre. Feketéim elől mégis eltűnnek azok a nyeszlett gallyak, viharos arckifejezéssel bámulom Alfit, ujjaim ökölbe szorulnak, körmeim húsomba vájnak, hogy önuralmat gyakorolhassak.
Némán viselem közeledését, de nem viszonozom azt. Ahogy elfordul, tekintetem az ablakra siklik, figyelve a tisztuló képet. Szemeim lehunyva próbálom megzabolázni forrongó érzelmeim és csillapítani a tettvágyam, ami erősen hajt, miután hagyta, hogy nekem szegezzék azokat a szarokat.
- Kibaszottul megnehezíted azt, hogy szeresselek - sziszegem a szavakat, hangomban hitetlen nevetés árnyékával. Torkomat dörzsölöm meg, ahogy közelebb lépek hozzá, immár ismét saját arcommal.
- Nem hagynám, hogy eljussanak hozzád. De rendben. Ismerd meg a múltam egy részét - hangom semlegesen vágja ketté a csendet. Kékjeimet elszakítva róla lépek vissza oda, ahonnan indultam; az ablak elé.
- Miért nem akarod, hogy eltűnjek, Alfred?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=825307#post825307][b]Demeter Janka - 2021.01.26. 10:58[/b][/url]

Fogalmam sincs, hogy az imént, túlfűtött érzelmek hatására, meggondolatlanul elsziszegett szavaim melyikünket leptek meg jobban. Soha nem fogalmaztam még meg, se magamban, pláne nem hangosan és most, hogy mégis megtettem, saját szavaim gondolkodtatnak el. Mellkasom előtt fonom össze kezeim, miközben aranyló kékjeim az ablakon túli világra szegezem. Rideg gondolataim viaskodnak a viharos érzelmeim kavalkádjával és fogalmam sincs, hogy melyik fog győzedelmeskedni. Körmöm vájom puha bőrömbe, miközben próbálom csillapítani a lélegzetvételeimet és megállni, hogy Alfi torkának essek és revansot vegyek az iménti közjátékért. Bár magam is kételkedek benne, hogy meg tudnám tenni.
Fogaimat csikorgatom tehetetlen dühömben és szemeimet lehunyva veszek pár mély lélegzetet. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor szerettem bárkit is életemben. Mind más volt, viharos, vagy nyugodt, egy közös volt mindben; mély, örökké tartó. Egyszerre féltem és szerettem Ágostont, apámként tiszteltem, majd hitvány gazemberként gyűlöltem, hogy végül a nyomdokaiba lépjek. Majd ott volt Murphy… az egyetlen, aki képes volt a szívem legmélyéig hatolni. Az a szeretet felégetett mindent magunk körül, majd felégettük miatta egymást is. Alfi, mégis hol helyezkedsz el a skálán?
A kérdését hallva veszek egy mély levegőt és fordulok felé rezzenéstelen arccal. A szavak a torkomon rekednek, ahogy megpillantom a döbbenetet a vonásain. Most, egy teljesen más csatába csöppentünk, mint amit alig percekkel ezelőtt vívtunk.
- Fontos vagy nekem, ezt te is tudod. Ha nem szeretnélek, akárcsak minimálisan is, szerinted szó nélkül tűrtem volna azt, amit tenni akartál velem? Nem vagyok ennyire szófogadó - a szavak tárgyilagosan hadják el ajkaim, miközben folyamatosan őt nézem. Sokáig egyedül voltam, már kislányként pontosan tudtam, milyen, mikor nem számítasz. Mikor csak egy vagy a millióból és senkinek se tűnik fel, ha napokra eltűnsz. Mégis… nehezen ugyan, de hagytam, hogy szeressenek és általuk rájöttem én is, hogyan kell. Valahol sajnálom Alfit, hogy ő sosem tanulta meg ezt.
- A kettő elválaszthatatlan, pontosan ezért voltam képes kockáztatni - felelem kimérten. Sosem beszéltem az Ágoston előtti és utáni időszakról, magamtól pláne nem, Alfi pedig sosem kérdezett. Talán emiatt is érzem magam biztonságban mellette és adtam oda neki törékeny bizalmam. De van, amit nem lehet húzni a végtelenségig… mégsem most fogom megejteni ezt a beszélgetést. Nem azután, amit tenni akart.
- Az esély mindig megvan - akaratlan mosolyodom el kissé, ahogy rápillantok, majd az arcvonásaim rendezve indulok el az ajtó felé. - Eléd hozom Iliant. Utána búcsúzom egy időre. - pillantok rá még egyszer, majd újra felvéve Kincső álarcát magamra, kilépek a zsibongó térbe.