[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=540894#post540894][b]Adrian Ivanorovics Black - 2015.11.09. 12:39[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=541450#post541450][b]Adrian Ivanorovics Black - 2015.11.10. 21:03[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=542439#post542439][b]Adrian Ivanorovics Black - 2015.11.12. 18:09[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=542748#post542748][b]Adrian Ivanorovics Black - 2015.11.13. 14:51[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=577894#post577894][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.03.26. 10:31[/b][/url]

Határozottan fáradt, nem tesz jót hosszútávon az ötkor kelés - egykor fekvés - edzés - vizsga - edzés - edzés dolog neki, de csinálja, mert miért is ne csinálhatná. Jelenleg épp a nemlétező szabadidejét tölti ki, mert ő egy jó barát, ő törődik a barátnőjével, ő nem hanyagolja el. Megkeveri az erős feketét, majd belekortyol, s kinéz az üvegen az utcára. Itt a jó idő, kezdődik a szabadság, kezdődnek a meccsek, most kezdődik csak úgy igazán az élet.
- Hogy vagy? - ránéz Izára, a hangja üres, szinte már érdektelen. Nem azért, mert tényleg nem érdekli mi van a lánnyal, mert ha nem érdekelné nem kérdezte volna meg, csak.. Fárad. Amikor fárad, ne várjon többet el tőle az ember. Ismét belekortyol a feketébe, lehunyja szemeit, jólesően felsóhajt, ahogy a keserű, meleg íz végigrobog a nyelvén, torkán, majd be a gyomrába.
Kezébe veszi a kiskanalat, leválaszt egy darabot az elé helyezett süteményből, megkóstolja. Nem rossz, bár kétség kívül evett már jobbat is, de nem emel panaszt, ízlések és pofonok.
- Hogy megy a kviddics? - megemeli egyik szemöldökét az újabb kérdést követően, hangja még mindig ugyan olyan üres. Pedig értékeli ő a sportot, tényleg, bár sokszor nem tudja felfogni, hogy abban mi olyan nehéz. Mármint tényleg, ő kviddicsezett, még Roxfortban - bár nem is vette véresen komolyan - , tudja milyen. Csak a boksz valahogy mindig keményebbnek tűnt neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=578010#post578010][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.03.26. 15:58[/b][/url]

Ha most valaki elkezdene papolni neki arról, hogy lassítania kéne, meg pihenni, akkor azt az embert úgy verné le a két szép lábáról, ahogy van. Tudja, hogy meddig bírja, ismeri a határait. Nem először csinálja ezt, és lám, mily véletlen egybeesés, az egyik legfőbb ok ismét a nővére. A meccs maga mellékes, úgyis nyerni fog.
- Én is. - bólint, majd ismét kibámul az üvegen. Nézi a gyereket, aki valószínűleg most tanul járni, nézi az anyját, aki fogja a kezét és mosolyog. Nézi a galambot, ami leszáll a járdára, s amint megjelenik egy kutyáját sétáltató vörös, tova is száll. Nézi őket, viszont egyik sem indít meg benne különösebben semmit, annyira egyformák. Újabb kérdését újabb válasz követi, figyelmét visszafordítja a lányra. Bólint, kortyol.
- Jó leszel. - jelenti ki, mint nyilvánvalót. Tanulmányozza a lány arcát, a testtartását, apró rezdüléseit. Mindent észrevesz, mint mindig, akaratlanul is. Nem az a fő célja, hogy elemezze, ez már beleégett, hogy ne csak nézze a másikat, lássa is. Vár, ismét megkavarja a feketét, hátha a barátnője belevág magától. Nem igazán szereti ezt, mikor az emberekből kikívánkozik valami, aztán mégis bent tartják. Ha akarsz valamit mondani, mond csak meg, ez az ő elve. Oldalra pillant, a kávézó belseje felé, s ahogy tekintete találkozik az egyik lányéval szemöldökét felvonja, ajkait egy lusta, féloldalas mosolyra húzza, s megcsóválja fejét.
- Szeretnél mondani valamit? - sötét íriszeiben most először csillan némi érdeklődés, amennyiben Izabella nem kezdett még bele magától.
Lehet úgy tűnik, hogy van valami baja a lánnyal, viszont erről szó sincs.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=585136#post585136][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.04.09. 14:11[/b][/url]

A visszakézből érkező kérdésre felsóhajt, megforgatja szemeit, majd megrázza fejét.
- Nem, nem láttalak játszani, viszont ismerlek. - mormolja miközben megemelkedik egyik szemöldöke, s újra a szőkét szemléli. - Eleget sportoltam már ahhoz, hogy meglássam mennyire képes egy ember teljesíteni is. Kviddicseztem is. Tudod. - mintha csak valaki megkérdőjelezte volna a képességeit, szinte már meg van sértődve. Ez után újabb csend, ő amúgy tökéletesen lefoglalja magát, majd újra beszél a barátnőjéhez. Aki tulajdonképp nem is habozik, kimondja ami bántja a lelkét. Adrianünk tökéletes nyugalommal hallgatja, egy pillanatra sem rezdül meg az arca, nem grimaszol. - Tudom magamról, hogy mennyit bírok el. - hangja hideg, kissé még merev is, mintha Izabella egyszer csak idegenné vállt volna a szemében, miután kimondta a szavakat. Utálja, ha valaki megmondja mit csináljon, főleg akkor, mikor korlátozni akarják abban, amit tesz. Tudja magáról, hogy ez így nem jó, és hosszútávon nem egészséges, viszont egyszer már végigcsinált egy ilyet, és azt is túlélte. És a vége, hogy szerinte megéri - e... Legszívesebben kiröhögné a vele szemben ülőt, viszont ő jól nevelt gyerek, így csupán egy gúnyosnak is mondható mosolyt engedélyez csak.
- Tényleg azt kérded tőlem, hogy megéri - e foglalkoznom a nővéremmel, készülni a meccsemre, és tanulnom a vizsgáimra? - ismételt fejcsóválás, mint aki nem hiszi el, hogy most komolyan erről van szó.
- Ha ismersz tudod, hogy ha nem érné meg nekem, nem csinálnám. - egy vállrándítással válaszol, újra belekortyol a kávéjába, újra kinéz az ablakon. Jelenleg nincs más mit mondhatna, vagy esetleg ami eszébe jutna. Szóval némán várja, hogy a lány elkezdjen vele kiabálni, vagy befejezze a kísérletét, miszerint majd lebeszéli erről az egész dologról. Ami persze nem fog sikerülni, Adrian konok és makacs mint egy öszvér.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=589222#post589222][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.04.24. 15:33[/b][/url]

Most lehetne ideges is akár, rácsaphatna az asztalra, rákiabálhatna Izára, hogy hagyja ezt abba. Viszont ő most nyugodt, akár az állóvíz, nem rezdül, nem feszül meg. Levegő be, levegő ki, önkontroll.
Megemeli egyik szemöldökét ahogy farkasszemet néz a szőke levitásal, lassan felemeli kávéscsészéjét, s kikortyolja a maradék feketét is. Pofátlan dolog ugyan, de a lány mondandójána fele egyik fülén be, a másikon pedig ki. Viszont a fontos dolgokat megragadja, hogy a végén reagálhasson rájuk.
Szép dolog lenne most olyan dolgokat írni, hogy megereszkedik, csak mert ezt most nem akarja elcseszni, hogy enged Izabella nyomásának satöbbi satöbbi. Viszont bárhogyan is nézzük, Adrian nem ilyen, és bárhogyan is nézzük, nincs elég ideje együtt Izával, hogy bármennyit is törődjön a lány jelenlegi érzéseivel. Persze vigyáz rá meg minden, de ha egyszer olyat mond, ami neki nem tetszik, vele is ugyan úgy viselkedik, mint egy idegennel.
- Láttál már játszani? - miután Iza befejezte a roppant megható kis monológját, azt fordítja ellene, amit a lány a saját száján ejtett ki. És ami ebben az egészben a legrosszabb lehet, hogy még most is színtelen a hangja.
- Volt egy meccsem, ahol eltörték két bordám és az orrom. - kicsit összeráncolva homlokát kezd bele a sztorizgatásba, mintha csak most jutott volna az eszébe az egész. Még egy pillanatra mosolyra is rándul a szája, de ez szinte azonnal el is tűnik.
- A szabály szerint vérző orral fel kell adnod a meccsed, szóval elég keményen próbálták helyre hozni. Azt mondta az edzőm, hogy miután bemegyek, fél percem van megnyerni mielőtt megint el nem kezd vérezni. Tudod mi történt? - felkönyököl az asztalra, előre is dől, hogy Izabella még csak véletlenül se tudjon más felé nézni. Hagy egy csöppnyi hatásszünetet, mint azok a mesélők, akik legendákkal tömik a kis lurkók agyát. A különbség csak az, hogy ő most igazat mond.
- Bementem is megnyertem. - suttogva fejezi be, még egy kacsintással is megtoldja, majd visszahuppan a székébe. Ezt a kis történetet pedig többféle módon is lehet értelmezni. Lehet témaeltérés, lehet erőfitogtatás, vagy csupán bizonyítéka annak, hogy ismeri a határait, tudja mit meddig bír.
- Mi van újabban a levitában? - na ez már tématerelés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=589529#post589529][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.04.25. 12:21[/b][/url]

- Ne kapard a tenyered, nem akarom, hogy mikor megfogom a kezed véres maradjon a bőröm. - megérdemelne egy büdös nagy pofont. Tényleg. Nem mintha bármilyen hatással is lenne rá, de megérdemelné. Nem feltétlenül az a célja, hogy Iza agyvérzést kapjon mellette, és ha a lány ismeri, akkor tudja, hogy nem éri meg túráztatnia magát rajta. Adrian ilyen, vannak neki ilyen pillanatai, főleg, ha felidegesítik. Majd megjavul. Egyszer. Nem lesz olyan, mint régen, de megjavul.
- Kösz. Cuki vagy. - megvonogatja vállát, mintha csak ez lenne a természetes. Ha költőiek akarnánk lenni, most jöhetne az a rész, hogy valójában fáj neki így látni Izabellát, és az egészet csak érte csinálja meg minden ilyen nyálas szöveg, de mint azt már említettük, Adrianban nem kapnak helyek efféle gondolatok. Egy kicsit még mintha szórakoztatná is, ahogy a lány érte idegeskedik, és próbálja befolyásolni annak teljes tudatában, hogy úgysem fog neki sikerülni. A rellonos makacs, mint egy öszvér, és jelenleg még egy hurrikán sem zökkenthetné ki a szerepéből.
- Gondoltam. - mormogva forgatja meg szemeit, igazán nem lepte meg, hogy a kék ház tagjainak nincs élete. Ez akár sértő is lehetne rájuk nézve, ha egyáltalán lenne valami szín a hangjában. De minden egyes kiejtett szóból csak és kizárólag a közönyösség szól, és nem is áll szándékában másképp viselkedni. Egészen addig, míg a lány tudomásul nem veszi, hogy őt nem tudja irányítani, nem is éri meg próbálkozni, és ebből adódva eltéríteni sem képes. Ha Adrian kikészül, abból esetleg tanul. Ha Shay rászól, akkor ereszt egy kicsit. Ennyi az egész. Nem éri meg a lelkére beszélni, csak időpocsékolás.
Az újabb kérdést egy újabb szemforgatással jutalmazza, meg egy amolyan "akadj már le a témáról" sóhajjal.
- Jó, figyelj ide. Jól vagyok. És szeretlek, imádlak meg minden, de ha sokáig szándékodban áll ezt csinálni, akkor akár véget is vethetünk ennek. Nem éri meg megennünk egymás idegeit a hülyeségeinkkel. - széttárja kezeit, és úgy ejti ki a szavakat, mint akinek semmit sem jelent mondjuk a 'vége' szócska - és tényleg.
- Ne érts félre, nem akarok most itt rögtön szakítani, de ha nem tudjuk elfogadni a másik heppjeit, nem éri meg. - valahol útközben átvált angolra, túl sok neki ennyi magyar, túl nehéz lenne. Most először tükröződik valami érzelemféle is az arcán, ami nem feltétlenül a kíváncsiság, sokkal inkább az aláírása annak, hogy halál komolyan gondolja azt, amit mond.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=589878#post589878][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.04.26. 13:55[/b][/url]

Lehetne finomabb is - nyilván. Viszont a finomkodás soha nem volt az ő asztala, és bárhogy is nézzük, Iza nem a nővére, hogy bármiféle gyengédséget is mutasson felé - főleg nem ilyen helyzetekben. Persze, vannak hibák a világ iránti felfogásával, de ez az egész aligha tudatos nála, és ne is nagyon okoljuk ezért. Idő kell neki, amíg el nem kezd ragaszkodni valakihez, és a saját szüleit nem bírja annyira, mint a testvérét. Ne várjunk csodákat.
- Ja, ez elég fontos. Nem mintha már nem lett volna elégszer véres a kezem, de... De érted. - rezzenéstelen arccal magyarázza el a dolgokat, még a vállát is megvonogatja mellé. Aztán felsóhajt megforgatja a szemeit, az asztalra könyököl.
- Nem feltétlenül az a célom, ispotályba kerülj, viszont meg kell szoknod, hogy ha megpróbálsz... Eltiltani valami elől, akkor annak ez lesz a következménye. - úgy hangzik, mintha be akarná tanítani a lányt. Tényleg. És bár a fejében nem épp így hangzott ez az egész dolog, nem kezd el magyarázkodni és nem kezdi el javítgatni magát. Kimondta, kész, ennyi, aztán ki hogy értelmezi. Aztán feldobja a szakítás ötletét, ami szemmel láthatólag nem töri össze. Szeret Izával járkálni, beszélgetni, hülyéskedni, sőt, még kedves is vele meg jó fej meg vicces, egyszóval mondhatni, hogy jó barát. Csak vannak heppjei, amiktől egy szinten elkattan benne valami. És a sportja egy elég nagy hepp.
És lát mindent. Látja az apró jeleket, ahogy egy izzadtságcsepp lecsordul a lány halántékán, ahogy szaporábban kezdi venni a levegőt, s erre az izmai egy szinten megfeszülnek. Nem úgy, mint mikor ütni akar, vagy mikor dühös, hanem úgy, hogy a lehető legtovább ki tudja húzni egy helyben, viszont mikor elérkezik az a bizonyos pont el tudja kapni.
És igen. Iza épp az imént bizonyította be, hogy mennyire nő, hogy egy teljesen más faj. A mondandójának a fele egyik fülén be, a másikon ki, és persze még fel is van háborodva, vérig is van sértve. Adrian ezen akár fel is húzhatná magát, viszont ő köszöni szépen, tökéletesen érzi magát ebben a semmitmondó közönyben. Szólásra nyílnak ajkai, és szinte ebben a pillanatban kezd a lány helyzete bizonytalan lenni. A másodperc töredéke alatt hagyja el a széket, s csusszan be a lány alá, hogy azért már mégse verje be a fejét. Mutató és középső ujját a nyakára tapasztja pulzust keresve, aztán odaszól a legközelebb ülőkhöz, hogy ne csak bámuljanak, hanem hozzanak már vizet. Addig igyekszik felpofozgatni a levitást - nem erőből, csak finoman. És ha ez nem hat, akkor jön a jól bevált, régi módszer - víz az arcba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=593697#post593697][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.05.14. 12:10[/b][/url]

Ha nem tudna úgy uralkodni magán, amennyire tud, most valószínűleg remegne és szitkozódna a belülről majd szétvető idegtől. Viszont biztosan tartja karjaiban a barátnőjét, és egyedül beszédéből hallatszik, hogy most legszívesebben megütne valakit. Mert igen, aggódik érte, és igen, érdekli az egészsége. Meglepő, mi?
Már épp ott tartana, hogy jól összeszidja a nőcit akit elküldött, hogy mi a franc az amiért ilyen lassan hozza azt a rohadt vizet, mikor Izabella úgy dönt, hogy felkel. Fellélegzik, az izmai felengednek, ahogy magához öleli a leányzót, beleszuszog a szőke hajába, majd nyom egy puszit a kobakjára. Viszont mindezektől függetlenül még haragszik rá, és mint látszik, Iza sincs épp elvarázsolva. Biccent, segít felállni a lánynak, fogja, hogy nehogy eldőljön, elvégre az előbb még el volt ájulva. A témát most nem feszegeti, viszont biztos benne, hogy ha ezek után még együtt maradnak, akkor fognak erről beszélni. Mert nem buli az, hogy csak úgy fogja magát és kidől.
- Oké. - halkan mormolja el, miközben odateszi a pénzt az asztalra, majd átkarolva a szőke derekát támogatja ki az ajtón, majd mennek vissza az iskolába. Ez egy rossz nap. Ez egy felettébb rossz nap.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=610116#post610116][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.07.28. 10:25[/b][/url]

Fogadtunk. Vesztettem. És most itt rothadok, ahelyett, hogy mondjuk a szobámban fetrengeném szét Aiden ágyát, vagy mondjuk Cole ágyát. Vagy mondjuk a nővérem ágyát, miközben az agyára megyek. Vagy ha esetleg megnyertem volna, akkor valószínűleg most Ian valamelyik legújabb seprűjén repkedhetnék, ami mondjuk limitált kiadású. De nem. Mert nekem ilyen hülye vetélkedős főzős műsorokban kell szerepelnem, meg fűzni ______tanulnom. Amikor amúgy tudok főzni, de még jó, hogy tudok. A nővérem is tud, ez nálunk ilyen családi örökség, erre.. Jó, hagyjuk. Belépek a bejárati ajtón, felmutatom a kártyám, hogy nekem itt kötelező itt lenni és semmi gáz, hogy bejöttem, aztán a sisakot meg a bőrdzsekit felakasztom a fogasra. A nekünk fenntartott öltözők felé irányítom lépteim, még jó, hogy erre is gondoltak. Azért okosak ezek a muglik, ha nem lennék egoista, és nem tekinteném magam felsőbbrendűnek még valószínűleg szeretném is őket, de.. Nem. Az edzőm szeretem, az edzőm bírom, az edzőm azon kevesek egyike, akiket egyenrangú félként kezelek, és itt kimerül minden, varázstalanok iránt táplált érzelmem. Sad life.
Benyitok az öltözőbe, lecserélem a nadrágot egy szürke melegítőre, berakom a cuccaim egy szekrénybe. Elindulok a stúdió vagy mi a fene felé, felveszem a kötelező kötényt - amitől úgy érzem maga mint egy öregasszony, komolyan. Nem szeretem az öregasszonyokat. Feltűzöm a nevem jelző kis táblát, a már megszokott kis asztalkámhoz indulok, aztán leülök az ott levő, támla nélküli kis forgós székre, és jobb híján a telefonom kezdem nyomkodni, amíg el nem kezdődik a műsor.
Az egyik séf megjelenik, felpillantok, egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy vajon mennyit fizethetnek neki ezért az egészért, hogy egy ilyen hülyeségben bíráskodjon, amelyiket többnyire az élet értelmét kereső szingli nők nézik, meg azok a férfiak akik nagy valószínűséggel papucsok, és a létük nagy szerelmének akarnak megfelelni. Borzalmas. Elmondja a szabályokat, mindenkinek pár biztató szót, még annak is, akiről amúgy lerí, hogy teljesen reménytelen és csak a nézettség miatt tartják még bent. Vagy a mostaniban, vagy a következő körben biztos ki fog esni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=611310#post611310][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.08.06. 15:59[/b][/url]

A köténykém egyelőre még a nyakamban pihen, mármint a nyakamon áthúzva azon a lyukon. Majd ha elkezdődik a hercehurca, összekötöm a derekamon, egyelőre addig így is tökéletes. Aztán valaki eltakarja a fényt, amire amúgy nem reagálnék, ha nem szólalna meg. Megállok az instagram fal pörgetésében, körbepillantok, majd rájőve, hogy csak nekem szólhatott ez a mézesmázos köszöntés fel is nézek.
- Heló - olyan jól nevelt kisfiú vagyok, hogy még vissza is köszönök, aztán összeráncolva homlokom billentem oldalra fejem. Ismerős valahonnan, de egyelőre meg nem tudnám mondani, hogy honnan. Pedig biztos láttam már. Szóval én így tök zavartalanul bámulom, miközben próbálok rájönni, hogy hova kéne raknom, mert eddig ő még egy ilyen lebegő valami, ami nem tudom hova tartozik, és ez elég idegesítő amúgy. És én tényleg csak ezért nézem. Aki mást mond hazudik (nem).
Aztán jön egy kérdés, mire megemelem szemöldököm. Tudom, hogy nem nézek ki egy konyhatündérnek, de én nem vagyok reménytelen eset. Kikérem magamnak, hát mindjárt meg is sértődök.
- Én tudok főzni - jelentem ki, még meg is nyomva az 'én' szócskát. Hát mikor jönnek rá az emberek maguktól, hogy nem jókedvemből vagyok itt? Csak úgy rí az arcomról, hogy szenvedek. Mint egy partra vetett hal, bizony bizony.
- Szóval remélem te is - teszem hozzá egy pici szünet után, ahogy átnézek a válla fölött, hogy a halljak valamit a háta mögül magyarázó séfből is. Sose lehet tudni, mikor mond valami fontosat, és ha ezt megteszi, nincs kedvem lemaradni róla. Lezárom a mobilom képernyőjét, aztán egy leheletnyit előre dőlve csúsztatom be a készüléket hátsó zsebembe.
- Adrian - nyújtom felé a kezem. Igaz, hogy ott van a kis fémtáblán, azért jobb biztosra menni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=612544#post612544][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.08.14. 18:23[/b][/url]

Annak, hogy pont itt vagyok, pont ilyenkor, több oka is van. Az egyik, hogy elhúzódott az edzésem, és ha Greg azt mondja többet maradok, én többet maradok. Több eszem van annál, hogy ellentmondjak egy MMA edzőnek. Szeretem az életem is, meg azt is, hogy kézben tud tartani, szóval ja. Bírom az öreget. A másik ok, az meg igazából nem is annyira lényeges. Ingrid - azt hiszem így hívják - azt mondta szomorú, én meg, hát rajtam ne múljon az ilyesmi. Szeretek megvigasztalni szomorú lányokat.
Épp ott tartanék, hogy akkor most hazamegyek és a kastélyban alszok, hogy ne keltsem fel Shayt, amikor észreveszek egy túlságosan is ismerős arcot. Összevonva szemöldököm nézek utána, majd zsebre dugott kézzel követem. Mégis ki a jó isten járkál ilyenkor a kihalt városban egy ilyen szép kis hacukában. Mégis ki. Pedig tényleg ismerem, még ha a nevét nem is tudom, az arcmemóriám az egész jó. Zsebrevágom kezeim, majd tökéletes hangtalansággal, lépteim az idegen léptei után igazítva követem a lányt, tökéletesen megbújva az árnyékban. Nem mintha nem lenne amúgy is elég sötét, de azért jobb biztosra menni.
Aztán felötlik bennem a tudat, hogy ezt így túl tökéletesen csinálom. Így nincs benne semmi érdekes, semmi szórakoztató. Körbenézek, majd tudatosan rontom el a hangtalan ritmust - nem trappolok, pont annyira adok ki hangot, hogy ő meghallja a saját léptei közé fonódó halk, puha koppanásokat. Aztán, ha megáll - HA megáll - én is megtorpanok, végig a takaró sötétben maradva. Még ne vegyen észre. Még nem elég vicces.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=613814#post613814][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.08.23. 20:38[/b][/url]

Féloldalas vigyor jelenik meg ajkaimon, s mikor megtorpan, én is hasonlóképp teszek, hangtalanul dőlök vállammal a hideg falnak. Mikor újra elindul gyorsítok lépteimen, ezúttal némán követem, s mikor mögé érek kinyújtva jobbom rántom be a sötétbe, s jobbommal a torkának szegezem az sötét ébenfát.
- Nem mondta apukád, hogy nem szabad ilyenkor kint járni? - hangom nyugodt és hideg, ugyanakkor halk, közvetlenül a fülébe mormolok. Közben végig feszítve tartom izmaim, nem lepne meg, ha gondolna egyet és a hasamba könyökölne. Még nem szeretném leleplezni magam, a játék csak úgy vicces, ha más is játszik, és ameddig Gwen nem kezd el küzdeni, vagy visszabeszélni, addig semmi értelme. Mert igen, látva az arcát már erre is rájöttem, elvégre az ilyen csinos kis pofikat hamar megjegyzem. Határozottan úgy érzem magam, mint valami sorozatgyilkos, vagy legalább mint egy maffia begyűjtőembere. Felnevetve csóválom meg fejem ahogy elengedem, s oldalra lépve fordulok felé, majd hátrálok ki az utcai lámpa gyér fényébe.
- Komolyan, mit keresel erre? - egyik kezem nadrágom zsebébe dugom, míg másikban továbbra is a pálcát tartom, felkészülve minden eshetőségre. Nem akarok telibe kapni egy átkot csak azért, mert nem voltam elég figyelmes, vagy meggondolt.
- Rosszabb alakok is járnak erre, mint én - csak úgy mellékesen jegyzem meg. Tisztában vagyok, hogy én sem vagyok egy főnyeremény, mert azért léteznek sokkal kedvesebb jobb lények is, de a jelen helyzetben azért én is megteszem. Inkább, mint egy pénzéhes homeless.
- Légyszi most ne támadj vissza az 'és te mit keresel itt', meg a 'semmi közöd' kérdésekkel - bár alapjáraton türelmes ember vagyok, az éjszaka belőlem is a legrosszabbat hozza ki, és így a kellős közepén valahogy kevésbé tudom kontrollálni. Szóval inkább így előre megkérem, hogy ne most akarjon nagylány lenni, mert akkor én is nagyfiú leszek, és annak egyikőnk se fog örülni. Komolyan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=613857#post613857][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.08.24. 08:32[/b][/url]

- Már láttalak. Mármint nem itt, máshol - komolyan, nagyon próbálok rájönni, hogy honnan ismerem, de aztán inkább megvonom a vállaim, és felhagyok a keresgéléssel. Az is lehet, hogy csak összetévesztem valaki mással - ami nem szokott megesni velem valami gyakran, de attól még lehetséges.
- Vagy mert elvesztett egy fogadást - sóhajtva csóválom meg fejem, nem azért, hogy éreztessem vele, hogy buta vagy valami, csak, hogy tudassam milyen szomorú tény ez. Itt kell vezekelnem mikor csomó más dolgot is csinálhatnék.
Amikor megemeli szemöldökeit, én is hasonlóképp teszek. Szóval ő egy ilyen nő. Tulajdonképpen nincs bajom az fajtájával, még azt a merész gondolatot is megkockáztatnám, hogy enyhe mértékben kezd tetszeni.
- Ne haragudj - mintha csak megfeledkeztem volna magamról pillantok fel rá, majd finoman veszem ujjaim közé az övéit, s mint valami igazi gentleman, úgy csókolok kezet neki - kevés hölggyel találkozik mostanában az ember - és amúgy tényleg, a hivatalos személyeken kívül, így az utcán, vagy az iskolában kevés olyan emberrel találkozom aki megköveteli a kézcsókot. Talán ő a második. Érdekes, érdekes. Szóval én nagyon szívesen belemegyek a játékba, szeretek játszani. Szeretek ilyet játszani, hogy magam köré édesgessem az embereket.
- Ne haragudj a kellemetlenségért - jaj de kedves vagyok, hát még én sem hiszem el. Elvégre egy bocsánatkérés nem elég, kettő kell ahhoz, hogy aranyosnak, vagy valamire valónak tartson. Kellemetlen lenne úgy kést adni a kezébe, hogy nyakon akar szúrni. Közben felállok, a kis gurulós széket pedig lábammal finoman berúgom a pult alá, amíg a hátamon is megkötöm a kötényt. Igyekszem nem fintorogni az irreálisan sok meg édes parfümre, mert én most ugye úriember vagyok, és az úriemberek nem fintorognak. Meg kell hagyni, egész jól sikerül fenntartanom az arckifejezésem. Kezem kinyújtva veszem el a szeletelőkést, s ameddig a séf elmondja mit kell, megforgatom ujjaim közt, mert az ilyen azért elég jól néz ki.
- Ömm - megfordulok, hogy szemügyre vehessem miből élünk. A halakat felvágták meg megfőzték nekünk, jó, ez jó, elég sok időt töltöttünk volna el, ha nekünk kellett volna lepucolni őket. Elnézést, nekem, a hölgyekkel nem végeztetünk ilyen munkát. Végül kiveszek pár paradicsomot, és az elé rakott deszkára teszem őket - ezeket forrázd le, dobd hideg vízbe, hámozd meg és szeleteld fel - mondanám, hogy ha elakad akkor itt vagyok, de úgy vélem, hogy ez nem olyan sok információ, meg tudja jegyezni, meg úgyis megkérdezi, ha nem érti. Szerintem. Remélem. Jómagam addig teszek olajat a tűzre - haha -, és ameddig az forrósodik, hagymát meg zellert kezdek darabolni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=616085#post616085][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.09.08. 11:53[/b][/url]

Az egyik dolog, amit szeretek ezekben a Gwen-féle lányokban, az ez. Hogy azt hiszik, ők sérthetetlenek, ők mindenkit le tudnak győzni, ők mindenre képesek. És lám, mégis milyen könnyen elkaptam.
Homlokom ráncolom a válaszára, még ajkaim is elbiggyesztem, mintha tényleg bánnám. Őszintén nem sokat tudok róla, meg a családjáról, valami köze van a nővéremhez, és itt kimerül minden, mert annyira nem töröm magam a részletekért.
- Milyen kár - sóhajtok, megcsóválom fejem. Látom ahogy a pálcám nézi, mire felemelem a fekete ébenfát, s megforgatom ujjaim közt. Igen, elég szép, nekem is kifejezetten tetszett, mikor megvettük, még a Roxfortba utazásom előtt. Tulajdonképpen hiányzik a régi iskolám, kíváncsi vagyok mi lenne, ha betolnám az arcom. Ha lehetséges.
- Egy közeli helyre - megemelem szemöldököm, nem pont ez az a válasz, amire vártam, de megteszi. Ízlelgetem a szavait, beindul a gépezet, szórakozottan mosolyogva méregetem - ilyen szépen felöltözve. Ilyenkor - fogaim közül szisszenés szökik ki, mintha valamit rosszallnék. Elvégre valljuk be, mire gondolna egy normális ember? Na ugye, hogy a cukorkaboltra, nekem sem jutott eszembe más.
- Mielőtt megjelentél haza mentem volna, de te érdekesebb szórakozásnak tűnsz - megvonogatom vállaim, ahogy kijelentem a nyilvánvalót. És amúgy tényleg, én tök jól érzem magam.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=634139#post634139][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.11.04. 11:05[/b][/url]

Ez a legunalmasabb esküvő, ahol valaha voltam. Pedig szeretem a menyasszonyt, tényleg, meg biztos a férje is jó fej, de, hogy ezt nem tudták megszervezni, az biztos. Elhúzva szám nézek a kezemben tartogatott pohár tartalmára, ahogy zsebre dugom szabad kezem, s kicsit megmozgatva benne a bort támasztom hátam a puccos oszlopnak. Aztán megszagolom, s körbenézve bele is kóstolok. Mit keresek én itt? A nővel talán akkor találkoztam, amikor ide kerültem, aztán most meg meghívott, mert why not. Biztos csak az ajándék miatt. Tudom, hogy erre utaznak a magyarok.
- Unatkozom - ahogy kiszúrok egy úgy-ahogy ismerős arcot, el is indulok felé, majd le is ülök a szőkeség mellé, és nagyon remélem, hogy ő is unatkozik. Mert két unatkozó ember, mikor egymásra talál, akkor az jó.
- Téged ismerlek, nem? - bele is kezdek máris a közepébe, nincs kedvem lefutni a "heló, Adrian vagyok, 19 éves" köröket. Mert unalmas. És ennél több unalmat már nem bírnának el az agysejtjeim, bár szerintem már így is sorba harakiriznek.
- Fel kéne dobni... ezt - elfintorodva nézek az üresen hagyott táncparkettre. Komolyan, hogy lehetnek az emberek ennyire tunyák? Pedig az a szerencsétlen zenekar tényleg próbálkozik. Még egyet kortyolok a pohárba, aztán az iskolatársamra pillantok, amolyan "jössz?" nézéssel. Nem hiába fáradtam el idáig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=703616#post703616][b]Adrian Ivanorovics Black - 2017.09.23. 20:32[/b][/url]

Nyilván ideges vagyok. Nem dühösen ideges, csak ideges, vágod, amikor az embernek épp készülnek leszidni a fejét, hogy mi a francot művelt éppen, aztán az embert nem érdekli, csak úgy lelép, ezzel egy még nagyobb lecseszést előidézve, ami persze majd később lesz. Olyan ideges, amikor sokkal később érkezel mint tervezted - nem késel el hivatalosan, de nem is akkor érkezel meg, amikor tervezted. A lenémított telefonom egy gyors mozdulattal süllyesztem el a sajtótájékoztatóra (nem, nem a Coltonéra) kivasalt, mosott, tartogatott nadrágom zsebében, kilépve a hoppállomásról a szintén erre a célra tartogatott nyakkendőmön is lazítanom kell, miközben rágyújtva kezdek gyalogolni. Rágyújthatok, annak fényében, hogy nem is olyan sokára, valószínűleg már holnap, vagy még ma éjjel, két oldalról hallgathatom a hosszú történetet, ami a tettek következményéről és a nyerési-vesztési arány lényegességéről szól. Teljesen jogosan vagyok ideges, amire még rá fog tenni Cole idegessége is, biztos rá fog, pedig ez az ő kiállítása, nem lehetek idegesebb nála.
Úgyis le fogok nyugodni mire odaérek. A sétálás általában mindig megnyugtat, effektívebb lenne mondjuk futni, de ezt nyilván nem tehetem meg, amikor puccba vagyok vágva. Megrázom kicsit a szabad kezem, a bőröm még érzi az előbb levágott fásli és kesztyű súlyát, tapintását, a bemelegítésként szolgáló ütéseket. Nagyot szusszanva állok meg pár méterrel az épület előtt, az éppen aktuális csikket behajítom a mellettem levő kukába, miközben elindulok. Nem különösebben sietek már, nincs értelme, nyilván időben vagyok ahhoz, hogy még ne késve essek be szégyenszemre. Repülőgépbe nyomom a mobilom, hogy egy esetleg bejövő hívás majd ne zavarjon bele a hangosításba, majd, a biztonság kedvéért rágyújtok még egyszer, belefér. Észrevétlenül figyelem az embereket, ahogy megállnak a bejárat előtt, beszélgetnek, kisebb csoportokba rendeződve károsítsák hasonlóképp a tüdejüket, találgatnak, mit hozhat nekik a mai megnyitó.
Pontosan tudom, hogy mit fog hozni. Láttam őket, még hónapokkal ezelőtt, van, amelyiknek a létrejötténél ott is voltam, ismerem ezeket a képeket, talán még jobban is, mint azt kellene. Kifújva fogaim közt a szürke füstöt csóválom meg fejem a saját gondolatomra, ezzel tulajdonképp magamnak felelve. Veszek egy mélyebb levegőt, eldobom, kényelmes tempóban teszem meg a fennmaradó pár métert. Illedelmesen bólintok köszönésképp pár alaknak, akik veszik a fáradtságot, hogy észrevegyenek, belépve az előtérve elveszem a formális pohár pezsgőm, körbepillantva aprót kortyolok. Egyelőre nem is török különösebben előre, az órámra tekintve húzom meg magam az eddig begyűltek mögött.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=705414#post705414][b]Adrian Ivanorovics Black - 2017.10.10. 21:08[/b][/url]

Egyelőre köszönöm szépen, nagyon jól elvagyok egyedül, nem is igénylem löttyedt bőrű emberek társaságát, akik azt hiszik ismerik Colet, meg a képeit, csak azért mert olyan szavakkal dobálóznak, hogy színvilág, meg tudja a makkom. Farkasra is éppen csak egy pillantást vetek amikor megjelenik, és éppen nagyon magabiztosan emelgeti a poharát. Nyilván ismerem, hogy ki ő, meg hallottam is róla már ezt-azt, szóval nem lep meg a jelenléte, a viselkedésével meg épp nincs sem kedvem, sem idegem törődni. Tök jó, hogy eljött, nyilván egy szuper alkalom lenne ez arra, hogy megismerjem, és ne indokolatlanul irritáljon, de hát továbbra sem akarom megismerni. Szóval tökéletesen ignorálom a tényt, hogy éppen egy teremben szívjuk a levegőt és vegetálunk. A könyököm fölé tűröm az ingem ujját, na nem azon az ortó hanyag módon, hanem szépen feltűrögetem őket. Ebben a roppant precíz és lefoglaló folyamatban jelenik meg Emily, aki már természetesen nagyon is érdekel, nem úgy mint mások. Szóval nem túl pofátlanul szlalomozok el az emberek között, nem meglepő módon csak akkor érve hozzájuk, ha nagyon nincs más választásom, hogy magamhoz öleljem a vörös ruhás lányt.
- Úr Isten, el sem tudod képzelni, mennyire örülök most neked - egy pillanatra magamhoz is szorítom, nyomok egy puszit a hajába, majd egy fél lépést hátrálva el is engedem. Mindig örülök neki, természetesen, de ez olyan alkalom, amikor külön boldoggá tesz a létezése. Az ő létezése is. Vetek egy pillantást hátra, Mini épp a beszédéhez készülődik elő. Nyilván ezt érezheti Farkas úgy, hogy őt bámulom, de nem tehetek róla, ha épp a rálátásomban zavar a kis ácsorgásával. Összetalálkozik a tekintetem Coltonéval, egy egészen apró mosoly jelenik meg az arcomon. Nem feltétlen mondható bátorítónak, szerintem érződik rajta, hogy most feszélyez ez a rengeteg ember akik össze vannak nyomulva, de mosoly, és én nem dobálom csak úgy a mosolyaim. Good job babe. Do it. Összeráncolva homlokom nézek rá ismét Emily-re, egy kicsit confused fejet vágva mérem végig. Nem azon a zavarba ejtő módon, épp csak megnézem mit is visel ma. - Mi ez a ruha rajtad? - okay, lehet, hogy rosszabb vagyok, mint a bátyja, sőt, biztos, hogy rosszabb vagyok. Nem nagyon várom meg a válaszát, a kérdés után szinte rögtön megrázom a fejem, jelezvén, hogy mindegy, ne is foglalkozzon ezzel, majd megfogva a kezét indulok ki. Nyilván ki tudná húzni, meg hagynám is neki, ha ki akarná, de azért reménykedem benne, hogy nem fogja.
- Vedd ezt fel - a vállára is teszem szépen a zakóm, még mielőtt kilépnénk, nehogy megfázzon a lelkem, vagy akármi.
- Nem bírom ezt a tömeget - nagyot szusszanva állok meg az egyik padnál, ahogy a zakóm zsebében kinyitok egy cigisdobozt, és merészkedem rá is gyújtani. Nem veszem le Emyről közben, engem egyáltalán nem zavar a műveletben, hogy épp viseli. - Ülj csak rá nyugodtan, szerintem befér a feneked alá is - ugyan én nem telepszem le, csak nekidőlök, azért megtapogatom a pad fáját, hogy mennyire lehet hideg. Vetek egy pillantást az ajtóra, taps tompa zaja szűrődik ki, mire megcsóválom a fejem. Nem tervezem amúgy az egész megnyitót idekint tölteni, csak ameddig lemennek a beszédek, és feloszlik a tömeg, és fogok végre kapni levegőt. Meglötyögtetem a másik kezemben levő pezsgőspohár tartalmát, de nem iszok bele, inkább leteszem azt is a padra.
- Ez a te ruhád? Biztos nem a te ruhád - oldalra fújva a füstöt nézek rá ismét a lányra, összeráncolva a homlokom. Hallom Mini hangját, egy-egy szót sikerül elcsípnem belőle, ami jó, mert így tudni fogom mikor is kell visszamennem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=719209#post719209][b]Adrian Ivanorovics Black - 2018.04.02. 11:35[/b][/url]

SOHA NEM VOLTAM LÁNY. ANNYIRA IZGALMAS. Ez volt az első gondolatom, amikor reggel belenéztem a tükörbe és rájöttem, hogy nem csak a kávém és a reggelim hiánya miatt képzelődök. Aztán arra gondoltam, hogy mindig is tudtam, hogy szőke lennék, és nagyok lennének a melleim meg vékonyak a lábaim, mert az olyan lányokat szeretem. Elég beteg, hogy olyan lány lettem, amilyen lányokat szeretek.
Cole már kevésbé jött izgalomba a ténytől, hogy egy olyan nemű egyeddé váltam, amit nem szeret. Nem mondom, hogy kimenőt kaptam, mert amúgy sem vagyunk mi együtt se semmi, de ez a dolog, hogy egy szőke lány lettem, lelohasztotta. Már a vágyait. Jaj. Úgysem jön ki ebből semmi jó. Szóval megkértem, hogy akkor már sminkeljen ki, mert ő festő, és ha vászonra tud festeni, akkor az arcomra is, szóval megtette, aztán a nővérem ruháiból is lenyúltam a legszexibb két darabot, meg egy menő sportcipőt, mert csak nyolc centivel lettem alacsonyabb, így a száznyolcvannyolc helyett most csak száznyolcvanban feszítek. És ha már lány vagyok, akkor elmegyek egy buliba, ahol még inkább lány lehetek, és az identitásomban meg az a legszebb, hogy most, így lányként BÁRKIVEL smárolhatok, mert amikor két lány smárol, azt mindenki vonzóbbnak találja. Imádok nő lenni.
Leplezetlen vigyorral veszem tehát számba a Mohito szívószálát, miközben látványosan keresztbe teszem lábaim a pult melletti széken.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=719258#post719258][b]Adrian Ivanorovics Black - 2018.04.02. 14:12[/b][/url]

Szélesen mosolyogva forgatom a fejem, olyan lányosan, enyhén csücsörítve, csak úgy, hogy ne vegyék észre azt a mozdulatot. Nem tudom miért vagyok ilyen jó nő, a viselkedésemben, de minden esetre nagyon elégedett vagyok az eredménnyel.
- Be kell vallanom, eddig a konkurencia elhessegetése volt a legjobb - kicsit megemelve állam nézek fel a felbukkanó férfire, látványosan kiszélesedő mosollyal, ahogy egyik kezemben a szívószállal kavargatom a mojito maradékát, másikkat pedig kecsesen a combomra fektetem. Kicsit meg is emelem a poharam felé, jelezvén az elismerésem, mielőtt visszatenném a pultra, és a szívószálat a számba irányítva rá pillantanék így oldalasan. Marhára jó nő vagyok, és most marhára ki is élvezem, nem változok ám át minden nap.
- Még egy pohárral ebből a mentás csodából, szívesen elfogadnék - ismét az a cserfes mosoly, amit a férfiak egyszerűen nem tudnak visszautasítani, mert annyi mindent ígér, és olyan vonzó, közben meg ők is tudják, hogy a nő csak azt akarja, hogy fizessenek neki, és cserébe legfeljebb táncolnak a másikkal egyet. De hát ez van, a férfi gének, a fajfenntartás ösztöne, ezek olyan tényezők, amik nem engedik a józan észt működni, amikor az együtt töltött éjszaka szaga van a dologban. Lehet ezért teremtettek férfinek, mert nőként rövid időn belül elk*rvulnék. Pedig szép lehet az élet, ha keveset kell magadra költened, de mégsem kell szűkölködnöd.
- De még kicsit ráérhet, ez a kedvenc zeném - lecsúszva a földre nyújtom felé kezem. Ha már táncolni akar.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=719284#post719284][b]Adrian Ivanorovics Black - 2018.04.02. 15:07[/b][/url]

- Igen? Miből gondolod ezt? - meglóbálva kicsit a lábam kérdezek vissza, mert tényleg érdekel. Annak ellenére, hogy ő is ugyan olyan hidegen hagy, mint az előző pasi, ő sokkal rámenősebb, és ez hihetetlenül szórakoztató számomra. Annak fényében pedig, hogy úgysem lesz semmi belőle, mert van akihez hazamennem (és akit nem érdekel a csodás női alakom), megér egy tizenöt percet játszani nekem is.
- Ó, köszönöm - tudom, hogy jól nézek ki, még így is. Igaz, kicsit zavar ez a hirtelen hosszú haj, még ha a vállamig is ér. Ez nekem már hosszúnak számít, sosem volt ekkora sörényem, szóval most is serényen hajtom hátra, mag tűröm a fülem mögé. Szembe fordulva a férfival ejtem karjaim a vállára, és fonom össze karjaim a tarkóján, ha már ilyen közel van. Most, hogy így feltálalta magát a lehetőség, nem is tűnik olyan izgalmas ötletnek smárolni valaki idegennel a női bőrömben.
- Abban biztos vagyok - kicsit oldalra hajtva fejem nevetek fel halkan, csak így visszafogottan, ahogy az arcát vizslatom a tekintetemmel. Újra egy olyan mondat, amivel nem ígérek semmit, de azért elég biztató a másik félnek, én pedig nagyon gyorsan ki tudok bújni, ha úgy van kedvem. Újra ott bujkál a mosolyom a szám szegletében, mire beharapom alsó ajkam, hogy majd ezzel jól leleplezem, holott tudom, mire képes egy ilyen, mert Cole is mindig ezt szokta csinálni, és nagyon... hatásos.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=719333#post719333][b]Adrian Ivanorovics Black - 2018.04.02. 17:28[/b][/url]

- Hohó, ha te tudnád, mennyit - kicsit hátra hajtva fejem nevetgélek tovább, annyira vicces, ha nem fognám magam vissza ennyire, valószínűleg össze vissza röhögném magam begörnyedve, és a térdem csapkodva, mert még sosem voltam ilyen mókás helyzetben. Hihetetlen, hogy tényleg képes vagyok ennyire megjátszani magam, hogy már a második pasi feltételek nélkül elhiszi, hogy én valóban lány vagyok. Ez a hihetetlen önbizalom pedig, ami, szerintem, abból is adódó, hogy szóba álltam vele, meg itt táncikálok vele, amit Cole tanított valami meleg bárban ahova elvitt a szülinapomon valahogy adja a helyzetet, hogy megsemmisítsem. Vagy, ha nem is semmisítem meg, legalább kikosarazhassam, most, hogy látszólag a nyeregben érzi magát.
- Hűha, nagyon hamar a lényegre tértél - nem mintha mást vártam volna el, de öt perce sincs, hogy még ott ültem, erre máris gerincre akar vágni.. Ejj ejj. A nyakához hajolok, aprót sóhajtok, ahogy megérzem a fenekemen a kezét, hagyom, hogy az enyhe mentolos-limeos illat végigjárja a bőrét, majd...
- Bocsi, de meleg vagyok - a fülébe suttogom, egészen halkan, de azért úgy, hogy tisztán hallja. Úgy érzem, ez a fordulat jobb még a "van barátom", vagy "még szűz vagyok", de még a "vár otthon a gyerekem" is. A legszebb az egészben az, hogy nem is hazudok. Igaz, hogy bi vagyok, de most épp barátom van, és nem barátnőm, úgyhogy az most pont meleg. Széles vigyor jelenik meg az arcomon, ahogy elhajolok, majd megveregetve a vállát hátrébb is lépek egy fél lépést. Boom boom, april fools.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=723382#post723382][b]Adrian Ivanorovics Black - 2018.05.17. 21:10[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=723389#post723389][b]Adrian Ivanorovics Black - 2018.05.17. 22:43[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752344#post752344][b]Adrian Black - 2019.03.20. 22:49[/b][/url]

Egészen pontosan semmi kedvem nem volt ehhez az úthoz.
Az előbb hazudtam.
Igazság szerint kurvára semmi kedvem nem volt ehhez az úthoz, annyi minden mást is csinálhatnánk most, ihatnánk egy kávét, nézhetnénk valami nyálas filmet, ami ő imád, én meg csak várom, hogy legyen vége, heverészhetne a szobámban, amíg én elszívok egy bagót a teraszon, de még a felújíott ruhatárából is tarthatna egy rögtönzött divatbemutatót, mert a nők szeretik megmutatni, amit szeretnek, a ruháikat meg nyilván szeretik.
Ehelyett mihez volt kedve? Mihez? Meglátogatni az exem, aki valójában nem az exem, mert soha nem fogadta el, vagy akarta, hogy legyünk együtt, aki történetesen a testvére, és, akit, történetesen, szinte egyszerre hagytunk a gondviselésre. Megáll az eszem. Persze mindebből csak annyi ül ki az arcomra, hogy kurvára nem volt kedvem ehhez az úthoz.
Összepréselem ajkaim, kicsit elhúzom őket, ahogy kissé lefelé billentve, felé fordítom fejem, tekintetem először a szabadon hagyott lábain fut végig, majd hamar visszatalál az arcához, megemelem egyik szemöldököm. Annyira, annyira könnyű lenne belátnom a gondolataim közé, tudom, hogy még csak nem is ellenkezne, hiszen bármit teszek, sosem teszi - ha rossz ember lennék, annyira, annyira kiszolgáltatná nekem magát ezzel, de szerencséjére nem vagyok az -, de ezt egy olyan dologként tartom számon, ahol az ember örül egy kis privát szférának.
Nem mintha nem kellene a saját koponyádnak örökké egy privát szféraként állnia.
De hát nem születhet mindenki Emily Fishernek.
- Téged nem fog utálni - egyszerűen vonok vállat, tudom, hogy nem fogja, őt mindig is az egyetlen testvéreként tartotta számon, az egyetlen emberként, akit nyíltan szeretett, és ezt fel is vállalta. - Én pedig együtt tudok élni a dologgal.
Ahogy azzal is együtt tudtam élni, hogy leléptem, hogy szépen lassan kikopott a mindennapjaim, a gondolataim közül, hogy egy reggel úgy keltem fel, már nem keresem az ágyban, és már nem érzem az illatát az orromban. Nem azért, mert ne lett volna fontos a számomra. Azért, mert nem kapaszkodhatok valaki olyanba, aki nem akar az életem részévé válni.
Halványan elmosolyodva szorítok Emily ujjaira, egy pillanatra sem elengedve a kezét vetem át karom vállán, közelebb húzva őt magamhoz adok egy csókot a hajába. Nem lesz semmi baj. Én legalábbis nem félek, és szeretném, ha a nyugalmam egy része átragadna rá is. Várok kicsit, aztán mikor rájövök, hogy nem fog bekopogni, ökölbe szorított balommal teszem meg én helyette, erősen, határozottan, hangosan, hogy biztosan eljusson a célig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752390#post752390][b]Adrian Black - 2019.03.21. 10:00[/b][/url]

Nem tudnám megmondani, pontosan mire is számítok, amikor bütykeim nekikoppannak a kemény fának. Leginkább semmire. Valahol mélyen belül még reménykedem is, hogy nincs itthon, nem hallja, nem ér rá, mi pedig békében hazamehetünk, és sokkal kellemesebb dolgokba foghatunk, mint ez. Valahol, egyáltalán nem mélyen pedig tudom, hogy nem fog így történni, nincs ekkora szerencsém, ő hamarosan felbukkan, és semmi, de semmi nem fog más lenni, minden zsigerem egyszerre fog emlékezni a bentről kiszűrődő festék és cigaretta illatára, amit akkor sem lennél képes kiűzni onnan, ha hetekig nyitva tartanád az ablakokat, bőrének összes apró egyenetlenségét ott fogom találni, ahol egy éve hagytam őket. Egy pillanatra lehunyom szemeim, ahogy megérzem Emily ajkait a vállamon, megfeszülnek karomon az izmok, közelebb húzom őt magamhoz. Túlzás lenne azt mondani, hogy ideges lennék, nem vagyok ideges, nem ugrik össze a gyomrom, de kényelmetlenül érzem magam, nem akartam itt lenni, nem akarok most sem itt lenni, mégis eljöttem. Igazán érdemelnék valamit az áldozatokért, amiket meghozok mások boldogsága érdekében. Ösztönösen húzom magam elé Emily-t, ahogy egyszer csak kivágódik az ajtó. Az ember valahogy soha nem erre a fogadtatásra számít - persze, megérdemlem, egyetlen szó nélkül eltűntem, nem mondtam el, hová megyek és azt sem, meddig, nem írtam, nem hívtam, eltűntem a ködben, és persze, egy év alatt az emberrel egyszerűen bármi megtörténhet, és alapjaiban változhat meg az egész élete, but still -, hogy a következőben kiengedjenek izmaim, halkan szusszanjak bele a lány hajába, megnyaljam alsó ajkam. Megemelem egyik szemöldököm. Még most sem igazán tudom, hogy mire számíthatnék, csak nézek rá, várok, hogy szólaljon meg, bökjön ki egy értelmes mondatot, mert félszavakra és visszaharapott gondolatokra nincs mit reagálnom - valahol nevethetnékem támad az egész helyzet miatt, nekem elvárásaim vannak, ő pedig fel sem fogja, mi történik körülötte, és akkor mindennek a közepében ott van Emily, mint egy bolygó, aki körül mi ketten keringünk, és nem akar semmi rosszat. Komédia. Tragikomédia.
- Tessék? - fejem visszafordítom a lépcső aljába helyezett, félig száraz szobanövényről, amit az elmúlt másfél percben vizsgáltam, állkapcsom megfeszül, ahogy ujjaim egy pillanatra rászorítanak Emily kezére, hogy érezzem, még itt van, hogy nem engedte el az enyém, és én sem az övét. Tekintetem követi az övét, rátapad a lány válla alatt összefonódó ujjaikra, a barna tincsekre, amik alá szorultak, s onnan visszavezetem Cole arcára.
- Igen - csak így, egyszerűen. Nem fogom elengedni, nem fogom letagadni, és nem fogok semmiféle megjegyzést fűzni hozzá - habár megtehetném -, még csak a támadó hangnemét sem viszonzom, de ez közel sem jelenti azt, hogy meghunyászkodnék előtte. Valahol igazán szomorú, hogy két, két és fél éve még azt hittem, soha nem fogunk idáig jutni, most mégis itt vagyunk. Arcom egy pillanatra Ems feje búbjára hajtom, adok rá egy futó puszit, miközben Colton sápadó arcát nézem, és azt várom mikor esik össze, de - szerencsére - ez nem történik meg. Végül mégis elengedem Emily kezét, ahogy a szemben álló kitárja felé karjait - milyen romantikus -- milyen ironikus -, saját, izzadó tenyerem észrevétlenül törlöm a nadrágomba, mielőtt összefonnám magam előtt karjaim.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752691#post752691][b]Adrian Black - 2019.03.22. 22:35[/b][/url]

Szeretném képen röhögni Coltont amiatt, amit látok az arcán, amit látok a biztonságosnak vélt koponyája belső, elrejtett zugaiban. Nem tudnám pontosan megmondani, mégis mire vártam tőle - leginkább semmire, egy ideig jobban ismertem őt saját magamnál, mégis, mélyen, belül, amikor átléptem a társasház kapuját, többre számítottam.
Hogy gondolhatod még mindig azt, hogy minden tettem rólad szól?
Szinte hallom a fülemben lüktető vérerekben dörömbölni a kérdést, szinte attól félek, hogy az erejétől meghallja ő is, Emily, hogy észrevétlen, tudattalanul, hangosan ki fogom mondani, és akkor lebukok, mint valami rosszban sántikáló gyerek. Ha tehetném, soha nem engedném el Emily kezét, a saját, meleg tenyerembe láncolnám őt, elrejteném magammal, és elbújnék én is őbenne, ha úgy érezném, arra van szükségem. Most is erre lenne szükségem.
Hazugság lenne azt állítani, hogy elfelejtettem mindent, ami mi voltunk. Emlékszem, minden lopott pillantásra és érintésre, a suttyomban elsuttogott szavakra, a titkos találkozásokra, és, hogyan dagadt a mellem a büszkeségtől, akárhányszor úgy döntött, megfogja az utcán a kezem, és nem is akarom elfelejteni, hiszen én tettem, én akartam, és én szerettem. Elárulnám önmagam.
Az embernek viszont meg kell tanulnia, és, azt hiszem, akkor válik csak igazán felnőtté, kortól függetlenül, amikor ezt megérti, hogy bármennyire is szeressünk valamit, valakit, az lehet káros, a káros kapcsolatokat pedig el kell vágni, bármennyire is legyen az fájdalmas. Ahogy egyszerűen elfogadnia dolgok létezését is lehet úgy, hogy ne mosolyogj hozzá tele szájjal.
Lehunyom szemeim, még utoljára beszívom Emily illatát, mielőtt elengedném őt, és egy pillanatra a karomba kell markolnom, ahogy tekintetem összetalálkozik az ajtóban állóval, Emily feje felett. Annak ellenére, hogy még mindig a fizikai erőszak ellen vagyok, annak ellenére, hogy megígértem neki az első olyan meccsem után, amin ott volt, soha nem fogom megütni őt, most, hogy nem tekintek rá elvakultan, megérdemelne egy-két pofont - nem azért, mert a szemeim előtt sajátítja ki a húgát anélkül, hogy az érintett ebből bármit is észrevenne, nem, azért, mert az talán kiütné a fejéből azt a kurva nagy önzőséget. Megnyalom alsó ajkam, hitetlenül-rosszallóan csóválom meg még fejem - pontosan tudom, mit akarsz ezzel elérni - felé, mielőtt ismét elfordítva azt köszörülném meg torkom.
Elég lesz, Emily. Ne hagyd magad kihasználni valaki másért.
Hagyom, hogy megfogja a kezem, egy pillanatra elhúzva szám szélét meg is szorítom az övét, ismét, mielőtt kihúznám ujjaim az övéi közül. Nem az érintésével van bajom, sőt, viszont a jelentése, a gesztus értelme magában hordoz egy olyan súlyt, ami átlépné azt a határt, amit a visszatértemkor húztam magamnak, mindenek előtt a saját, majd mindenki más érdekében. Tekintetem Ems arcáról Coltonéra csúszik, állkapcsom megfeszül, ahogy megemelem szemöldököm.
- Beszélgessünk - bólintok rá szárazon, kézfejem a nadrágom zsebébe dugom, fejem oldalra biccentve, ahogy visszafordulok a lány felé. Nem fogom kimondani, hangosan feltenni a kérdést, hogy miért kell nekem itt lennem, de érzem, hogy ott mozog kettőnk között, ahogy szemeim az övéibe fúrom. Előhúzok egy doboz cigarettát ajkaim közé csípek egy szálat, de egyelőre nem gyújtom meg, megemelve fejem fogom két ujjam közé, végighúzom, elemelem.
- Miről szeretnél beszélgetni, Tündérke?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=752761#post752761][b]Adrian Black - 2019.03.23. 16:31[/b][/url]

Valahol elég aggasztó, hogy - mióta is lehetek itt? öt perce?  - máris a hobbimnak érzem gondolatban kijavítani Cole gondolatait, szinte már kényszeresen pontosítgatva, vagy gúnyosan kacarászva magamban, amiért tényleg ennyire gyerekesnek gondol.  Szegény, szegény Colton. Épp csak most nevezett aljas, csúszó mászó árulónak, kígyónak, mégis neki kell lehunynia a szemeit, neki kell áldozatként tetszenie a húga előtt, hiszen ő nem tehet semmiről, őt mindenki csak bántja. Akaratlanul felszusszanva forgatom meg szemeim, elfordítva fejem nézek ki egy félig poros ablakon, rágni kezdem a szám széléről a bőrt, csak, hogy valamivel levezethessem a koponyám belülről feszítő ideget, amit a kétszínűsége okoz. Borzalmas ember vagyok, amiért képes vagyok valóban ezt gondolni róla, amiért képes lennék ki is mondani, hiszen szerettem őt, ez pedig rólam is elmond egy vagy két dolgot, mégsem vagyok képes másként vélekedni róla. Nem sajnálom.
Persze, mást azért sajnálhatnék. Ha nem lennék folyamatosan a fejébe mászva is tudnám, mire gondol, elég csak elnéznem a háta mögött elterülő barlangra, majd vissza rá, hogy érezzem, összeszedte magát, próbálta összeszedni magát, de ha most, ezután, valami történne, azért csakis én, nem Emily, nem ő, nem az alkalmi vagy a kevésbé alkalmi szeretői lennének a hibásak – vagy, legalábbis a hibáztatottak -, hanem én. Ehhez mindig is nagyon értett. Hibáztatni. Másokat hibáztatni a saját tettei, a saját döntései miatt, majd visszahízelegni magát a kegyeikbe, ha rájött, mégsem unta még meg őket.
Még mindig szeretném lenyúzni az arcom. Sok mindent szeretnék, nyilván, mondjuk hátra fordulni és lelépni addig, amíg Emily hátra nem fordul, és észre nem veszi a menekülési szándékaim, vagy, beleverni párszor a homlokom a falba, hogy mi a fasz, tényleg, haver, mi a fasz van már, de ehelyett csak nézek rájuk, valami mosolykezdeményre húzom szám szélét, amikor találkozik tekintetem a lányéval, de a szemeim,azok véletlenül sem mosolyognak vele. Tudja, hogy nem akartam eljönni, nem akarok itt lenni, és megértem, hogy ez neki mennyire fontos, mégis, nem lehetett volna valahol máshol? Mondjuk egy kávézóban? Bárhol, ami nem ennyire személyes, ami nem érezteti velem közvetetten, hogy újra belegyalogolok valaki életébe, akiéből egyszer már, erővel, kisétáltam? Persze,nem haragszom rá, nem is éreztetem ezt vele, but still.
Felhorkanva csóválom meg fejem. Az elmúlt évről! Pontosan az elmúlt évről szeretnék beszélgetni Allan Colton Fisher társaságában.
- Emily – sóhajtva ingatom meg nemlegesen fejem. Már most, eleve erőltetett az egész, de jó, legyen, tegyük fel, hogy a kedvéért bemegyek azon az ajtón, leülök, és némán aszisztálom az egymásra találásuk, hajlandó vagyok megtenni, ha ő ettől lesz boldog, de akkor sem fogok csevegni a bátyjáról arról, miért mentem, hova mentem, és mit csináltam. Egyszerűen csak nem. Persze, pont ezt gondoltam és mondtam akkor is, mikor megfogta a kezem, és elmondta, hova megyünk, mégis itt vagyok.
Felpillantok, ahogy ő hátranéz rám, és automatikusan nyúlok a keze után, hogy kicsit így is tartsam. Balom az arcára simítom, füle mögé igazítok pár hajszálat, hogy ne zavarják a bőrét, barna szemeim az övéibe fúrom.
- Nem lesz semmi baj, rendben? – a gyógyítás egyik legfontosabb szabálya, hogy soha ne ígérj ilyet, mégis, megteszem, ujjaim hátával simítom meg az arcát, lehunyva szemeim adok egy csókot a homlokára, mielőtt tovább engedném, és csak az után lépek be utána. Hüvelykujjammal megsimítom kézfejét, ahogy megtorpan, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj.Először Colton után pillantok, majd a festményre, majd újra Emily arcára, magammal húzva őt dőlök hátammal az előszoba falának, hogy valamivel alacsonyabb szintre kerüljek.
- Tudod, milyen ő, Emily – le se véve róla tekintetem suttogok,szeretném, ha képes lenne kizárni a festmények súlyát, szeretném, ha ki tudná verni a fejéből, szeretném, ha nem lenne rá ilyen elementális hatással a testvére végtelen önzősége.
- Ne figyelj rájuk, rendben? Bízz bennem – nagy dolog ilyet kérni, hogy ezen a helyen bízzon bennem, de képtelen vagyok mást mondani. Aprót tolok rajta, hogy induljon el, hallgatom a csicsergését, ahogy erőlködik, miközben lehúzom a cipőm, kiropogtatva ujjaim lépek beljebb, és csak futólag nézek szét. Véletlenül sem ülök le.
- Ó, tényleg? – tekintetem végigfut az egyik vásznon – nem változott semmit -, mélyet szusszanok a festékszagba, újra ajkaim közé véve a cigarettát, csettintve gyújtom meg azt – félreértés ne essék, nem lettem hirtelen piromágus, de a nonverbális varázslás egyik legjobb tulajdonsága, hogy képes vagy puszta kézzel csinálni dolgokat, egy cigaretta meggyújtása pedig már-már rutin.
- És mit csináltál még, Ems?