[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=537010#post537010][b]Choi Min Jong - 2015.10.30. 13:16[/b][/url]

Balett. Mágikus balett. A felhívás úgy virított a képembe, hogy nehéz lett volna elkerülni. De ahogy jobban belegondoltam, az jutott eszembe, talán ez az, ami kell nekem. Elvégre ez is egy művészeti ág, ráadásul a legtöbb kedvencemet kombinálja össze: mozgást, zenét és mágiát. Még ha a balett a maga nemében nem is az a fajta tánc, ami közel áll hozzám, azért kellően érdekesnek tűnt és igazán úgy éreztem nem veszíthetek semmit, ha megnézem magamnak kicsit jobban. Ha nem megy, vagy mégsem az én műfajom, akkor nyugodtan kiszállhatok majd.
Ennek megfelelően, Bogolyfalvát, átmenetileg magára hagyva, hop-porral érkeztem Budanekeresre, s miután megtaláltam az épületet, ahol a próbákat tartják, némileg feszengve, de mégis izgatottan léptem át a küszöböt, majd mentem arra, amerre irányítottak.
A teremben még folyik egy már meglevő csoport próbája, így csendben ácsorgok, a többi várakozóval együtt és próbálom felmérni, hogy valóban szeretném-e ezt. A cipőmet már korábban az ajtóban levettem. Így most lábujjhegyre állva, majd visszahuppanva a sarkamra, figyelem a mozdulatokat és próbálom megállni, hogy röhögni kezdjek. Szimplán mert magamat nem tudom elképzelni, hogy így emelgetem a lábam... Na de ők lányok, biztos nem egyforma dolgokat kell csinálnunk... Vagyis remélem.
A lábujjhegyről-sarokra billegésből az térít magamhoz, hogy Madame Brisbois észrevesz minket és leállítja az éppen futó próbát. Rögtön minket kezd el nézni, én meg kihúzom magam, mert a 173 centimmel megint alacsonynak érzem magam, még akkor is, ha a statisztikák szerint alig maradok el az átlagtól, na meg... a többi jelenlevő sem égimeszelő, de mégis. Amikor a hölgy rám pillant, a szemeibe nézek, majd mint egy megszokásból meghajtom magam, köszönve-tiszteltem kifejezve felé. Elvégre lerí róla, hogy évekig a szakma nagyja lehetett, és bár nem egy fiatal, korombéli nő, mégis nagyon szépnek vélem a vonásait. A kérdésre érkező válaszokat figyelmesen hallgatom, majd én is válaszolok, remélhetőleg nem túl sok hülyeséget.
- Öhm... Láttam kiskoromban pár előadást, de nem tudnám megmondani, hogy mágikus volt-e - ez igaz. A nevelőapám elrángatott pár ilyen "emeltebb" művészeti előadásra, amit akkor kevésbé értékeltem. Nem is igazán emlékszem rá, azt tudom, hogy akkor nem jött be... De hát kicsi voltam. Változtam. Na meg közre játszott az a bizonyos "muszájfaktor is". - Régebben hip-hop-oztam, próbálkoztam break dance-szel is... Ööö... keringő? Cha-cha-cha... és hasonlók megvoltak...
Megvonom a vállam, ahogy befejezem. Nem tudom ezek mennyire jönnek jól a balettnél, de talán nem vagyok teljesen reménytelen eset. A hölgy majd megmondja, gondolom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=537846#post537846][b]Choi Min Jong - 2015.11.01. 09:34[/b][/url]

Ha két évvel ezelőtt kerülök ide, valószínűleg nem éreznék semmiféle aggodalmat, annak ellenére sem, hogy nem vagyok se illúziómágus, se animágus, és még az elemekhez sem értek. Most viszont már nem vagyok olyan magabiztos, ami a mágiát illeti. A pálcám után kezdek kutatni és bele telik jó pár másodpercbe míg megtalálom. Aztán elgondolkodom mire is használhatnám, megkocogtatom vele a kezem, leírok egy kisebb kört, aztán zsebre vágom újra. Leülök a földre, háttal a tánctérnek. Igaz a falakon levő tükrök miatt így sem lehet kizárni a többiek "művét", kénytelen vagyok hát lehunyni a szemeimet, a kezeimet pedig a fülemre tapasztom. Magamnak dúdolni kezdek, így zárva ki a külvilágot, amíg kitalálom mit is csinálok.
Hamar rájövök, hogy ha nem is a varázslás a legnagyobb erősségem, a félvámpírságból eredően jóval gyorsabb vagyok, mint az átlag, s ha az elemeket, az illúziót a maga javára fordíthatják mások, akkor én is kihasználhatom az "újonnan" szerzett sebességemet. Elmosolyodom, s felidézek magamban néhány lépést, amit korábban, csak úgy szórakozásból begyakoroltam. Egy újabb ötlet tolakszik a fejembe, aztán még egy, és már azt is tudom, a pálcám mire fog kelleni. Nem lesz tökéletes a produkció, hiszen évek óta nem táncoltam komolyan, s a koreográfiát sem gyakoroltam be. Mégis valamivel nyugodtabban engedem le a kezeimet, nyitom ki a szemeimet és fordulok vissza a valóságba, amikor úgy érzem készen állok.
A terem közepére sétálok, a nadrágom szárát felhajtom térdig, aztán levarázsolom a korlátokat a falakról. Gondolom ez nem fog annyira tetszeni a hölgynek - elsőre, legalábbis -, de nekem szükségem van rájuk. Megbűvölöm őket, hogy úgy mozogjanak, mintha keresztezett Tinikling bambusz rudak lennének, ezzel meg is adva a kezdő ritmust. Aztán jöhet a zene, ami megint csak kiakasztó lehet, de számomra több jelentéssel is bír. Beindul hát PSY Gangnam Style-ja, én pedig hip-hop-os mozdulatokkal kezdek el lépegetni-ugrálni az össze-össze ütköző rudak között. A pálcámat ezután pedig arra használom, hogy festéket varázsoljak a földre, először vöröset és sárgát, s a lépéseimmel kenem azt el a tánctéren, így alakítva a látszólag értelmetlen képet. Elsőre legalábbis biztos, hogy semmi értelme nincs.
Az összeütköző korlátokon kívülre is lépegetek, sőt még egy breakes mozdulattal is bepróbálkozom, egyik kezemet téve csak le földre a testemet pedig forgatva a levegőbe. Sosem tudtam, mi ennek a szakszerű megnevezése, csak próbálkoztam, amíg szerintem jó nem lett. Hirtelen jön az ötlet, hogy beugorjak a rudak közé megteszem hát, még mindig egy kézen (a jobbon), a másikkal meg a pálcámat szorongatva fekete festéket varázsolok, ami a pálcám végéből folyik a földön levő tenyerem alá, s azzal festek tovább. A harmadik kézen ugrás után, ismét a talpam helyezem a földre, s azzal kenem szét még jobban a fekete festéket.
Egy-egy lépés pontatlanul sikerül, de nem esem ki a ritmusból, s nem is állok meg csak mert valami nem tökéletes. Az utolsó hanging meg sem állok. Sőt utána sem. Még rátoldok egy ütemet, hogy befejezzem a képet, s csak utána próbálok meg jó messzire kiugrani az egészből, megállítva  rudakat.
Természetesen tiszta maszat vagyok a festéknek köszönhetően. A falról levarázsolt korlátok is vöröses-sárgás-fekete foltokkal díszelegnek, de a foltokat egy intéssel eltávolítom aztán visszavarázsolom a rudakat eredeti helyükre. Kissé lihegek, jóval több energiát vett igénybe a tervem, mint képzeltem. De a tánctér közepén most ott virít PSY. És ha nem is nyűgöztem le senkit ezzel, én rettentően elégedett vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy így is tudok festeni, de lám-lám, sikerült!
A művemről Madam Brisbois-ra emelem a tekintetem, hogy megpróbáljam leolvasni a nemes vonásokról, mi is jár a fejében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809669#post809669][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 20:53[/b][/url]

Az ebéd könnyed csevejjel telt. Kicsit úgy éreztem, hogy még mindig győzködnöm kell, hogy nem szeretem a húst és ezért preferálom a vega szó használatát, mert egyszerűbb. Persze azt is belátom, hogy mivel eszem tengeri dolgokat, de a legtöbben, főleg itt Magyarországon alig ismerik az ilyen „ínyenc” dolgokat, így nem szoktam túl bonyolítani. Amúgy is imádom a zöldségeket, meg a gyümölcsöket is. Ezen kívül viszont tényleg csak semmilyen témák jöttek szóba, kicsit a munkája, de ugye sok mindenről nem beszélhet, kicsit a munkám, de az meg unalmas. Így mire befejeztük az evést, ő a rántott sajtját, én a céklasalátámat, kecskesajttal és dióval, már mondhatni hogy ki is fogyunk a témákból. Persze kétségem sincs, hogy tudnánk mi órákon át beszélni jóval komolyabb dolgokról is, de mintha egyikünk sem akarna ilyesmibe belemenni még.
Nyugodt tempóban sétálunk át a galériához, pedig engem a felhők közt átsütő nap is zavar, de igyekszem nem mutatni. Abban bízom, hogy a napszemüveg mögötti hunyorgásom, nem feltűnő. Kezeimet zsebre vágom, a baseball sapkát pedig egyelőre ellenzőjével előre fordítom, csak amikor beérünk a gallériába fordítom hátra, a napszemüveget is lehúzom egy pillanatra, de aztán úgy döntök, hogy a galériára jellemző sok lámpa, fehér fal és világosság nem nekem való, így végül fent hagyom.
Ahogy az első képhez érünk aztán hangosan felnevetek a szavaian, majd észbe kapva elfordulok és eltakarom a számat, elfojtva a fel-feltörő hangokat.
- Ez kortárs. Max a színekről tudnék bármit mondani... Amúgy meg oda van írva a kép mellé, hogy mi akar lenni – mutatok a kép melletti cédulára, immár megkomolyodva, de nem, nem akarok én hosszas unalmas elemzést arról, hogy mi micsoda.
- De amúgy, tetszik, hogy pasztell színeket használt – közlöm, kikukkantva a szemüvegem felett, kicsit közelebb is lépve, hogy megbizonyosodjak róla tényleg pasztell, és nem csak a sötétített lencsén át tűnik annak.
A ropi meglep, de vidáman elveszem. – Kösz – mondom kissé sután, mert nem vagyok biztos benne, hogy itt szabad enni, viszont akkor nem értem, miért itt adja oda. Végül inkább zsebre vágom, mert nem akarom, hogy rám szóljanak.
- Melyik bagolyban? – érdeklődöm, csak mert ha goromba is volt, én azt már rég elfelejtettem. Nem szeretek ilyesmire fókuszálni, a pozitív dolgokat keresem, főleg mostanában.
- Ez tetszik – állok meg a következő kép előtt, és kissé oldalra döntöm a fejem. – Azt mondanám rá, hogy bármelyik óvodás tud ilyet festeni, de felnőttként kifejezetten nehéz ezt a szintet megütni, főleg ha tanultál festést – magyarázom nagy komolyan aztán csak legyintek, jelezve, hogy nem gondoltam ám komolyan. Viszont remekül szórakozom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809671#post809671][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 20:58[/b][/url]

- Ne nézz így, nem bírja a szemem az erős fényt – magyarázom, amikor észreveszem a kérdő tekintetét, bár csak sejtem, hogy a napszemüveg miatt van, biztosan nem tudom. Ha mégsem ez, akkor meg majd elmondja. Mondjuk ha saláta van még valahol az arcomon és nem szólt korábban, akkor mérges leszek, de azt csak érezném, na meg nem vagyok óvodás, hogy összekenjem magam kajával.
A kép kapcsán, őszintén szólva nem tudok neki én sem okosat mondani. Persze próbálkozhatnék, de inkább csak élvezni szoktam a formákat, meg a színeket, és nem elmélyülni abban, hogy a festő mit akart közölni.
- Dehogynem! Ne hülyéskedj. Csodálatos! – próbálom meg jobb kedvre deríteni, amikor azt mondom, hogy ne engem kérdezzen, de láthatóan ez nem jön be neki – Személy szerint, úgy vélem, az ilyen képek mindenkiben más asszociációkat keltenek. Ha érdekel elmondom az enyémeket, de az nem jelenti azt, hogy valóban ezt akarta megörökíteni az alkotó. Persze vannak egyértelműbb darabok, de ez itt... Kizárt, hogy bárkinek az legyen – magyarázom, hátha megenyhül. Aztán csak a színekről beszélek, majd egy másik képhez lépek, hogy azt is megcsodáljam.
- Te hoztad fel – pillantok rá félszegen, de persze hagyjuk. Én nem is tudom miről beszél, csak a „szépre” emlékszem. A többit igyekszem elfelejteni, egyébként is legfeljebb a vegasággal volt baja, de azt már akkor tisztáztuk, szóval nem kell túl magyarázni. Szerintem.
- Jártam. Emlékszel, mondtam hogy lógtam a rendes suliból... művészeti képzésekre jártam helyette. Persze titokban – felelem vigyorogva, mert így visszagondolva nagyon jó döntés volt, és rengeteget tanultam – Más dolgokat meg csak kitapasztaltam – toldom még hozzá, de nem részletezem, elvégre ez egy mugli kiállítás, de ha érdekli majd elmesélem részletesebben. Még mindig a képet nézegetem, amikor megérzem a leheletét, ahogy suttogva hozzám szól. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és arra jutok, hogy élvezném, ha ezt gyakrabban csinálná, de el is hessegetem a gondolatot. – Milyen tájképek? – kérdezek vissza halkan, aztán megfeledkezve magamról átkarolom a vállát és a következő képhez húzom. Aztán viszonylag hamar eszembe jut, hogy a suttogás nem azért volt, mert mi ilyen jó pajtik vagyunk, hanem mert a többi ember elől próbálta titkolni a véleményét, így gyorsan el is engedem. – Bocsi. Nem látta senki – kérek gyorsan elnézést suttogva, és körbe is pislantok, de nem. Nem láthatta senki sem, mindenki a képeket csodálja.
- Khm... Ez akár tájkép is lehet, nem gondolod? – váltok gyorsan témát, és remélhetőleg nem átkozza le a karom, amiért véletlenül hozzáértem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809674#post809674][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 21:05[/b][/url]

- Feltűnően – felelem megforgatva a szemeimet, bár valószínűleg nem látja. Viszont legalább megnyugszom, hogy nem az arcommal van gond. – Megszoktam már – felelem könnyedén, mert bár nem bírja a szemem meg a bőröm sem nagyon, azért nem szeretnék csak éjszaka meg sötétben létezni – Most miért? Ez így kellemes. Mondjuk a tengerpartot, tűző nyári napsütésben valószínűleg kihagyom – magyarázom könnyedén, de aztán rájövök, hogy a legközelebb az akár utalás is lehet, és nem kéne veszni hagyni – De természetesen vacsorázhatunk együtt legközelebb. Vagy ilyesmi... – közben pedig oldalra pillantok, hogy vajon erre, mit fog reagálni.
A galéria egyébként csodálatos, és a korábbi félelmeimmel ellentétben semmiféle negatív érzés nem merül fel bennem a képek láttán. Épp csak régen volt, hogy ilyen helyen voltam, és emiatt furcsa is, hogy beszéljek is a dolgokról, ahelyett, hogy csak befogadjam és elraktározzam az információt. De azt is látom, hogy Martint valamiért frusztrálja a helyzet. Nagy levegőt veszek, visszafordítom a sapimat, hogy valamennyire eltakarja az arcom, de lejjebb tolom a napszemüveget, hogy a szemébe nézhessek.
- Fejezd be. Tetszik. Vedd úgy, hogy nem jutok szóhoz a boldogságtól – elmosolyodom és visszatolom a szemüveget, a sapit meg hátrafordítom, mielőtt tovább nézelődöm. Közben azért elmagyarázom, hogy látom a dolgot, és azt is megértem, hogy ő miért kérdez. Így bólintok egyet. – Más a stílusom, és nem nagyon használom ezt a technikát, de ismerem. Ha tényleg érdekel mesélek róla...
Csak mondjuk egy másik képnél, aminél többet lehet beszélni, mert amit éppen nézünk hiába szépek a színei, ha bármi mást mondanék róla, akkor biztos ásítozni kezdene. Jobb is, hogy másra terelődik a szó, főleg mert ha nagyon kicsit is, de ő is megnyílik és ez mosolyt csal az arcomra. Ha akarnék se tudnék ezek után nem válaszolni neki.
- A nagybátyám szerint felesleges időpocsékolás volt – bólintok, aztán elgondolkodva hozzáteszem – A nagynéném támogatott volna, de családi hierarchiában, nem sokat tehetett. Hacsak azt nem, hogy titokban vett nekem egy-két ecsetet. Vagy... feltakarított utánam. – Mosolyra húzom a szám, ahogy eszembe jut a nő, aki a saját fiánál is jobban szeretett de ugyanakkor el is szomorít a tudat, hogy évek óta nem beszéltem vele. – Az üzlettel kellett volna foglalkoznom. Minden más... lényegtelen volt – fejezem be végül a mondatot, aztán egy újabb kép felé fordítom a fejem, pont azután, hogy a tájképeket említi. Én pedig automatikusan karolom át, és húzom az ártalan tájképnek vélt festményhez, csakhogy aztán kapcsoljak, hogy nem szereti ha nyilvánosan taperolják. Viszont őszintén nem tudok rajta kiigazodni, ahogy azt mondja nem ismerik fel... Most az zavarja, ha az ismerősei látják velem?
Zavartan pislogok rá, pár másodpercig, bár lehet ő ezt nem látja a sötét üvegen keresztül. Ugynaakkor biztos vagyok benne, hogy a döbbenet az arcomra is kiül egy pillanatra. Aztán elhessegetem a gondolatot, biztos nem úgy értette...
- Körbe – bólintok rá, nem teljesen végig gondolva, hogy mit is mondok. Az jut eszembe, hogy biztos azért akar hátra menni, mert ott majd nem látják, s így már nehezebb magam meggyőzni, hogy nem úgy érti. Sóhajtok egyet aztán, hogy a saját gondolataimat is eltereljem a festményre fókuszálok.
- Na szóval... ez ugye egy tájkép... vagy egy meztelen nő... mindegy – vetem fel vidáman, mert igazából, azok a domb szerű valamik mellek is lehetnek a völgy meg a lába közötti rész. Azt hiszem régen voltam együtt valakivel. – Legyen tájkép – döntöm el hangosan is, aztán folytatom – szóval az átmenetek a színek között úgy jönnek, hogy nagyon vizes ecsettel, kevés festéket visz fel több rétegben egymásra. Aztán ugye a világosabb részekre kevesebb réteg jön. Mivel vizes, így összefolyik és ettől ilyen átmenetes lesz – magyarázom remélhetőleg kellően amatőr módon, hogy Martin is értse. Közben pedig a kezemmel mutogatom a különböző sávokat, nem azért, mert nem értené, hanem mert, szeretek mutogatni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809676#post809676][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 21:10[/b][/url]

Megcsóválom a fejem és közelebb lépek hozzá. Nem értem miért ilyen. Tényleg feltűnően nézett valamit, de nem azért mondtam, hogy most a világ másik oldalára sétáljon.
- Sosem voltam épeszű...  – mondom a szememet megforgatva, mert engem ugyan sosem zavart a tűzőnap, sőt... Na de mit tudhat ő erről? Semmit, mert nem meséltem el neki, mert még nem értette meg a naplementét. De ha egyszer megnézi a képeimet, talán érteni fogja.
Aztán meglep, mintha olvasna a fejemben, azt mondja kitalálunk valamit, s nekem felcsillannak a szemeim a napszemüveg mögött, a gondolatra, hogy hajlandó lenne velem együtt agyalni, hogy mit lehetne tenni, hogy újra élvezhessem a napos tengerpartot.
- Jó. Találjunk ki valamit! – lelkesedem fel, talán úgy, mint egy óvodás, akinek cukorkát ajánlottak, vagy egy új plüsst. Mindegy is. Úgy is érzem magam, vidáman nézek rá, szívem szerint megölelném, de visszafogom magam és csak vigyorgok.
A kiállítás pedig nekem nagyon is tetszik, bár egyre inkább az a benyomásom, hogy Martinnak kevésbé. Nem értem amit mond, hogy milyen ellenkező módot látott bennem. De úgy döntök nem kérdezek rá, jobb ha csak elengedem a fülem mellett a dolgot, és lelkesen nézegetem tovább a képeket, hogy ő is lássa, tényleg érdekel.
- Oké – bólintok lassan, aztán inkább az új képhez húzom, és persze rájövök, hogy nem kellett volna, de őszintén meglep. Meglep, mert nem kiakad, hanem azt magyarázza, hogy miért zavarta, hogy hozzáértem, de hogy most nem zavarja és... Pff. Igazodjon ki rajta más. Én ezt most feladom. Úgy dekódolom, hogy hozzáérhetek, aztán ha nem tetszik neki majd szól. Jobbat nem tudok. A kihasználást sem tudom hova tenni, meg a falut se, és nem értem most miért más a helyzet, de ráhagyom ezt is. Valószínűleg van valami gubanc a fejében, vagy csak az én logikám kevés ahhoz, hogy ezt lekövesse. – Ok....ké? – mondom megint csak, és kezdem magam hülyének érezni, pedig esküszöm nem szoktak ilyen gondjaim lenni, de ma valahogy nem tudom követni. Hiába értem, amit mond, nem áll össze. Nem tudom miért. Talán majd később, ha átgondolom újra, leesik, és verem majd a fejem a falba, egyelőre, csak bízom benne, hogy nem ásom épp el magam. Helyette inkább a képről kezdek beszélni, sokkal egyszerűbb. Lehetne, ha nem jönne egy freudi elszólás, bár erre is sokkal jobban reagál, mint vártam.
- Nem tudom. De... belegondolva a legtöbb művészeti dolog köthető a szexualitáshoz. A zeneszerzők, folyamatosan szerelmes vagy szakítós dalokat írnak, a költők, a múzsájuk után fohászkodnak, a szobrászok gyakran készítenek jelképes vagy tényleges meztelen alakokat... A festés sem különbözik tőle – megvonom a vállam. – Jó persze, a tájképek, lehetne mások. De jelképesen... Hány író utal egy mellre, vagy egy formás fenékre, mint valami domb? A világ perverz. Aki mást mond az hazudik. Vagy elfojtja – nevetek fel, mert ez azért eléggé felületes eszmefuttatás a részemről, de az is igaz, hogy az átlagnál többet gondolok szexre. Legalábbis, az évek folyamán ez a benyomásom támadt, aztán remélem, hogy lesz, aki megcáfol ebben.
- Nem. Dehogy! Ez nagyon sok munka. Tudom egyszerűnek látszik, de igazából sok türelem kell hozzá, meg fontos az ecsetvezetés is...- kezdek el a technikáról magyarázni -  Én pont azért nem szeretem, mert nekem konkrét elképzelésem van a színekről, hogy melyik hol kezdődik, és hol végződik. Ha össze akarok mosni, vagy hasonló átmenetet kreálni, akkor is úgy akarom, ahogy elképzelem. De itt ezt nehéz befolyásolni. Ha túl sok a víz vagy túl kevés, akkor nagyon el lehet rontani. Vagyis nekem rontás. Más meg lehet pont úgy akarja – még nézném a képet, de ezúttal Martin ragad meg és húz át egy másikhoz, én meg csak pislogok, hogy tényleg ő ért hozzám. Nem tudom miért, de úgy érzem ez indok a tűzijátékra, de csak mosolygok és hagyom, hogy vigyen, ahova csak akar.
- Hmm... tenger... naplemente... hold? – kezdem sorolni, bár hogy ez a kedvencem-e abban nem vagyok biztos. Viszont a legtöbb képemen ezt a három dolgot szoktam megörökíteni – Realizmus, impresszionizmus, azt hiszem. Legalábbis ezekre törekszem, bár nem a tizenkilencedik századi formájukban. – Furcsa mód hiába nézek ilyen képeket, mindig látom, hogy nem valódiak. Míg manapság a legtöbb művész olyan rajzokat, festményeket tud készíteni, hogy az ember elgondolkozik, nem fényképet lát-e. Nekem pedig ez volt mindig is a célom.
- Nézd! Ez a rózsaszín, milyen szép! – lelkesedek be ahogy végre megnézem a képet, ami elé húzott – Nekem ezek felhők... naplementekor. – Állapítom meg a képet nézve, meg sem nézve, hogy mit ábrázol a festő szerint – Neked mi jut róla eszedbe? Amúgy itt tök jól látszik, hogy hogyan vitte fel a különböző rétegeket, a rózsaszínes-lilás árnyalattal kezdte, és utána jött a többi. -  Félve pillantok rá, hogy nem ásítozik-e, de ha nem akkor is csöndben maradok. mert tényleg nem akarom untatni. Lehet a rózsaszínt sem szereti... Hmm. Na jó, megvárom mit reagál, addig nem agyalok ezen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809680#post809680][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 21:21[/b][/url]

- Nekem most nem fog az agyam, de ha van ötleted ne tartsd magadban – nézek rá csillogó szemekkel, bár a pillantásából ítélve, most épp nincs – Ráér később – toldom hozzá kedvesen, és igazából nem várom tőle, hogy bármikor is előálljon egy megoldással, de a gesztust, hogy egyáltalán szóvá tette, nagyon is értékelem. Szívem szerint megölelném, talán meg is csókolnám, de nem szeretném kiakasztani. Nem mintha engem érdekelne. Tőlem láthat akárki még le is buzizhatnak érte. Abszolút megérné. Csakhát... őt zavarná. Lehet akkor is ha kettesben lennénk csak. Valószínűleg korai lenne még. És hát... még nem is találkoztunk annyiszor. Tulajdonképpen az én mércémnek is korán van, egyszerűen csak vannak ilyen pillanatok, amikor megtenném, ha nem a józan eszemre hallgatnék. Szerencsére viszont arra hallgatok és így sikerül úgy eljutni a galériáig, hogy nem csinálok semmi félreérthetőt. Odabent már nem mondhatom el ugyanezt, mert a képek között, bizony megfeledkezem magamról. Viszont ő is mintha másképp vélekedne és bár próbálom megérteni ezt is, meg minden mást is vele kapcsolatban, kicsit azért belezavarodok. Végül ráhagyom, s talán így a legjobb.
- Törvényszerű. Így lettünk kódolva... elvégre ösztön. – válaszolom mosolyogva. Persze ettől még lehet érdekes a téma. vagy pont ezért érdekel mindenkit? Érdekes beszélgetés lenne, de nem megyek bele. Helyette az újabb kép kapcsán a technikát ecsetelem – no, nem szó szerint – és a saját stílusomat próbálom belőni. – Ezt valahogy sejtettem – mosolyodom el, ahogy azt feleli, neki is inkább az általam megnevezett irányzatok jönnek be. Aztán persze áradozni kezdek a rózsaszínről – Nem... Vagyis... Nem – felelem kissé nehezen, aztán úgy döntök egyszerűbb ha mesélem. – A sárga a kedvencem – bár szerintem ezt ki lehetett volna találni, hold, nap, tenger (homok)... na mindegy – Általánosban volt egy európai lány az osztályunkban. Szőke haja volt... érted... sárga – magyarázom vidáman. – Nagyon szerettem volna jóban lenni. Csak mert olyan szép haja volt. Irigykedtem is rá... De mindegy. Neki volt a kedvence a rózsaszín. Szóval egy délután fogtam magam, és megpróbáltam a lehető legtöbb rózsaszín árnyalatot kikeverni. Hetvenhatig jutottam – legalábbis Kwon azt mondta, hogy hetvenhat, én meg hiszek neki. – Nem nagyon tudott koreaiul, én meg akkor még nem beszéltem angolul, szóval odaadtam neki a sok rózsaszínt abban bízva, hogy így barátok leszünk – elmosolyodom az emlékre, közben Martinra pillantok – fogjuk rá hogy működött. – Szép emlék. Szeretek erre visszaemlékezni. Mindig úgy gondolom, hogy tök jó fej kis srác voltam. Még akkor is, ha a elsőre többen lánynak hittek. Ehh, ezt nem fűzöm hozzá.
- Vattacukor... Tényleg! – állapítom meg vidáman, aztán Martinra nézek. – Kimenjünk venni? – mert ha szeretné, akkor leléphetünk ne ezen múljon. Persze még nem láttam mindent, de akkor is. Ha unja.... – Oh, az? Semmi extra. Vagyis... rendben volt. Szerintem. Nehéz egy-egy óra után ezt megállapítani. De én élveztem, szóval az már fél siker, nem? Talán meg kéne kérdezned a gyerekeket, hogy milyen volt. Az élethűbb képet adna – Motyogok mindenfélét össze-vissza, mert bár szeretném hinni, hogy jó volt, azért annyira nem vagyok biztos a dolgomban. Tesztelek ezt-azt, vannak ötleteim, de még nagyon az elején vagyok. S hiába van tapasztalatom, emberekkel való bánásmódban, más egy boltban eladni valamit, mint egy tanórán felkelteni az érdeklődést és kicsikarni a serdülő fejekből valamiféle választ. De nem ment még el a kedvem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809682#post809682][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 21:26[/b][/url]

Jobban belegondolva élvezném én, ha a szexről beszélgetnék, de valahogy nem olyan alaknak tűnik, aki erről nyíltan egy kiállítás közepén kezd bájcsevegni. Ettől függetlenül rettentően izgatni kezdi a fantáziámat a dolog és azt hiszem a legjobb, ha hagyom, hogy ne menjünk bele, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Azért nem bírom megállni, hogy ne mérjem végig nagyon is pimaszul, ahogy azt állítja az ő fantáziája nem piszkos, s talán az arcomra kiülő mosoly is árulkodik, hogy nem hiszem el, hogy szeretném bebizonyítani az ellenkezőjét, hogy az enyém valószínűleg túlságosan is az...
Szerencsére a rózsaszín felhők elterelik gyorsan a figyelmem és már megint magamról, a múltamról mesélek. Igaz ezúttal csak valami ártatlan gyermeki dologról, de még mindig ott van az agyam hátsó szegletében, hogy túl sokat mondok, hogy meg kéne állni, hogy nem kiadni magamból mindent, mégis képtelen vagyok magam visszafogni. Van valami benne, ami vonz és akarom a figyelmét, hogy velem foglalkozzon. Ehhez pedig jelenleg a mesélés az egyetlen megoldásom.
- Ha már belekezdtél mondd el – nézek rá kérőn, hiszen ha nem akarná megosztani, akkor nyilván nem jelentené ki, hogy van ilyen gondolata. Így viszont kíváncsi vagyok, bár talán sejtem, hogy mit gondol, mégis csak tőle szeretném hallani.
- Lehet. Bár te más vagy... – fordulok felé, a szemeibe nézve, bár nem tudom, hogy ő mennyire látja az én szemeimet. Kedvem lenne hozzáérni. Végig simítani az arcán, vagy legalább megfogni a kezét, mégsem teszem. Helyette csak sóhajtok egyet és egy lágy mosollyal folytatom – Először csak úgy mondtam... de most már komolyan gondolom. Önzés nélkül. – Még aznap a boltban elérte, hogy az a könnyed ígéret valami erősebbé váljon. Persze akkor még meg volt bennem az önző szándék, hogy visszacsalogassam a boltba. Hogy újra találkozhassunk. De ez az önzés eltűnt, valahol a második találkozásunk során.
Visszafordulok a képhez, és tovább mesélem a gyerekkori butaságaimat. – Utána sokat rajzoltunk egymás mellett ülve. Azt hiszem a régi szobámban még van egy rajzom róla. De eltiltottak tőle, mondván, hogy muglikkal ne barátkozzak. Aztán pedig, gondolom visszamentek oda, ahonnan jöttek. Viszont ráébresztett, hogy meg kell tanulnom más nyelveket is – fejezem be a történetet, viszonylag könnyedén, majd az ő elképzelését hallgatom a képről, és igazat is kell neki adnom. Lehetne vattacukor is. Ha pedig már megkívánta, felajánlom, hogy vegyünk egyet. Édesen morcogva kezd beszélni én pedig csak nevetni tudok rajta.
- A lényeget... Mondjuk egy szeletét a kiállításnak, de rohanjunk – Mintha én akarnék vattacukrot, pedig nem. De nem baj. Majd ő vattacukrot eszik, én pedig a ropit, amit nekem adott. A Városliget amúgy is szép. S talán a fák között a napfény sem lesz annyira zavaró.
Azért amit lehet még megnézem, magamban próbálva megjegyezni az összes képet. Azzal nyugtatom magam, hogy nem Mark Ryden képeiről maradok le, és így túl is teszem magam a dolgon és követem őt, elsuhanva az utolsó kép előtt.
Amikor megérzem a kezét a vállamon, kissé talán meglepetten pillantok rá, de kellemes az érintése, és nem bánnám, ha tovább felejtené ott  a kezét, így csak mosolyogva biccentek a galéria személyzetének, miközben kisietünk az épületből.
Reflexből fordítom a baseball sapka ellenzőjét előre, ahogy az utcára lépünk. Közben pedig emésztem, hogy mit is jelent, hogy ő az én véleményemre kíváncsi a tanítás kapcsán. Aztán egy nagy sóhaj után megosztom vele a dilemmámat. Így az utcán úgyis kisebb esélye, hogy egy mugli meghall minket.
- Igazából jó, csak azt nem tudom, hogy elmondjam-e a diákoknak, hogy mi vagyok, és ha igen, hogyan... Na meg... nem fura-e hogy nem ezzel kezdtem? – Pedig el akartam mondani, de azt hiszem túlságosan izgultam és rá voltam zsongva a témákra, amiket meg akartam velük beszélni. Hiába gondolja mindenki, hogy a történelem unalmas, számomra sosem volt az és bízom benne, hogy a lelkesedésem legalább a nebulók egy részére átragad. Most viszont tényleg bizonytalan vagyok, így várom, hogy Martin mit mond, mit gondol.
- Biztos találunk egyet! Ne aggódj – nevetek fel a fenyegetőzésén, aztán ahogy leérünk az aluljáróba, hátrafordítom a sapit és leveszem a napszemüveget és a pólóm gallérjába akasztom. Közben ő jegyet kezel nekem, amire csak pislogok, mert hát... van nekem is, de mit csináljak? Megtartom a sajátom legközelebbre. Annyi baj legyen. A földalattiba beszállva aztán egy kellemes-kellemetlen szagra leszek figyelmes, és a kezem a szám és az orrom elé kell kapnom, miközben újabb emberek szállnak be, arra kényszerítve, hogy közelebb húzódjak Martinhoz. Ezt kihasználva a füléhez hajolok, hogy megsúgjam neki, miért kellett az orrom elé kapnom a kezem. – Vér szag van – de míg ezt kimondom, mélyen beszívom az ő illatát, hogy lehűtsem a bennem lévő ösztönlényt, mely erre az illatra őrültebbnél őrültebb dolgokra késztetne. S ha csak Martin nem tol el, én maradok, az őt körüllengő kellemes aromát belélegezve.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809684#post809684][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 21:33[/b][/url]

- Hát... hozzád képest az vagyok – felelem könnyedén, aztán nevetni kezdek. Tisztában vagyok vele, hogy egész kelet-Ázsiát lesárgázzák, de nem érzem magam emiatt rosszul. Ilyen szempontból mi is rasszisták vagyunk, mi is fehérezünk... na és? De nem bántanak az ilyen kifejezések, abszolút valósnak tűnik. A mi bőrszínünk tényleg valamivel sárgásabbnak hat. Még most is, hogy évek óta nem napozok, és magamat hófehérnek vallom, biztos vagyok benne, hogy „sárgább” vagyok, mint Martin, bár most nem fogom megnézni. Persze Koreában hódit a fehérség őrület, így a legtöbb szépészeti kence a bőrszínt is fakóbbnak fehérebbnek mutatja. Ilyesmivel viszont nem élek. Ha valamit magamra kenek, az inkább sötétebb legyen, akar a nyavalya úgy kinézni, mint aki féllábbal a sírban van.
- Szerinted? – nézek rá felhúzott szemöldökkel és ha csak egy pillanatra is, de oldalra döntöm a fejem, és lehúzom a szemüveget, hogy lássa – jó értelemben? – nekem legalábbis ez jó. De aztán vissza is tolom a szemüveget, mert a műtermi fény, nem kellemes. A mosolya azonban... Az kifejezetten kellemes, és nekem is mosolyra görbíti a számat. Lelkesen is mesélek neki a rózsaszín miatti rajongásomról. s nem teljesen értem, hogy miért gondolja, hogy szomorú a dolog. Jó persze az a kislány elment... de nem volt a világvége. Ami pedig az elengedést illeti... – Nem hiszem, hogy bárkit is el kéne engednem... Mármint, akik fontosak azok velem maradnak, akkor is ha fizikailag nincs rá lehetőségük. Máskülönben nem emlékeznék rá, nem? – Persze, ha elengedés alatt azt értjük, hogy nem sírok miatta, akkor igen. Akkor sem sírtam. Talán szomorú voltam, de mindig úgy gondoltam, hogy még találkozhatunk ha a sors úgy akarja. Ha meg nem, akkor is, sok szép boldog emlékem van belőle. Meg talán egy kicsi mozgó pálcikarajzom is.
- Amúgy meg... Japán, kínai de évek óta semmit se használtam, szóval... – elhúzom a számat, jelezve a tudásom jelenleg nem a legjobb. Nyilván visszajönne hamar, de azért más – angol, magyar. Kéne még valamit. De egyelőre semmi sem fogott meg úgy igazán – vállat vonok. Szeretnék tanulni, de egyelőre nincs motivációm.
A földalattihoz vezető úton a tanításról beszélünk és bár érdekel a véleménye, hogy szerinte hogyan kéne viselkednem, valahogy úgy érzem nem tetszik neki, hogy erről kérdezem. Bár a válasza megmosolyogtat. Igen talán ez a legjobb, ha meghagyom a kételyeket. Mondjuk, ha Theonon múlik akkor már úgyis mindenki tudja, és felesleges aggódnom emiatt.
- Igazad van... nem kéne ezen agyalnom. Nem tudom. – Az utolsó szavakat szitne csak súgom, nem is igazán fontos, hogy hallja, de egyelőre úgy döntök nem foglalkozom ezzel. Nem is nagyon tudok, mert megérkezik a szerelvény és mi is felszállunk. A tömött kocsiban pedig nem a legjobb szagra leszek figyelmes. Vagyis... egy részem nagyon is élvezi, épp csak nem akarok most erre koncentrálni. Martin meg... azt mondanám megijed, ahogy ezt szóvá teszem, legalábbis mintha megfeszülne, a hangja is furcsán cseng, és ez kissé elbizonytalanít, bár magam sem tudom, hogy mit vártam? Hogy átölel és azt mondja ne erre figyeljek?
- Nem - Hiszen őrültség, nem is tudom miért kavar ez most fel ennyire. De helyette az ő illatára koncentrálok. Lehunyt szemekkel, mély levegőket véve, kihasználva, hogy közelebb van a tömeg miatt, mint valaha. Aztán fékezéskor nekem is esik, én pedig, ha csak egy pillanatra is a derekára teszem a kezem. Reflex a dolog, amolyan biztosra megyek, hogy tényleg állva marad, hogy rendben van. De ahogy bocsánatot kér, már el is engedem.
- Semmi baj. – Mosolygok rá, pedig legszívesebben visszahúznám magamhoz. Helyette hagyom, hogy eltávolodjon és így már az illatát sem érzem annyira. Idegesen nézek körbe, hogy honnan jön az ínycsiklandó aroma, de nem találom meg a forrást. Meg is csóválom a fejem, nem értem mi van ma velem. Szerencsére kiszállunk és bár ez azt jelenti, hogy fel kell vennem újra a napszemüveget és visszafordítani a sapit, nem bánom, mert a városi levegőben kitisztul kicsit a fejem. Tisztulna ha aztán a fák közé érve, Martin nem tenné fel azt a kérdés,t amit soha sem akarok hallani.
Földbe gyökereznek a lábaim és lehajtom a fejem. Nem nézek rá, nem akarok ránézni. Jobb is így, ha látnám, ahogy a nyakához nyúl, bajban lennék.
- Nem. – szalad ki a számon a szó, sokkal nyersebben, mint szeretném – Nem akarom – folytatom, némileg enyhülve, de még mindig elég rideg hangszínnel. Nagyon nyelek aztán még mindig nem nézve rá, megindulok – Keressünk neked egy vattacukrost – kérem és remélem, hogy nem akar bele menni ebbe a témába. Én nagyon nem szeretnék. Egy darabig még biztos a földet fogom bámulni, mert az igazság az, hogy nagyon csábító ajánlat volt ez a részéről. De én csak arra tudok gondolni, hogy este be kell néznem Kins&Kens üzletébe... Úgy látszik a tanítás izgalma, a várakozás, hogy újra lássam őt, elfeledtették velem, az étrendem egy fontos elemét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809689#post809689][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 21:48[/b][/url]

Van valami a velem szemben álló férfiban, ami úgy vonz, mint mágnes a vasat. Most is, ha csak egy pillanatra, de ahogy a szemeibe nézek, átfut a fejemen, hogy többet szeretném ezt a szempárt látni. S talán ha csak egy rövid másodpercre is, de a lelkébe pillantva az a benyomásom támad, hogy ő is hasonlóan érez. A szavak is hasonlót sejtetnek, a maga távolságtartó módján, de csak elmosolyodom rá, nem fejtem ki, hogy nekem elég a társasága. Azt pedig nem merem kérni, hogy legyen többet velem. Még nem.
Visszatolom a szemüveget a szemeimre, s tovább szemlélem a kiállítást. Már amennyire engedi, mert hamar rá kell döbbennem, neki nem annyira tetszik ez, mint nekem, és jelenleg a lelkesedésem sem elég ragadós. Épp csak arra jó, hogy egy-két történet erejéig felkeltsem az érdeklődését.
- Persze. Ha van rá lehetőséged, akkor mindenképp. De sajnos ez nem mindig ilyen egyszerű. – Persze megkereshetném a lányt. De vajon van-e értelme. Boldoggá tenné-e a tudat, hogy emlékszem rá? Engem boldogítana-e, ha most találkoznék vele. Kétlem. Talán az idő megszépítette az emlékét, és így a legjobb, hogy csak egy emlék, s nem több. Vannak más emberek is az életemben, akikkel pedig szimplán nem beszélhetek már. Ha meg is tenném, nekik nincs rólam emlékük... Marad az, hogy én emlékszem rájuk, meg arra, hogy milyen volt a múlt, hogy tudom milyen lehetett volna a jövő, ha más utakat szab nekünk a sors. De ezen nem kéne rágódnom, főleg nem Martin mellett.
- Tényleg, te milyen nyelveken beszélsz? – Svájcot említette, az pedig köztudottan többnyelvű ország, így egy percig sem volt kérdés, hogy ő maga is több nyelvet is beszél, de hogy melyikeket, azt még nem mesélte el. Apró információmorzsa, amit most felcsíphetek, és a puzzle közepére rakhatok, hogy majd köré rakva a többi darabkát, megkapjam a teljes képet.
A tanítás meg egy másik téma. Sok kétségem van, talán mert eredetileg nem tanárnak készültem. Mondhatni ez lett a D terv, amikor az előző három romba dőlt. Hiába olyasmi, ami tetszik és érdekel, hiába van benne rengeteg töri, és hiába teremtek könnyedén kapcsolatot másokkal, mégis más közeg. A kollégáim persze többnyire kedvesek, akik tudják, hogy mi vagyok, mind nagyon támogatóak és kedvesek – a felszínen legalábbis –, a diákok között pedig már könyvtároskodásom alatt is mentek a szóbeszédek. De úgy hiszem Martinnak van igaza. Nem ezen kell aggódnom. Ha megismernek úgyis tudják majd, hogy ha igaz a szóbeszéd, ha nem, nincs okuk tartani tőlem. Legalábbis ebben bízom.
- Igazad van – mondom újra, aztán mosolyra húzom a számat – mondjuk úgy, hogy örülök, hogy nem ülsz az osztályomban, mert nem lenne jó, ha meggyanúsítanának indokolatlan kivételezéssel – nevetem el magam. Pedig igazán nem vagyok vele sem kedvesebb, vagy másabb. Talán csak az a különbség, hogy ő sokkal jobban érdekel, mint a diákság. Mint férfi, mint ember, mint minden. Még mindig mágnesként vonz magához és ennek zavarnia kellene, mégsem zavar. Az sem, ahogy egy pillanatra nekem dől, a hirtelen fékező járműnek köszönhetően. Kifejezetten kellemes, ahogy az illata is, ami ha csak egy kicsit de elfeledteti a másik illatot, amitől jó-e vagy sem összefut a nyál a számban. Nagyokat nyelek, és próbálom kizárni a gondolatot a fejemből, de nem könnyű, amíg nem érünk ki a friss levegőre.
Sőt, ott sem az, mert mire túltenném magam rajta, Martin hozza fel újra a témát. Van valami rettentően csalogató az ajánlatában, de ez is megijeszt, hiszen én nem vagyok vérszomjas szörnyeteg, sosem voltam és most sem akarok azzá válni. A feltétezés is fáj, de nem akarok belemenni. Úgy magyarázom a dolgot, ahogy hangzik – segíteni akar, csak nem tudja hogy. De ahogy kifakad, amikor elutasítom az ajánlatát, az csak még inkább elszomorít. Nem, nem is ez a jó szó rá. Persze szomorú, de fel is idegesít. Hitetlenkedve nézek rá, miközben próbálom felfogni a szavait és annak súlyát. Szeretném a fejéhez vágni, hogy semmi köze ehhez, vagy hogy bánt, hogy ilyesmit feltételez. Az agyam egy hátsó szeglete viszont valami olyasmit sugall, hogy Martint a tény zavarja, hogy vele nem, míg mással esetleg... Beteg egy gondolat, amivel nem tudok hirtelen mit kezdeni.
Elfordul és nekem is el kell számolnom tízig – hála Merlinnek ez még megy – , hogy aztán a napszemüveget levéve, nagy sóhajjal menjek utána és álljak meg vele szemben.
- Martin, egy parkban vagyunk, ami hemzseg a mugliktól. Nem gondolom, hogy ez a megfelelő hely és idő erre – kezdek bele kissé remegve az idegességtől és a csalódottságtól, de viszonylag halkan és sokkal nyugodtabb hangszínt megütve, mint pár perce – Azért mondtam, mert azt reméltem számíthatok rád, hogy segítesz. De nem úgy. Hanem hogy eltereled a gondolataimat. – Igyekszem végig a szemeibe nézni, de még az árnyékban is beszűrődik pár bántó fénynyaláb, amik hunyorgásra kényszerítenek – Te a minisztériumban dolgozol. Tudnod kéne, hogy nem csinálhatok ilyesmit. Sosem engednének egy iskolába, ha... – az ajkaimba harapok és nem fejezem be a mondatot. Legyintek egyet, és ellépek mellőle. Megcsóválom a fejem. Lehet erre megy ki a játék. Talán nem is rám kíváncsi csak a minisztérium akar tesztelni. Felrakom újra  a napszemüvegem és a zsebembe nyúlok a telefonomért, helyette viszont a csomag ropi akad a kezembe. Meg is állok, és a zacskót kinyitva fordulok vissza Martinhoz, várva, hogy akkor most mi lesz. Közben pedig kihúzok három szál ropit és azokba harapok bele. Bizonytalanul ugyan, de Martin felé nyújtom a zacskót, némán kínálva őt, remélve, hogy túl tehetjük magunkat a földalattiban történteken.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809692#post809692][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 21:52[/b][/url]

Tudja. Látom rajta, hogy tudja, az arcára van írva. Nem faggatom róla, nem is fűzök többet hozzá. Egyre gondolunk, ha más formában is. Ugyanakkor nem hiszem, hogy erre kéne koncentrálnunk, amikor... amikor épp együtt lehetünk. Együtt. Fura ez így vele kapcsolatban, mégis akarom, hogy a szó többet jelentsen annál, hogy egymás mellett lépdelünk, hogy együtt vagyunk egy helyiségben. Mélyebb, szorosabb kapcsolatra, valamire ami meg merem kockáztatni túlmegy a barátin is. De bizonytalan vagyok és félek a csalódástól is. Mégis tudom, hogy belefogok vágni, mert ha meg sem próbálom, akkor esélytelen lenne, s csak még jobban őrlődnék.
A gondolataimból a hangja ránt ki, ahogy a népszerűségemet taglalja. Elmosolyodom, kedves de naiv feltételezés.
- A népszerűség nem jár együtt barátokkal. Persze akad egy-kettő. De a többség csak lehetőséget lát benne... Ideig-óráig, amíg hasznuk van belőle a közeledben vannak, aztán találnak mást – megvonom a vállam. Nem vártam sosem, hogy mindenki velem marad. Persze voltak akikben csalódtam. Többen is, de belegondolva ebben sincs semmi fura. Az furább, hogy nem tanulok ezekből az esetekből és újra meg újra ragaszkodni kezdek olyanokhoz, akikhez nem kéne. Hányszor fogadtam meg, hogy nem adom ki magam könnyen, hogy nem nyílok meg. Kicsit talán szeretnék olyan lenni, mint Martin. De nekem igényem van a társaságra és arra, hogy érezzem fontos vagyok. Ez az igény pedig erősebbnek tűnik minden alkalommal, mint a védekező mechanizmus, ami arra int, hogy legyek óvatosabb. Egy kis hang most is azt súgja, hogy ne éljem magam bele semmibe, de már rég elkésett.
- Az szép – mondom elismerően, ahogy felsorolja hány nyelvet beszél. Engem mondjuk egyik sem vonz ezek közül, bár a svéd az érdekesen hangzik. A horvátra gondolni sem merek, az olyan lehet mint a szerb és akkor biztos tele van kiejthetetlen szavakkal, amibe beleakad az ember nyelve. Mondjuk ha Martin ezen nyelvek valamelyikén akarna mesélni, valószínűleg pont olyan elmélyülten hallgatnám, mint most. Szeretem a hangját, amikor ilyen nyugodt, kár, hogy a nyugodtság pár perc alatt szertefoszlik és ott mar belém, ahol a legkevésbé várnám.
Tudom magamról, hogy nem tudok tisztán gondolkozni az idegesség miatt, de azt is tudom, hogy nincs semmi rossz abban, amit mondok, amit kérek. Nem értem, hogy miért lesz ilyen támadó, hogy miért kell így reagálnia.
- Oh bocs. Elfelejtettem, hogy te varázsló vagy. Nem is értem, miért – csattanok fel, amikor úgy érzem lehülyéz, mert nem gondoltam „más megoldásra” és ahogy közli, hogy „csak” elvesztettem a varázserőmet. Mintha ez olyan könnyű lenne. – Nem is akarom, hogy sajnálj, de egy kis empátiát azért vártam volna. Elég okos vagy, tudnod kéne a különbséget. – Elegem van, ez az egész nem vezet sehova. Azt sem értem, miért hiszi, hogy kihasználom... Melyik mondatom tette már megint ezt a gondolatot a fejébe? Egyszerűen fel nem foghatom, hogy lehet egy egyszerű segélykérést ennyire félreérteni. Összeszorítom a fogaimat, a körmeim a tenyerembe vájnak, ahogy öklöt formálok, próbálva visszatartani a kitörni készülő sírást. Annyira szép volt minden. Túl szép, hogy igaz legyen. Fut át a fejemen, s a kis hang, ami végig óvatosságra intett azt harsogja, hogy ő megmondta. Szart sem ér. Nem segít. Se most, se máskor. Miért nincs egy hang a fejemben, ami azt mondja, hogyan kell ilyenkor reagálni?
Eltolom a kezét, ami az igazolványát mutogatja, nem akarom látni. Nem erről van szó. Igazán fel sem fogom, amit mond. Csak a mondatai visszhangoznak a fejemben, az elfogadásról. Elfordulok és elindulok nem is tudom hova, aztán a ropira téved a kezem és ahogy tovább cikáznak a gondolatok a fejemben, megértek valamit, vagy legalábbis érteni vélem...
Felé nyújtom a ropit, és észre sem veszem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem vagyok biztos semmiben sem, de az utolsó mondatai reményt adnak, hogy mégis lehet ez több, és hogy ő tényleg ilyennek fogad el, minden plusszal és negatívummal együtt. Az pedig igazán több lenne, mint bármi, amiről álmodni mernék.
Figyelem a kezét,a hogy bátortalanul az arcom felé nyúl. Nem tudom mit akar, de ezúttal nem tolom azt el. Hagyom hogy letolja a szemüveget és tekintetemet az övébe fúrom. Fúrnám, de a fény miatt le kell hunynom a szemem egy pillanatra, hogy aztán ha hunyorogva is de elmerüljek az övéiben. A könnycsepp pedig annak rendje és módja szerint legurul arcomon. Még a ropit rágni is elfelejtem, úgy nézek vissza rá, s remélem ő is azt látja, amit én, hogy sajnálom. Nem vele van a baj, én nem állok még készen. Erre nem. Még nem. De felnyitotta a szemem és hálás vagyok.
- Köszönöm – súgom, ropival teli szájjal, ami sokat ront a helyzeten, de nem érdekel. Visszatolom a szemüveget, majd tovább rágom a ropikat s utánpótlásként még egyet  a számba tömök. Aztán a fejemmel intek arra, amerre eddig mentünk, hogy induljunk tovább. Ha vágytam is vérre, az elmúlt, nem úgy, mint vártam. De talán, talán hihetem, hogy valami jobbat kapok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809695#post809695][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 22:00[/b][/url]

Megforgatom a szemeimet, ahogy azt mondja mellébeszélek. Jó, talán egy kicsit, de szerintem érezhető, hogy tapasztalatból beszélek. De azt hiszem, neki nem elég, ha egy válasz csak sejthető, mohón faggat én pedig megadom magam. Nagyot sóhajtok, a szemem is lehunyom egy pillanatra, nem értve miért olyan fontos ez, de megadva neki az örömet, hogy válaszolok.
- Ah... Az voltam. – Ma már nem gondolom magam annak. A tanári karban messze nem én vagyok a legnépszerűbb, és nem is bánom. Bár furcsa is, de ezt egyáltalán nem negatív élményként élem meg. Jó hogy nem én vagyok minden diák figyelmének a központjában. Jó végre kicsit elvegyülni. Persze pletykák így is vannak rólam, de jóval kevesebb, mintha „népszerű” lennék.
A gondolataim aztán teljesen más irányba terelődnek. A nyelvek kapcsán érdeklődve hallgatom és elismerően pislogok felé, mert tényleg büszke lehet magára, hogy ennyi nyelven beszél. Épp csak nem hoznak túlságosan lázba az általa felsorolt nyelvek. Ettől viszont még nem tartom kevésbé jónak, épp ellenkezőleg, csodálom, hogy ilyen nyelveket megtanult. Lelkesedni azonban nem tudok különösebben miatta, így a téma hamar el is vetődik. Jön helyette más. Olyasmi, amiről sosem szerettem beszélni. Amire már tettem pár utalást korábban, hogy nem hiányozna, ha nem lenne, és nem a varázserőmre gondolok. Az hiányzik. Elfogadom – vagy legalábbis próbálom elfogadni – de a vér. A vér megijeszt. A gondolata is. Legalábbis az emberibb felemet. A damfír bennem vágyik rá, de nem ilyen formában, és nem ilyen körülmények között. Néha álmodom róla. Valakiről, akivel furcsán bensőséges viszonyban vagyok és akinél nem érzek bűntudatot. Ennek az álom figurának, nincs arca, nincs neve, csak az érzés van, a különleges mély kapcsolat, amiben nem kérdőjelezem meg a dolgokat, amiben nincs helyes és helytelen.
Martin viszont nem áll ilyen közel hozzám. Még. Talán egyszer igen, de egyelőre sem róla sem másról nem tudom elképzelni, hogy ilyen szintre kerüljünk. De jó lenne tévedni. Nagyon is jó lenne.
- Nem zavar, nem ezt mondtam. Ne forgasd ki a szavaimat – fakadok ki, egyre jobban elveszve, átadva magam a kétségbeesésnek. Eljutva arra a pontra, amikor a racionális gondolkodás kudarcba fullad. Utólag ezerszer megbánok majd mindent, de most csak azt érzem, hogy újra meg újra belém szúr, és annyi sebből vérzek, hogy nem tudok egyszerűen mit reagálni. Apró foszlányokat fogok fel csak a szavaiból. De olyan sok bennem a kétely, hogy nem igazán áll össze a kirakó. Biztos ő is hasonlóan van, és emiatt ért félre, emiatt értjük félre egymást.
- Ha bajom lenne, nem lennék itt veled, nem kérném, hogy segíts... – próbálom elmagyarázni, de nyilván nem jól csinálom – Hadd tudjam már jobban, mikor mire van szükségem – fogy el a türelmem, aztán végleg betelik a pohár – Sajnálom ha ettől gyengének látszom – jelentem ki halkan, és elfordulok. Nem érzem magam gyengének. Mindig is úgy gondoltam, hogy az tesz erőssé, hogy nem engedek pillanatnyi lángolásoknak, ha valaki ilyen ajánlatot tesz. Hogy vissza tudom utasítani, és elnyomni az állatias ösztönt. Ő meg gyengének titulál, mert nem harapok bele minden jött-mentbe. Tudom, hogy csak áltatom magam, hogy valahol gyávaság a részemről, de bánt, hogy így a képembe vágja.
Kell az a pár lépés távolság, a rövid csend, amiben a orkánként dúló gondolatok kicsit csillapodhatnak. A ropi evés is csak egy pótcselekvés, valami olyan, amire egy kicsit elfeledteti hogy komoly vitában vagyunk. Valami, ami ha csak egy másodpercre is de megtöri a jeget. Mert azt hiszem megtöri. Nekem legalábbis segít lecsillapodni és remélhetőleg jobban megérteni őt. Azt nem tudom ő megért-e de jó jelnek könyvelem el, hogy nem hagy magamra, hogy a ki nem mondott invitálásomra velem tart, és együtt haladunk a vattacukros sátor felé.
Amikor újra megszólal egy halvány mosolyra húzódik a szám sarka, és csak ekkor tudatosul, hogy még könnyes a szemem, így kelletlenül de megtörlöm az arcom. Közben pedig a kezét is megérzem a hátamon. Furcsa tőle ez, de annál megnyugtatóbb. Miért nem tudta ezt csinálni az elejétől fogva? Miért kellett a vita előbb? Miért?
- Sajtos sósat akarok – mondom még mindig halkan ahogy a perecet említi. Aztán megállok, mert egy dolog csak most tudatosul bennem igazán és nem hagy nyugodni. Ha tovább lépne elkapom a csuklóját, hogy megálljon és rám figyeljen csak aztán szólalok meg újra.
- Nem vagy kevés. De félek, hogy kárt tennék benned. – Nem tolom le a napszemüveget, csak egy kicsit előre döntöm a fejem, hogy átnézhessek a lencsék felett az ő szemeibe. A bizonytalanságom legnagyobb oka. Mi van, ha nem tudok leállni? Mi van, ha túl lépem a határait, ha túl messzire megyek? Nem akarok bele gondolni. Helyette újra a sátor felé fordulok és valamivel magabiztosabban, nyugodtabban indulok el. Kimondtam. Elismertem. Gyáva vagyok. Lehet örökre az is maradok. Zsebemben elsüllyesztem a ropit, közben átkozom magam, hogy mikor végre elengedtük a témát újra felhozom. Csak remélni merem, hogy nem hánytorgatja fel nekem újra, a hiányosságaimat, csak elraktározza az információt későbbre, mert most először úgy érzem, nekem is át kell értékelnem a dolgokat magamban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809699#post809699][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 22:03[/b][/url]

Félreértés. Félreért engem és ezért azt hiszi ezt várom tőle. A kis hang a fejemben meg befoghatja. Az a baj, hogy nem ismer eléggé, és nem az, hogy már túl sokat mondtam. Ha tudná mit gondolok, hogyan élem meg ezt a felét az életemnek, nem jutott volna eszébe ilyen ajánlatot tenni. De nem tudja, ahogy senki sem, és pont azt gondolja, amit bárki gondolna. Azt mondjuk én nem értem, hogy ez miért ilyen bántó számára, de valószínűleg én is félreértem őt, mert én sem ismerem eléggé. Ettől persze nem lesz könnyebb, s a vita hevében nem is látom át ezeket az összefüggéseket úgy, ahogy kéne. Újabb félreértések és értetlenkedések jönnek, mire belátjuk, hogy most nem jutunk egyről a kettőre, és ideiglenesen felhagyunk a szócsatával.
Lassan indulunk meg a vattacukros felé, és a séta közben ahogy a csendben emésztem a történteket, a biztató szavait, pár dolog új értelmet nyer. Ezért is állok meg és állítom meg őt, hogy megpróbáljam elmondani, még ha jelenleg cserben is hagynak a legmegfelelőbb szavak. A lényeget sikerül kimondani, és az ő „Ó”-ja, amit válaszként kapok arra enged következtetni, hogy most megértette, mi a bajom, miért nem akarom. Mi tart vissza. Lehet emiatt gyávának tart majd, de tudnia kell. Nem vele van bajom, saját magamtól tartok, hogy elszabadul bennem a vámpír és kárt okozok benne.
Mégis ahogy a szemébe nézek és ő visszapillant rám, abban van valami megnyugtató. Valami, amit sosem láttam még, és furcsa biztonság érzetet ad. Emellé még jön az, ahogy megfogja a kezem. Ha csak egy pillant is, sokkal többnek tűnik, és rengeteg erőt ad. Elmosolyodom, aztán megdöbbenek, ahogy megtöri a számomra idilli csendet.
- Tényleg? – kérdezek vissza, mert bár hinni akarok neki, s a tekintetében is valami hasonlót láttam, nem olyan embernek tűnt, aki ilyesmit ilyen könnyedén, ilyen hamar kijelent. Szóval még kételkedem, de valamivel oldottabb, vidámabb hangulatban lépdelek tovább.
Megvesszük neki a vattacukrot, nekem meg a perecet aztán egy padhoz sétálunk, hogy ott fogyasszuk el az új szerzeményeket. Azonban bármennyire is szeretném élvezni a sajtos-sós perecet, nem megy. A lábaim nyugtalanul kezdene rugózni fel-alá, miközben kattog az agyam. Hiányzik a fémes íz és egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből a piros nedűt. Egész biztos az is közrejátszik, hogy viszonylag sokat beszéltünk róla, ha nem is nevezte egyikünk sem nevén a dolgot.
Hirtelen felindulásból csípek egy kicsit Martin vattacukrából, hátha az édesség majd segít, de épp ellenkezőleg. El is fintorodom, miközben leerőszakolom a számban lévő olvadós-ragadós-édes anyagot a torkomon. Lehunyom a szemeimet, megrázom a fejem, aztán feladom. Haza kéne mennem most azonnal, meginni egy adagot és... A baj csak az, hogy innen nem tudok azonnal hazamenni. Órákba telik, hacsak nem hoppanálunk...
- Martin – szólalok meg bizonytalanul miközben lerakom a perecet magam mellé a padra és felé fordulok. Leveszem a napszemüvegem és a számat kezdem harapdálni. Hogy hozzam én most fel? Most beszéltem le róla. Magamat viszont már nem beszélem le... – Én... azt hiszem... izé... a perec... khm... mégsem... elég... – motyogom miközben próbálom lefogni a jobb lábam, ami tovább pattog fel-le. – Tudom, hogy ez most fura... de... ha... még áll az ajánlatod... én... – lesütöm a szemeimet, még a fejemet is lehajtom. Egy részem vadul tiltakozik, egy másik meg legszívesebben nem kérdezne semmit, csak rávetné magát. A szívem is sokkal hevesebben ver, hiába ülünk nyugodtan egy padon.
A jobb kezem ökölbe szorul a lábamon és végre sikerül leállítanom az ideges rángást. Bal kezemmel Martin kezéért nyúlok és ha engedi magamhoz húzom a csuklóját, s kezdem el cirógatni a vékony bőrt a hüvelykujjammal. Felpillantok rá újra a szemeibe nézve. Vegyes érzésekkel küzdve magamban. Egyfelől nagyon félek, hogy ártok neki, másfelől vágyom a vérre és izgató is a gondolat, hogy megharapjak valakit. Sosem gondoltam, hogy ide jutok, de pont annyira akarom, ha nem jobban, mint amennyire tartok tőle.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809701#post809701][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 22:08[/b][/url]

A szavai adnak némi erőt és bizonyosságot, még akkor is, ha valóban még eléggé idegenek vagyunk egymásnak. Legalábbis papíron. Mert hiába tudok róla vajmi keveset, sokkal közelebb érzem magamhoz, mint olyan embereket, akikkel esetlegesen napi szinten hosszabb időt töltök. Persze nyilván közre játszik az is, hogy más szándékunk van. Remélem. Hogy ő is...
- Nem vagy idegen – felelem ahelyett, hogy nem akarom, hogy idegen legyél. Végül is mindegy. Talán jobb is így. Így egyértelműbb, hogy többet várok a találkozásainktól, és ha ő mégsem így érez, akkor még megmondhatja. De az eddigiek alapján az a benyomásom, hogy Martin is csak óvatos, mint én. Még ha máshogy is csináljuk.
Szeretnék másra figyelni, de a perec nem elégíti ki a benne feltörő éhséget. Azon agyalok, miért jött ez most ennyire váratlanul rám. Általában előbb érzem és cselekszem is, mielőtt kényelmetlen helyzetbe jövök. Még ha ódzkodva is... De most... Kedvem lenne rákenni. Túlságosan  lekötötte a gondolataimat ahhoz, hogy az alapszükségleteimre figyeljek, hogy érzékeljem a testem rezdüléseit.
Most persze hirtelen fáradtnak érzem magam, s azt hiszem a korábbi kiakadásom is a fáradtságból, a vérhiányból adódott. Hiába felesleges ezt most elemeznem. A mellettem ülő, vattacukrot majszoló férfit nézve, összefut a nyál a számban. A tekintetem egy pillanatra a nyakára téved, de gyorsan elfordítom a fejem, próbálva megnyugodni. Végül azonban feladom a küzdelmet. Be kell látnom, hogy nem fog működni.
Kezembe veszem a kezét, és igyekszem feltenni a kérdést, a kérést. Nem csinálom jól. Tisztában vagyok vele. Kihallatszik a hangomból a bizonytalanság s ahogy a kezét fogom, megérzem a felgyorsuló szívverését is. Érzem, hogy remeg, hogy fél. Az agyam még figyelmeztet is, hogy ez rossz, és le kéne állnom, másfelől viszont feltüzel az érzés. Életemben először erősebb a vágy bennem a friss vérre, mint a józan eszem intései.
- Fáj... mintha megvágnád magad – felelem, de hangom valahogy közömbösnek hat, mintha nem érdekelne. Egyáltalán így van? Nem emlékszem. Kibírtam, sőt valamilyen őrült okból még élveztem is. De mindegy is. A második kérdése már aggasztóbb.
- Soha – vallom be mert nem akarom tévhitekben ringatni. Szerencsére előkerül a pálcája és végre hajt pár varázslatot, amik majd jótékonyan megóvnak minket a kíváncsi mugli szemektől. Arra hogy mi lesz legközelebb már nem is válaszolok. Feljebb tolom a ruhái ujját, közben az arcát figyelve, várva még egy apró megerősítésre. Lesiklik a tekintem a pálcára is és így az agyam racionálisabb fele is megnyugszik. Jó, ha elhatalmasodna rajtam az ösztön, még legalább le tud átkozni magáról. Remélhetőleg nem lesz rá szükség. A fejem egy távoli pontján még visszhangzanak a szavai, hogy erős vagyok, hogy hisz bennem, így amikor újra összetalálkozik a tekintetünk és furcsa mosolyra görbülnek az ajkai, döntök.
Közelebb hajolok a feltűrt ruha alatt csupasszá vált bőrhöz. Megszagolom, majd egy puszit adok oda ahol az erek átsejlenek a fehérségen. Aztán lehunyom a szemeimet és kinyitom a számat. Szemfogaim megnyúlnak, ahogy átadom magamnak az ösztönnek és a kezét közelebb húzva megharapom. Már ez is leírhatatlanul jó érzés, hát mikor még a fogaim által felsértett bőr alól kiserken a vére. Nem tudom eldönteni, hogy az illat vagy az íz-e az, ami jobban bódít, de nem is számít. A gondolatok megszűnnek a fejemben. Szívni kezdem az éltető nedűt, nagyokat nyelve. Talán még nyammogó hangokat is hallatok, fogalmam sincs, mintha megszűnne a külvilág. Esküdni mernék, hogy sosem kóstoltam finomabb italt. Aztán beturakszik a fejembe egy arc. Martin arca. S rájövök, hogy le kell állnom. Fogalmam sincs, hogy mennyi vért szívtam, de részegítő érzés. Mintegy ráeszmélve a világra hirtelen nyitom ki a szemem, realizálva, hogy még mindig Martin kezéből szívom a vért, majd egy utolsó korty után, erőlködve ugyan, de sikerül elszakítanom a számat tőle. Aztán a sebet meglátva, elszörnyedek, és újabb puszit hintek rá. Majd leengedem a kezét az ölembe. A valóság csúnyán csap arcul, nem bírok ránézni. Helyette a másik irányba fordítom az arcom. Még megnyalom az ajkaimat lenyalva az utolsó csepp vért is, aztán összeszorítom a szemeimet. Nem hiszem el, hogy megtettem. Vajon most mennyire utált meg?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809703#post809703][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 22:11[/b][/url]

Elrántja a kezét, ami nem lep meg. Normális emberi reakciónak tűnik, és teljesen jogos is. Azt már nem tudom, hogy a rajtam eluralkodó érzés, annyiban hagyná-e a dolgot. Azonban nem kell ezen gondolkodnom, mert végül csak visszanyújtja a karját és szavakkal is megerősíti, hogy megtehetem.
Nem tudom mit csinálok, hiába olvastam sokat a témában, erről nem írnak. Talán csak egy-két forrásban de nagyon sablonosan, így az ösztöneimre bízom magam. Szükségét érzem, hogy először egy apró puszival hálát adjak neki, amiért megengedi, hogy ezt tegyem. Aztán már csak a vére bódító illatára tudok koncentrálni. A fülemben dübörög a szívverése. Az övé, abban biztos vagyok. Az enyém az izgalomtól elfelejti, hogyan működjön.
Könnyebben történik minden mint várnám. Még érzem, hogy közelebb csúszik hozzám és ettől még jobban felbátorodom. A belőle áradó melegség semmilyen korábbi élményemhez nem hasonlítható. A vér amihez én rendszeresen hozzájutok a közelébe sem ér ennek. Mohó leszek és csak akkor kapcsolok, amikor már érezhetően gyengébbé válik. Nem akarom elengedni, de szerencsére megteszem. A szemeimet összeszorítva fordulok el tőle. Nem merek ránézni, nem merek szembenézni a tényleg, hogy tényleg ezt tettem. Mi ütött belém? Miért nem bírtam ki? Egyáltalán hogy történhetett ez meg? A legjobban még is az zavar, hogy megtenném újra. Akarom. Ez a hirtelen jött kettősség pedig felőröl.
A hangja ránt vissza a valóságba és emlékeztet rá, hogy ő már segített rajtam, én meg pont most hagyom őt cserben. Mert fáradtnak hangzik, mintha kicsit lassabb is lenne. S mégis még miattam aggódik. Hogy teheti? Hogy lehet ilyen? Megnyalom még egyszer a számat és a kezemmel is megtörlöm az arcom, bár ha maszatos lettem volna, az mostanra biztosan megszáradt. Kéne egy tükör. Bár nem éreztem lecsurogni egy cseppet sem, az ajkaimon pedig már csak az emlékét érzem az előbbieknek, de nem tapad rájuk vér.
- Nincs semmi baj – suttogom halkan, inkább csak, hogy őt nyugtassam, mert magammal még nem tudok elszámolni. – Sokkal jobban vagyok – ami a véréhségem illeti. Végre összeszedem magam és felé fordulok. – Te hogy vagy? – kérdezem ahogy a szemeibe nézek. Sápadtabb és ez megijeszt, így rögtön el is kapom a pillantásom. Tekintetem a kezére esik, ami az ölében pihen. Mikor engedtem el? Mikor vette el? Nem emlékszem, most mégis óvatosan nyúlok oda, mintha nem én lettem volna, aki elcsúfította a bőrét. Gyengéden fogom meg, enyhén szörnyülködve a látványon. Nyelek egy nagyot, és csak azzal nyugtatom magam, hogy már nem vérzik. De nem tudom nem kéne-e neki egy mugliféle vérpótlás vagy mi.
- Sajnálom. Én... – én mi? nem akartam? Mit akarok megmagyarázni ezen? – Sajnálom – ismétlem meg újra, aztán ismét az ajkaimhoz húzom a kezét és újabb apró puszikkal hintem be a sebeket. Azonban be kell látnom, hogy ennél jobban nem fogom tudni begyógyítani. Nem tudok varázsolni és nem vagyok rendes vámpír, akinek a harapása pillanatok alatt elmúlik. Elengedem hát a kezét, aztán én csúszok közelebb hozzá és nem foglalkozva semmilyen korábbi feltartásával magamhoz ölelem. A fejét a mellkasomra húzom, hadd hallja, hogy ver most a szívem, közben meg reménykedem, hogy a varázsló szervezete gyorsabban regenerálódik, mint egy átlag mugli. Mert azt látom, hogy ez több volt, mint kellett volna.
- Inni nem vettél véletlenül? – kérdezem, mert hirtelen még eszembe jut, hogy véradás után folyadékot kell inni. Neki. Nekem nem. Én ittam eleget. Nem merem magára hagyni, de azt sem akarom, hogy rosszabbul legyen. Merlinre, miért nem tanultam gyógyítónak? Ja tudom... mert amúgy, sosem bírtam a vér látványát. Valószínűleg én vagyok a világ legelcseszettebb félvámpírja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809705#post809705][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 22:14[/b][/url]

Hiába érzem magam jobban, most hogy kielégítettem a szükségleteimet, a bűntudatom egyre csak nő, ahogy realizálom mennyire legyengült. Alapból sem az az erős testalkat de ahogy magamhoz ölelem csak még biztosabb leszek benne, hogy túl mohó voltam és talán nagyobb kárt tettem benne, mint kellett volna. Nem tudom, hogy jött ide, de félek, hogy hoppanálni nem fog tudni, hogy nekem kell őt hazatámogatni. Persze azzal sincs baj, egyáltalán nem bánnám, de ijesztő, hogy ez a következménye annak, amit tettem.
- Nem hiszem, hogy így akartad – felelem kicsit morcogva, mert ha akarta akkor sem gondolt bele a következményekbe, pedig ha megtette volna, lehet nem megy bele. Ez a különbség közte, meg köztem. Én tudtam, mi lehet a vége a dolognak, ezért is mondtam nemet először, de aztán eluralkodott rajtam az éhség, és nem tudtam ellenállni a felajánlott lehetőségnek. – Mohó voltam – mondom ki végül, ami bánt, s közben beharapom a számat. – Finom vagy – toldom hozzá, mintha ez megmagyarázná, bár nem tudom, hogy őt mennyire nyugtatja meg a tény, hogy így vélekedem. Ugyanakkor felesleges lenne hazudnom. Élveztem és ha nem lenne a bűntudat gondolkodás nélkül tenném meg újra. Helyette mélyen beszívom az illatát, most hogy ilyen közel van, és keveredik az őt jellegzetesen körbe ölelő aroma a vére szagával, hevesebben kezd verni a szívem. Nem kéne így legyen. Nem kéne. Nagyot nyelek. Ha nem lenne gyenge nem hagyná, hogy öleljem, de önző vagyok és kiélvezem minden pillanatát.
Automatikusan kezdem el simogatni a karját, amit megharaptam. Ez is egyfajta ösztön, bár ez nem a fajtámból fakad, ez az én ragaszkodós bújós, emberi felem egy tudatalatti megnyilvánulása. Mindegy meddig, ha csak ideig óráig tart, egy kicsit is azt érezni, hogy fontos vagyok, hogy szeret. Egy részem szeretné, ha ez a pillanat örökké tartana, még akkor is ha tisztában vagyok vele, hogy ez nem valódi. Csak a körülmények teszik ilyenné.
- Maradok – ameddig csak szeretnéd. Kérnie sem kéne, természetes. Persze előbb utóbb el kell indulnunk, mert neki enni-inni kell, hogy legalább egy kicsit visszanyerje az erejét. Aztán ágyba kéne dugni, hogy kialudja magát, hogy a szervezete ki tudja pihenni a történteket.
- Le kellett volna átkoznod magadról, mielőtt szédülni kezdesz – magyarázom halkan, mert bár ő a kómás szót használta, biztos vagyok benne, hogy szédült is. Annak kellett lennie az első intő jelnek, hogy ez túl sok. Nekem pedig – ha nem is mentség – nincs elég tapasztalatom, nem is igazán koncentráltam rá. Most meg már a legközelebb jár az eszemben, és ez is ijesztő, hiszen  a mai alkalom a tökéletes bizonyíték rá, hogy ennek nem szabad megtörténnie, mert nincs megfelelő önkontrollom. De közben meg.... akarom. Meg akarom tanulni. Új ez az érzés, ijesztő, de jó is egyszerre. Megcsóválom a fejem, és sóhajtok egy nagyot.
- Hogy jöttél ide? – kérdezem meg végül, mert a történtek után felelősséggel tartozom érte és ha holnapra utálni is fog, hogy ezt tettem vele, nem akarom tovább rontani a helyzetet. Na meg, tényleg ki akarom élvezni ezt az alkalmat, hogy a lehető legtovább maradjak, büntetlenül a közelében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809707#post809707][b]Choi Min Jong - 2020.05.26. 22:18[/b][/url]

Ellentmondásos az egész. Ha nem kapok észbe, vagy tudom is én mi történt, akár meg is ölhettem volna, most még is bújik hozzám és maradásra kér. Engem meg mardos a bűntudat és maradok, mert ez a legkevesebb, amit tehetek. Vigyázni akarok rá, és meggyőzni, hogy többet ne menjen bele ilyesmibe. Nem érek ennyit. Főleg akkor nem, ha idegennek vél, bár ezek után hiába nem ismerem túl jól, nem tudok rá idegenként tekinteni. Van valami furcsán intim az egészben, és biztosan tudom, hogy erre az élményre életem végéig emlékezni fogok, akkor is, ha többet nem akar majd látni.
Addig viszont kiélvezem egy kicsit, a gyengeségét és megpróbálom vele elfeledtetni, hogy mit tettem. Persze nem fogja elfelejteni, valószínűleg még pár napig látszódni fog a nyoma annak, hogy megharaptam, és talán fáradtabb is lesz. Vért adni sem lehet csak valami három havonta, és szerintem átléptem az egészséges mennyiséget. Francba.
- Tényleg az volt. – A fejemben egy kis hang hozzá teszi, hogy az utolsó is, de szinte rögtön elhessegetem a gondolatot. Akarok még ilyet és ez rossz, de akkor is akarom. Azt viszont eldöntöm, hogy nem fogok elvadulni, úton-útfélen bárkit megharapni. Csak is valaki olyat, aki közel áll hozzám, akiben megbízom és aki túlságosan is fontos. Mert akkor talán könnyebben tudom magam kontrollálni. A kérdésére el kell gondolkodnom, de természetesen fogalmam sincs.
- Öhm.... régen? – A hangom bizonytalanul cseng, érezhető belőle, hogy fogalmam sincs, de sajnos igaz. Számon kéne tartanom, de ez nem olyasmi, amire emlékeztetőt raknék a telefonomba vagy bárhova. Szecska amúgy ügyes patkány és a maga módján jelez is. Egy ideje már rohangált a konyhában a szekrényhez, amiben a vért tartom, de nem foglalkoztam vele. Az én hibám. De túl izgatott voltam, más dolgok kötöttek le, és ha valamit, ezt még nem tanultam meg az évek folyamán. Nem hanyagolhatom el, mégis ha van bármiféle indokom, akkor nem teszem.
Hagyom hogy pihenjen, azt sem bánnám, ha egész éjjel itt ülnénk, bár valószínűleg hűvös lenne. Azt pedig nem élvezném, akkor sem ha mellettem lenne. Nem hiszem, hogy melegen tartana a legyengült szervezetével. Nagyokat sóhajtok, hogy a fel-felgyorsuló szívverésemet regulázzam.
- Nem mindegy – jelentem ki szigorúan, hiszen sokkal rosszabbul is végződhetett volna a dolog – de ezt majd máskor beszéljük meg – enyhülök meg, mert nem akarom veszekedéssel vagy hosszú eszmefuttatásokkal tovább fárasztani. Na meg ezzel egy újabb találkozó lehetőségét is meglebegtetem, még ha kicsinek is tartom rá az esélyt, hogy a közelembe jön ezek után.
Akárhogy is, de aggódom miatta és amiatt, hogy ez milyen hatással lesz az épp csak kezdődő... kapcsolatunkra. Legyen az baráti, vagy bármi más. Nekem már késő, már ragaszkodom hozzá, már akarom, hogy az életem része legyen. Persze nem fogom feltartani, ha ő másképp érez, de azért reménykedem. Mint mindig. Szentimentális vagyok. Naiv. És a jelzők listája még folytatódhatna, de nem frusztrálom magam. Martinra fókuszálok a saját gondolataim helyett.
- Akkor jó – a hopp-hálózatig mehetünk együtt. Sőt még Bogolyfalváig is. Bár én nem rajongok a rendszerért, a vonatnál gyorsabb és jelenleg ez is fontos tényező. Ahogy mozgolódni kezd és elhúzódik én is felállok a padról, kinyújtóztatva a tagjaimat. Figyelem, ahogy feloldja a bűbájokat, majd segítek neki is felállni, hogyha megszédülne ne essen el. Felajánlom, hogy karoljon belém, mert az arca sápadtsága még mindig ijesztő. Visszaveszem a napszemüvegemet és a baseball sapkát is úgy fordítom, hogy védje a szemeimet, hogyha kiérünk az árnyékból ne zavarjon az esetleges fény.
Minden rezdülését figyelve lépkedek mellette, készen arra, hogy felkapjam és cipeljem, ha kell. Ahogy elképzelem a helyzetet és hogy mit reagálna rá, mosolyra húzódik a szám. Komikus lenne. Utálná, én meg rettentően élvezném. Azt is, hogy újra közel lenne hozzám, de azt is hogy bosszankodik miatta. De nem álmodozom túl sokat a dolgon, mert figyelnem kell rá, hogy tényleg rendben van-e. Szerencsére a perec és a víz megteszik a hatásukat és az arcába is visszatér némileg a szín.
- Nem terveztem beszélni róla – nyugtatom meg, de persze benne van a pakliba, hogyha ellenőriznek akkor kiderülhet. De magamtól nem fogom. Egyrészt, nem nagyon van kinek. Másrészt nem vagyok büszke rá, hogy eldicsekedjek. Pont ellenkezőleg, szégyellem, hogy legyőzött ez a vágy és hogy majdnem... nem is merek belegondolni. Szóval nem fogok róla mesélni, ez egész biztos.
- Veled? – mosolygok rá, de rájövök, hogy ez félreérthető. Bár én arra gondolok, hogy hopp-hálózattal, mert az lenne a legbiztonságosabb és legalább tudnám, hogy hazaér egyben. – Mármint,... elkísérlek, ha hagyod... – kérdőn pillantok rá, hogy mit gondol az ajánlatomról. Valószínűleg ha visszautasít is figyelni fogom a távolból. Viszont nem én lennék, ha nem reménykednék, hogy belemegy. – Hívhatnál egy taxit. Fizetem – javaslom, mert nem tudom, hogy fel akarok-e újra szállni a metróra, és őt sem engedném hoppanálni ebben a helyzetben. A taxihoz pedig csak a parkból kell kisétálnunk. Neki is pihentetőbb lenne, ráadásul kényelmes is.