[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=608173#post608173][b]Somoskői Lilla - 2016.07.11. 22:21[/b][/url]

Boldogan jövök le a színpadról, és szinte teljes eufóriában hallgatom végig az edző szavait, amelyeket utána hozzám intéz. Csak egy finom érintés a vállamon, ennyi a dicséret, a több mind kemény kritika és tanács a jövőre nézve, de én így is tudom, hogy amit lehetett, azt kihoztam magamból. Régen megtanultam már, hogy itt sosem fogok olyat hallani, hogy tökéletes voltam, bármennyire is szeretném. Mindig van hova javulni. Ám azt is tudom, hogy a most elhangzott javítandó dolgok mennyisége nevetségesen kevésnek hangzik, vagyis alapvetően elégedettek velem, ez pedig számomra bőven elég, Ezt azt jelenti, hogy van folytatás, van jövő.
Húzom az időt az öltözőben, amíg csak lehet. Isteni a sikeres előadás élménye, isteni még a többi táncos irigykedő pillantása is, de az őszinte gratulációk is mámorítóak. Még azt is jólesik hallani, kinek mi fáj és hol, vagy hogy mire kellene jobban nyújtani, esetleg melyik lépést utálja továbbra is az illető. Érzem a megkönnyebbülést mindenkiben, a boldogságot, az elégedetlenséggel vegyes, ám összességében mégis elégedett érzelmeket. Nincsen kedvem kilépni belőle. Nincs kedvem a családomhoz, nincs kedvem a kinti friss levegőhöz, amely kimossa az agyamból a parfüm és az izzadságszag keverékének az illatát.
De aztán mégis muszáj, én pedig magamra húzom a meleg pulóverem, hogy az esti hideg az izzadsággal párosulva ne betegítsen meg rögtön. Ha jól tudom, haza egyébként is hoppanálni fogunk, bár tény ami tény, gyalog sem lenne túl messze. Eljött az egész család, Teó kivételével, aki továbbra is külföldön van, de megesketett, hogy küldök majd neki képet az előadásról.
A családom körében lépek ki az épületből, a kezemben egy csokor Liliomot szorongatva, mikor meglátom Ákos alakját. Egyáltalán nem is áll messze. Egy pillanatig hitetlenül meredek bele a félhomályba, még egy kis mosoly is kiül az arcomra. Aztán felötlik, hogyan váltunk el a legutóbb, és a mosoly el is tűnik az arcomról. Nyugalmat erőltetek magamra. Intézek pár szót anyához, gyorsan szólva, hogy nyugodtan menjenek előre, amíg én még odaköszönök valakinek, aztán sietősen megindulok a fiú felé. A virágokat apa kezébe nyomtam, így szabadak a kezeim, úgyhogy össze tudom őket fonni magam előtt, mielőtt odalépek a fiúhoz.
- Szia - köszönök egyszerűen, majd csak nézek rá. Egy pillanatra megakad a tekintetem a rózsán amit a kezében fog, aztán kicsit zavarodottan belenézek a fiú szemeibe. Várok, most ő jön. Mondja csak, amit szeretne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=608284#post608284][b]Somoskői Lilla - 2016.07.12. 20:53[/b][/url]

Nagyon sokat jelent nekem, hogy itt van. Pontosan ez az ijesztő az egészben. Egyrészt ijesztő számomra, hogy mennyire megkönnyebbültem attól, hogy itt látom, másrészt pedig még annál is ijesztőbb, hogy tudom, hogy ő ezt jól tudja. Ha eddig nem tudta volna, most úgyis ott van az arcomon. De azt is tudom, hogy eddig nem tűnt úgy soha, mintha bármennyire is érdekelné, számomra mi fontos. Miért a hirtelen váltás? Egy kicsit furcsán érzem magam, talán egy röpke pillanatra még meg is szédülök, de ezt egyszerűen betudom annak, hogy már az előadás előtt volt jó pár órával, hogy utóljára ettem.
Kiveszem a kezéből a virágot, és elgondolkodva nézegetem a fejét, miközben a másik kezem ujjait finoman végigfuttatom a szárán, de csak annyira, hogy ne szúrja meg a kezemet az egy-két ottfelejtett tövis.
Magamban kissé hitetlenül felnevetek a mondatát meghallva, és nem nézek rá, miközben beszél. Csak kicsivel utána pillantok fel, addigra már sokkal kevésbé összezavarodott arccal, sőt. Úgy nézek ki, mint aki rájött valamire. Igazából csak egy kis eltökéltség.
- Köszönöm - mondom, miközben pillantásommal megkeresem az övét, aztán odahajolok hozzá, és nyomok egy puszit az arcára. Hiszen virágot adott, ez már csak így illik. A mozdulat rövid és gyors, aztán már újra vele szemben állok, mert nem szeretném, hogyha a családi vacsoránk kínos kérdésekkel, vagy még annál is kínosabb csendben zajlana. Bár nem látom, mégis biztos vagyok benne, hogy legalább az egyik testvérem rajtunk tartja a szemét, bár az  a valószínűbb, hogy mindketten ezt teszik. Anyáékból kinézem a diszkréciót, Olivérből és Alízból azonban még véletlenül sem.
Legszívesebben a nyakába ugranék örömömben. Amiért jól sikerült az előadás, amiért itt van, amiért végigülte az egészet, amiért az iménti mondat elhangzott, még akkor is, ha nem volt a fele sem igaz. Helyette inkább csak toporgok magamban, kicsit dobolok az egyik lábammal, és nem találok megfelelő szavakat, így inkább nem szólalok meg, csak pótcselekvésként visszanézek anyuékra, bár még szerencsére nem távolodtak el nagyon. Tudom, hogy nemsokára el kell indulnom utánuk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=608314#post608314][b]Somoskői Lilla - 2016.07.12. 23:02[/b][/url]

Olyan, mintha minden sokszorosan történne meg. Biztosan a felvillanyozottságom az oka, de sokkal erőteljesebben hat rám minden, így Ákos közeledése is. Az érintése megborzongat, és pillanatokra teljesen megfeledkezem a pillantásokról amelyeket egyébként a hátamon érzek. Ő azonban nem, így elégedetlenül konstatálom, hogy csak egy mosolyt kapok tőle. Picit elmosolyodom én is a kommentjére, majd megvonom a vállam, mintha mindegy lenne.
- Arra egy darabig még nem kerül sor. Sok előnye van a bentlakásos iskolának - nevetek fel végül, miután befejeztem a mondatomat. Valóban elég üdvös, hogyha az embernek nincsenek a sarkában a szülei. Így is elég, hogy a testvéreim ilyen hatalmas számban gyarapítják az iskola tanulóinak számát, így aztán sosem lehetek teljesen óvatlan. Bár velük könnyebb tárgyalni ezekről a dolgokról, ezt a megállapítást azért megérdemlik. Azt pedig kötve hiszem, hogy az elkövetkezendő nagyon hosszú időben, Ákos ennél bármivel közelebb kerülne a szüleimhez. Ahhoz nagyon meglepő fordulatot kellene vennie a dolgoknak, erre pedig egyáltalán nem számítok.
Az esküvő szó megemlítésére egy dobbanást kihagy a szívem. Na nem mintha éppen most kérte volna meg a kezem, egyszerűen csak annyira ledöbbenek, hogy szinte még lélegezni is elfelejtek egy pillanatra. Egyszerűen rémesen furán hangzik az ő szájából ez a kijelentés, még akkor is, ha amúgy teljesen egyértelműen vicc. Sosem gondoltam volna, hogy a saját kontextusunkban valaha hallani fogom az esküvő szót a szájából. Éppen csak pár pillanatig tart a döbbenetem, utána rögtön felnevetek. Kicsit közelebb hajolok, mintha nagyon bizalmas információt közölnék éppen vele, amit csak neki szabad tudnia.
- Hát... Talán el tudom intézni... Majd leüzenek, hogy nézzék el neked - felelem nagyvonalúan, mintha valóban képes lennék megtenni neki ezt a szívességet. Az állítása egyébként főleg azért vicces, mert egyelőre tudtommal semmi olyat nem csináltunk, ami ne lenne még bibliai szempontból is kifogásolhatatlan. Nem szeretnék túl sokat gondolni a dolog mögé, de kifejezetten fúrja az oldalamat, hogy ezt vajon pontosan hogyan gondolhatta. Merszem viszont nincsen, hogy rákérdezzek.
A következő mondatára kicsit megcsóválom a fejem, de közben már vigyorgok, Hihetetlen, komolyan úgy viselkedik, mint egy ovis.
- Meg fogod kapni, legközelebb. Ígérem. De most nem lehet... Lassan vissza kell mennem - bökök a fejemmel a családom felé, akik egyelőre még lefoglalják magukat egy kis cseverészéssel, de gyakran felénk pillantanak, és tudom, hogy egyre türelmetlenebbek. Minden egyes perccel nő a kellemetlen kérdésekre való esély, és nagyon érzem, hogy el kellene indulnom. A lábam azonban egyelőre még véletlenül sem mozdulna meg, még nem megy. Még egy picit nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=608486#post608486][b]Somoskői Lilla - 2016.07.13. 22:44[/b][/url]

Nem válaszolok semmit arra amit mond, mert nem igazán értem, miért mondja. Mármint persze, megvan a dolog hátránya is, de abból a szempontból, amiről eddig beszéltünk, nem sok relevanciája van a dolognak. Mindenesetre bólintok egyet, hiszen az állítása ettől függetlenül persze igaz.
- Ó, tudom - felelem könnyedén, majd felnevetek. Jól érzem magamat, ezért kezdtem el valószínűleg viccelődni is. Látom, hogy Ákos csak félig-meddig tűnik vevőnek a dologra, engem ez azonban egyáltalán nem izgat. Ő sem gyakran törődött vele eddig, hogy én mire vagyok vevő. Ezzel még csak nem is ártok neki, nem úgy ő, aki hányszor megtette már. De nem azért állok itt, hogy azon agyaljak, hogyan ártott nekem korábban. Most éppen nem bánt. Most éppen jó vele.
- Értem. Hát talán legközelebb kicsit kevésbé leszek rohanásban - mondom egy halovány mosollyal, hiszen ez szinte biztos. Rám azért annyira nem jellemző, hogy folyton szaladnék valahova, bár késni néha szoktam.
Meglep, hogy ennyire könnyedén mondja ki, hogy menjek csak nyugodtan, de igazából talán pont erre van szükségem. Magamtól úgyis nehezen menne, ez legalább ad egy löketet, hogy végre tényleg megmozduljak és elinduljak. Egy pillanatig még nézek rá, mintha lenne rá esély, hogy meggondolja magát, de aztán bólintok.
- Igen, megyek. Köszönöm, hogy eljöttél! - nézek rá kicsit szégyellősen, és legszívesebben adnék neki egy búcsúcsókot, de nem akaródzik összeszedni magam hozzá. Tudom, hogy ennek most nincs itt az ideje, és a hely sem éppen megfelelő.
- Szia! - intek felé, miközben már fordulok meg, hogy elinduljak a másik irányba. Mikor elindulok anyuék mellett, még visszanézek rá, nézem a távolodó alakját. Tulajdonképpen nem is tudom, mikor fogom legközelebb látni őt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=608510#post608510][b]Somoskői Lilla - 2016.07.13. 23:55[/b][/url]

Megtörténik néha, hogy az ember tökéletesen tudja, hogyan folytatna egy adott pillanatot. Tudja, mert korábban már álmodozott róla, vagy tudja, mert egy ideális világban valami olyasmi illene oda, amit titkon ő maga is nagyon szeretne. Az ilyen helyzetekben végül szinte soha nem történik semmi. A csoda nem jön el, az áttörés nem történik meg, az ember pedig hatalmas hiányérzettel a mellkasában távozik, azon nevetve, vajon mit gondolt... Miért gondolta, hogy kivételesen ez most más lesz? Erre szokták azt mondani, hogy ez nem Hollywood.
És így vagyok ezzel én is, amikor sarkon fordulok, hogy elinduljak. Tudom mit szeretnék csinálni, de nem csinálom, és tudom mit szeretnék tőle, hogy tegyen, de lemondok róla már abban a pillanatban, hogy egyáltalán elkezdenék reménykedni.
Aztán Ákos valahogy észbekap, és befejezi a pillanatot úgy, ahogyan minden ilyen pillanatot be kellene fejezni, úgy, ahogyan az mindenkit boldoggá tesz. Nem igazán történt még velem ilyen soha, hogy ne hiányérzettel kellett volna távoznom egy ilyen helyzetből.
Egy pillanatig sem hezitálok amikor megfogja a kezemet, hagyom magam, sőt, szinte magamtól esek vissza a karjaiba. Legalább olyan szenvedélyesen csókolom, mint ő engem, és nem is értem, honnan jön ez a hirtelen indulat, de szinte mindenemet megborzongatja. És nem csak amit csinálunk, hanem a tény, hogy megtesszük, hogy rájött mit szeretnék, hogy ugyanazt szeretné, amit én is... Több adrenalin szalad végig rajtam, mint bármikor az előadás során.
Átkarolom, úgy húzom közelebb magamhoz, kezemmel a haját simogatom, a másikat pedig oldalról a nyakára teszem.
A vigyorára én is elmosolyodom, és próbálok küzdeni magammal, hogy ne látszódjon az arcomon, mennyire meg vagyok elégedve.
- Jól gondoltad - mondom végül, a beszédtémához érkezve pedig csak megcsóválom a fejem. A legkevésbé sem érdekel. Tökéletesen tudjuk mind a ketten, hogy ezt most az egész családom végignézte, de ez... Ez teljesen mindegy.
- Jó éjt! - köszönök el most már tényleg, és miután hátat fordítottam neki, egy letörhetetlen mosoly virít az arcomon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=723828#post723828][b]Somoskői Lilla - 2018.05.23. 20:50[/b][/url]

Komótosan keresgélek a szekrényemben, de kezdek egyre türelmetlenebb lenni. Nincs meg az a rohadt nadrág... Egész délután azon gondolkodtam, hova tehettem el ennyire. Önmagunkhoz képest egészen rég volt már (majdnem két hete), hogy nem aludtunk együtt Álmossal, így aztán a pizsamanadrágomra nem volt szükségem egy ideje. Elástam, mert általában nem hordok ilyesmit, csak ha Ő is velem van - olyankor kínosan ügyelek rá, hogy ne közvetítsek félreérthető üzenetet, mert lehet hogy az egy szál bugyi amiben egyébként aludni szoktam, ezt megtenné. Szinte már-már vicces, hogy mennyire szemérmesnek bizonyulok ebben a kérdésben, holott könyörgöm, táncos vagyok, a szégyenlősség aztán messze nem tartozik az alap személyiségvonásaim közé, a kapcsolatunk pedig mérföldekkel túlmegy azon a határon, amit az emberek általában "intimnek" neveznek. Akkor meg mégis miért? Talán éppen ezért, azért mert annyi szempontból közel kerültünk egymáshoz, hogy mégis kell hogy maradjon valami. Vagy azért, mert ilyen közelség mellett, ennyi idő után igenis körülményes megtartani azt a bizonyos határt, amit olyan nehéz (neki pedig velem ellentétben annyira felháborítóan könnyűnek tűnik). Nem próbálkoztam vele egyébként mindig ennyire. Egy ideig feszegettem a kettőnk között húzódó vékony vonalat, éppen csak alig észrevehetően, de szinte lepattant róla minden puhatolózásom, így aztán levontam a konzekvenciát. Úgyhogy bárhogy is legyen, de a nadrágnak _meg_kell_lennie. Kezdek ideges lenni. Hogy addig is csináljak valamit, előveszem a szekrényből a plusz ágyneműt, amit neki szoktam félretenni, feldobom az ágyra és kicsit kisimítom az ujjaimmal a takarót, ami még mindig tele van az illatával. Az ágyam szép nagy, akár úgy is elférünk rajta, hogy tudomást sem veszünk egymásról, de ilyen persze nem szokott történni, mert az álmainkban úgyis együtt vagyunk - és ezt szó szerint értem, nem szappanopera-klisé-szerűen.
A nadrágot negyed órával később találom meg, a párnám alatt. Az volt a baj, hogy végig azt hittem, hogy eltettem, holott nem. Egy beletörődő sóhajjal nézek végig a kezemben tartott világoskék és szürke kockás, salátára gyűrődött anyagra, amit a botrányos kinézete ellenére hamarosan fel kell vennem. De hol van már Álmos? Lassan be kellene már toppannia, alvásidő van, lövik a pizsit. Még ezt a rondát is, bizony.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=723833#post723833][b]Somoskői Lilla - 2018.05.23. 23:08[/b][/url]

- Ne is mondd - sóhajtok fel felismerve a hangját, végignézve újra a nadrágon, vagy legalábbis ami maradt belőle. Utána pedig meg is pördülök, hogy lássa a fancsali arckifejezésemet, amelyet a sajnálatos esetnek, illetve a háztartási bűbájokat illető nulla tudásomnak szánok. Majd holnap átugrom vele anyához, nem véletlenül maradtam ilyen közel... De addig is, ennek is meg kell tennie. Úgyis aludni fogunk, ki nézi? A szörnyek nem fognak kevésbé szimpatikusnak találni attól sem, hogy kicsit gyűrött a nadrágom. Legalábbis őszintén remélem.
- Te hordasz inget? - bukik ki belőlem a kérdés egy hitetlen vigyor kíséretében. Fura Álmost "inges" szituációban elképzelnem, amikor én szinte kizárólag pizsamában és szakadt cuccokban látom. Én is megengedek magamnak pár apró lépést az irányába hogy üdvözöljem, ez már amolyan megszokott dolog. Az arca puha és meleg, a puszi pedig valójában soha nem igazi, de így a valódi cuppogós pusziknál valamiért számomra többet jelent. De erről soha nem beszélünk.
- Szia - mondom szórakozottan egy kis késéssel, a kezemben még mindig a nadrágot gyűrögetem, elvégre szegénynek most már úgyis elég mindegy.
Álmos a legnagyobb természetességgel kezd el átöltözni, így én is így teszek. Gyorsan lekapom a farmeromat és felveszem a helyére ezt a szétgyűrt csodát, aztán mesteri technikával (és láthatóan óriási rutinnal) csatolom ki a melltartómat a szürke topom alatt, hogy aztán a hasamnál - a top és a nadrág találkozásánál- húzzam ki a kellemetlen ruhadarabot egy lendületes mozdulattal, amelynek végén a széken landol a fehérnemű. A felsőt nem is veszem át, nincsen rajtam olyan régóta - lezuhanyoztam, mielőtt Álmos jött volna, mert előtte edzésen voltam - és elég lenge is, de nagyon kényelmes. Én is leülök az ágyra, az Álmossal átellenes oldalra, de nem maradok ott sokáig. Az első kérdésére nem válaszolok, bár a fejemben megfordul egy meglepett "nagyon", mert mire kimondhatnám, Álmos beszámolóba kezd, engem pedig túlságosan lefoglal, hogy a takarókon átküzdve magamat mellette teremjek.
- Micsoda? Hol? - kérdezem komoly ábrázattal, előbb finoman megtapogatom az egyik oldalát, majd a másikat, jelezve hogy meg akarom nézni a sérüléseit, de nem akarom a pólóját felhúzni önkényesen, csak ha ő is beleegyezik, hogy megmutassa. Az arcomról próbálom rejtegetni a szomorúságot, mert ezek szerint még mindig nem boldogul túl jól egyedül. Együtt már gyakran egész ügyesek voltunk az álmok tudatosításában, így ha másra nem is, arra jó volt, hogyha elkapták és ehhez hasonló helyzetek adódtak, legalább fel tudta ébreszteni magát, mielőtt megsebesült volna. De egyedül nem sikerült neki, én pedig nem voltam ott, hogy szóljak. Bűntudatom van.
- Gyakrabban kellene jönnöd, hogy ne történhessen ilyen. - Bátortalanul nézek rá, egy kicsit talán kérlelően. Ő is tudja, hogy együtt jobban megy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=723847#post723847][b]Somoskői Lilla - 2018.05.24. 10:50[/b][/url]

Elmosolyodom a nemtörődöm válaszra, általában szórakoztat amikor így viselkedik. Ha komolyabb dolgokról beszélgetnénk, valószínűleg nem elégednék meg ennyivel, megpróbálnék kisajtolni belőle egy értelmes választ is, de abba talán nem halok bele - érdekeljen bármennyire is valójában - ha nem tudom meg, hova szokott inget hordani.
- Azt ne mondd, hogy nincs rá egy javító bűbájod - emelem meg a szemöldökömet kissé szekptikusan, elvégre a varázsvilágban vagyunk könyörgöm. Egyik helyről eltűnve tudunk felbukkanni egy másikon, és egy kiejtett szóval és némi technikával embert tudunk ölni. Nehogymár egy gallér visszaillesztése okozzon problémát, de komolyan. Ezzel persze részben arra is célzok, hogy tudom ám - nem kell töredelmes vallomást tennie hozzá - hogy jó eséllyel egyszerűen utálja hordani az inget, így aztán sajnálatos módon valahogy sosem fog megjavulni. Ezek a fránya ruhadarabok...
Pár perccel később aztán már üdvözöltük egymást, átöltöztünk és mellette ülök az ágyon, ő pedig éppen csitítani próbálja az általa "kíváncsiságnak", részemről inkább aggodalomnak titulált megnyilvánulásomat. Nem örülök hogy elhúzódik, én is érzem, hogy a kelleténél talán egy picit nagyobb hévvel ugrottam át hozzá az ágyon, de ha egyszer megint elkapták... Látnom kell, hogy mi történt és kész. Ez például pont egy olyan helyzet, ahol szerintem nem reagálom túl. Vagy legalábbis én nagyon hatékonyan áltatom ezzel magamat, az igazságot pedig csak a Jóisten tudja, vagy még ő sem. Éppen nyitnám a számat, hogy közöljem vele, ha nem mutatja meg a sérülését azonnal, akkor én fogom kiszedni a pólójából, de szerencsére megoldja helyettem a dolgot, én pedig a beszédhez beszívott nagy levegőt kifújom és csendben maradok. Hátrébb ülök kicsit - persze így is éppen karnyújtásnyira helyezkedem el tőle -, hogy jobban meg tudjam nézni a felsőtestét tarkító foltokat.
- Ez egy hetes már? - szalad ki a számon a döbbent kérdés. Látszik, hogy nem tegnapi, picit gyógyulgatott már, de azért ahhoz képest nagyon csúnya, hogy milyen régi. Még a mondat közben elindítottam egy mozdulatot hogy hozzáérjek, de aztán útközben meggondoltam magam (szakszóval úgy nevezik, hogy berezeltem), így most ujjaim csak az Álmos aurájában elhelyezkedő levegőt simítják meg egy pillanatra, utána ökölbe is zárom őket, hogy visszahúzzam a kezemet az ölembe.
- Sajnálom - mondom halkan, cseppet sem leplezve, hogy hibásnak érzem magamat a dologban. Ha máshonnan nem, ez onnan biztosan kiderül, hogy utána fel is ajánlom neki, hogy még gyakrabban álmodjunk együtt, ő viszont a lényeg helyett a praktikus kérdéseken kezd el rugózni. Először talán bosszant kicsit, aztán végül megnevettet, mert anyut és aput elképzelni ahogyan a porzóról és a bibéről magyaráznak, hát... Meglehetősen mulatságos. Együtt nevetünk egy kicsit, előtte még azért rosszallóan megrázom a fejemet. Végül lefekszem mellette az oldalamra, becsomagolva a karomat az arcom alá, így megtámaszkodva nézek rá, miközben válaszolok.
- Igazság szerint, én ezt a kérdést anyuékkal már lerendeztem - mondom, de aztán rájövök, hogy talán nem teljesen érthető, mire is gondolok - Mármint téged, hogy miért jössz ilyen gyakran - teszem még hozzá lesütött szemmel, a párnám csücskét babrálva, és nem, nem kívánom tovább részletezni. Mégpedig azért nem, mert kicsit kínos az igazság. Na nem annyira kínos, mintha azt mondtam volna anyuéknak hogy járunk - ennyire még én sem vagyok hülye -, de azért majdnem olyan rossz. Sőt, Álmos szemszögéből nézve ki tudja, talán még rosszabb is. Egészen véletlenül azt találtam hazudni egyetlen szerető szüleimnek, hogy Álmos is táncos. Ezzel pedig elég hamar rövidre is zártuk a témát. Egy párkapcsolatról kérdezősködtek volna, azt viszont már megtanulták, hogy a balettosokról soha nem kérdeznek. Ők is hallottak az ilyen helyek belterjes dolgairól, hogy sokszor nehéz eldönteni, próbálni vagy éppen teljesen más dolgokat (vagy hát végül is, hajlékonyság mindkettőhöz jól jön) csinálni járunk át egymáshoz, ennek pedig nem tagadom, egy nagyon rövid ideig én is része voltam, bár már régen volt. Még Ákos előtt, pontosabban a "se veled, se nélküled" időszakunkban, aminek már jó pár éve. Azóta másik társulatnál vagyok, befejeztem az ilyesmit, de ezt a szüleim nem feltétlenül tudják és nem is szeretnének megbizonyosodni róla, így a "táncostárs" afféle olyan műfaj lett, amiről egyszerűen nem kérdezősködünk. Én pedig ezt Álmos kapcsán nem túl elegánsan ki is használtam. Nem biztos, hogy erről szeretnék beszámolni neki, kicsit furán venné ki magát. "Igen, a szüleim valószínűleg abban a hitben élnek, hogy csak azért jársz ide (milyen ironikus, hogy valójában csak azért nem) de legalább nézd a jó oldalát, a sötétben a tested simán elmegy egy profi táncosénak?" Bájos beszélgetés lenne, nem köszi, inkább kihagynám.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724014#post724014][b]Somoskői Lilla - 2018.05.26. 18:08[/b][/url]

Picit megemelem a szemöldököm és finoman elmosolyodom, a jelentése pedig nagyjából az, hogy "hát ezt gondoltam". Végül nem fecsérlek több szót az ingre, annál többet viszont Álmos lila foltjaira. Tudom én, mert éppen elég ideje ismerem hozzá - mintha ugyan kettő perc alatt nem lehetne bárkinek világos -, hogy nem adja könnyen az intim szféráját (sőt, nem hogy könnyen nem, máshogy sem nagyon), de valószínűleg ő is eléggé ismer ahhoz, hogy tisztában legyen vele, hogy milyen vagyok. Hogy úgysem fogok tudni úgy tenni, mintha nem számítana, mert én vagyok a világ legbénább Rellonosa. Vagy csak mindenki más értené félre a Rellonosságot? Nem tudom, de én foglalkozom a körülöttem levőkkel, és semmiféle örömömet nem lelem abban, ha ennek az ellenkezőjét kell tettetni, így nem is teszem. Szerencsére beadja a derekát, talán ő is tudja, hogy nekem ez fontos. Na nem mintha semmi mazochisztikus nem lenne a kérésemben, elképzelni is elég szar volt, látni még annál is inkább, de azt is tudom, hogy érezni még rosszabb lehetett, úgyhogy még messze sehol nem vagyok Álmoshoz képest.
Látom rajta, hogy észreveszi a be nem fejezett mozdulatomat, pedig reménykedtem benne, hogy esetleg nem fogja. Nem tudom mit szégyellek rajta egész pontosan, már ha egyáltalán szégyent érzek, mert nehéz volna behatárolnom. Szeretném tudni, hogy mit gondol, mert hiába járkálok esténként ki-be a fejébe, nappal soha semmit nem tudok megállapítani ezekből.  Én nem kérdezem, ő pedig nem mondja.
- Most örüljek? - kérdezem enyhe cinizmussal a hangomban, nyilván nem várok választ. Sosem szerettem, ha egy rossz helyzetet azzal próbálunk takargatni, hogy "volt már rosszabb is". És? Azt már meg sem említem neki, hogy szerintem messze nem említhető egy lapon az, amikor a saját elméddel püfölöd magad szét, mint amikor egy gurkó teszi ezt veled. Úgyis csak erre is megvonná a vállát, vagy legalábbis valahogy így képzelem.
Közben átfekszem az oldalamra, ő pedig nyilván kérdezősködni kezd. Továbbra sem nézek rá, már éppen azon tűnődöm, vajon hogyan fogom megmagyarázni a bizonyítványomat, de aztán az utolsó megjegyzésével megment engem. Jókedvűen emelem fel a tekintetemet a párnáról, vissza rá, úgy válaszolok.
- Uhum. És amikor jössz, mindig megtanítasz egy-két új trükköt a balett kontyaimhoz, én pedig cserébe meghallgatom a sírámaid a tapló férfiakról, aztán kibeszéljük az összes közös lány ismerősünket - mondom, a hangom persze csak úgy tocsog az iróniától és nem kell hozzá idegsebésznek lenni, hogy tudja, hogy nem ezt mondtam a szüleimnek. De adott egy kiskaput hogy elüssem a témát, így ezt meg is tettem. Jót vigyorgok az elképzelésen, aztán én is átfekszem a hátamra, így pedig már az éjjeliszekrényemen álló kislámpa kapcsolóját is elérem.
- Ééérdekes, ilyesmit a Navinésekből néznék ki - mondom még végül, mielőtt leoltanám a villanyt. Pár másodperccel később sötétség borul a szobára, én pedig még gyorsan hozzáteszem:
- Ki tudja, talán ma kivételesen alszunk is. - Persze tudhatja, hogy az alvás alatt nem szó szerinti alvást értek, hanem pihentető alvást. Olyat, amikor nincsenek rémálmai. Ritka dolog, de egy alkalommal már megesett, hogy "potyára" jött ide, mert nem álmodtunk végül semmit. Néha felmerül bennem lefekvés előtt, hátha ezúttal is megesik, bár azután az egy alkalom után sosem volt rá többet példa.
Nem mondok mást. Néha szkeptikusan, vagy viccelődve úgy köszönök el tőle alvás előtt, hogy "szép álmokat", de most nem érzem ideillőnek. Inkább becsukom a szemeim és próbálok elaludni, ami nem megy egyhamar, mert helyette azon gondolkodom, vajon ő elaludt-e már, és ha igen, akkor most nekem is sietnem kellene-e, hogy utána menjek a rémálmába, mert egyedül van ott. De persze mivel sürgetem magam, csak még kevésbé megy. Aztán hallom picit mocorogni és megnyugszom, hogy talán még ő is ébren van. Néha megfordulok egyik oldalamról a másikra, amíg aztán végül szépen lassan el nem alszom. Már félálomban is érzem, hogy az agyam zagyva hülyeségeket kavar ide-oda, úgyhogy talán nem is baj, ha a sajátjaim helyett Álmos gondolatai veszik át a terepet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724051#post724051][b]Somoskői Lilla - 2018.05.26. 22:14[/b][/url]

Bólintok, de nem válaszolok. Nem, tényleg nem lesz jobb. De azt azért remélem ő is tudja - és csak ez a remény tart vissza abban, hogy hangosan is közöljem vele -, hogy ezek a dolgok nagyon nem így működnek. Nem tudom csak úgy kikapcsolni, nem hat a "nyugodj meg, majd attól megnyugszol", nem tud nem összerándulni az idegességtől a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ott van nélkülem. Nem az a működésmódja ennek az egésznek, de az nem lehet, hogy ezt pont neki kellene magyarázni. Kicsit szenvedős arccal nézek rá, de aztán hagyom, hogy másfelé tereljük a témát.
Vigyorom mostanra mosollyá szelídült, nézem ahogyan végigsimít a haján, ami mostanra már jóval hosszabb a megszokottnál. Szívesen megmondanám neki, hogy nekem sokkal jobban tetszik így, mint ahogyan ő szereti hordani, de tökéletesen tudom, hogy ez egyáltalán nem érdekelné, úgyhogy inkább nem mondok semmit, legalábbis nem kifejezetten erre.
- Nem a saját hajadat kell megcsinálnod. Az enyémet - mondom egy apró nevetés kíséretében, mert vicces vizualizálnom, ahogy Álmos a hajammal kezd ügyetlenkedni. Biztosan egy katasztrófa lenne a végére a fejem, efelől szemernyi kétségem sincs.
- Nem tudom őket hibáztatni, a kastélyban néha elég unalmas tud lenni - vonom meg kicsit a vállam, bár szerintem így fekve már nem látja. Persze mondhattam volna valami együttérzőbbet is, de úgy érzem mára az együttérzésemből már éppen eleget kapott, talán még sokat is. Majd holnap folytatjuk.
Nem tudom mennyi idő telhet el, talán olyan húsz perc, amíg mindketten rendesen elalszunk. Aztán már csak álmodom.
Egy fa mögül kitárulkozó világot látok. A színek sötétek, jótékony félhomály borul a legtöbb dologra, a lombok és a magas bokrok zavarják a látásomat, de mégis látok mindent. A távolban ott állok Álmossal. Hát persze hogy itt van. Furcsa, mert egészen távol vagyunk, de mégis tökéletesen tudom, hogy mi történik. Nem kell, hogy közelebb álljak ahhoz, hogy tudjam, hogy egymás kezét fogjuk. Nem úgy mint az általános iskolában, vagy egy kötelező csoportfeladatnál, amikor az ember lazán tartja a másik kezét muszájból, hanem úgy igazán, összefont ujjakkal, kapaszkodva a másikba. Dehát miért is ne tennénk? Egészen természetesnek érződik. Azt is látom - talán inkább érzem -, hogy Álmos fél. Na nem úgy tudom, mint aki belelát a másik fejébe, nem-nem. Annyira és éppen úgy érzem, amennyire az ember a mellette álló félelmét érzi, akinek éppen a kezét szorítja. Egyszerre vagyok ott és mégsem vagyok. Olyan, mintha egy filmben kizoomoltak volna, messziről látom saját magunkat újra, háttal állunk. Szemben is fák vannak, de sötétebbek, mint az itteniek. Mozgásba kezdenek, mi pedig megfordulunk és közeledni kezdünk, egyre jobban ki tudom venni magunkat. Most már lassan futunk, Álmos kicsit előrébb, én kicsit mögötte, húz maga után, de én nem érzem, hogy félnék. Furcsa, pedig mintha a környezet teljesen azt sugallná, hogy van mitől, Álmoson is látom, hogy érti mitől kell félni. Én mintha lemaradtam volna. Az arcomon látom az ijedtséget a távolban, de nem érzem. Kicsit mintha kettészakadtam volna. Várok, figyelek. Nem teljesen értem, hogy mi történik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724065#post724065][b]Somoskői Lilla - 2018.05.27. 00:43[/b][/url]

- Köszi, majd szólok - vetem oda egy vigyor kíséretében, mintha ugyan bármelyik létező vagy nemlétező alternatív dimenzióban lenne olyan eshetőség, hogy hagyom neki, hogy egy nullás géppel végigmenjen a fejemen. Előbb halnék meg.
Befészkelődöm és hamarosan alszunk, először még az ágy két különböző pontán, aztán ahogy telik az idő, egyre inkább egymásba gabalyodva. De nem csak fizikailag, az álomvilágban a gondolataink is egyre inkább összefonódnak.
Már a valódi, reális világban is hallótávolságnak számító messzeségben vagyunk Álmossal, én pedig továbbra is csak szemlélem, hogy mi történik. A növényzet mögül kissé kilépve (lépés egyáltalán? nem érzem vagy látom, hogy testem lenne) nézem meg jobban magunkat, Álmos éppen engem próbál rávenni, hogy elmeneküljek, de én nem megyek. Természetesen, ebben semmi meglepő nincs. Csókot nyom az arcomra, igen, csóknak nevezem, mert ez most egészen más, nem légpuszi, nem csak gesztus, nem olyan, mint szokott lenni. Mint szokott? De mikor szokott? Az agyam szegletében mintha valami derengeni kezdene, de mielőtt végig tudnám gondolni, a gondolataim visszakanyarodnak az eseményekre. Szinte érzem a nyomát az arcomon, de mégsem érzem, csak tudom, hogy megtörtént. Miért búcsúzkodik? Tudja, hogy úgysem hagyom itt. Ugye nem hagyom itt? Bizonytalanul nézek önmagamra, most vizsgálom csak meg magamat először igazán. Az arcomon rémület, melyet továbbra sem érzek, de a ruhámmal valami nem stimmel. Egy világosrózsaszín ruhát viselek, fehér virágokkal, muszlin ujja van és picit a térdem fölött van vége. Nem tudom összerakni, valami nem stimmel. Ismerős a ruha, de nem tudom, hogy honnan. Nekem nincsen ilyen ruhám. Vagy mégis van. Közelebb lépek önmagamhoz - hangozzék ez bármilyen furcsán - és akkor rájövök. Nekem két ilyen ruhám van! Van egy földig érő világosrózsaszín, és egy fehér virágos, aminek a mostanihoz hasonló szabása van. Dehát akkor hogy lett a kettő egy...?
A felismerés akkorát koppan, hogy kis híján felébredek tőle, pedig Álmossal sokat gyakoroltuk, hogyan ne történjen ez meg. Talán éppen így sikerül megúsznom végül az ébredést, helyette döbbenettel nézek végig most már a saját testemen, amely a gyűrött pizsamanadrágban áll a bozótban. Elakad minden szavam, ahogyan magamra nézek. Most már hirtelen nem tűnik minden olyan evidensnek mint az előbb, amíg a saját álmomban hittem magam. Most minden átértékelődik. Sosem láttam még magamat Álmos gondolataiban, és legyek bármennyire felszínes, az első gondolatom egyáltalán nem a miértekkel foglalkozik. Az első gondolatom az, hogy meglepően szépnek tűnök innen kívülről, kicsit sem vagyok olyan, mint a valóságban - a ruhám a pizsamanadrágom gyűröttségét nem ismeri, a hajam nem kócos, a szemem még ijedten is csillog. Csak ezután kezdem el összerakni, hogy Álmos elméje formált ilyenre, amilyennek a valóságban talán csak a balett előadásokon tűnök, amikor tökéletes játékbabának sminkelnek - de talán még ott sem. A második gondolatom az, hogy talán mégiscsak én álmodom az egészet, így megpróbálom rávenni magam, hogy arrébb fussak a veszélytől - ha már egyszer erre kértek -, de semmi sem történik, meg sem rezdülök. Elismeréssel tartozom Álmosnak, mert az álom-Lilla élethűre sikerült. Tényleg semmit nem tudna mondani a valóságban sem, amivel rávenne, hogy egy ilyen helyzetben otthagyjam. Kicsit visszahátrálok a fa mögé. Vajon tudja, hogy itt vagyok és látom ezt? Azt hiszem nem látott meg. A fejemet a fa törzsének döntöm egy pillanatra, zakatolnak bennem a gondolatok, ahogyan fogja a kezemet, ahogyan közém és a veszély közé áll és hogy olyan gyengéden búcsúzkodik tőlem, aminek még csak a nyomát sem láttam rajta soha máskor. Ez gyorsan lepereg mind a fejemben, de aztán rögtön újra kikukucskálok a fa mögül, kicsit ki is lépek, hogy jobban lássam az eseményeket. Bármi is lesz itt, most már biztos, hogy látnom kell.
A valóságban - a budanekeresdi szobámban - pedig az ölelésébe simulok automatikusan, mintha az alvásnak nem is lenne máshogy értelme.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724106#post724106][b]Somoskői Lilla - 2018.05.27. 20:37[/b][/url]

Álom-Lilla nem tágít, én pedig ennek kifejezetten örülök. Valamiért így érződik rendjén valónak, ezt tényleg a saját reakciómnak érzem, az a felismerés pedig, hogy Álmos is pontosan erre vágyik - különben miért ezt álmodná - biztosan kicsit kihúzná alólam a talajt, ha nem lenne túl instabil már így is. Újra egymás kezét fogjuk, így nyel minket el a sötétség, ez pedig szinte már-már filmbeillően szimbolikus, ami a közös kis időtöltéseinket illeti. Ijedten ugrom vissza a fa mögé, mikor Álmos pillantása megtalál, de már láthatóan késő.
Aztán felébredek. Először elkezdem érezni, amit eddig az álom alatt nem éreztem - hogy mindenhol ott van körülöttem. A karjai érintése, az illata, a szuszogása, a szívdobogása, mindene, ettől pedig olyan gyorsan válok teljesen éberré, amit száz kávé sem tudna előidézni. Mintha nem is aludtunk volna, nem érzem az álom kómáját magamon, nem vagyok fejbeverve, nem ébredezem.
Úgy ébredek, mint aki légiriadóra ébred, zakatoló szívvel és menekülésre kész éberséggel, de a szemem nem nyílik ki, csak a légzésem változik nekem is. Próbálom visszalassítani szuszogássá, mintha csak aludnék, ami sikerül is, de a szívem nem lassul le tőle és nem tudom elképzelni, hogy Álmos ne érezze, mert annyira közel van, az pedig lehetetlen, hogy a szívdobogásom ami kis híján mintha lukat ütne a torkom, észrevétlen maradjon ilyen távolságból. Mozdulatlanságommal próbálom elhazudni azt, hogy ébren vagyok, láthatóan ő is ezt a taktikát választotta. Csak egy kis időt szeretnék még nyerni, azzal áltatom magam hogy neki, de sokkal inkább magamnak.
Nagyon szeretném késleltetni még egy kicsit a kínosnak ígérkező beszélgetést, holott kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, mit fog mondani. De kell egyáltalán beszélnünk? Egy rövid pillanatra elképzelem, játszom magamban a gondolattal,  hogy teljesen más módon is tudtára adhatnám, hogy ébren vagyok - megcsókolni most egészen kézenfekvő és kívánatos opciónak tűnik - igazán nem lenne nehéz, megmozdulnom sem nagyon kellene hozzá, annyira közel van, hogy így is érzem az arcomon a lélegzetét. Éppen csak egy kis mozdulat kellene behozni a távolságot, pár izomnál többet még csak használatba sem kellene venni hozzá, időbe sem nagyon telne. Mégsem bírok megmozdulni, a gyávaságom teljes erővel nyom az ágyba, pedig maga a helyzet annyira félreérthetetlenül kínálja a megoldást. Ő is ébren van, ez valamiért tökéletesen egyértelmű most már számomra, még csak az sem kizárt, hogy hasonló dolgok járnak a fejében. Ki tudja, meddig tart ez a helyzet még, őt ismerve már nem sokáig. Eszem ágában sincs kifejteni magam a karjai alól, mert tudom hogy lassan "felébred" és akkor talán tönkre fog menni minden közöttünk, így aztán még kicsit kapaszkodom a másodpercekbe, amit így töltünk.  Már az ágy sem tűnik puhának, semmi sem rajta kívül.
Vajon mit fog mondani? Próbálom emésztgetni a látottakat, vagy egyáltalán értelmezni, hogy mit is láttam pontosan. Eszembe jut, hogyha Álmos önmagához hűen megpróbálná elbagatellizálni az egészet, igazából simán megtehetné, igen, rám tudná fogni, hogy csak túlreagálom. Elvégre mit is láttam pontosan, mi történt? Nem sok. Fogta a kezem, adott egy puszit, vigyázott rám - semmi olyan, ami a valóságban valamilyen formában ne történt volna már meg. Ha objektíven nézzük, talán ki sem derült semmi új. Amiről már sokkal nehezebb - és nyilván rendkívül kínos is - beszélni, az minden más, az apró részletek, az egész érzelmi töltete, vagy egyáltalán maga a tény, hogy velem álmodik... Kicsit úgy tudnám megfogni, mint a hangleejtés jelentőségét. Azt a szót hogy "igen", hányféle módon lehet kimondani? Ezerféle dolgot jelenthet kontextustól és hangsúlytól függően, pedig ha lehántjuk róla ezeket és az érzelmeket, csak egy teljesen ártalmatlan szó. Álmos álmának a tartalmával is ez a helyzet - akár lehetne teljesen ártatlan is, de nem az.
Abszurd a helyzet, amibe bele lettünk kényszerítve. Bármit is gondoljon vagy érezzen velem kapcsolatban, nyilvánvalóan elmondta volna már, ha el akarta volna mondani, de ő meg akarta tartani magának, ám erre nem kapott lehetőséget. Emiatt kis bűntudatot érzek, mert belegondolok, milyen lenne fordítva. Én gondolhatok, álmodhatok, érezhetek bármit róla és miatta - ezen jogomat gyakorlom is rendesen, ami azt illeti - de amíg nem döntök úgy, hogy elmondom neki, addig ez mintha nem is létezne. Tőle ezt a lehetőséget elvették, ez pedig szomorúsággal tölt el. Mindenki megérdemli a titkait.
Nem bírok én lenni az, aki megszakítja a pillanatot, pedig a jobb kezem már kezd zsibbadni kicsit, de csak azért sem moccanok meg. Pedig ha mindketten ilyen bátorsággal folytatjuk a dolgot, pár nap múlva rendkívül romantikusan kilapátolhatják az ágyamból az ölelkező földi maradványainkat, amiért egyikőnk sem merte tönkretenni ezt az ölelést. Nicsak, egy morbid gondolat, Rellonos énem már-már táncra perdül örömében.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724125#post724125][b]Somoskői Lilla - 2018.05.27. 22:30[/b][/url]

Valószínűleg levegőt venni is elfelejtenék az idegességtől, ha nem kellene annyira rémesen koncentrálnom arra, hogy ne áruljam el magam. Leginkább csak a saját megnyugtatásom érdekében szabályozom a lélegzetvételeimet persze, abban cseppet sem kételkedem, hogy az ébrenlétem már egy ideje nem titok, ahogyan Álmosé sem. Várom, hogy mikor enged el, de aztán megtörténik a lehetetlen - vagy legalábbis egy túlságosan rövid másodpercre úgy tűnik. Szorosabbra fonja a karjait körülöttem, én pedig meglepetten szusszanok a hirtelen adrenalin-lökettől, de aztán... Aztán mégsem történik semmi, pontosabban túl sok minden történik, a mozdulatsor végére pedig pontosan olyan helyzetben vagyunk, amire számítottam és amit a lelkem mélyén nagyon szerettem volna elkerülni. Eltűnik mellőlem. Elenged, az ágy pedig hirtelen kihűl, vagy csak én érzem úgy? Ő a hátán fekszik, köszörüli a torkát, egyértelműen jelezve, hogy ébren van és hogy beszélni fogunk. Felülök és beülök a két lábam közé, mint ahogyan a kisgyerekek szoktak - nameg a békák - Álmos felé fordulva.
Nagyon úgy tűnik, mintha küzdene a szavakért, de azok csak nem jönnek, a csöndet pedig szinte vágni lehet a szobában, szinte hallom a rengeteg ki nem mondott gondolatot, a kettőnk között húzódó feszültségről nem is beszélve. Arról a feszültségről, ami eddig is mindvégig ott volt elrejtve, de ami most kimondatlanul kimondva mégis sokkal erőteljesebbnek tűnik, én elviselni is alig tudom, de ebben megint ő tűnik erősebbnek. Nem mintha sokat meg tudnék állapítani a sötétségben, bosszant hogy nem látom az arckifejezését, de így valahogy mégis közelebbinek érzem. Így legalább a gondolat az enyém, hogy most biztosan nem játssza meg magát, nem erőltet magára kifejezéstelen arcot, csak hogy ne tudjam róla leolvasni az érzelmeit, mert most úgysem látom. Őszinte lehet, és az is. Ami még meglepőbb, a szavaival is, mikor aztán egyszer csak egy örökkévalóság után megszólal végre. Persze nem rest megemlíteni a helyzet kínosságát, én pedig csak kétségbeesetten megrázom a fejem - ahhoz azért talán elegendő az ablakomon beszűrődő holdfény, hogy ezt az erőteljes mozdulatot lássa a sziluettemből is - válaszolni viszont nem tudok. De nem is kell, mert mire bármi eszembe juthatna, újra megszólal.
- Ha tudtam volna... - suttogom bele a sötétbe, bár elképzelésem sincs a mondatom folytatásáról. Akkor mi lett volna? Én sem igazán tudom. Egy darabig gondolkodom, hogy mit mondhatnék, de minden amit kitalálok teljesen bugyután vagy elcsépelten hangzana, így aztán csak kinyújtom a kezem a sötétben, kitapogatva az ő kezét. Belekulcsolom az ujjaimat az övéibe, úgy ahogyan tulajdonképpen az előbb is fogta a kezem, mielőtt felébredtünk volna, aztán közelebb húzódom hozzá, és ha hagyja, a kezemmel az arcomhoz vezetem az övét és magamhoz szorítom. Nem tudnám megmondani miért pont ezt teszem, teljesen ösztönös mozdulat, talán kicsit esetlen, de nagyon őszinte és nagyon jóleső.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724155#post724155][b]Somoskői Lilla - 2018.05.28. 08:51[/b][/url]

A beszélgetésünk talán igazi beszélgetésnek nem is nevezhető, félbehagyott mondatok és meg nem válaszolt kérdések masszája csak, amelyek helyett sokkal fontosabb dolgokra koncentrálunk, mert amihez a szavakat keressük, arról igazán úgyis csak egy másfajta módon lehet beszélni. Visszakérdez, de addigra én már utánanyúlok, innentől pedig tudom, hogy már egyikőnket sem érdekli az a pár szó, amelyet ehhez hozzá (sem) tudnék fűzni.
Úgy érzem magam, mint aki tojásokon lépdel, mintha nagyon óvatosnak kellene lennem, nehogy egy rossz mozdulattal tönkretegyek mindent - hiába értek fel nem is egy vallomással az álomképei és az azt követő szavai, mintha mégis attól félnék még mindig, hogy egyszer csak túlterhelem valamivel, ő pedig felpattan és elszalad.
Pedig nem úgy néz ki, mint aki messzire igyekszik, sőt. Nem csak hogy engedi az általam provokált érintést, ő maga fejezi be, másik kezét is az arcomra simítva, én pedig belül felujjongok kicsit. A másik kezét nem engedem el még, talán még kicsit jobban meg is kapaszkodom benne, amikor a nevemet mondja. Most már elég közel van, hogy a szemébe tudjak nézni, még ha nem is látok tökéletesen minden részletet a tekintetéből.
- Uhum... - dorombolom válaszul a nevemre alig hallhatóan, miközben még közelebb merészkedik, innentől pedig egy olyan pillanat következik, ami az én elképzeléseim szerint a világon minden ember számára ugyanolyan felismerhető és ugyanolyan gyomorforgató, az a bizonyos "csók előtti pillanat", amikor már mindketten tudjátok mi fog történni, de még csak nem történik meg.
Szépen lassan hozza be a távolságot - én háromszor elhalálozok közben belül, na nem mintha kívül ebből túl sok látszana - a rövidke csók pedig megmondom őszintén, egyáltalán nem kielégítő, csak felhergel, hogy még többet akarjak. Elmosolyodom, mert már előre mentegeti magát, egy icipici szusszanás formájában még egy hitetlen nevetést is hallatok.
- Nem baj - suttogom oda neki, miközben közelebb hajolok, hogy egy puszit hagyjak az ajkain, aztán még befejezzem a mondatom.
- Segítek. - Innentől pedig a dolgok némileg fordulatot vesznek. Mintha csak feljogosítottam volna vele egyetemben saját magamat arra, hogy a kezembe vegyem az irányítást, más módon csókolom most meg. Sokkal követelőzőbben, egyáltalán nem csak ismerkedek, mint az imént, nyelvemet a szájába csúsztatom, a kezeimet pedig a derekára fonom, hogy egy kicsit kényelmesebb pozitúrába irányítsam magunkat. Nagy nehezen kimozdulok a kacifántos ülésmódomból, neki ennél valamivel egyszerűbb lesz elmozdulnia, mert kiindulásnak sem volt ilyen hülye pozícióban. Egy pillanatra megszakítom a csókot, hogy hátrébb araszoljak és az ágytámlának dőljek, de közben húzom is őt magam után - már ha hagyja, azzal persze nem áltatom magam, hogy majd az én, ugyan izmos, de meglehetősen vékonyka karjaim fogják őt bárhova pakolgatni - türelmetlenül várva hogy beérjen végre és folytassuk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724249#post724249][b]Somoskői Lilla - 2018.05.28. 23:02[/b][/url]

Érzek rajta némi bizonytalanságot, főleg a mozgásán. Nem lehet sok tapasztalata ilyen téren, de ez talán nem is akkora probléma, az ösztön eredményesen kompenzálja a gyakorlat hiányát. Most örülök is a sötétnek, szerintem neki is segít, így sokkal érthetőbbé válik, hogy miről is szól ez az egész - nem igazán kell a másikat hallani vagy látni, tökéletesen elég érezni és ez ilyenkor számomra nagyon is könnyen megy, teljesen más dimenziója ez az érzékelésnek, mint amihez szokva van az ember.
De felbátorodik, érzem. Nem mintha sok lehetőséget hagynék neki, teljesen más tempóra kapcsoltam itt az utolsó pár percben, kicsit még magamat is megleptem vele, ő viszont ügyesen alkalmazkodik. Bezáródom a karjai és az ágytámla közé, de kifejezetten tetszik a helyzet, úgysem igazán készültem sehová indulni mostanában. A jobb kezemmel végigsimítok a karján finoman, aztán az alkaromat megtámasztom a vállán és a kezemet óvatosan a nyakára csúsztatom. Ekkor szólal meg, én pedig elvigyorodom gyorsan, mert éppen az imént suhant át a megállapítás a fejemen, hogy az alapján, ami itt most történik - és még a közelében sem vagyok annak, hogy mindent láttam volna - nem tűnik melegnek, de nem ám.
- Ajjaj - jegyezném meg gunyorosan szórakozva a dolgon, de igazából jó ha csak az első hang ki tud szakadni belőlem, utána betapasztja a számat. Egy pszichológus biztosan szép következtetéseket tudna levonni abból, hogy miért találom az ehhez hasonló, engem meglehetősen ledomináló helyzeteket borzalmasan izgatónak, de szerencsére nincs itt egy pszichológus sem. De ha lenne is, mire Álmos rémeivel végezne, én már biztosan nem tűnnék klinikai esetnek.
Rövidre fogom a következő csókot, aztán jobb kezemmel még mindig a nyakát simogatva, a nyaka bal oldalára nyomok pár röpke puszit, egyre feljebb haladva, végül megpuszilva az arcát, aztán újra a száját. Szabad kezemmel az oldalába kapaszkodom - egészen pontosan a pólójába, meggyűrve kicsit - végigfut rajtam az érzés, hogy szeretném levenni róla. Itt pedig elérünk egy némileg tisztázatlan ponthoz. Mert hát pár csókot igazán könnyű visszacsinálni, kimagyarázni, elfelejteni reggelre - nem az -, de ha ennél tovább megyünk, onnan már elég nehéz visszalépni. Én legalábbis érzek itt valamiféle lélektani határt és azt is, hogy semmiféle nehézségem nem lenne átlépni, ha kell itt helyben darabokra szedem, de ki tudja, hogy ő hogy van ezzel.
Eddig félig ültem, de most lejjebb csúszok fekvésbe, így teljesen fölém kerül, de nyílik közöttünk némi távolság. A tarkója után nyúlok finoman, hogy lehúzzam magamhoz, most már lassan kénytelen lesz behajlítani a karjait. Ő pedig szépen eldönti, hogy mi legyen most, vagy legalábbis valami ilyesmit remélek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724576#post724576][b]Somoskői Lilla - 2018.05.31. 21:23[/b][/url]

Már megint azok a fülsüketítő szerencsétlenek. Lakik egy madárcsalád az ablakom felett, akik minden hajnalban előszeretettel keltenek túlságosan korán, erről a szokásukról pedig most sem mondanak le, kihasználva, hogy az általunk elhasznált oxigén miatt kitártam az ablakot nemrég. Éppen neki is állnék bosszankodni talán, de még nem ébredtem fel hozzá eléggé - ahhoz viszont igen, hogy felmérjem a helyzetet, amely alapján éppen Álmos oldalának dőlve szunyókáltam, fejemet a válla és mellkasa közötti kis mélyedésbe fúrva. Elharapok egy elégedett mosolyt, aztán kelletlenül kimozdítom magam a helyzetből. Engem felkeltettek, de ki tudja, talán ő tud még szusszanni egy kicsit. Nem aludtunk el már annyira mélyen, ki is világosodott már valamennyire, így pedig legalább nincsenek rémálmai, de azért pihen. Elég kellemes látvány, ha nagyon finoman - és cseppet sem megfelelően érzékeltetve azt, amit ránézve érzek - akarok fogalmazni.
Szóval a félig a derekamra dobott takarót odébb lököm, és felállok az ágyon az egyensúlyomért küzdve, matracba mélyedő talpakkal, hogy az ágyam felett levő ablakot a lehető leghalkabban bezárjam. Hideg lett, hiába van már gyakorlatilag nyár, a hajnalok továbbra is hűvösek, bennem pedig most tudatosodik, hogy eddig milyen hatékonyan melegített fel a takaró és Álmos így együtt. Lekászálódom az ágyról, ügyesen ellavírozva Álmos mellett, aztán felkapom a székemre dobott szürke pulcsit, hogy gyorsan belebújjak. A hajamat összefogom a fejem tetején egy kontyba, amelybe nem ölök túl sok energiát, mert a hajam érthető okokból jól összekócolódott, így kevesebb vele a szenvedés. Utána leülök az ágy szélére, és meglehetősen bugyuta fejjel (afféle gyermeki vigyorral) pörgetem végig, mi történt az elmúlt pár órában.
Ez egy majdnem tökéletes reggel. Éppen csak annyi a baj, hogy cefetül éhes vagyok.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=724822#post724822][b]Somoskői Lilla - 2018.06.03. 15:58[/b][/url]

Hallom Álmost mocorogni, de valamiért teljesen ügyesen elhitetem magammal, hogy esetleg mégsem annyira ébresztettem fel. Nem ez volt a cél, viszont nekem elég ügyesen kiment az álom a szememből. Azt hiszem megtette a hatását az elmúlt egy év sok szörnyvadászata, azzal megspékelve, hogy sokszor 2-3 óra alvás után ugyanúgy rohanhattam a hajnalban kezdődő próbákra, mintha lett volna időm aludni. Eleinte nagyon meglátszott a teljesítményemen, de mostanra már egészen jól ellavírozok kevesebb alvással is - milyen ironikus, hogy pont addigra szoktam meg, mire az álomirányításban is jobbak lettünk, így nyugodtabban tudtunk aludni. Pont időben, mit ne mondjak. Örömmel sóhajtok fel annak tudatában, hogy ma csak délutáni edzés lesz, mert egyrészt nagyon nem érzem magamban a spirituszt, másrészt pedig felérne egy foghúzással, hogyha egy órán belül itt kellene hagynom Álmost. Ha már nála tartunk, éppen jelét adja, hogy bizony nagyon is ébren van. Először a kezét érzem magamon, aztán mire megszólal, már oda is fordulok felé. Az éppen csak ébredező hunyorgása és az álmos hangja egy - a lányok körében nagy népszerűségnek örvendő - "uramisten, mennyire cuki vagy" mosolyt csal az arcomra, közben pedig picit oldalra billentem a fejem.
- Persze - bólogatok, aztán még hozzáteszem, amit hozzá kell tenni - csak nem akartalak felébreszteni, bocsi - szabadkozom picit, megsimogatva óvatosan az alkarját, amellyel felém nyúlt.
Meglepett mosoly villan át az arcomon a kérdésére, valamiért fel sem merült bennem, hogy esetleg bármit is álomnak hihet az elmúlt pár óra történéseiből. Persze valójában teljesen igaza van, jó eséllyel a helyében én sem lennék biztos a dologban. Még így sem vagyok teljesen az, vagy legalábbis van valami nagyon különös a mai reggelben, mert habár nem egyszer ébredt már fel mellettem, egyik sem hasonlított még csak megközelítőleg sem erre. Az egész egyszerre nagyon természetes és nagyon szürreális - mármint most komolyan, megtettük, pont mi? De közben a fejemben visszhangzik az álomból felsejlő gondolkodásmódom, hogy egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg semmit, mintha ez a világ legevidensebb dolga lenne. És valahol az is.
- Nem, nem hinném hogy álmodtuk - nevetem el magam örömömben picit, aztán megakad a szemem a szoba túloldalán az éjjeliszekrényen egy kék, négyzet alakú kis csomagolópapíron, a széle feltépve, és láthatóan elfelejtettem kidobni, amikor úgy egy háromnegyed órája kis sétát tettem a szemetesig.
- De ha mégis, akkor most már tárgyakat is át tudunk hozni... - jelentem ki egy sokatmondó pillantással, miközben jobb mutatóujjammal egy pici mozdulattal az éjjeliszekrény felé bökök. Úgy érzem magam, mint egy krimiben a detektív, aki éppen az egész bíróság előtt átadja a megdönthetetlen, esetet megoldó bizonyítékot. Aztán olyasmit kér, ami - legyen ez bármilyen furcsa is tulajdonképpen - teljesen meglepő számomra.
- Oh - hagyja el egy meglepett kis hang az ajkaimat, ahogyan végiggondolom, hogy habár ő tűnik furának, igazából kettőnk közül most itt én vagyok az elcseszett. Most tudatosul csak bennem, hogy az emberek - mármint a többiek - azok az igazi fajta párok, amilyen én Ákossal sosem voltam, igazából így szokták ezt csinálni. Annyira megszoktam a reggeli összebújás hiányát, azt, hogy a reggel egyszerűen nem erről szól... Az elmúlt években a rendes párkapcsolathoz legközelebb álló akármim Ákossal volt, de ő egyszerűen alkalmatlan volt az ilyesmire, én pedig teljesen megszoktam ezt. Korábban pedig, ami a balettos fiúkat illeti... Hát az tényleg soha nem erről szólt, még csak a gyanúja sem merült fel az összebújásnak vagy bárminek.
- Oké - bólintok, aztán megfordulok és visszamászok mellé, az oldalamra fekszem, homlokomat a mellkasába fúrva, a kezemet pedig a dereka táján az oldalára csúsztatva. Hát, ebben most én nem vagyok annyira jó. Hamar rá is jövök, hogy bármennyire is kényelmes pozíció ez, oxigénhez jutni elég nehézkes így, úgyhogy a fejemet picit hátrébb döntöm és az arcát nézem. Jobb kezemmel finoman megsimogatom az oldalát, végighúzva a kezemet lassan a véraláfutásain, aztán észbe kapva gyorsan azért kibököm a kérdést:
- Nem fáj, ugye? - na nem mintha a kérdésnek olyan rengeteg értelme lenne. Ha ennyi érintés fájna neki, akkor valószínűleg az korábban kiderült volna már. Azért ki tudja. Van viszont ennél egy sokkal fontosabb kérdésem is, úgyhogy fel is teszem neki gyorsan, mert lassan muszáj bedobni ezt a témát, különben csúnya végem lesz.
- Te figyelj, te nem vagy éhes? - érdeklődöm, belőlem ugyanis egész sokat kivett, amit idáig csináltunk, ráadásul a vacsora is régen volt már, főleg ilyen kevés alvás mellett. Kellene az a reggeli, mert ha megrészegülni még sikerül is tőle meg az illatától, de jóllakni.. Hát, az eggyel azért nehezebb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=725027#post725027][b]Somoskői Lilla - 2018.06.05. 17:32[/b][/url]

A megkönnyebbült sóhajt bizony hallom, és nem mondom, hogy nem melenget meg belülről. Ami azt illeti, erős késztetést érzek rá, hogy közelebb másszak hozzá, de még nem teszem, mert a válaszán kezd el zakatolni az agyam. Inkább az ujjaival kezdek el játszani.
- Máskor is álmodtál már hasonlót? – bukik ki belőlem a keresztkérdés, amit nem biztos, hogy tényleg meg is akartam kérdezni, mert nem tudom mennyire akar róla beszélni, de borzasztóan érdekel rá a válasz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok még mindig rendesen a dolog hatása alatt. Annyira érzelemmel teli volt az egész, folyamatosan vissza-vissza köszön a gondolataimban, hogy feláldozta volna magát értem. Talán most kezdett el csak igazán tudatosulni bennem – holott azért rájöhettem volna már hamarabb is - hogy mennyire kiszolgáltatott dolog, amikor valaki más is látja az álmaidat. De talán erre kivételesen szükség volt. Egy ilyen vallomást szóban nem olyan könnyű megtenni, enélkül talán sosem tudtam volna meg, hogy mi a helyzet. Ő nem az a típus, aki mindenféle kósza pillantással vagy megjegyzéssel elárulja magát, tulajdonképpen még most is csak az államat szedem fel az ágyam alól, annyira meglepett.
Aztán visszamászok az ölelésébe, ami tényleg egyszerűen túl jó és tökéletesen érthetetlen, hogy mégis mi a fene tartott idáig, hogy erre rájöjjünk. A válaszára picit megkönnyebbülök, tovább simogatom, de azért kicsit biggyesztek, válasz helyett. Nem akarom az aggodalmammal idegesíteni, elmondta már, hogy mit gondol róla... De azért ez így mégsem fair.
- Miért nem álmodsz inkább kisbárányokkal, hmm? - érdeklődöm panaszos hangon, miközben kicsit jobban magamhoz szorítom, aztán a pusziját követően picit feljebb tornázom magam és nyomok egy puszit cserébe az ajkaira. Utána pedig meghallgatok egy újabb monológot arról, hogy mennyire nem tehetek semmiről, mennyire nem kell őt megmentenem, stb, stb., nem először hallom és most sincsen rám különösebben nagy hatással. Ha meg akarom menteni, és magamat akarom hibáztatni, mikor nem sikerül, akkor pontosan ezt is fogom csinálni. Nem kell, hogy neki tessen.
- Az nem… - mormogom, az első szócskát megnyomva. Ezzel próbálom érzékeltetni, hogyha nem is érzem magamat mindenért hibásnak, abban például igenis van részem, hogy milyen gyakran kell egyedül megoldania ezt. Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg nem igazán lehetséges, hogy minden éjszaka tudjak neki segíteni – szerintem úgy lenne a legjobb, de ezt meg sem merném említeni neki – de azért a mostaninál még bőven lehetne jobb a helyzet, van hova fejlődni. Erről egyébként is akartam beszélni vele, a tegnap történtek kapcsán. Mármint arról, hogy akár láthatnánk gyakrabban is egymást. Már csak a megfelelő mondatba kellene belefoglalni ezt az egészet, hajrá kislány!
Már éppen szóra nyitnám a számat, de közben szökni készül az ölelésből. Egy rövid pillanatra még visszatartom, nem úgy megy az, hogy csak úgy se szó, se beszéd... Elkapom és nyomok egy puszit az arcára, csak utána engedem el, hogy el tudjon kezdeni öltözni. Közben meghallottam egyébként a reggelire vonatkozó válaszát, de a fejem egyelőre még a korábbi témával kapcsolatos gondolatoktól zsong, úgyhogy előbb még ezt szeretném megbeszélni, így neki is veselkedek.
- Uhm, ha már itt tartunk, hogy egyedül meg együttalvás... – kezdek bele, aztán picit megköszörülöm a torkomat (nem mintha szükségem volna rá, inkább csak az időt húzom, amíg próbálom kibökni a lényeget) – szóval arra gondoltam, hogy csinálhatnánk ezt kicsit gyakrabban is – folytatom, aztán rájövök, hogy ez így némileg félreérthető – mármint hogy az alvást – Istenem Lilla, ez egyre jobb – mármint hogy bármit. Szóval hogy jöhetnél gyakrabban is, na – utolsónak végre sikerül megtalálnom a mondatot, amit elsőre és kizárólag mondanom kellett volna. Bravo. Pedig úgy nagy általánosságban azért ennél összefüggőbb mondatok megalkotására is képes vagyok, de úgy látom, hogy az óvatoskodás kicsit blokkolja a verbalizációs képességemet. Egészen remek, pont a legjobbkor, mint mindig.
Közben most már ő is a ruháiban pompázik – hacsak nem fojtotta bele magát a pólójába az előbbi kis monológom miatt érzett szekunder szégyentől – és a reggeliről érdeklődik. A salátás megjegyzésére futólag elmosolyodom, mintha ugyan valaha is rá akartam volna kényszeríteni az étrendemet.
- Hát, mit szeretnél? Itt nálam főleg csak nyúlkaja van, meg egy pár tojás, de anyuéktól szinte bármit lehet csempészni, odaát van csomó péksüti, meg virsli meg ilyesmi... – sorolom elgondolkodva a lehetőségeken – van itt szemben az a pékség, de az még tutira nincs nyitva – vonom meg picit a vállam, mert hát tényleg eléggé korán van még. Talán rajtunk meg a napon kívül más még fel sem kelt Budanekeresden.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=725141#post725141][b]Somoskői Lilla - 2018.06.07. 19:22[/b][/url]

Talán igazam volt, és tényleg nem kellett volna neki feltennem a keresztkérdésem, nem úgy néz ki, mint akinek minden vágya a velem kapcsolatos álmairól mesélni. De aztán legnagyobb meglepetésemre, mintha csak meggondolná magát, mégis megszólal. Kétszer. Emésztgetem kicsit a számot, igazából nevethetnékem is támad kissé, mert ez gyakorlatilag pontosan ugyanannyi, mint ahányszor én álmodtam vele az elmúlt időszakban. A különbség csak annyi, hogy én kicsit kevésbé khm... Szofisztikáltakat álmodtam vele. Az biztos, hogyha fordítottan történt volna a dolog, ennél sokkal-sokkal kínosabb ébredés utáni perceink lettek volna. Gondolkodom rajta, hogy elmondjam-e neki, hogy egyébként ez nem csak vele esett meg, de végül inkább nem mondom. Egyébként is akad más, amiről beszélhetünk.
Kicsit elnevetem magam a bárányos történeten, mert azért az nagyon tipikus, hogy még ebben is sikerült lerobbantani magát. Meg egyébként is, valahogy a gyerekméretű Álmos azért hozzácsatol némi cukiságfaktort a sztorihoz, én meg mégiscsak nő vagyok, valaki próbáljon meg közém és a szétolvadás közé állni...
- Ügyes - jelentem ki azért még remekül szórakozva, nem is sejtve, hogy hamarosan kamatostul visszakapom, mert ő fog nevetni rajtam.
El is jön a nagy indítványom... Hát köszi Álmos, nem segítesz sokat babám, mit ne mondjak. Sikerül még egy nagyon nagy lapáttal rádobnia a zavaromra, úgyhogy kicsit kényszeredett mosollyal nézek rá, miközben enyhén megkukulok. Aztán végül csak egy elég satnya magyarázkodásra futja, persze, az is teljesen felesleges, de mégsem bírom megállni.
- Dehogy, csak nem akartam nimfománnak tűnni, vagy tudomisén... De akár a lényegre is válaszolhatnál - jegyzem meg kicsit szúrósan, mert én itt küzdök hogy kibökjem a kis javaslatomat, ő meg még csak válaszra sem méltatja, hát szép.
- Igenis, mindjárt jövök! - mondom és a kezeimmel megadva a lendületet, lepattanok az ágyról. Mielőtt még kimennék, magamra dobok gyorsan egy fekete farmert, aztán átsurranok anyáékhoz, hogy megcsappantsam kicsit a készletet. Nagyjából öt percet vehet igénybe az egész, kávéfőzéssel együtt, aztán már újra Álmosra villantom a mosolyomat az ajtómból, visszatérve a reggelivel.
- Gyere, kitaláltam hol eszünk - biccentek a fejemmel kifelé, mert be sem léptem teljesen az ajtón - úgyis csak fordulhatnék vissza. A hónom alatt két termoszt szorongatok, sajnos kanült nem sikerült szereznem neki a kávéhoz, de talán megfelel majd neki a hagyományosan szájon át bevivős módszer is. A kezemben pedig két papírzacskót szorongatok, felkaptam mindent anyuék konyhájából. Az egyikben túrós táska, lekváros minisütik meg egy-két ilyen fura édes péksüti van, amiket első kukkantásra nem tudtam beazonosítani, a másikban a sósak. Virslis táska, szezámmagos kifli, sajtos perec, ilyesmi.
Ha megindult a nyomomban, akkor a kert vége felé veszem az irányt, szorosan a ház mellett. Egy idő után a világossárga fal helyett már csak beton van körülöttünk, a kert pedig rendezetlenebbé válik. Ez a része a háznak befejezetlen, még Olivérnek akarták anyuék beépíteni, de végül nem volt rá szüksége egyik bátyámnak sem, úgyhogy jegelve lett a projekt. Így most szellős betonoszlopok sokasága csak, amin elég jól átfúj a szél és átsüt a nap, és ami szerencsére az utcafrontról pont takarásban van a ház által, mert különben nagyon belerondítana az összképbe. Viszont amit a legtöbben nem tudnak, hogy bármilyen csúnya legyen is, fél emelettel magasabb a ház többi részénél, így nagyon szép kilátás nyílik róla a budanekeresdi lakóházak tetőire.
Pár további lépés után egy lépcső vezet fel rá, amelynek nincsen sem oldala, sem korlátja, úgyhogy előveszem a farzsebemből a pálcámat, hogy előreküldjem a reggelit, hogy ne zavarjanak még azok is a felegyensúlyozásban.  Fölfelé még nem is olyan vészes, inkább lefelé ijesztő a látvány és a kapaszkodó hiánya, úgyhogy remélem Álmos nem tériszonyos.
Felérve van két szélesebb gerenda, amin végig lehet sétálni egészen a szemközti falig - pontosabban csak képzeletbeli fal, mert sehol sincsen kész - ahol egyszer csak az építménynek vége szakad. Na ott vár ránk a reggeli egy keskeny betonlapon, és oda ülök le én is, belebámulva a budanekeresdi hajnalba.
- Jó ronda, mi? - kérdezem viccelődve Álmost, anélkül, hogy odanéznék. Néha feljövök ide egyedül, mert szeretem a kilátást, de hajnalban sosem láttam még.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726744#post726744][b]Somoskői Lilla - 2018.06.27. 00:42[/b][/url]

Széles, boldog mosoly ül ki az arcomra a kérdésére. Nem, végül is nem mondta. Én pedig nem is igazán tudom mit vártam, elvégre tényleg nem a szavak embere általában, így akár beleegyezésnek vehettem volna a hallgatását eddig is... Dehát én meg ilyen vagyok, szeretek biztosra menni.
- Oh - hagyja el az ajkaimat a meglepett hangocska, jelezve a mögötte lapuló felismerést. Nem szoktak azzal gyanúsítani általában, hogy túl buta lennék (főleg annak tudatában, hogy a balerináktól az emberek általában amúgy sem várnak túl sokat, ami a szellemi képességeket illeti), de Álmos jelenlétében mintha egy kicsit kiürülne az agyam, így most is kicsit hülyén érzem magam. Hát persze, pedig logikus! De azt hiszem a logikánál sokkal fontosabb dolgok kötnek most le, például hogy kába tekintettel merengjek még egy picit azon a tényen, hogy rólam álmodik.
De reggelizni muszáj, úgyhogy hamarosan már az általam kijelölt kis reggeliző helyre tartunk, amit bizony senkinek nem mutattam meg eddig, úgyhogy Álmos igazán megtisztelve érezheti magát - habár erről egy szót sem áll szándékomban elmondani neki. De tény, hogy Ákost soha nem hoztam volna fel ide. Ő nem illett ide, ebbe a nyugalomba, arra a helyre ahol magam lehetek és megnyugodhatok. Ő csak felkavart volna mindent és tönkretette volna nekem ennek a helynek a varázsát. Ennek is, mert sok minden mást is felkavart még, ehhez valahogy különösen értett. De Álmos más, ő illik ide. Ő hozzáad az egész tökéletességéhez, erre már azelőtt gondolok, hogy elkezdene szavalni, de amikor ez megtörténik, valahogy kattan egy nagyot az egész, mint a kulcs a zárban, és az előbbi gondolatom ténylegesen igazolást nyer. Ő érti. Így érzem, még ha nem is tudnám megfogalmazni, pontosan mit is. Olyannyira, hogy még magán a tényen is elfelejtek csodálkozni, hogy verset szaval teljesen magától.
- Tényleg olyan. Ki írta? - kérdezem, mert feltételezem, hogy mugliról van szó. A varázslóirodalommal nagyjából képben vagyok, de sajnos ami a mugli költőket illeti, elég hiányos a tudásom, be kell vallani. De nagyon szép ez a részlet, úgyhogy ezt pótolnom kellene.
Mellé pakolom a sós péksütis zacskót - gyanítom, hogy ezt választaná, elégszer reggeliztünk már együtt hozzá - és a kávéját, közben óvatosan fordítom felé a pillantásom, hogy válaszoljak.
- Általában csak ha rosszkedvű vagyok - mondom finoman megvonva a vállamat, majd elfordítom róla a tekintetem, hogy még kurtán hozzátegyem: - Szóval mostanában nem igazán - lesütöm a szemeim, ezt afféle vallomásnak szánom. Sok minden változott az elmúlt évben, nem csak Álmos miatt, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem volt szerves része a változásnak. Ha ő nincs, valószínűleg soha nem nyílt volna fel a szemem Ákossal kapcsolatban sem, vagy talán már csak túl későn. Boldogabb vagyok, mióta az életem része, mint előtte voltam. Ma reggel pedig olyan boldog, hogy ilyenre az előadások eufóriáját leszámítva nem is igazán emlékszem. Talán pont azért hoztam fel erre a helyre, hogy megmutassam ennek a szép kilátásnak, hogy így is lehet, így is tudok jönni, nem csak szomorúan.
- Jó étvágyat - mondom, miközben kihalászok egy minifánkot a hozzám közelebb eső zacskóból. Szerintem Álmos még sohasem láthatott engem ilyesmit enni, és Isten látja lelkemet, meg is lesz ennek még a böjtje, de most ezt kívánom, úgyhogy ezt fogom enni. Hogy hogyan dolgozom le, az legyen a délután problémája.
Közben sandán oldalra tekintek, mert hirtelen eszembe jut valami. Úgy döntöttem, megviccelem egy kis kósza illúzióval, úgyhogy várom a pillanatot, amikor elkezd enni, a kezében tartott péksütire koncentrálva, hogy az ízét megváltoztatva már-már gusztustalanul édessé változtassam. Alig várom a fintort a fején.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=726882#post726882][b]Somoskői Lilla - 2018.06.28. 22:56[/b][/url]

Lassan bólogatok a név hallatán, de nem igazán próbálom leplezni sem, hogy nem ismerem a költőt, akiről szó van. Tényleg meglehetősen hétköznapi neve van szegénynek, valószínűleg nem kevés magyar szaladgál vele, és még annál is több szaladgálhatott annak idején, amikor az Árpád név a mostaninál népszerűbb volt. Szóval nem, sajnos nem tudom kiről van szó, de ez azért még változhat. Főleg, ha ilyen szép dolgokat ír.
Nehéz volna eldöntenem, hogy a célzásomat tényleg meg sem hallotta, vagy csak nem méltatja válaszra, de talán nem is baj. Azért néma mosoly kúszik az arcomra, amint tudomásul veszem a dolgot és átpakolom neki a reggelijét. Nem baj, nem igazán lepett meg. Amúgy is sok megemészteni valója akadhat ma reggelre, itt pedig most alapvetően nem a papírzacskó tartalmára gondolok elsődlegesen.
Amivel egyébként jól rá is hozom a frászt, az pedig egészen gyorsan leesik számára, hogy én voltam. Persze nehéz is lenne nem világossá válnia a dolognak, amikor a fintorát elnézegetve úgy vigyorgok, mint egy elégedett óvodás.
- Inkább málna akart az lenni... - jegyzem meg remekül szórakozva, de egy kicsit azért elhúzom a számat. Most vagy én bénáztam el (aminek nem kifejezetten örülnék), vagy kicsit más a benyomásunk az ízekről. A gondolatmenetem végén azért a kérdésére válaszolok:
- Illúzió - mondom kurtán, aztán picit megvonom a vállam. Lehet, hogy tényleg elfelejtettem említeni neki. Valahogy nem volt fontos a minket összekötő dolgok szempontjából, azt hiszem. Így jobban belegondolva, tényleg soha nem is került szóba, talán a balett miatt kerülhetett volna, de arról sem igazán beszéltünk, már azt leszámítva, hogy nyilván tudja, hogy próbákra járok. Kicsit ijesztő a gondolat, hogy hogyan lehet valakiről egyszerre ennyire sokat, de mégis olyan félelmetesen keveset tudni. Minket ez elég jól jellemez. Végül aztán úgy döntök, ha már itt a lehetőség, végül is akár játszhatok is picit a dologgal, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve narancssárgára változtatom a hajam. Az illúzió elsőre egyébként kicsit béna, mert a saját magammal kapcsolatos dolgok inkább csak tükörben szoktak jól menni, ott tudok minden részletre gondolni. Most viszont az árnyékok, vagy a hajam fényessége és az emiatt adódó színkülönbségek csak utólag ugranak be, úgyhogy mielőtt észbe kapva módosítanék a dolgon, picit olyan lehet a hajam, mintha egy rossz rajzfilmből léptem volna ki. Ha Magnus ezt látná, a tekintete valószínűleg egy sokkal-sokkal melegebb éghajlatra küldene. Aztán persze kijavítom, de nem hagyom úgy sokáig, éppen csak pár másodpercig. Azért mégsem bazári majom mutatványos vagyok, na.
- Bocsi, nem tudtam kihagyni, de most már normális íze lesz - mondom még mindig sejtelmesen mosolyogva. Egy újabb harapással már majdnem teljesen kivégzem a minifánkot. Ha így folytatja, le fog ám maradni.
- Meddig érsz rá? - érdeklődöm kicsit, hátha tervezhetek vele reggeli utánra is, de azért nem vagyok telhetetlen. Ki tudja mikor van éppen szüksége a Bagolykőnek a gondnokára, meg hát gondolom a nővérét sem hagyhatja folyton ejtve... Pedig igazán sokkal vidámabb lenne, ha a délutáni edzésig velem maradhatna, de ezt kimondani sem merem, még gondolni is csak egészen halkan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=729312#post729312][b]Somoskői Lilla - 2018.07.16. 18:16[/b][/url]

Nem nagyon tudom eldönteni, hogy miután újra megkóstol egy falatot, tényleg másként érzi-e az ízét, vagy csak az én megnyugtatásomra változtatja meg a véleményét, mindenesetre úgy döntök, hogy hiszek neki.
A kis mutatványán hitetlenül megemelem a szemöldökömet, nem is a cselekedet miatt konkrétan - ilyesmit azért a balettos fiúk is meg tudnak csinálni, a tévhitekkel ellentétben inkább erősek, mintsem homokosok - sokkal inkább amiatt, hogy Álmostól jön a dolog. Ennél tovább viszont nem firtatom a dolgot, csak elraktározom magamban a viszonylag új információt, hogy a való életben is simán meg tudna verekedni azokkal a szörnyekkel.
- Gondoltam - vigyorodom el, mert hát tényleg elég kiszámítható volt, hogy nem fog örülni a dolognak, inkább követeli majd vissza a sós péksütijét. Ahhoz képest szinte meglepően türelmes velem, legalábbis úgy érződik most. Nem bántom ám tovább, mindenkinek joga van a nyugodt reggelijéhez, éppen csak egy picit akartam ugratni.
Miközben Álmos falatozni kezd, megosztja velem a nap további részére vonatkozó terveit is, én pedig elgondolkodva számolgatom magamban az órákat, miközben egy kék tollú madarat fixírozok az egyik ház tetején, akiről fogalmam sincs, mégis milyen fajta lehet.
- ... este! - bólintok végül elgondolkodva, majd még hozzáteszem a magyarázatot, hogy miért nem tudok vele tartani - délután próbám van, de olyan fél nyolcra végzek, hazaéréssel, zuhannyal, meg mindenfélével - jelentem ki végül, ebben pedig meg is egyezünk.
Egy darabig még békésen elreggelizgetünk együtt ott fent, megisszuk a kávénkat, halkan beszélgetünk, nézzük az ébredező várost, utána pedig mindketten nekiállunk a napnak.