[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=494730#post494730][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 14:42[/b][/url]

Már egy ideje tudatosan készültem erre; igazság szerint nem sokat tudtam a „családunk” új részéről, csak annyit, hogy a nőt Agathanak hívják. Aztán, mikor odaértem, és megtudtam, hogy Gareth Nightingale az egyik fiú (a másik pedig bizonyos Jared), azért kicsit megfordult velem a világ. Gyakorlatilag gyorsan sikerült ezt elrendeznem magamban (vagy inkább csak elhatároztam, hogy majd kiakadok, mikor egyedül leszek), habár nem voltam a lehető legnyugodtabb; főleg annak hallatán lettem elég feszült, hogy egy számomra idegen házban kell aludnom egy sráccal, akit nem ismerek (de nem úgy szűrtem le, hogy kifejezetten kedvelne), és egy másikkal, akinek zokogva meséltem el minden bajomat – de nem, vagy csak alig emlékszik rá. Nem tűnt túl jó felosztásnak. Ahogy ültem az ágyamon, egy szobában Jareddel, zavart csendbe burkolóztam, s körmeim piszkálásával próbáltam elterelni a figyelmem. Nem nagyon tudtam, mit lehetne kezdeni ezzel az egésszel; nyilvánvaló volt, hogy Gareth és Jared nagyon összetartóak. Ezt szinte rögtön le lehetett szűrni… és egy kívülálló, hogy jön ehhez? Mit keresek én itt? Gyakorlatilag ezt a kérdést éreztem a levegőben, bár lehet, hogy csak beképzeltem. A frissen fürdött Gareth nyomán másfelé néztem. A nemrég beszerzett élményeim bőven elegek voltak ahhoz, hogy még csak ránézni se merjek.
– Mész? – kérdeztem halkan Jaredre pillantva. Persze, szívesebben „bújtam volna el” egy kicsit a fürdőben, de próbáltam olyan elővigyázatosan reagálni és létezni ebben az idegen házban, amennyire csak tudtam. Nem én vagyok itt a „házigazda”, nem vagyok idősebb, meg semmilyen se, ami kirángatna engem az alárendelt helyzetből. Remek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=494739#post494739][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 14:50[/b][/url]

Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Komolyan. Ha valaki nem kíváncsi rám – márpedig Jared láthatólag, sőt, szinte tüntetőleg nem volt kíváncsi rám –, akkor békén hagyom. Azonban ez hosszútávon igencsak kellemetlen érzés lesz, hiszen egy fedél alatt kényszerülünk majd élni például egész nyáron, meg a hétvégéken, amiket itthon töltünk, ünnepekkor, családi összejövetelekkor, meg minden ilyesmi. Jared a kortársam volt, talán egy évvel volt idősebb nálam, de mégis úgy viselkedett, mintha nem is tudom, mi lettem volna. Egy betolakodó kisgyerek. Persze, igyekeztem nem magamra venni a dolgot, neki is fura ez a helyzet, én sem vagyok túl emberszerető vagy barátságos fajta, de mégis elég kellemetlenül éreztem magam így.
Végül egy flegma „ja”-val válaszolva tűnt el törülközőjével együtt az ajtó mögött. Egy apró sóhaj kíséretében nyúltam a könyvemért (Daniel Keyes – Az ötödik Sally), megpróbálva nem kimutatni kellemetlen érzésem Gareth irányába.
Kérdése őszintén meglepett, ugyanakkor eszembe juttatta azt a beszélgetős estét, azokat a szavakat, amik rengeteg gondolkodásra ösztökéltek és ösztökélnek a mai napig. Csodálkozó tekintettel néztem rá.
– Miért haragudnék?… – kis szünet. – Ha a beszélgetésre gondolsz… egyáltalán nem haragszom. Mármint… segített. Tényleg sokat segített.
Hisz valóban; anélkül nem tudtam volna ilyen jól reagálni már rögtön aznap este Erikék borzalmas viselkedésére, se David Bennett attrakciójára a Fürdőfülkékben hajnali egy órakor. Bár a családommal kapcsolatos tanácsokat egyelőre nem voltam képes feldolgozni.
– Akartam is mondani hogy… jövök neked egyel. – tettem hozzá egy kicsit zavartan, de hangomban érezhette a komolyságot. Tudom, hogy azzal a „kemény” tizenöt életévemmel nem sokat tudtam neki segíteni, de azért mégis. Ez így sokkal korrektebb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=494766#post494766][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 15:08[/b][/url]

Zavartan piszkáltam a kezemben lévő könyv lapjait, aztán amint rájöttem, hogy ez igencsak zavaró hanghatásokkal jár, áttértem a (most már kicsit túl bő) fölsőm csavargatására, hogy valamibe beleöljem a zavarom és a kellemetlen érzésem.
Eléggé meglepődtem Gareth válaszán, elvégre az elsők között volt, akiknek megemlítettem, hogy tartozok valamivel. Annak ellenére, hogy ezt most elutasította, mindenképpen megjegyeztem magamnak ez a dolgot, s elhatároztam, hogyha egyszer szüksége lenne erre, fel fogom neki ajánlani. A tartozásaimat amúgy sem szoktam elfelejteni soha. Utálok tartozni.
– Pedig tettél. – jegyeztem meg halkan, szinte már csak magamnak. – De ahogy gondolod.
Kezdtem kicsit megijedni Garethtől, mert olyan volt, mintha kitalálta volna a gondolataimat. Ahogy elkezdtem az öccsén agyalni, szinte rögtön megjegyezte, hogy nem személyem ellen irányul a viselkedése. Ennyire nyilvánvalóan ki lenne írva az arcomra, hogy mit gondolok? Vagy csak sima megérzés. Amilyen emberséges Gareth, ez is előfordulhatott, hogy automatikusan rá tud hangolódni az ember bajaira, és ráérezni, mi nyomja a lelkét.
– Ööh, rendben van, akkor nem aggódom. Remélem, azért… majd megbékélünk.
Csak ennyit nyögtem ki, mert nem tudtam, hogyan fejezhetném ki a gondolataimat. Én sem vagyok túl beszédes fajta, nem azt reméltem, hogy majd éjszakába menően társalgunk Jareddel, még azt sem, hogy beszélgetünk, csak hogy nem fogom ennyire feszélyezve érezni magam a jelenlétében. Azért az nem lett volna rossz. Akkor legalább itthon nem érezném magam rosszul a saját szobámban, nem úgy, mint a Bagolykőn. Erikék... fuh. Nem is gondolok inkább rájuk.
Végül nem folytathattuk tovább a párbeszédet, ugyanis Jared visszajött, én pedig szinte rögvest felkaptam a fürdős cuccom, és egy kényelmes tempóban elindultam a fürdő felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=494806#post494806][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 15:42[/b][/url]

A fürdő szintén ismeretlen terep volt számomra, de ezzel a helyiséggel sokkal jobban tudtam azonosulni, mint egy olyannal, ahol két számomra szinte ismeretlen fiú van.
A zuhany nagyon jól esett, segített tisztán látni a dolgokat, és mint minden hozzám hasonló embernek, nekem is itt jöttek általában a „világmegváltó” gondolataim. Ahogy a víz rám folyt, úgy kezdtek el áradni a gondolataim is.
Ahogy Agathara és Márkra pillantottam a vacsora közben, harmóniát láttam köztük. Teljes egyetértést; olyan volt, mintha teljesen egymásra találtak volna. Agatha egyébként kedvesnek tűnt, bár tartottam tőle, hogy előbb-utóbb előjön az anyáskodó énje, még akkor is, ha egyelőre nem így tűnt. Nem tudtam róla sokat, nem is akartam hamar ítélni, de első blikkre egy nagyon nyugodt embernek tűnt. Nem árt valaki Márk mellé, aki visszatartja bizonyos dolgoktól, Agatha pedig alkalmasnak tűnt.
Ami Jaredet illeti, volt vele kapcsolatban egy határozott megérzésem, s bár én nem szoktam hallgatni vagy támaszkodni az ilyenekre, most mégis olyan erős volt ez a benyomás, hogy nem hagyhattam figyelmen kívül. Jaredben volt valamiféle vadság, már ha nem is a szó szoros értelmében vesszük. Persze, ezt a „megfigyelést” nem tudtam semmire se alapozni, mégis valahogy ez jött le; hogy Jared olyan, mint… mint valamilyen bokor, vagy nem tudom. Nem árt senkinek alapvetően, de úgy fog nőni, ahogy akar. Amint ezt a gondolatot megfogalmaztam magamban, rám jött a nevethetnék, ugyanis hasonlatot még soha senki sem fogalmazott meg ilyen szörnyen. Ezért nem szoktam ilyesmikben gondolkodni.
Gareth egy olyan személy, akit egyelőre nem tudtam definiálni, mert túlságosan elrejtette a személyiségét, legalábbis úgy gondoltam. A beszélgetésünk alapján megvannak a saját gondolatai, de nem feltétlen osztja meg a külvilággal, hacsak nem szükséges (mint ahogy a testvére, és én is ilyenek vagyunk). A másik, ami egyből lejött, hogy figyelmes, és ahogy láttam, neki is tehetsége volt ahhoz, hogy megtalálja az ember rését a védelmi rendszeren.
A zuhanyzóból kiszállván eszembe jutott, hogy ha Márkra és Agathara nézek, teljes harmóniát látok. Ha Jaredre és Garethre, úgyszintén. Csak én vagyok ilyen kívülálló. Ez egyelőre ellentétes érzéseket keltett bennem.
Immár pizsamában, de egy kicsit még mindig csöpögő hajjal indultam meg a szoba felé. Be akartam volna nyitni, de az ajtó előtt megtorpantam. Kopogjak, vagy ne kopogjak? Ez a kérdés vetődött fel bennem. Ahogy ott álltam, mint valami szerencsétlen, egyszer csak annyit hallottam: „nem lehet mindenki olyan mint te, vagy én”. Érdeklődve hajoltam közelebb az ajtóhoz. „Még jó, hogy nem egy házban vagyunk a suliban”, hallottam Jared hangját. Azt hiszem, jobb lenne kopogni…
Tehát egy halk kopogás után benyitottam. Hajamat még egyszer megborzoltam a törölközővel, majd felnézvén láttam, ahogy Jared Gareth mellé vackolva fekszik az ágyban. Egy pillanatra meglepődtem, aztán valahogy mosolyogni lett volna kedvem rajtuk, végül viszont elfordítottam a fejemet, és felemeltem a könyvemet. Már majdnem kiolvastam.
Igazság szerint tényleg nem mertem megszólalni. Nem akartam zavarni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=494836#post494836][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 15:59[/b][/url]

Nem akartam zavarni. Tudtam, tisztábban voltam vele, hogy egy családi idillnek nevezhető dolgot rontok el éppen, de ez ellen semmit se tehettem. Így hát azzal próbáltam védekezni, hogy olvastam, és meghúztam magam. Emellett persze megvan az a jó szokásom, hogy ha egy szobában alszom valakikkel, én szeretek elaludni utolsónak – illetve, addig nem tudok, amíg mindenki el nem szenderül. Valószínűleg a rellonos szobatársaim okozta „paranoia” miatt alakult ki ez a stikkem. Nemsokára hallottam, ahogy valamelyikük – felpillantva konstatáltam, hogy Jared – már alszik is testvére oldalán. Ilyenkor azért titkon én is vágytam egy testvérre, de ezt a világért se ismertem volna be magamnak.
Félig fekve, félig ülve temetkeztem bele a könyvembe, próbálván nem tudomást venni a mellettem lévő családi összetartásról, azonban mozgásra figyeltem fel; Gareth felhívta a figyelmemet, és intett, hogy menjek ki vele a konyhába. Ha nem Gareth lett volna, meggondoltam volna a dolgot, azonban valahogy ösztönösen mozdultam a hívására. Ezen el kellett volna gondolkodnom, de a fáradtság rajtam is kezdett úrrá lenni, így hát nem ez volt rá a legalkalmasabb időpont. A könyvvel a kezemben slisszoltam ki előtte az ajtón, bár fogalmam sincs, miért hoztam magammal, ugyanis biztosra vettem, hogy mellette nem fogok olvasni. Nem gondoltam egyébként, hogy konkrét megbeszélnivalója lenne velem, csupán annyi lehetett ez az egész, hogy egyrészt hagyni akarja aludni a testvérét, másrészt… figyelmesség. Gondolom.
– Nem… tényleg nem tudok. – A részletekbe már nem avattam be, csak figyeltem, ahogy előkerül a cigaretta. Nem gondoltam volna róla, hogy dohányzik, de így nézve beleillett a képbe. Olyan tipikusnak tűnt. A vigyázó nagy testvér.
Felajánlása komolyan meglepett, egy kicsit meg is illetődtem.
– Igen, kérek. – válaszoltam halkan. Úgy éreztem magam, mint egy félős kisgyerek. Furcsa volt újra megtapasztalni ezeket a családi dolgokat, eszembe juttatták a kilenc éves korom előtti emlékeket. A nagymamám, Márk anyukája mindig cukrot pörkölt nekem, amit tejbe áztatott, gyakorlatilag karamelles tejet ittam nála minden egyes este, mielőtt lefeküdtem volna aludni. Akármennyire is utáltam, hogy így van, de megmosolyogtatott az emlék. Hiányzott az a gondtalanság…
– Te… hogyhogy nem tudsz aludni? – kérdeztem, hogy megpróbáljam kicsit kiszakítani magam a gondolatmenetemből, és amúgy is; érdekelt.
Tisztábban voltam vele egyébként, hogy ez mindnyájunknak új helyzet, de valahogy úgy gondoltam, hogy ők hárman – Agatha, Jared és Gareth – együtt birkóznak meg vele, én viszont ebben nem számítok (számíthatok) Márk segítségére. Ahogy elnéztem Garethet, az fogalmazódott meg bennem, hogy szívesen belelátnék a gondolataiba egy pillanatra, vagy legalább kikérném a véleményét a helyzetről, Márkról, saját magamról, a viselkedésemről…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=494866#post494866][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 16:16[/b][/url]

– Ahogy gondolod. – Ráhagytam a dolgot, egyrészt, mert nem akartam nagyon gyerekesen csillogó szemekkel kimondani, hogy „rakj bele nekem fahéjat!”, másrészt meg kíváncsi voltam, hogy dönt. Nem tudom, miért.
A másik bizonyította válaszával, hogy ugyanúgy, mint én, az éjszakai baglyok közé tartozik. Én is szerettem esténként fent maradni – amíg nem kezdtem el tanulmányaimat a Bagolykőben, gyakoroltam is ezt a szokásomat, azonban bezárva a körletembe (ami egy pince, és még a csillagokat sem lehet nézni) nem volt épp a legizgalmasabb program fennmaradni.
A kísérlet szó hallatán akaratlanul is felcsillant a szemem, de még nem kérdeztem rá, miken dolgozik; egyszer már elmondta pár szóban, és nem akartam tolakodó lenni, vagy ilyesmik. Azért reméltem, hogy valamikor kifigyelhetem majd, milyen Gareth, mikor éjszaka dolgozik… hiszen az emberek olyankor mutatják meg az igazi arcukat, mikor a szenvedélyüknek élnek, és ezt egyedül teszik.
A meleg italt a kezembe véve még egy igazi mosolyt is az arcomra engedtem, ahogy felnéztem. Na, nem vigyorogtam, de ritkaságszámba ment, hogy valakire akár csak kicsit is, de őszintén mosolyogjak.
– Köszönöm szépen. – Ismét kisgyereknek éreztem magam. A magam csendességében azért próbáltam kedves lenni Garethtel, de az a tény, hogy az emberekkel sosem, vagy alig kommunikálok, nem segítette elő az eszköztáram fejlesztését.
Arra a kérdésre, hogy kiüljünk-e, bólintottam; amikor hazautazom, minden esti percemet valamilyen ablak mellett töltöm, hogy lássam a csillagokat. Tényleg borzasztó frusztráló tud lenni a Rellon földalattisága.
Ahogy mesélésre biztatott, rögtön eszembe jutott az előző „mesélésem”, s észre kellett vennem, hogy mi Garethtel csak csillagok mellett, vacsora után tudunk párbeszédet folytatni. Furcsa érzéssel töltött el ez a látszólagos mintázat, valahogy megnyugodtam egy kicsit, de feszült is lettem, nagyon ellentétes dolog volt.
– Istenem, de bánom, hogy megittad azt a bájitalt…! – sóhajtottam. Mennyivel könnyebb lenne folytatnom az előző gondolatmenetemet, amit már ott elkezdtem! Így nem tudok mesélni neki. Ez így nem megy, hiszen az alapvető dolgaimat akkor és ott tudta meg, a többit csak erre tudtam volna építeni.
– Hát… – kezdtem, s felpillantottam rá, miközben kortyoltam a kakaómból. – Furcsa ez a helyzet. Valahogy nem tudok vele mit kezdeni. De gondolom, ezt látod.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=494873#post494873][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 16:21[/b][/url]

Fahéj. Amikor Gareth lassan végighúzta ujját a fűszereken, a fahéjnál összepréseltem az ajkaim. A másik ekkor levette a kis tasakot a polcról, én pedig konstatáltam, hogy ebben a házban nem csak én tudok a testbeszédből olvasni. Bár az is előfordulhatott, hogy merő véletlen volt az egész…
A hűvös szél jól esett ebben a melegben; kissé lehűtött, segített összeszedni magam legalább egy minimális szinten. A fahéjas kakaóval és a csillagokkal valahogy még jobb volt ez az egész. Pár pillanatig egészen bensőséges érzésem volt, amit nem tudok megfogalmazni…
Gareth logikája érthető volt, én azonban… örültem volna, ha emlékszik azokra a dolgokra, amiket mondtam neki. Ezt felfogván zavar lett úrrá rajtam és értetlenség; mégis miért szeretném azt, hogy valaki tudja minden apró cseprő titkomat? Hogyan is lehetne logikus, hogy kiadom magam valakinek? Sóhajtottam. Szerencse, hogy megitta, ezt akartam gondolni, de valami mégsem engedte.
– Milyen igaz!… – Igazság szerint bele se gondoltam, hogy igen rosszul is elsülhetett volna a mai nap; valahogy biztos voltam benne ezidáig, hogy semmi komolyabb konfliktus nem lesz. Én kordában tartom magam, s valahogy evidensnek tűnt, hogy a többiek is ezt fogják tenni.
Felpillantottam az égre, s igyekeztem egy kicsit kizárni a stresszes gondolataimat. Annyi minden bajom volt az elmúlt időszakban, hogy gyakorlatilag egy merő görcs vagyok, s nem vagyok képes kommunikálni az emberekkel semmilyen formában, csak ha rá vagyok kényszerítve. Változtatnom kellett volna ezen, de bestresszeltem már csak a gondolattól is.
Kilélegeztem, és ismét megpróbáltam magam összeszedni, mert két pillanat alatt képes voltam szétesni. Hihetetlen, hogy mennyire gyenge vagyok.
– Gondolom, majd megszokjuk ezt az egészet, ugye? – Ez gyakorlatilag nem kérdés volt, inkább magamat akartam biztatni. – Mármint, úgy mindenki.
Gondoltam itt főként Jaredre. Komolyan feszélyezve éreztem magam tőle. Belekortyoltam a kakaómba, s eztán Garethre pillantottam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=494891#post494891][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 16:28[/b][/url]

Egyszer csak üvegcsörömpölést, majd egy nagy csapódást hallottam; szörnyű záptojásszag kezdett el terjengeni, Gareth pedig kivont pálcával pattant fel. Én is felálltam, azonban amint az eszközért nyúltam volna, a másik felcsattant, hogy „Jared!”…
– Basszus… – közöltem nemes egyszerűséggel. Féltékenység, egyből ez jutott eszembe, noha nem értettem az okát. Kijöttem Garethtel beszélgetni, ő csinált nekem egy kakaót…
Eszembe jutott, hogy honnan lehet a bájital, amit egyébként Gareth idő közben eltüntetett; gondolom, abból a szütyőből, amit én is láttam elővillanni az után a vacsora után, ergo biztosan megnézte a dolgot annak nyomán, hogy a bájitalt emlegettem. Nem beszélték volna meg? Gareth nem mondta el neki, hogy… És Jared emiatt haragudna? Vagy valami teljesen más? Mindenesetre egyelőre ezt vettem alapul, hogy miattam van az egész. Mert hogy miattam van.
Gareth közben angolul káromkodott, én inkább nem szóltam semmit. Leültem a székre, s a kiloccsant kakaóm maradékát kortyoltam. Hogyan fűtsünk családi viszályt két mondattal; megvolt. Remek, Szépvölgyi, elintézted, hogy ez a két testvér, akik szinte össze vannak nőve, összevesszenek. Nagyon jó…! Pedig ez most tényleg nem volt célom, sőt – azt szerettem volna, ha minden nyugis marad. De hát, nem így lett, természetesen.
– Azt hiszem, kicsit elkiabáltad a „biztatóan alakulnak a dolgok”-at. – jelentettem ki halkan az erkélyajtót fixírozva. – Bocs, ez az én saram. Nem akartam…
Élmény lesz ezek után hazajárni. Jared úgy fog rám nézni, mintha meg akarna ölni, ebben biztos voltam, és ez nem éppen örömteli dolog volt. Tényleg azt hittem, hogy nyugodt mederben fog folyni ez az egész, nem lesz nagy felhajtás, megpróbálunk illeszkedni egymáshoz, és nem lesz olyan szörnyű, mikor haza kell jönnöm. Nos de. Az lesz.
– Bűbájoktól? – kérdeztem összevont szemöldökkel. – Milyen bűbájoktól?
Sóhajtottam. Hova is tudnánk hoppanálni? Sejtettem, hogy Agathat és Márkot nem akarjuk felverni, de akkor mégis hova mehetnénk? Megfordult a fejemben, hogy éjszakázhatnánk az erkélyen is, de az nem lenne túl jó. Pénz nem volt nálam (és gondolom, hogy Garethnél sem), hogy valami hotelbe menjünk esetleg, szóval ötletem sem volt.
– Hova menjünk? – nem néztem fel rá, csak a körmeimet piszkáltam, hogy elrejtsem a… bűntudatom? Ja. Olyasmi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=494910#post494910][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 16:36[/b][/url]

Ahogy Gareth a tenyerére nézett, majd elhajította az immár nem égő csikket, megrökönyödtem egy pillanatra. Pár pillanatig még figyeltem, s csak egy bizonyos párbeszédmennyiség után láttam, hogy egyáltalán nem fordít figyelmet a sebre.
– Nem fájt? – kérdeztem halkan, meglepve. Azért az nem mindennapi, hogy valaki nem érzi meg, hogy elolt egy égő cigarettát a kezén. Nekem még nem volt benne részem, de nem is kívántam, mert hallottam már, milyen fájdalmas; Gareth azonban még csak meg se nyalogatta a sebét, vagy ilyenek, mint ahogy az átlagemberek csinálják.
Furcsa volt, hogy Gareth nem automatikusan engem hibáztatott. Bár az étkezdés beszélgetésünk alatt bizonyította kiváló logikáját, mégis az lett volna a „logikus” lépés, főleg egy eridonostól, ha rögtön a másikat kezdi hibáztatni.
Csupán bólintottam erre, nem helyeslően, inkább tudomásul vettem a dolgot. Remek. Tényleg, nagyon jó.
– Izé… ezt köszönöm. – nyökögtem. Nem beszélt neki róla, pedig gondolom ők is azok a fajta testvérek, akik mindent megosztanak egymással. Ez mindenképpen fura volt, ugyanis akárhogyan nézzük, nem várhatom el tőle, hogy soha senkinek ne mondja el a gyengeségemet, de mégis, ő megőrizte a „titkot”. S bár ennek kifejezetten látható ára volt, mégis megtette, amivel ha nem is kivívta a tiszteletemet, de mindenképpen elismerést váltott ki belőlem.
A kezembe temettem az arcom egy pillanatra, majd ujjaimmal összekócolva a saját hajamat néztem vissza Garethre. A kakaóm már elfogyott, a bögrét az asztalra tettem. Hova mehetnénk?
– Betörők. Értem. – vajon a gyógynövények és a bájitalok ennyire értékes dolgok? Mindegy, ez igazság szerint irreleváns volt abban a helyzetben.
Feldúlt volt; felvetett egy lehetőséget, de ugyanabban a mondatban el is vetette. Hangja is ingerült volt kissé, úgyhogy inkább csak bólintottam a Kinses mondatára (mellesleg ki a fene az a Kins?), és hagytam. Ha az nem jó, hát nem jó.
– Faház! – csillant fel a szemem. – Jó ötlet. Nincs is túl messze a hoppanálási határtól, és vannak babzsákok. Aztán, ha más nem, majd reggel visszajövünk…
Semmi kedvem sem lett volna visszajönni, főleg így. Jared kifejezetten nem kedvel engem, legalábbis a viselkedése alapján azt hiszem megalapozott lehetett ez a gyanúm. Sóhajtottam. Pedig most igyekeztem. Úgy látszik, tök felesleges. Rendben, ezentúl hagyom a fenébe a jó modort.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=494924#post494924][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 16:53[/b][/url]

Tehát ezért törte szét majdnem a múltkor a kézfejemet. Egy bólintással jeleztem, hogy értem, de nem fűztem hozzá semmit; gondolom, nem azért titkolta, mert kedve lenne róla beszélni, vagy kifejteni az okát, a „sérülés” történetét. Diszkrét volt velem, így én is az voltam vele. Semmi kínos kérdés. Ki tudja.
Bizonygatta, hogy Jared is ugyanezt tette volna, de a legkevésbé sem hittem el. Jared Nightingale egyelőre igazán gyerekesnek és forrófejűnek tűnt a számomra, Gareth teljes ellentétének. Egyáltalán nem volt szimpatikus a viselkedése, főleg, hogy kellemetlenül éreztem magam miatta; bűntudatom volt. Utálom, mikor bűntudatom van.
– Ha te mondod… – hagytam inkább rá. Tényleg, nem fogok ezen vitatkozni vele. Nem ismerem Jaredet, nyilván, de egyelőre nem voltam képes elhinni ezt a dolgot. Jared semmiképpen sem tűnt diszkrétnek.
Nehéz kérdés volt, hogy Gareth mennyit áruljon el Jarednek. Ezek után minimális szinten sem szerettem volna, ha megosztja vele a dolgot, de nyilván erre nem volt lehetőségem, hiszen akkor elmérgesedett volna a konfliktus, és mindhárman, sőt, mind az öten rosszul jöttünk volna ki belőle. Sóhajtottam, s gyorsan átgondoltam a dolgot.
– Amennyit jónak látsz. Azért a sírós részt mellőzd, ha teheted, kérlek. – préseltem ki magamból. Nem akartam, hogy ez a srác bármit is megtudjon rólam, viszont Gareth egyértelműen nem hagyhatta őt magyarázat nélkül. Kínos.
Annak ellenére, hogy azt hiszem, épp eleget megtudtam Jaredről a mai nap folyamán, mégis vonattal akartak minket visszaküldeni az iskolába, hogy legyen időnk ismerkedni. Fantasztikus egy út lesz. Majd csendben ülök, és akkor sem szólalok meg, ha kérdeznek. Nagyon jó lesz, minden porcikám előre repesett. Nem.
– Nagyon király. Remek. – közöltem szarkasztikusan, s bár haragom nem Garethre irányult, mégis vele közöltem ezt így. – Bocs. Nem ellened szól.
Rögtön közelebb is léptem hozzá, s kicsit sután bár, de belé kapaszkodtam. A semmibe kerültünk, nekem pedig felkavarodott a gyomrom, ahogy földet értünk. Bár nem volt szokásom káromkodni, mégis egy halk kicsúszott, ahogy a gyomromra szorítottam a kezem. Mindig is gyűlöltem hoppanálni.
– Egy pillanat. – nyögtem, és a térdemre támasztottam a kezem. Nem terveztem hányni, mégis pihennem kellett legalább két percet, mire már nem voltam olyan sápadt, és legyűrtem az öklendezési kényszert. – Mehetünk…
A szellő kellemesen hűvös volt, s ezerszer jobb hőmérsékletet biztosított, mint Budapest forró utcái. Fellélegeztem, s ezek után tüdőmmel faltam a friss levegőt. Ez mindig is sokkal szimpatikusabb volt, mint a nagyvárosi lét; hegyek, tiszta levegő, szél, erdők. Sokkal jobb.
Felpillantottam az égre, s szemeimmel megkerestem a Nagy Göncölt, utána pedig a kicsit. Bemértem a távolságot, s megtaláltam az esthajnalcsillagot, azok alapján pedig északot.
– Arra. – mutattam, bár valószínűleg Gareth is pontosan tudta, merre kell menni, de nekem csak így ment a tájékozódás ilyen sötétben. Észak felé kell mennünk, vagyis egy kicsit inkább észak-nyugat felé, azt pedig könnyű a csillagok alapján.
Bár beleléptem egy-két szúrósabb ágba, nem panaszkodtam; az idő elment a sétálással, a lélegzéssel, a csillagok nézegetésével. Sokkal jobban éreztem magam itt, az éjszaka közepén Garethtel, mint egy jó meleg ágyban, de Jared társaságában.
– Ha jól látom, az lesz az. – böktem a faház vélt irányába jó tizenöt percnyi sétálás után. Néha eddig is elvonultam ide, amikor nem nagyon volt ínyemre a szobámban lenni, de senki sem tudott róla, hogy ez igencsak kedvelt helyem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=495355#post495355][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 23:08[/b][/url]

A takaróba bújva sokáig gondolkodtam, végigvettem minden apró részletet, ami aznap történt; Jared viselkedését, Márk és Agatha derűlátását, Gareth diszkrécióját, hogy kakaót csinált nekem, mindent. Azon elmélkedtem, hogy kéne hozzáállnom ehhez az egész dologhoz, hogy „új család”, meg minden. Fogalmam sem volt. Örülnöm kéne? Gondolom, egy normális ember ezt tenné, bár az erkélyre kizáró mostohatestvér nem épp biztató. Vagy félnem? Semlegesen hozzáállnom? Szerettem volna tisztán látni a dolgokat, de nem ment, valahogy nem bírtam logikus és objektív látásmódot felvenni. Féltem, azt hiszem, és elegem volt.
Mire rájöttem, hogy meg kéne próbálnom aludni, már hajnali kettő lett. Lehunytam a szemem. Aztán ez nem ment, pozíciót váltottam. Elaludtam pár percre, de felriadtam. Aztán az egész éjszaka zajlott; többször keltem fel bagolyhuhogásra, egy-egy szellőre, vagy arra, hogy leestem a fekhelyemről, szóval nem aludtam túl jól. Már akár reggel hét felé is járhatott az idő, mire sikerült úgy lehunynom a szemem, hogy éreztem; most végre tudok majd pihenni pár órát.
Két pillanat múlva egyszer csak egy súlyos kart éreztem magamra puffanni. Szemeim kipattantak, s éreztem, ahogy a kar tulajdonosa – Gareth – magához húz, és nyűgösen felszólít, hogy csináljak kávét. Két pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, szívem vágtázni kezdett a rendkívül kínos helyzettől, hogy éppen egy srác karol át a faházban hajnali hét-fél nyolc környékén. Ez vajon normális? Mármint, úgy komolyan. Sejtettem, hogy nem nagyon van tudatában annak, hol is van, vagy kik vannak körülötte, de… azért… én nem szoktam meg ilyesmit. Krákogtam, hogy meg tudjak szólalni.
– Te Gareth… – kezdtem rekedten – A faházban nincs kávé…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=495359#post495359][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 23:19[/b][/url]

Az, ahogy Gareth kinézett, definiálhatatlanul vicces volt. Rá nézvén vigyorogni kezdtem, önkéntelenül is, mert annyira… cuki volt. Komolyan. Erre én sem tudtam volna mást mondani. Még sosem láttam ilyennek őt, és furcsa volt, hogy van egy oldala, aki olyan, mint egy álmos öt éves kisfiú.
– What a suprise! – közöltem angolul, hátha jobban megérti. – Itt Szépvölgyi Richárd, emlékszel?
Ekkora ásítást se láttam egy ideje; Gareth később a pálcája után kutatott, hogy aztán némileg durcásan jelentsen ki három szót. Ennek hatására elnevettem magam. Gareth Nightingale, a kávét követelő kisgyerek.
– Hozok a kastélyból, jó? – kérdeztem még mindig vigyorogva. – Csak várj meg itt, jó?
Kikászálódtam az ágyból (sejtettem, hogy egy séta jót fog tenni, ugyanis én is elég pocsék formában voltam), s azzal próbáltam magam motiválni, hogy nem csak Garethnek, hanem nekem is lesz kávém, ami kifejezetten pozitív indítása lenne a napnak, még akkor is, ha tudom, hogy a többi része elég pocsék lesz.
Egy sóhaj kíséretében indultam meg a kijárat felé, azonban észrevettem, hogy Gareth gyakorlatilag látás nélkül tapogatózik valami után, ami vélhetően egyáltalán nem található meg a faházban. A hercegi palástként szolgáló takaró szintén röhögésre késztetett, de igyekeztem visszafogni magam.
– Gareth, feküdj vissza és lustulj egyet, a kávé is jobban fog esni az ágyban. – kértem, egyrészt, mert féltem, hogy képes lenne kiesni a faházból a valamit keresve, másrészt meg nem tűnt túl szimpatikusnak, hogy visszaértemkor egy idegronccsal kerüljek szembe a valami hiánya miatt.
Én pedig elindultam, s mindenféle titkos utakat igénybe véve elég hamar visszaértem a faházba (annak ellenére, hogy én is úgy vonszoltam magam föl-le, mint egy hulla), immár két adag kávéval a kezemben. Tejet és cukrot külön hoztam, gondoltam, majd ő ízesíti.
Amint felértem, leraktam a cuccokat a földre, Gareth puffjától tisztes távolságban (hogy még véletlen se borítsa ki a saját bögréjét).
– Itt van, válassz bögrét. – közöltem vele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=495362#post495362][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.14. 23:25[/b][/url]

Ricsillag?! Nem nagyon tudtam mire vélni, hogy az álmos Gareth „herceg” nekiáll Ricsillagként becézni, így hát inkább semmit sem szóltam. Furcsa érzés volt, hogy becéznek. Főleg így, korán reggel, szinte semmi alvás után.
Második megjegyzése után – amin szintén jót derültem, de inkább hagytam – ő is belátta, hogy mindnyájunknak jobb lesz, ha szépen visszafekszik az ágyába, én pedig elmegyek neki kávéért. Ezt az utat (immár kevésbé derűsen) megjártam, s amint a kávét letettem tőle tisztes távban, hátrébb húzódtam, mintha csak valami erdei állatot etetnék. Ebbe is elég vicces volt belegondolni egyébként. Aztán takarógombócból kinyúlt egy kéz, óvatosan kutatott a bögre után, és mindenféle tej, vagy cukor nélkül húzta be az italt a saját területére, hogy aztán felülve kortyolgasson belőle.
Amint láttam, hogy most már minden rendben lesz, a saját bögrém után nyúltam, ízesítettem a löttyöt, majd úgyszintén szavak nélkül kezdtem el kortyolgatni. Bár a koffein nem hatott rögtön, hiszen egy-másfél órát kell várni hivatalosan ébredés után, hogy a koffein megfelelően hasson, de mégis nagyon jól esett most a pulzusnövelő, ugyanis ezen a reggelen én sem rendelkeztem túl magas vérnyomással (bár Garethnek szerencséje volt, ha aludtam volna, én sem tudtam volna kimozdulni az ágyból).
Miközben ittam, a fiút néztem; nagyjából tíz perc után pislogott kettőt, és mint egy éppen bekapcsoló gépezet, nyíltak ki a szemei. Üdvözlésére ismét röhögnöm kellett (bár ez inkább a fáradtság miatt lehetett).
– Jó reggelt. – hozzá akartam volna fűzni valami találó megnevezést, mondjuk hogy „herceg”, de aztán inkább hagytam, rájöttem, hogy az nem az én stílusom. – Észrevettem. Most szerencséd volt, de ha rendesen alszom este, én sem tudok kikelni az ágyból.
Az én kávémból még mindig volt, így kortyoltam egyet. Jól esett ez így reggel.
– Hánykor kell indulnunk? – tettem fel a kérdést, ugyanis eszembe jutott, hogy vonattal kell majd visszavergődnünk ide. Nagyon jó.
Kortyoltam még egyet. Nem lesz elég ez a kávé a vonatútra is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=543915#post543915][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.16. 06:50[/b][/url]

A hoppanálás előtt kissé görcsbe rándult a gyomrom, hiszen ezt az utazási formát egyszerűen ki nem állhatom, azonban szerencsére nem tartott sokáig a dolog - fogösszeszorítva értem talajt az egyik hoppanálási ponton Budapesten Seth mellett.
Mielőtt elindulhattunk volna, a másik kotorászni kezdett a táskájában, én pedig mit sem sejtve vártam, hogy elindulhassunk, bár ötletem sem volt, mit kereshet. Mikor megszólalt, rá emeltem a tekintetem, majd az a kezére siklott, amiben egy csillagképekkel díszített füzetet pillantottam meg, s egy bőr tokot. Szülinap. Hát persze...! Nem találkoztunk az én szülinapomon és az övén se, s én sem adtam át neki az ajándékát, ami most is ott lapult a táskámban. A francba, elfelejtettem odaadni neki. Igaz, olyan váratlanul bukkant fel a segítségemet kérve... meg hát, én hajlamos vagyok elfelejteni a szülinapokat. Az enyémet sem szeretem kifejezetten.
- Hű, hát... köszönöm szépen. - mondtam, s átvettem a bőrtokot meg a füzetet, s kíváncsian nyitottam fel az előbbit, hogy megnézzem a tartalmát.
Egy gyönyörű műszert láttam meg a bőrtok alatt - szemeim kikerekedtek, ahogy tekintetem végigfutott a számokon, a különböző mutatókon, a körökön. Egy asztrolábiumot kaptam? Igen, olvastam már róla, a muglik találták fel, de ők nem igazán használják, pedig igencsak hasznos. És nem mellesleg - komplikáltnak tűnő logikával rendelkezik, mégis egyszerű, és gyönyörű.
- Köszönöm! - mondtam immár sokkal lelkesebben, s megint előjött az ölelési ingerem (ezen viszont már meglepődtem, hiszen egy szülinapi ajándékról volt szó), s most nem is ellenálltam neki, bár egy kissé lelassítottam a mozdulatot, hogy Seth semmiféleképpen ne ijedjen meg, s ha érezhető volt, hogy nem esik jól neki az ölelés, hamar el is húzódtam. Sethnek fogalma sincs arról, hogy a születésnapomat megelőzően miken szoktam gondolkodni, mivel még senkinek nem mondtam el, hogy tulajdonképpen miért is kezdtem el érdeklődni a csillagok iránt, s mégis egy ilyen ajándékot kaptam tőle. Ez eddig szinte az első szülinapi ajándék, amit nem utasítok vissza.
- Neked is van valami. - mondtam zavartan, miután eleget nézegettem az asztrolábium gyönyörű részeit. Igen, még utána kell olvasnom a pontos használatának... - Nem akartalak... zavarni, azért nem adtam oda. Most pedig elfeledkeztem róla. - szabadkoztam, ahogy kezeim kutatni kezdtek a táskámban, hogy aztán előhúzzanak egy medált, mely a teliholdat ábrázolta.
- Tudom, hogy már van egy medálod, csak... hát... boldog szülinapot. - mondtam végül, ahogy átnyújtottam neki az ékszert. Seth valószínűleg érteni fogja; nem ő az az ember, akinek magyarázni kell a kettős jelentést, még akkor sem, ha nincs a legjobb lelkiállapotban. - Sötétben világít.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=544641#post544641][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.18. 07:00[/b][/url]

Az öleléstől nem húzódott el, nem rezzent össze, ami igazán jól esett, hiszen így nem kellett szinte azonnal elhúzódnom.
Nem voltam benne biztos, hogy Seth úgy érti, ahogy én teszem, mindenesetre nem éreztem szükségét annak, hogy bármit is megindokoljak, már az eddigi magyarázkodás is épp elég volt. Úgyhogy miután megköszönte, egy apró mosolyt eresztettem meg felé, s arcizmaimnak meglepő felfrissülés volt ez a kis görbület, mert sokkal őszintébb volt, mint a mostanában produkált mosolyaim nagy része (amiből amúgy sem volt túl sok).
Aztán elindultunk - a hoppanálási helyről kilépve kellett pár másodperc, amíg betájolom, hogy hol is vagyunk éppen, de szerencsére nem voltunk túl távol a menhelytől, s mivel tudtam hogy Sethnek valószínűleg nincs információja arról, merrefelé kéne elindulni, el is indultam mellette, néha előre lépve, ha az emberek sokasága úgy kívánta - nem akartam volna hozzáérni senkihez.
Maximum tíz perc lehetett, amíg megérkeztünk; a menhely ajtaja előtt azonban megálltam egy pillanatra. Ekkor átfutott az agyamon, hogy fogalmam sincs, ő szeretné-e elmondani, hogy miért is jött, vagy esetleg nekem kéne átvenni a szót, így hát arra jutottam, jobb lesz, ha megkérdezem őt erről a dologról.
- Te szeretnéd elmondani, miért jöttünk, vagy könnyebb, ha én beszélek? - néztem rá, s aztán, ha az előbbi variációt szerette volna, előreengedtem, de ha mégsem, akkor magamra vállaltam, hogy én lépjek be először a menhelyre.
Odabent egy előtérben találtuk magunkat, a pultnál egy kedvesnek tűnő, fiatal lány állt, szemmel láthatólag arra várva, hogy fogadja a belépőket; szerettem volna valamiféle bátorító gesztust küldeni Seth felé, azonban egy kósza karérintésen kívül nem nagyon tudtam mit tenni. Hát megjöttünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=545236#post545236][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.19. 20:31[/b][/url]

Talán láttam Sethen, hogy a kérdésem kellemetlenül érintette, de egy töredékmásodperc alatt döntöttem el, hogy nem fogom faggatni, mert nem vezetne eredményre, ha kikényszeríteném belőle, mire gondol. Egyszerűen nincs abban az állapotban, hogy én bármire is kötelezzem, meg egyébként sem tenném.
Ahogy beléptünk, s kórusban köszöntünk, talán elfogott egy kis nyugalom, mert meghallottam, ahogy egy kutya ugatni kezd - ez nem az az agresszív fajta volt, inkább mondanám csaholásnak.
A pulthoz lépve röviden vázoltam a helyzetet a fiatal lánynak, aki készségesen, mosolyogva navigált minket a balra lévő ajtó felé, s nyitotta ki előttünk. Itt Seth elé lavíroztam, hogy én lépjek be először a kenneles helyiségbe, s pillantsam meg a kisebb-nagyobb állatokat.
Igazság szerint a munkahelyem annyira megváltoztatott, hogy legszívesebben valamennyi kutyát hazavittem volna, bár azzal tisztábban vagyok, hogy nem vagyok épp a legtökéletesebb gazda. Félig Seth felé fordulva, lassan lépkedtem, pillantásom pedig el-el fordítottam a hatalmas szempárokról, a farokcsóválásról vagy épp az alvó ebekről, s leginkább a másik reakcióit figyeltem, esetlegesen felkészülve arra, hogy a helyzet valamiért rossz érzéseket kelt benne, vagy sok lesz neki.
- Csak nézzünk körül, nem muszáj most döntened, de ha kiválasztasz valakit, elviheted próbasétáltatásra, ha jól tudom. - néztem itt rögtön a lányra, aki bólintott, s két mondatban megbeszéltük, fogadtam-e már örökbe, hogy ilyen otthonosan mozgok ezen a téren.
Mindeközben azonban fél szememet a testvéremen tartottam, s ha lépett, mellette haladtam, időnként a kutyákra néztem, s latolgattam, vajon melyikük milyen hatással lenne a mellettem lévőre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=545713#post545713][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.21. 10:57[/b][/url]

A lánnyal hamar lezártam a kommunikációt, csak annyira korlátozódott le a beszélgetésünk, hogy egy "állatkórházban" vagyok gondozó, de azzal, hogy "nem Magyarországon", be is fejeztem a beszélgetést. Nem engedhetem meg nagyon magamnak, hogy ne Sethtel foglalkozzak ebben az igencsak kényes helyzetben.
Testvérem úgy járkált a kennelek közt, mint valami holdkóros, én pedig kísértem; tekintete el-elkalandozott, néha megállt egy-egy eb előtt, én pedig türelmesen, egyelőre szótlanul figyeltem a dolgot.
A kényszeres segíteni vágyásom egy pillanatra ismét élénkké vált bennem, azonban pár pillanat alatt legyőztem ezt a "mindenáron-beleszólok-hogy-jobb-legyen"-ingert, mert egy átgondolatlan szót sem szerettem volna megengedni magamnak. Ellenben éreztem a másikból áradó tanácstalanságot, hogy fogalma sincs, mi hogy működik errefelé, úgyhogy - megelőzve a mosolygós lányt, aki már nagy levegőt vett, hogy megszólaljon - muszáj volt kinyitni a szám.
- Sok minden meghatározó lehet. Életkor, nem, betegségekre való hajlam, esetleg valami különleges bánásmód... szóval, lehet, hogy azt el kéne döntened, hogy kant szeretnél-e, vagy szukát, esetleg azt, hogy kölyköt vagy nagyobbat...
Igazság szerint tisztábban voltam vele, hogy elég szörnyű helyzet egy ilyen örökbefogadás. Olyan rossz érzést kelthet az emberben, hogy itt van ez a rengeteg sanyarú sorsú kutya, akit kidobtak az utcára, és "peckesen" lépkedve válogatunk közülük... Ez sosem a legjobb dolog. Azonban fogalmam sem volt, Seth mi alapján választ vagy nem választ. Ha én örökbe fogadnék, biztosan azt a kutyát vinném haza, amelyiket senki sem akarja, mert esetleg valami baja van, vagy hasonlók, de fogalmam sem volt, hogy Seth hogy áll ehhez hozzá, szóval a sötétben tapogatóztam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=547165#post547165][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.26. 16:39[/b][/url]

Ahogy megszólaltam, Seth összerezzent, s a kezét is gyorsan elkapta a rács elől. Frusztráltság áradt az egész lényéből, amin nem lepődtem meg, de nem érintett kellemesen. Azonnal elindult a "hogy tudnék segíteni"-gondolatmenet, aztán le is állítottam magam. Épp azt teszem. Illetve próbálom.
Tehát fogalma sincs, de kölyköt nem szeretne. Csak bólintottam erre az információra, s tudatosítottam, hogy valóban nincsen kritérium - már persze azon kívül, hogy a kutya segítsen neki egy kicsit. Úgy voltam vele, hogy hagyom Sethet érvényesülni. Az örökbefogadás "rituáléjába" nem lehet belezavarni; ő majd érzi, hogy mire van szüksége. Jó esetben.
Úgyhogy eztán némán követtem őt a sorok közt, nem túl közel, de nem is túl távol maradva. Én is benéztem a kennelekbe, néha megálltam elolvasni a kis információs táblát egy-egy kutyáról, de ezen kívül leginkább Seth reakcióit figyeltem csak a szemem sarkából, remélhetőleg úgy, hogy neki sem tűnt ez fel.
Mikor Seth megtorpant, s csak nézett be az egyik kennelbe, pár pillanat után kíváncsian lestem be én is, a lány is, aki aztán megszólalt.
- Ő Feather, fiatal szuka. Siket kutyus... de a legtöbb kézjelre be van tanítva. - mondta mosolyogva. - Nagyon okos állat, csak kicsit eleven.
Siket? Meglepve pillantottam a lányra, aztán a kutyára. Mhm. Hát, akkor még az is lehet, hogy tudok vele kommunikálni, de nem akartam belezavarni Seth idilljébe. Inkább csak hátrafordultam, s megérdeklődtem, hogy a magyar jelnyelv szerint van-e betanítva, mire a lány készségesen felelt, hogy nem, az amerikai szerint, mert a legtöbb siket kutyát arra tanítják.
Kíváncsian lestem Sethre, aztán az állatra, aki szemlátomást érdeklődve figyelt minket, talán utasításra várt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=547818#post547818][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.28. 22:39[/b][/url]

Elég sok dolog történt velem az utóbbi időben, ezek a dolgok pedig átformálták egy kicsit a világlátásom, és talán engem magamat is. Szünetel a párkapcsolatom, elkezdtem szívterápiára járni, amit egy aeromágus gyógyító tart nekem. Emellett párhuzamosan edzeni kezdtem, rengeteget tanulok, olyan dolgokat, amik érdekelnek. Elkezdtem beleásni magam a pszichológiába, és mellette, ha van időm, szépirodalmat is olvasok. Ezek a dolgok minden energiámat lekötik, és emellett még ott van a testvérem és Iszet is. Teljesen le vagyok kötve.
És mégis - Pesten jártam épp a hóesésben, mert most lett vége a terápiának. Én pedig lépkedtem a vékony hórétegen, mely ropogott a talpam alatt, s a temető felé tartottam. Mert el akartam menni édesanyám sírjához. Igen, most először. Az emberek többsége biztosan nem értené, hogy egy árva gyerek miért tizenhat évesen látogat el először az édesanyja sírjához... de eddig nem volt elég erőm ahhoz, hogy szembenézzek a dologgal. Nem a ténnyel, hogy anya meghalt - csak azzal, hogy lássam a követ, ami elfedi őt.
A sírok között lépkedve eszméltem fel csak igazán. Leheletem látszódott a hidegben, ahogy sóhajtottam, mikor megláttam a nevet, s az apró kép körvonalait így távolról. Talán még sosem nehezültek el jobban a lábaim, mint akkor, mikor a kőtáblák között lavírozva indultam el felé. Nem csak azért voltam végtelenül szomorú és feszült, mert most először vagyok itt - azért is, mert tudtam, hogy a temetőkben általában olyan képek vannak a sírokon, amik erős mágiával rendelkeznek. Amik talán még tátogni is tudnak. Amik úgy viselkednek, mint azok, akikről csinálták őket.
Ahogy közelebb értem, a kép egyre élesebbé vált; ahogy kivettem az arcát, megláttam, hogy néz engem. A mágikus képen lévő nő, akiről eddig csupán két fotóm volt, észrevett, s mikor odaértem, láttam, hogy potyogni kezdenek a könnyei. Hát akkor felismert. Biztos édesapámra emlékeztetem, arra az emberre, akinek még a nevéről sincs fogalmam.
Nehéz szívvel tettem le a fehér rózsát a már lesöpört sírra. Valaki ma járt itt. Egy mécses égett a kőtábla előtt.
- Szia, anya... - suttogtam halkan, elszoruló torokkal. A képmás a kezébe temette az arcát, el is fordult, hogy ne lássam sírni. De a szőke, kissé hullámos haj, a fekete ruha így is látható maradt számomra.
Aztán visszafordult, s ekkor láthatta meg, hogy az én arcomat is pár csepp csíkozza. Csak némán könnyeztem, s ha valaki megkérdezné, azt mondanám, a hidegtől.
- Milyen nagyra nőttél - tátogta édesanyám. Ez valahogy azért eltört egy kicsit. Nagyra nőttem, igen. Koraszülöttként látott utoljára. Mondjuk Márk biztos hozott már fényképet rólam...
Addig húztam, ameddig lehetett, de tudtam, hogy vissza kell érnem az iskolába, mert csak arra kaptam engedélyt, hogy gyógyterápiára menjek. Egy óra, másfél - ennyit tölthettem el itt. Eztán köszöntem el.
A temető kapuján kilépve megtöröltem az arcom, s elindultam, szinte nem is nézve, merre megyek. Remegős téli sóhaj szaladt ki a számon.
Aztán egyszer csak annyit vettem észre, hogy valami kicsi emberbe ütköztem - elsőre azt hittem, hogy egy gyerek lesz az, azonban rá kellett jönnöm, hogy sokkal de sokkal rosszabb ez még egy gyereknél is. Avery.
Reflexből töröltem meg még egyszer a szemem, bár nem volt ott könny, ami árulkodhatott volna.
- Bocs, nem láttalak. - mondtam rögtön, ahogy lenéztem a másikra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=547838#post547838][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.29. 00:01[/b][/url]

A törpe látványa természetesen előidézte bennem Jared emlékét, noha mostanában szinte minden ezt teszi, amihez neki is köze van vagy volt (szuper, nem?). Az emlék, amikor elmondtam neki a fekete görényes üzenetet, ő pedig kinevetett. Hát. Nevetett. Csak egy-két pillanatig tartott, amíg engedtem, hogy szinte a fülemben csengjen ez a hang... aztán kizártam. Nem éri meg ezzel gyötörnöm magam, és ha tehetem (ha van hozzá elég önuralmam), akkor nem is fogom.
Ez a megtestesült empátia szerencsére nem vette észre a szemem szomorkás csillanását, vagy nem tudatosította az automatikus könnytörlő mozdulatot. Sok lesz nekem ez így egy napra. Először édesanyám emléke, aztán éles váltás és a nyakamba kapom Lyallt. Még itt is.
Mintha kissé ismerős lett volna a szituáció; rágyújtott, s az arcomba fújta a füstöt, ami most felettébb zavart. Remek. Úgy tudok örülni.
- Végül is, tehetünk - mondtam végül - De ha szeretnéd, eljöhetsz velem a faluba is, egy állatkórházban dolgozom. Vannak oltásaink, meg minden.
Nem tehetek róla, de Lyall egy olyan ember, akinek már csak az aurája is kiváltja belőlem az ellenérzést - emellett a múltkor találkoztam egy görénnyel (aki nem ő volt), és tüsszögni kezdtem, úgyhogy az emberi alakjával kapcsolatos ellenszenvem már csak egy plusz volt. Meg amúgy is, mi volt az a fekete görényes utalgatós üzenés? Hiába, attól még nem kell szeretnem, hogy köze van Sethhez, és hogy ő esetleg jobban is lehet majd attól, hogy jelen van.
Kezeimet újfent zsebre vágtam, ahogy éreztem, hogy az ujjaim szépen lassan kezdenek átfagyni, azonban előtte még megnéztem az órámat. Ó, remek. Egy órával elnéztem az időt. Akkor fagyoskodhatok még egy órát Pesten.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=547922#post547922][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.29. 16:33[/b][/url]

Örültem neki, hogy Seth érdeklődni kezdett valamelyikük iránt, hiszen eddig csak szinte holdkórosan járkált a kennelek közt. De egyébként jellemző a testvéremre, hogy egy siket és érzékeny szemű kutya ragadja meg a figyelmét. Valahogy várható.
A lány magyarázatára én csak bólintottam, mert bár nem nagyon értettem mindent, amit mond, mégis körülbelül felfogtam a helyzetet. Nem egyszerű tehát Featherrel, valószínűleg rengeteg odafigyelést igényelő állat, épp ezért van még mindig itt szinte születése óta. Sőt, valószínű hogy mivel tenyésztőtől van, a fajtabetegségekre még inkább hajlamos a siketség és a szemgyengeség mellett. Mindenesetre - kedvesnek tűnik. Érdeklődőnek.
Ahogy Seth elhúzta a kezét, lassan közelebb léptem a rácshoz, szerettem volna kipróbálni valamit. Jobb kezemet felemeltem, hogy köszönjek neki, aztán megkérdezzem, hogy van, noha nem voltam benne biztos, hogy száz százalékig érteni fogja. Mégis, valamiféle reakciót kaptam, ugyanis farokcsóválása sokkal intenzívebbé vált, sőt, mintha el is mosolyodott volna. Egy ugatást is kaptam.
- Most megkérdeztem, hogy van. Szinte ez az egyetlen, amit tudok az amerikai jelnyelvből. - jelentettem ki. Bár a nagynéném biztosan azt is tudja... - Ha szükség lenne rá, esetleg megkérhetem, hogy adja át az alapokat. Végül is, angolul már beszélek, ha a jelnyelvet is megtanulom hozzá, az nem lenne rossz. Kutyával, vagy anélkül.
Nem guggoltam le Sethhez, nem akartam egy szintbe kerülni a kutyával, hiszen ha esetleg valamelyikünk a gazdája lesz, az nem én leszek.
- Kedvesnek tűnik, nem? - kérdeztem aztán Sethtől, felé fordulva. Egyelőre ennél többet nem mertem megkockáztatni, mert nem tudtam, Sethet tényleg megfogta-e a kis Feather, vagy esetleg csak érdeklődött a szeme miatt... és ha az utóbbi opció áll fent, akkor semmiképpen sem akarom erőltetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=547945#post547945][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.29. 17:35[/b][/url]

Avery Tünemény Lyall ismét rám mosolygott, bár tekintete nem tette ugyanezt, de hát nem is vártam el. Szavaira elröhögtem volna magam, ha nem épp a temetőből jöttem volna, vagy nem ő állt volna előttem, így azonban csak egy tüsszentésre futotta - valószínűleg megfáztam, sőt, lehet, hogy az allergia is rátett egy lapáttal.
- Például a görényallergiám. Nem lenne szerencsés. - válaszoltam, azonban csak ennyire futotta tőlem. Pedig igazán kitalálhattam volna valami jobbat is.
Végül Lyall elindult, a szavai közé szőtt rejtett tartalmat pedig egyszerűen nem vettem észre - lehet, hogy azért, mert nem feltételeztem volna, hogy igényt tart a társaságomra, de az elmúlt másfél óra eseményei is közrejátszhattak. Mindenesetre utána pillantottam még, két másodpercet akartam maximum erre a cselekvésre áldozni, azonban felvont szemöldökkel nézett hátra, ami arra engedett következtetni, hogy azt várta, hogy vele megyek. Meg is állt, ahogy így néztünk egymásra, és az arcomon a teljes értetlenség látszott egy pillanatra. Hát mi a fenéért akarná ő, hogy vele menjek?
Végül pedig elindultam felé, hogy a maradék utat együtt tegyük meg a kifőzdéig. Nem azért, mert hatalmas kedvem lett volna egy ilyen pöffeszkedő alak társaságához - azért, mert amúgy is volt egy plusz órám, és mert hozzá kell szoknom a kellemes társasághoz a jövőben. Volt egy olyan érzésem ugyanis, hogy nem fogok tőle hamar megszabadulni hosszú távon.
Nem igazán voltam éhes (milyen meglepő), mert tudtam, hogy a kastélyban lesz vacsora, ahol nagy valószínűséggel megint látni fogom Jaredet is, épp ezért csak egy kávét rendeltem, hogy megint el tudjak majd menni edzeni vacsora után, aztán tanuljak is majd egy kicsit.
Végül aztán, mikor Avery is megkapta a rendelését, leültünk egy asztalhoz.
- Jó étvágyat. - közöltem (megszokásból), ahogy két kockacukrot ejtettem a kávémba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=548318#post548318][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.30. 22:08[/b][/url]

Seth "mhmje" nem volt épp a legbőbeszédűbb, a lány azonban ekkor "csapott le" az érdeklődésre, s ezt pont a legjobbkor tette. Érdeklődve hallgattam a mondandóját, s néha rá is pillantottam, mivel Seth nem igazán tette ezt meg; sejtettem, hogy vagy kizárja, amit a lány mond (bár ezt nem tartottam valószínűnek), vagy csupán nem szeretne túl sok szemkontaktust, úgyhogy igyekeztem én tartani a kapcsolatot úgymond a szőkével. Jó volt, hogy beszélt, és nem kellett külön rákérdezni mindenre, hanem képben volt az emberek tudáshiányával, noha ez egy menhelyi gondozótól el is várható.
A jellemzés alapján abszolút úgy gondoltam, hogy Feather illene Sethhez, és kellőképpen lefoglalná, azonban el kellett gondolkoznom azon, hogy ad egy, Seth nem fáradna-e le túlságosan, és nem mondaná-e azt, hogy ő mégsem szeretné ezt csinálni, ad kettő, vajon milyen lelkiállapotban van, meg tudná-e őrizni a hidegvérét, ha Feather esetleg valami olyat csinál, ami elevenébe talál. Ez utóbbiban kevésbé kételkedtem, mint az első dologban, mert bár tudom, hogy Seth vállalja a felelősséget a dolgai iránt, ez azért mégis egy teljesen más téma. Főleg, hogy ha jól tudom, neki ez lenne az első háziállata. Ilyenkor könnyen megfutamodnak az emberek.
A másik végül felnézett rám, s pillantásából egyértelmű volt, hogy a véleményemet várja az állattal kapcsolatban.
- Szerintem ő nagyon jó lenne - nyilatkoztam - Csak át kell gondolnod, hogyha nehézség van vele, akkor is kitartanál-e mellette. Egy menhelyi kutyát nem jó visszahozni. - mondtam halkan, egy ismételt bátorító mosoly kíséretében. - De ha ezzel nincs probléma, akkor szerintem... őt kerestük.
Kíváncsian vártam a másik válaszát, amíg a zsebembe mélyesztettem a kezem; sőt, a szőke lány is megmozdult mögöttem. Gondolom, eddig nem érdeklődtek túl sokan Feather iránt.
- A jelnyelvvel szerintem nem lesz probléma, én megtanítom neked szívesen. - fűztem még hozzá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=549330#post549330][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.12.03. 20:36[/b][/url]

A kávém megkeverése után kigomboltam a kabátom, s a szék támlájára terítettem, s láthatóvá vált így az egyszerű, fehér ingem, ahogy talán kissé bőven fedi a mellkasom. Pedig eszközöltem rajta pár bűbájt, csak nem sikerült tökéletesre.
Ismét megkevertem a koffeinbombát, mikor jó étvágyat kívántam a másiknak. Amaz fel is nézett rám, talán kicsit meglepett is volt az arca, mikor bólintottam a köszönetére. Nem igazán értettem, miért volt ennyire döbbent az arckifejezése, de gondolatban csak megvontam a vállam. Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy gondolkodni tudjak a motivációkon. Mert persze amellett, hogy most voltam édesanyámnál, Sebby folyamatosan az eszemben volt, mert hát... mert amúgy sem tudom kiverni a fejemből, és ha nem foglalom le magam, akkor mindig előhúzódnak az emlékképek az agyam hátsó szegletéből. Tudom, időre van szüksége. Nem is hibáztatom. De a lelkiállapotomat ez csak kis mértékben befolyásolja.
Avery hangja rántott ki a gondolatvilágomból, mégpedig a kávémra tett megjegyzése. Vállat vontam.
- Nem vagyok éhes. - közöltem egyszerűen, mint mindig, mikor az emberek szóvá teszik, hogy nem eszek társaságban. Nem tudom, miért egyébként, pszichés okai lehetnek. Ritkán vagyok képes társaságban annyit enni, ami elég is lenne, egy-két falat után mindig megundorodom az ételtől.
A velem szemben ülő mozdulatainak kifinomultsága igencsak meglepett. Én nem vagyok képes ilyesmire, a mozgáskoordinációm a béka feneke alatt van valahol, és az ilyen... nem is tudom, kecses emberek mindig meglepnek, s Averytől ez főleg váratlan volt.
Kérdésére eddig kifejezéstelen arcomon nem változott, tekintetemben azonban megcsillanhatott valami. Csak azért, mert hirtelen sok volt ez így. Amíg elővette a telefonját, és megnézett valamit, volt egy kis időm megfogalmazni a dolgokat.
- Egy hete nem találkoztam vele... - igen, az a bizonyos nap. Huszadika. - De akkor egész jól volt. Sokat segít neki, hogy lett egy kutyája.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=550258#post550258][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.12.06. 17:27[/b][/url]

Seth válasza egy apró, szomorkás mosolyra késztetett. Azt hiszem, értettem testvérem érzéseit ezzel kapcsolatban, még ha nem is voltam biztos benne, hogy pontosan tudom, mire gondol. Elvégre neki mindig nagyon érdekes és számomra meglepő gondolatmenetei vannak. Igaz, nem tudom, mostanában hogy épülnek fel a logikai láncolatok.
- Szerintem... én nem kételkedek abban, hogy a válasza "igen" lenne, ha meg tudnánk kérdezni. - mondtam aztán, remélvén, hogy ez talán adhat valamiféle megnyugtatást Sethnek.
Egy másodpercre eszembe jutott Sebby és a legilimencia, azonban töredékpillanat alatt elvetettem a dolgot, és inkább átsiklottam a kellemetlen érzésem felett. Jelenleg egyikünk sem örülne, ha szóba hoznánk őt...
Bár Seth testbeszéde nem utalt a legnagyobb határozottságra, mégis tett egy kijelentést, amit egyelőre pozitív jelnek értelmeztem; a lány tüstént elkezdte magyarázni, hogy is kell sétáltatni Feathert, pár jelet is megmutatott, amit én megjegyeztem rögtön, azonban fogalmam sem volt Seth mennyire fogékony az ilyesmire.
- Ha jön egy autó, csak mutass neki arra, amerről jön, és oda fog nézni. - mondta - Ha pedig egy kutya jön, aki rá akar támadni, valószínűleg meg fog állni, és le fog ülni. Jámboran viselkedik, nem lehet gond. Szeretnétek, hogy veletek menjek, vagy...? - nézett ő is és én is kérdően a leendő kutyatulajra.
Miután megkaptuk a döntést, a lány nélkül, vagy vele együtt indultunk el. Kilépve az utcára Feather érdeklődően szemlélt körbe, nagyjából három-öt másodpercenként fel is pillantott Sethre, akinél a póráz volt. Igazán rendes kutyának tűnik első blikkre, jól lett betanítva, és viselkedni is tudott (bár szinte biztos, hogy csak érezte, hogy ez egy olyan szituáció, ahol bizonyítania kell).
A séta közben szerencsére nem akadtak problémák; nem akart minket elgázolni egy kocsi sem, egy német dog sem akart rátámadni Featherre, és senki sem rúgott bele vagy ilyesmik, úgyhogy Seth abszolút rá tudott koncentrálni az állatra, a stílusára és a személyiségére, habár az eb valószínűleg igencsak visszafogta magát. El is mosolyodtam kettőjükön, hiszen egyikük sem volt a legmagabiztosabb, de mégis, valahogy úgy tűnt nekem, hogy jó társakká válhatnának idővel.
- Jól mutattok. - mondtam később, már a menhely felé tartó úton.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=550263#post550263][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.12.06. 17:43[/b][/url]

Csupán egy pillanatra jutott eszembe az a rosszmájú gondolat, hogy "remélem, görényként találkoztál vele először", de aztán el is engedtem a dolgot. A felesleges mérget vagy bunkóságot mostanában el szoktam engedni, sokkal kevesebb energiát vesz el így a létezés maga.
Aztán a másik telefonja pittyegett egyet, én viszont már hallottam ezt a hangot a nagynénéméknél, hiszen ő kvibli, a családja pedig a legnagyobb mértékben mugli. Avery rövid mérlegelés után emelte fel a telefont, azzal a jellegzetes fényképezős mozdulattal, amit már megfigyeltem máskor is másoknál. Rezignált arckifejezést kapott válaszul.
- Most ezt miért?... - kérdeztem, azonban hamarosan meg is kaptam a válaszom; Lyall felnevetett, s a kijelzőt az orrom alá tolta, hogy elolvashassam illetve megnézhessem a beszélgetést.
Én is elvigyorodtam, habár valószínűleg nem tudnám jobban használni a telefont a testvéremnél. Mondjuk ez egy jó kérdés, hogy honnan az ördögből van neki telefonja, amin üzenni tud?
- Az is lehet, hogy az ujja az. - mondtam aztán. - Egyébként mióta van Sethnek telefonja?
Kisvártatva eszembe jutott valami. Talán ha Sethtel találkozik, lehet, hogy... nem mondom, hogy örülnék neki, de talán... meg is kérdezhetném. Úgy voltam vele, hogyha a másik kérdezett Sethről, akkor talán én is kérdezhetnék Jaredről. Jó lenne hallani valamit róla, hiszen azóta nem is találkoztunk, csak néha láttam elhaladni a folyosón, esetleg egy könyv társaságában. Beszélgetni valakivel egyszer sem. De hát... végül is, ez nem is várható el. Kortyoltam egyet a kávémból, majd felnéztem a velem szemben ülőre.
- Találkoztál mostanában Jareddel? - kérdeztem végül, bár úgy sejtettem, informálódási szándékom zátonyra fog futni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=550422#post550422][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.12.06. 22:04[/b][/url]

A számítógépünket igazság szerint olyan ritkán használom, hogy ki is esett az alternatíváim közül; a tényt, hogy Seth otthon van, azonban kikövetkeztettem ebből. Lehet, hogy megint nem tud aludni. Vajon hányszor találkozhatnak az ilyen alkalmakkor Averyvel? Biztos sokat segít neki. Gondolom én.
Kicsit meglepődött egy pötyögésszünet után, s nem is értette, kiről beszélek; ekkor kapcsoltam, hogy Jarednek hívtam Sebastiant, holott ez már egy ideje nem szokásom. Villámgyorsan futott le bennem a gondolatmenet; távolítom magamtól. Hát igen. Azt hiszem, ebben a helyzetben nincs megfelelő taktika, ez sem az, meg az sem, ha továbbra is engedem, hogy ugyanúgy gondoljak rá, mint eddig, pedig talán ez lenne a helyes megoldás...? Fogalmam sem volt. Bizonytalan vagyok.
- Sebastianra, igen. - mondtam aztán. Tekintetemen átsuhant az a bizonyos érdeklődéssel vegyes szomorú-izgatottság, ami már csak a név kimondása miatt is ott volt; valószínűleg az is közrejátszott, hogy megvolt a lehetősége annak, hogy többet tudjak meg róla. De már maga a személy is elég volt ehhez a pillanatnyi változáshoz a tekintetemben.
Szóval nem. Mintha valami kő ért volna talajt a gyomromban, bár nem volt olyan erőteljes érzés, hiszen már amúgy is sejtettem a választ. Csak hát, azért talán reménykedtem egy kicsit.
Fasírtban vagytok? - kérdezte a szemben ülő, én pedig lesütöttem a szemem, és elhúztam egy kicsit a szám, hogy aztán megnyaljam az ajkaim, és ismét megszólaljak.
- Szünetet kért. - mondtam teljesen őszintén; még engem is meglepett, hogy ennek a jóformán idegennek mondom el ezt, de úgy vagyok vele hogy a múltkori spontán coming out után miért is ne? Amúgy is el kell majd viselnem őt hosszú távon. És egyébként már kezdek belefáradni a folytonos figyelemelterelésbe is, már ami a mindennapjaimat illeti. Néha azért nem árt gondolni a konkrét történésre, különben megint úgy el fogom temetni magamban a dolgot, mint pár hónappal ezelőtt az engem ért atrocitásokat, és annak nem lenne túl jó vége. Kell erről beszélni, néha.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=550836#post550836][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.12.07. 21:18[/b][/url]

Jól esett nem túldramatizálni a helyzetet, csak közölni a tényt. Igen, szünetet kért, ez egy egyszerű tény, egy dolog, aminek bár rengeteg vonzata lehet, önmagában mégiscsak egy történés. Nem, ez nem egy tinidráma, itt nem végleges és szürke egy döntés, ami a leszálló hópelyhekkel csak még súlyosabbá válik, hanem egy egyszerű tény. Szünet. Ezen talán nem is kéne ennyit rágódnom. Szünet. Aztán majd alakul a dolog, ha szükségünk van még egymásra, akkor folytatódni fog, ami köztünk van (nem tudom, hogy ez lehetséges-e így, mármint úgy semmiképpen sem, hogy onnan folytassuk, ahol abbahagytuk), ha pedig már nem, akkor nem. Ez az élet velejárója, egy természetes dolog.
Avery szavai nem értek váratlanul, azonban ebben a kontextusban, így elhangozva (mármint hogy a vak is láthatta, hogy ezt tapasztalatból mondja, vele is történt már olyan, ami okot adott neki erre a gondolkodásmódra) célt értek. Ez azért nagy szó, mert mostanában vakon és süketen fogadtam minden tanácsot (már ha kaptam egyáltalán), s mégis, pont Avery Lyall életbölcsessége volt az, ami eljutott a tudatomig, és beleverte magát az elmémbe. Mert igaza volt. Teljesen. Valami görcs hirtelen feloldódott bennem, s bár egyszerre keletkezett helyette tíz másik, de mégis, ha valamiben, akkor ebben igaza volt a velem szemben ülőnek. Túlélte ő is, túlélte Seth is. Rendbe jönnek, amolyan "ha valami nem öl meg, az megerősít" alapon.
- Igaz. - adtam hangot egyetértésemnek, tekintetem pedig valószínűleg egészen elkomolyodott. Természetesen csak egy pillanatig tartott a dolog; lenéztem a kávémra, majd még egy kortyot ittam belőle.
Ma már úgy gondolom, hogy az emberi kapcsolatoktól való irtózásom a kudarcélményre eredeztethető vissza, azonban ezek az élmények (sajnos vagy nem sajnos) minden ember életében ott vannak. Miért lennék én más? Csoda, hogy egyáltalán találtam valakit, aki elfogadott engem, és még szeretett is mellé. Annak, hogy keseregjek azon, hogy ennek esetleg vége, a legkevésbé sincs értelme. Elveszne az egész. Ráadásul az eddigi irreálisan nagy mértéket öltő aggodalmam teljesen felesleges volt, hiszen valahogy úgyis fel fognak épülni. Ez már csak így működik. (Szépvölgyi Richárd napi bölcsességét hallották.)
Avery kérdése hirtelen ért; felnéztem rá, s egy dermedt másodperc erejéig csak meredtem, aztán végül egy zavart, visszafogott mosoly költözött a szám szélére.
- Kösz, nem. - mondtam végül azzal a rám jellemző halksággal. A whisky, mint olyan, számomra nem opció.
Végül Seth üzenete mentett meg minket a további esetlegesen kínos beszélgetéstől. Testvérem meginvitált minket egy teára, s bár kissé vonakodva, de belementem, hiszen a háztól nincs messze a hoppállomás, s talán egy teára még pont lehetett időm a visszaindulás előtt, így hát miután mindketten végeztünk az evéssel-ivással, fel is mentünk a lakásba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=552219#post552219][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.12.11. 21:36[/b][/url]

Semmi szándékom nem volt ezzel a kijelentéssel; igazság szerint csak azért tettem, hogy megszólaljak, de mikor Seth megállt, akkor lelkiekben rögtön a legrosszabbra készültem, nevezetesen arra, hogy teljesen kiakad. Nyugtató cseppek mindig vannak a táskámban, ez jutott eszembe, s rögtön feltérképeztem magamban minden opciót arra vonatkozólag, hogy éles helyzetben mit tudnék tenni. Emellett hirtelen azt a következtetést is levontam magamban, mielőtt halálra vált arccal megszólalt volna, hogy Seth mellett nem lehetséges csak úgy megjegyzéseket eleresztenem, főleg ebben az állapotban nem. Eddig nem gondoltam át minden egyes szót, azt hiszem, ezentúl azonban ezt fogom tenni. Kétszer is.
"Kins--poszt--stressz--szindr"; nagyjából ennyit értettem a betűhalmazból, de ezt is csak azért, mert Seth jelenleg úgy beszélt, mint én szoktam stresszhelyzetben. Poszttraumás stressz-szindróma? Jól értettem, igaz? Minden bizonnyal. Ugyanis testvérem úgy nézett rám, mintha most mondta volna ki a végítéletet, s két pillanat múlva kezdődne a saját maga kivégzése. Maximum három hónap telt el az eset óta, tehát pont a krónikusság határán vagyunk, kivéve, ha a tünetek később kezdődtek, akkor késleltetett. Persze erről fogalmam sem lehetett, de valószínű, hogy az első eset lesz az. Kerüli Sebbyt, az emléket, ó... értem. Összeállt a fejemben a tünethalmaz. Tehát amire számítani lehet: rémálmok, esetleg hallucinációk, sírásrohamok, stresszrohamok, talán agresszivitás, de ez elég személyfüggő. Adathalmazok sorakoztak a fejemben, ezeket kapcsoltam most össze Sethtel. Tehát... akkor értem.
Pszichoterápiára lenne szüksége. Még ha ez nem is igaz (bár Kinsey valószínűleg elég jó ezekben, de ezt csak sejteni tudom), ha már csak a lehetősége is felmerült... gyógyszeres kezelés következne, de ha elmegy pszichoterápiára, igencsak sok gátlást kell majd feloldani, hiszen az alapoktól kell kezdeni, a gyermekkori traumáknál, amikre ráépülnek a mostaniak.
Miután ez a gondolatmenet három másodperc alatt lefutott a fejemben, a száraz tények mellé érzelmek csatlakoztak. Basszus, Sethnek van PTSD-je. Erre nem lesz elég egy kutya, bár biztosan sokat segít.
- Nyugalom, semmi baj - mondtam - Ezt át kell gondolni. - leginkább nekem, hiszen Seth valószínűleg rengeteget tépődhetett ezen. PTSD. Fél, valószínűleg, ettől az egésztől, ami egy teljesen érthető válaszreakció. Pszichoterápia... nem fog elmenni. "Agyturkászhoz?" Miután fél és irtózik a legilimenciától? Nem hiszem.
- Megölelhetlek? - kérdeztem aztán, bár elég érthetetlen lehet ez a reakció. Magamból indultam ki elsősorban. Pánikroham, félelem? Traumák? Mi a megoldás? Lehorgonyzás, elsősorban fizikailag. Egy erős ölelés számomra kiutat jelent ebből a borzalmasan feszült állapotból, hiszen ha remegek, lecsillapít a másik ember szilárdsága.