Budapest

Konstantin

Buda, Osztrovszky szülők otthona

Ne nyugtalankodj! Úgyis másképp történik minden, mint ahogy elgondolod.
Ez az egy mondat járt a fejemben, miközben megálltunk a kapu előtt. És ez az egy mondat segített abban, hogy végre összekapjam magamat, a sarkamra álljak és ugyanazt a magabiztos nőt láthassák meg bennem Konstantin szülei, akit ő is ismer. Elvégre ki vagyok én? Katherine Averay, a nagy múltú aranyvérű család legfiatalabb tagja. Az a lány, akit gyerekkorától kezdve arra neveltek, hogy mindig a legtökéletesebb arcát mutassa, hogy mindig az illemnek megfelelően viselkedjen.
Ezt tanultam a nagyszüleimtől.
És, hogy mit tanultam az apámtól?
A vakmerőséget és a képességet, hogy minden helyzetben talpra tudjak állni.
Tehát ez utóbbit igyekeztem tudatosítani magamban, amikor felbukkant az egyetlenem édesanyja az ajtóban. Kihúztam magamat és az arcomra varázsoltam egy visszafogott mosolyt, majd Konstantin előtt becsusszantam az ajtón, tökéletesen tudatában a vámpírokra jellemző önkéntelen eleganciámnak.
Szívem szerint a megkönnyebbüléstől felnevettem volna, amikor az anyukája szemei rajtam maradtak. Kiengedtem az eddig bent tartott levegőt és hagytam, hogy Konstantin átvegye az irányítást. Bemutatott, én pedig hol egyikükre, hol másikukra pillantva fűztem tovább a dolgot.
-Nagyon örülök, hogy megismerhetem Önöket! –mosolyodtam el lágyan és közben végig tudatában voltam, hogy Konstantin keze rajtam pihen.
Óvatosan átöleltem a férfi derekát és ujjaimmal megkapaszkodtam benne. Kezdtem összeszedni magamat, de ez nem jelentette azt, hogy tökéletesen magabiztosan álltam a szülei előtt. És hogy ennek mi az oka? Még sohasem voltam sem ilyen, sem pedig ehhez hasonló helyzetben.
Konstantin anyukájához fordultam és igyekeztem a lehető legmegnyerőbb hangomat elővenni.
-Engem is borzasztóan meglepett a lánykérés. –biztosítottam egy mosoly kíséretében. -Remélem, hogy nem zavartuk meg Önöket semmiben sem ma este.
Váltottam gyorsan témát, remélve, hogy ezzel elterelhetem a figyelmet magamról és nem találom szemben magamat olyan kínos kérdésekkel, mint hogy vámpír vagyok-e.  

Konstantin

Buda, Osztrovszky szülők otthona

A gondolataim kissé kuszák voltak és nem voltam benne biztos, hogy jól tartom a kezemet, a lábamat vagy egyáltalán jó helyen állok-e. Rettegtem, hogy mégis mit fognak szólni hozzám a szülők és ennek elég nyilvánvaló oka a vérszívó mivoltam. Mintha legalábbis tehettem volna arról, ami velem négy éve történt. Igen, az én hibám volt, mert elszöktem otthonról, de nem ragasztottam neon villogót a homlokomra „Gyere és csapolj meg!” szöveggel.
Konstantinba kapaszkodva hallgattam az édesapja reakcióját, de nem állt szándékomban semmiféle módon sem jelezni, hogy fájna a mondandója. Ilyen volt a világom; hamis, felszínes. Senkit sem érdekelt, valójában mit gondol a másik, mégis rendkívül jól esett, ahogyan az édesanyja rám nézett és az érintése is, miközben elhaladt mellettem.
-Igen, szeretem. –mosolyogtam rá és a férfi kezével a derekamon megindultam előre, csak a vállam felett pislantottam vissza, hogy egészen halkan válaszolhassak Kon bátorítására. -Vámpírokkal harcolok, elbírok apáddal is.
Majdnem hangosan felnevettem, de még idejében összekaptam magamat, ahogy belibbentem az étkezőbe és elfoglaltam a helyemet. Halvány görbülettel köszöntem meg a férfinek a segítséget, de mielőtt még bármit is szólhattam volna az édesapja már szóra emelkedett. Minden egyes mondat tőrdöfés volt a szívemben. Borzasztóan fájt, ha ember lettem volna a kezem egészen biztosan remegni kezd, de így csak Konstantinéra csúszott és igyekeztem meg sem moccanni, egészen szoborszerűvé dermedtem addig, amíg Felurt bele nem keverte a dologba… és az anyját. Kényes pont volt ez az életemben, bármennyire is igyekeztem, minden erőmmel azon voltam, hogy a kislány megkedveljen és minél több időt szándékozzon eltölteni az édesapjánál. Elvégre, én mindezt nem adhattam meg neki, hát minden követ megmozgattam. Megtettem mindent, ami csak tőlem telt.
-Igen, vámpír vagyok. Problémát jelent? –feleltem végül a lehető leghiggadtabban, mégis éreztem a gyilkost, aki megbújt a hangomban, elrejtőzött a sorok között. –Tettem olyanokat, amire nem vagyok büszke, de egyáltalán nem az én hibám, hogy azzá váltam, amivé. És ha hiszi, ha nem Felur kifejezetten kedvel engem, mert ő azt látja, amit maga, Uram, észre sem vesz. Hogy szeretem Konstantin.
Ennyi. Ennél több mondanivalóm nem akadt. Sikerült annyira higgadtan és hidegen elmondanom a monológomat, hogy rejtve maradhasson az éjlény, aki mindeközben odabent kitörni vágyott. Megtehette volna. Ha nem gyakorlok önuralmat évek óta, bizonyára felfalom a díszes társaságot.
Tessék, kimondtam itt, a szülei előtt is, hogy szeretem. Ez volt a lehet legőszintébb és legnehezebb… főleg, mert azelőtt talán a férfinek sem mondtam a szemébe. Ahogyan pedig ez a gondolat megfogalmazódott bennem Konstantin felé fordultam és valamiféle reakciót vártam, csak mert én halálra rémültem. Épp ezért, hagytam, hogy ő terelje el a témát az ismerkedésünkről.

Konstantin

Buda, Osztrovszky szülők otthona

Vér.
Hallottam, hogyan változik meg Konstantin szívverése, a vér száguldása az ereiben és a lélegzetvételei. Egy pillanatra mintha csak mi ketten lettünk volna. Megfagyott a levegő kettőnk között és nem tudtam rávenni magamat, hogy a tekintetemet elszakítsam tőle. Óceánjaimat az övébe fúrtam és olyan nyugalom szállt meg, mintha csak otthon lennénk; kettesben.
Már nem érdekelt, hogy az apja mit gondol rólam. Bíztam benne, hogy legalább a fia kedvéért megbékél a dologgal és előbb-utóbb -remélhetőleg előbb- ő maga is rájön, hogy nem vagyok én annyira rossz-gonosz-szadista, mint azt első pillantásra feltételezné rólam. Elvégre éppen úgy nézek ki ebben a rózsaszín kis ruhácskában, mint egy őrült pszichopata… tudtam, hogy nem ezt kellett volna felvennem.
Elmosolyodtam Konstantin kijelentésére, de ennél többet itt, az étkező asztalnál, a szülei előtt nem nagyon tehettem… de semmi sem tart örökké, nem igaz? Egyszer csak haza kellett mennünk és engem jelenleg ez az egy gondolat éltetett. Visszapillantottam a nőre, aki annyira kedves és olyan előzékeny volt velem, amit talán meg sem érdemeltem.
-Vöröset.
Az idősödő hölgy nekem szegezte a kérdéseit, én pedig lesütöttem a pilláimat. Kényes téma volt ez nálam és egyelőre még Konstantinnal sem vitattam meg, mit is érzek a tény iránt, hogy sohasem lehet gyerekem. Életem mélypontja volt ez a tény, elvégre nő vagyok és nem mellesleg látom Fleurt, ahogy az édesapja körül forgolódik, ahogy ránéz, és ahogyan Konstantin figyeli minden mozdulatát. Ha le is tagadja, én tudom mennyire szereti őt. Tőlem pedig ezt nem kaphatja meg.
Soha.
Azzal igyekeztem lekötni a figyelmemet, hogy Konstantin combjába kapaszkodtam és körmeimet –talán kissé túl erősen- belevájtam. Ez nyilvánvalóan az édesapja újabb mondanivalójának volt betudható.
Felkacagtam.
Ennél tovább nem voltam hajlandó elmenni, elvégre Konstantin szülei, az ő dolga elsimítani a helyzetet. Reménykedtem benne, hogy ezzel tisztában van. Amikor viszont rápillogtam és gyakorlatilag egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem lenne ellenére, ha innék egy cseppet a véréből az ujjaim elkezdtek felfelé csúszni a combján; óvatosan és nagyon-nagyon lassan.
Elvégre, nem akartunk lebukni...