Budapest

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Öröm, utazás, izgalom, még nagyobb jókedv, érkezés, sütés, mókázás kettesben, buli, megint együtt, pattogás, nutella, ugrabugra, nevetés és boldogság. Tömören és lényegretörően mindezek az elmúlt nap és éjjel összefoglalói, amit maguk mögött tudhatnak, amit Luca látott, érzet és megélt belőle. Eléggé furcsán érezte még magát az elején, de aztán ahogy elkezdtek pörögni az események, gond egy szál se stílusban vetette magát bele mindenbe, ahogy valamikor kora reggel felpislogott a meleg takaró alól – berögzülés a koránkelés, az edzések miatt, csak nem tud még ilyenkor sem nyugton lenni – azonban a fáradtság most először győz, pillanatokon belül csukódik vissza a szeme és merül újra álomba Vincére feküdve oldalról. Mosolyog, folyamatosan, megmásíthatatlanul. Bármi jusson is eszébe, ezt teszi vele. Mikor napokkal korábban Zephyvel beszélgetett arról, mi is a helyzet, mik kavarognak benne, még annyira nem gondolt bele, hogy egész egyszerűen csak ki kell mondani dolgokat és azzal boldoggá teszi a másikat. Mert ugye az egy dolog, hogy ő picit ennél kényszeresebben vágyik rá, hogy inkább kimutassák felé, mert a szavakban annyira nem bízik. De igyekszik, semmit nem akar elrontani, és most tényleg inkább borítja rá az egész szeretetét az eridonosra, mintsem várjon holmi megfelelő időre. Azt maga teremtheti meg úgy is. Na, most pedig sikerült, tökéletesen.
Szeret, újra, nagyon és most félelem nélkül.
Olyan nyugodt és békés most minden, ahogy megmozdul mellette a fiú, kicsit magához tér, de a szemeit sem nyitja ki, csak magára húzza a takarót, aztán a csók után elmosolyodik. Valahogy nem igazán akaródzik neki megmozdulni, érzi, hogy a tegnapi aktívsága nyomán még az ujja hegyében is izomlázas nagyjából, hiszen már a szünet előtt, ha utoljára mozgott rendesen, az újév örömére pedig adott a kedve és a hangulata mindennek. A nagy szempihentetésnek eredményeként már másodjára is sikerült visszaaludnia és még magukkal is álmodnia… Kávéillat, ajtócsukódás és a közeledő léptek azok, amik a már nem túl mély alvásból ténylegesen felkeltik.
- Ühhüm.
Kinyitja a szemeit, de elsőre csak a fejére húzza a takarót Vince kezét elkapva két kézzel és az arcához húzza a takaróval együtt, hogy véletlenül se húzhassa el tőle egyiket se. Aztán egy kicsit rájátszott mély sóhaj után, ami a „muszáj”-t szimbolizálta, erőt vett magán, elengedte és felült az ágyon.
- Ki kell takarítanunk.
Felhúzta a lábait, és az ölébe keveredett párnát ölelgette kicsit ásítozva. Fáradt volt és még kicsit kimerült, de egyetlen percet sem cserélne el semmire. Talán még sütire és nutellára sem. A tálcára pillantva rájött, hogy egyébként éhesnek egyáltalán nem éhes, így csak nézte Vincét meg mi van a tálcán.
- Nem igazán vagyok éhes…
Aztán az ágy másik oldalán lefelé kezdett lógni, hogy megkeresse a cuccait. Jó, tud ő rendes lány lenni, meg szépen elpakolni, de alapvetően, hát, na, majd meglesz minden, mikor szükséges. A ruháknak nincs se keze, se lába, biztos nem léptek le. Bár annyira nem zavarná az sem, ha a rajta lévő pólóban kéne hazajutni, de valami hosszúnadrág nélkül kicsit hideg lesz… meg zokni és cipő, ahj. Jó, mindjárt, gyerünk Luca!
Inkább visszafordult. Vigyorgott rá, aztán óvatosan áthajolt a tálca fölött és megcsókolta Vincét, aminek köszönhetően majdnem sikerült átesnie rá. Nagy volt a lendület, fel is nevetett.
- Nem biztos, hogy azzal kéne kezdeni az újévet, hogy beléd esek… ma is.

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

- Mert mi lesz, ha nem kelek fel?
Felvonta a szemöldökét, miközben kibújt a takaró alól, de nem bírta ki nevetés nélkül a dolgot, mondjuk tényleg kíváncsi volt mi fog történni, ha ilyen nagyon „ellenáll”. Persze nem gondolta komolyan, ha muszáj, hát muszáj, erőt fog venni magán… lassan. Aztán ahogy látja a dolgokat, azért csak úgy nevelték, hogy főleg idegen helyen nem illik nagy kupit csinálni, de ha már sikerült, illik azt szépen rendbe tenni, és a legjobb emlékei szerint, nagyon jól sikerült rumli várja őket kint is. Bár neki is lennének jobb ötletei a takarításnál, leginkább az ágyban maradni. Megnyugtató, hogy Vince ilyen könnyen veszi, úgyhogy pár bólintással egyetértően lezártnak tekinti, viszont, ha már el kéne indulni az úton a felkelés felé, nem ártana ruhát találni hozzá, valahol. Igen, mondjuk nem ott, ahol látja ő is.
- De az messze van…
Morog egy kört egész halkan magában, mikor ő is megtalálja, aztán az eridonost nézve a kijelentésen csak felnevet és már nyitná szóra a száját, de inkább nem mond semmit. Édes tudatlanság. Hamar feladja a nagy „akkor felkelek” lendületet, és inkább csak megcsókolja, majd visszahátrálna az ágyba, de a következő pillanatban már zuhan is a puha párnák közé a fiúval fölötte. Még a megjegyzésen is csak kacarászik, majd csak ismételni tudja Őt, amire még rá is játszik kicsit.
- Fogalmam sincs, hogy került oda. Nem tudod véletlenül?
Ezen ő remekül elszórakozik, sőt kifejezetten élvezi, aztán közelebb húzza, hogy az orruk egészen összeérjen, aztán a nevetése mosollyá csendesül, végül közelebb húzza, hogy jó erősen magához ölelhesse, aztán egy puszit ad először az állára, aztán az arcára, de a szája előtt megáll. Nem igazán szeretné elengedni, viszont… Ha már annyira kérte Vince. Gyors mozdulattal tolja kicsit távolabb és csúszik ki alóla, hogy felülve mellette lehajoljon egy leesett párnáért.
- Szóval… azt mondtad fel kell kelnem.
Néz rá, aztán fel is kel, elmegy a nadrágért, aztán visszaérve az ágy mellé bele is fog bújni majd, magát ismerve kicsit szerencsétlenkedve ugrálja bele magát a szűk ruhaneműbe, amint belekezd. Na, azért annyi sütit nem evett tegnap, hogy ez ne menjen. Nagy vigyorral a párja tekint a nadrággal a kezében, még a kezét is csípőre teszi közben.
- Én fent vagyok…
Olyan vicces volt ez az egész, de nagyon is élvezte, mert pontosan tudta, hogy azt a felkelést még Vince sem gondolta teljesen komolyan, ráadásul az imént annyira jó volt. De ő rendes kisnagylány, és hallgat a kérésekre. Jó, talán az is közrejátszott, hogy ezzel húzhatta kicsit az eridonos agyát, persze csak hangyányit, nem akart ő rosszat. A legaranyosabb és legártatlanabb szemeket meresztette rá, még kicsit billegett is a kezeit maga mellé eresztve a nadrágot pedig az ágy végébe dobva. Nagyon várta mi lesz ebből. Jó, majd ad neki egy puszit, ha mérges lesz rá…

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Jóleső és örömteli érzés tölti el, ahányszor visszapillant Vincére az ágyban, hiszen akaratlanul is elé kúszik a korábbi mókázás képekben, amik lássuk be, nem kicsit pörgetik fel a navinést. Ez neki elég lelki dopping ahhoz, hogy elkezdjen a szokásos módon pattogni, majdhogynem köröket futni saját maga körül. Érdekes látvány lenne. Valahogy csak belenyúlna ezzel a tér-idő kontinuum egy olyan szegletébe, amit jobb nem firtatni. Kinek a kávé, kinek az érzelmi löket, ugyebár. Ha most nem érezné a jogosságát a dolognak, és nem ismerne ebben magára, már biztos kézzel-lábbal tiltakozna, hogy ő ugyan ilyet sosem tenne. Nem hozna ételt az ágyba, nem dobálná a ruháit, nem lenne nyakig lisztes sütéskor, nem villogna felemás zokniban, mert elhagyta a párját... és így tovább. Bár meg kell hagyni, hogy Mickey meg Minnie egér szép páros a lábfején, így nem is olyan feltűnő, hogy az egyiken rózsaszín a másikon fehér a zokni. De a nehézség a nadrágnál következik be, amibe ugyan beleugrálja magát, de a cipzár és a gomb már nem olyan, ami miatt erőltetné magát. fújtat egyet, miközben felnéz a beszélő eridonosra.
- ...és élvezed.
Vigyorog rá, aztán  feladóan, mert elég is volt ennyi a ruhákból egyelőre, megemeli a kezeit aztán körbenéz a szobán, igazából annyira nem foglalkozott eddig a külcsínnel, most is hamar elviszi a figyelmét a párja, így megint elmarad a nagy terepszemle. Sajnálja... na jó, annyira nem, mert ideje feladni ezt a "jó akkor most csak azért is nekikezdek a napnak" projektet és inkább még körbeszeretgetni az eridonost. Az egyik szekrénytől figyelte, aztán pedig érdeklődve tekintett rá, ahogy mintha felkelni igyekezett volna - ismét - ő is.
- Ó, na neeeeem. Itt még nincs vége.
Megrázta a fejét aztán vigyorogva lendült neki, hogy futás szerű mozgásba kezdve közelítse meg az ágyat meg a fiút, aztán széttárt karokkal, mint valami tengeri csillag vetődik rá szegény párára magukat az ágynemű sűrűjébe préselve. Valamennyire próbál megtámaszkodni azért, hogy ne tejes erejével és súlyával érkezzen, nem szeretné szegényt megfosztani az életétől, ő csak örül neki és ezt igen sajátosan fejezi ki, ahogy az arcába vigyorog, aztán a fiú feje mellett előrenyújtózik és lassan érinti össze az ajkaikat, hogy hosszan megcsókolja. Nem gondolhatta ő sem komolyan az előbbi induljunk akciót.
- Nagyon jó volt tegnap, meg ma, meg most...

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Nem feltétlenül tudja elkülöníteni magában az utóbbi időben mi az, ami érzelem, és mi az, ami a fiatalságával járó hullám. Ez okozza azt is, hogy a szokásosnál is könnyebben veszi kicsit a dolgokat, de azért igyekszik magát cselekedetekben kontrollálni, bármennyire is nehéz ez. Ő tényleg kiszámíthatatlan olykor, meg heves, ez olyan, amire nála rá kell számolni bárhol és bármikor, ezért is jelt adó az arcán elterülő mosoly, miután teljes egyszerűséggel jelenti ki, hogy ez a dolog még lezáratlan.
- Csak vigyázz...
Csatakiáltás, a fennhang és a harc nélkül, szóval nem is az, de felszólítás, elég erőteljes, bár a megmozdulásai is kellően tükrözték mit szeretne így a bevetődése nem volt teljesen váratlan, de meg kell hagyni nem aratott osztatlan sikert. A fejében jobb ötletnek tűnt, kényelmesebbnek és kevésbé drasztikusnak. Igyekezett azért nem kért okozni, tényleg, nagyon, de azért sikerült a lábaikat első blikkre összekoccantani, de semmi rosszabb. De aztán sikeresen tette át az egyik lábát az eridonos másik oldalára, hogy rákulcsolva magát hajolhasson közel és csókolhassa meg. Ahogy érzi Vince kezét a tincsei között belemosolyog a csókba, de csak egy pillanatra és nem szakítja azt meg ezzel még. Az igazság az, hogy ezt naphosszat el bírná viselni, és ez milyen jó, meg tetszik neki és felpörgeti. Ami doppingolja a testét és a lelkét is egyszerre, arra ráfügg, és közel járnak ehhez a fantasztikumhoz. Meg amúgy is, amennyire csak tudja, Luca azon van, hogy kimutassa a dolgokat, mert bár beszélni szeret, ki nem mond konkrétan dolgokat, mert azt nem is tartja mindig elégnek.
- Ühüm, csinálhatnánk ilyet sokszor. Már nem szilvesztert, abból egy van, hanem úgy csak ketten lenni.
Vigyorog rá aztán újra megcsókolja, de ez most addig tartott még rá nem jött a beszélhetnék megint. De nem volt annyira össze-vissza legalább a hadoválása.
Valószínűleg ez is felkerül a "miről kéne leszokni" listájára, de attól még ez nem most fog rögtön abbamaradni. Próbálja a rájuk omló haját kicsit eltűrni, de némi sikertelenség után feladja, hogy jól van az úgy. Aztán kicsit lejjebb csúszva fekszik a mellkasára Vincének, közben a maga arca előtt köröket ír a fiúra a ruháján keresztül, aztán elvigyorodva. Bár kíváncsiság hajtotta, hogy beszéljen, nem tette. Ennek oka egyszerű, amit látott most, nem az erejéből fakadóan, hanem az apró jelekből furcsa volt neki. Nem is volt egészen biztos benne, hogy ez van a dolog mögött, de sokszor veszi észre a fiún, hogy annyira igyekszik és aggódik mindenen, amit még nem teljesen sikerült megértenie. De már nem lehet min, hiszen mi történhetne, itt vannak, van ölelés, van csók, van szeretet, boldogság és nincs átverés vagy rossz szándék. Hisz benne, mert már lehet ebben.
- Igazából, elkezdhetnénk újra ezt a két napot, persze ugyan így. De tényleg...
Felemelte a fejét és a barna szemeket keresve beszélt, aztán még huncut mód vigyorgott is, de csak feljebb csúszott kicsit, hogy a fejük egy magasságban legyen, aztán fölé hajolva nézte egy darabig a fiút. Csak figyelte, mert ezt akarta...

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Nehéz, sőt, szinte lehetetlen lett volna Lucusnak visszafognia magát. Ez nem csak a helyzet miatt, de amiatt is nyilvánvalóvá vált számára, amit ott belül a szíve heves dobogása, vagy a felszabadultabban, de a gyomrában még mindig repdeső pillangók jeleztek. Azon túl, hogy nagyon élvezte, tudta ő is, hogy a nagyon-nagyon kedveli őt nem elég kifejezés mindarra, ami itt éppen történik. Talán új mese kezdődött a számára? Lehet még hercegnő a herceg mellett és jöhet a happy end? Ez egyelőre jótékony homály alá vont elgondolás, de abban biztos, hogy most boldog, őszintén és mélyről jövően. Nem kényszeresen, nem csak a másiknak való kedveskedésért, hanem önmagáért.
- Vagy amikor te.
Vigyorog rá, aztán ez el sem múlik az arcáról. Igyekezett mindkettejüknek kényelmesen helyezkedni, ő is érezte, hogy biztos nem a legkomfortosabb valaki teljes valója alatt heverni. Mindig eszébe jut ilyenkor a kicsi a rakás játék. Neki ezzel nem voltak soha gondjai, mert mindig ő volt a legkisebb és legaranyosabb és senki nem várta el, hogy alul legyen, mert nem akarták kilapítani. Hát, azóta már megtapasztalták egyesek, hogy van erő benne és nem kell félteni, de nem bánja hogy kimaradt a passzírozásból.
Óvatosan dőlt a fiúra, és ahogy feküdt a mellkasán szinte tisztán hallotta a szapora szívverését, és a sajátja sem akaródzott a normális felé tendálni. Hm, ez már csak ilyen. Erre mondják, hogy rózsaszín minden, nem? Csak itt most inkább néhol csokis, meg kupis, de legalább vicces. Aztán a simogatás meg  a puszi is csak felvillanyozta teljesen és nem is hagyta szunnyadni az amúgy is felpörgött Lucát.
- Meddig lehet az a még?
Felemelte a fejét, hogy ránézzen mosolygósan, aztán felemelkedve megtámaszkodott és feljebb mászott, hogy a fejük újra egy magasságban legyen, de nem nehezedett rá vissza, - biztos nem jó, ha valaki gyomrába ülnek - hanem csak fölé hajolt. Az egyik kezével finoman beletúrt a hajába, aztán közel hajolt, hogy az orruk hegye összeérjen. Ott volt nagyon benne a beszélhetnék, de nem egészen úgy mint eddig. Ez azért a tegnapi estétől kezdve motoszkált benne, mikor ott volt Vincével szemben és ő kimondta neki, hogy szereti. Az egy dolog, hogy a nyakába ugrott, de eddig nem mondta ki ő ezt. Fél attól, amit tud magáról, hogy gyorsan szeret. De most olyan biztos a dolgában... Szeretne hinni is benne.
- Szeretlek Vince.

Vince;;
- 2015.01.01. - Délután -
~ Budapesten valahol ~

Nehezen tudná összegezni mindazt, amit most érez, érzékel vagy gondol. Ezúttal nem valaki játszik vele, nem valami külső tényező, hanem a saját, meglévő és boldog érzelmei azok, amiktől újra és újra elvigyorodik, közeledik. Egyszerűen nem akarja, hogy ami itt van elmúljon, minden pillanatot, minden egyes tizedmásodpercet valamivel tölteni akar, egy mozdulattal, egy puszival, egy szóval. Kérdés sem fér meg amellett, mennyire beütöttek nála a hormonok és az, hogy szereti a fiút. Mert... mert így van ez, tessék csak megnézni. Most nem fél úgy, nem várja, mikor jön a baj, mert nem kell, nem tart tőle - vagyis még fel sem merült benne - hogy jön a következő lány és neki arrébb kéne állnia. Talán picikét az első tapasztalatai nagyon rosszul csapódtak le, de megmutatták neki a jó oldalt. A sokkal jobbat és számára cukibbat. Igen, ez határozottan az, már talán kicsit túl rózsaszín is a kép, de ez őt picit sem zavarja, az az egyik kedvenc színe. Colgate reklámarcnak is leszerződtetnék a vigyora után, amit láttatott, de aztán visszafogva magát végül csak odabújt hozzá kicsit és magához szorította, de aztán nem tervezett sokáig nyomorogni rajta, így felemelkedett kicsit.
- Jó, maradjunk ma! Az meg, majd eldől, biztos kitaláljuk mikor mit csinálunk...
Van benne egy kicsi akadás, tekintve, hogy néha elég rugalmatlan tud lenni az edzések miatt, de most még ez se aggasztja, ő a kapitány, csak sikerül jól időzítenie mindent, mindig. Talán szorult belé ennyi tehetség, bízik magában, így egy pillanatra se szontyolodik el a ténytől, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. De az igyekezet... az bőven megvan, mindenki részéről. Az pedig, hogy még bumm, előhúzza a kör -tudja mindenki, az a szívecskés lap- ászt is a pakliból, teljességgel pontot tesz erre a kis kiruccanásra, de csak jobban örül neki láthatóan mindenki, hogy ki is mondta azt.
Közben feltornássza magát, hogy térdelve lejjebb csússzon, és felüljön Vince combjára, szegényből nem kéne kipréselni az enni-innivalót, így muszáj kicsit lemászni, hiszen közel sem éri végig őt. Pici, hát ezt is meg kell szokni. De ezzel a mozdulatsorral elkapja az addig köré font kezeket is, hogy felhúzza magával szembe az eridonost.
- Jóóó, akkor pihenünk, megismételhetjük a tegnapot, kevesebb kupival, aztán huss és huss a pálcával és mehetünk haza, áll az alku?
Hogyne állna, inkább költői a kérdés a vigyora mögött, mintsem más így azzal a lendülettel csókolja meg elég határozottan és dönti magukat vissza az ágyikóba. Lefordulva kuporodik mellé vigyorogva.
Hiába telt már el a nap nagy része, Luca pontosan olyan, mintha csak most kezdené azt, és nem is tervezi alább adni a terveinél. Pontosan így fog ez zajlani.

ℐeronimo
ruci


Németország északi részéhez képest kifejezetten hőség van itt, így a ruhaválasztása minden, csak nem ideális, de nem különösen zavartatja magát éppen. Idő kérdése, hogy hazaérjen és megszabaduljon az összestől, addig viszont még akadt némi elintéznivalója. Éppen nyitva érte vasárnap ellenére az egyik központi varázslóhivatal portáját, ahol beadta a kis levelét, aztán a szűk hátsó utcán lavírozott kifelé, ahol mindig. Szinte már csukott szemmel járja a bejáratott utcát.
A gondolatai elkalandoznak, mostanság annyi dolog történt megint, hogy kezdi úgy érezni körülötte tényleg sosem lesz nyugalom, abban sem biztos, hogy vágyik arra. Amikor Vincével gyakorlatilag huss elszállt az egész, aztán csak úgy kiélvezte az életet, nem nagyon tudta merre lesz a tovább, de nem is érdekelte. Aztán jött Arlen, akivel egy darabig egészen jól megvoltak, de be kell látnia, hogy nála azért fiatalabb a fiú és még bőven élni szeretne, mindketten azt akarják és talán túl gyorsan vágtak egy komolyabb kapcsolatba. Ez is elmúlt. Újabb fejezet íródott abba a bizonyos könyvbe. Sőt, ez egy különkiadásnak is elmenne, amit eddig idén összerakott. A legszomorúbb, hogy még mindig nem volt képes mindent megbánni.
Az épültek oldalán leinduló lépcsőket kerülgeti egy darabig, aztán mintha lépteket hallana. Vagyis sokkal inkább futni valakit. Egy pillanatra megtorpan, a mellette megremegő lépcsőkorlátra pillant, de fel már nem néz. Inkább csak homlokát ráncolva veszik bele a gondolatai foszlányaiba, amik éppen a jelenében szemezgetnek. Talán vannak az életében, akiket meg szeretne tartani, talán olyanok is, akikért ő is tudna foggal-körömmel küzdeni. Inkább az a kérdéses, hogy ő marja-e el az embereket, vagy tényleg ennyire peches? Aki valaha fontos volt neki, mind messzire került… Mi van ha azokra is ez vár, akikkel most éli meg, hogy érzi, jó velük lenni? Körülbelül itt érez egy tompa könyöklést a hátába, és hála az égnek tud esni, így megterhelés nélkül zuhan a térdeire, majd hasal el prímán a földön, érezve, ahogy valaki ránehezedik félig.
- Mi az Isten?!

ℐeronimo
ruci

Nem feltétlenül mondható el a Törpéről, hogy egy világutazó alak lenne, mégis az elmúlt évei arról szóltak, hogy gyakorlatilag hosszabb vagy éppen rövidebb ideig rengeteg országot, kontinenst járt be. Egy rész, vagy inkább több, de ez a közeli viszont a muszájon túl nagyon is elmaradt: Anglia. Nem kerülte a helyet, de sosem tett rá mély benyomást és nem vonzódott oda. Egészen a tavaszig, amikor újra felrémlettek benne azok a bizonyos fájdalmas, belülről maró érzések, amik pontosan tudta ki miatt bukkannak fel. Már egy hosszabb ideje nem érezte azelőtt, ott mégis beléhasított. Mintha a lelkiismerete szövetkezett volna Jeremyvel. Vagy éppen ellenkezőleg, de ebbe bele sem gondolt jobban. Amiket tett és tesz az elmúlt időben, minden, csak nem ad okot büszkeségre.
Most állva a lépcső aljában valahogy felkavarodik benne a gondolatain túl az érzelmi világa is egy percre és a tompa puffanást követően automatikusan nyomja el magában a fájdalmat erejével, mielőtt még komolyabban sikongatna a rá nehezedő súlytól. Zabosan szólal meg de a hátrafordulás és a felismerés késve érkezik a hang hallatán.
- JEREMY?! - Luca leginkább ledöbbent, majd csak eltátott szájjal meredt a homlokát összeráncolva pár percig, hogy aztán elnevesse magát. Kérdezhetné, hogy „kezdjük elölről?”, mégsem teszi, csak bámul felfelé a még mindig fölötte magasodóra. Az arcát figyeli, a karjait, mintha változás után kutatna, megfagyott körülötte az idő kicsit, aztán átfordulva a hátára a karjaival felfelé tolja magát jelezve, hogy ez a fekvős dolog nem valami ideális. - Hááát ő, rajtad volt a sor, asszem. Mit csinálsz itt? Meg hogy? Meg miért nem szóltál?
Egy kicsit késett és villám mozdulattal átkarolta azért az égimeszelő sárkány derekát, aztán eleresztve őt porolta le magát. Még próbálta feldolgozni, hogy éppen ki is esett belé…
- Rendben vagy? - érdeklődte meg, miközben a kék szemeket kereste halvány mosollyal. A szíve még erősebb ütemben dobolt odabent a hirtelenségek hatására, belül pedig valami kis gombóc kezdett keletkezni, ami nem akarta engedni, hogy ilyen könnyen vegye ezt az egészet. Azzal az emberrel áll szemben, aki előre megmondta, hogy a vesztébe rohan. De az nem jött el. Egyelőre.
De most örült.

ℐeronimo
ruci

Bár megúszta kisebb földhöz nyomódással, nem a fizikai fájdalom vagy kontaktus hirtelensége hozta meg számára is a legnagyobb döbbenetet. Ezt ő viszonylag jól kezeli, így a legalapvetőbb formájában zárta el magában, arra azonban a helyzet hozta erős impulzusok miatt már nem volt képes, hogy minden mással is ezt tegye. Nem volt egyszerű az a mosoly, ahogy a látvány feldolgozása sem, de a bajokat ott kezdte igazán érezni, mikor nem csak a saját kavargására lett figyelmes.
Erősen koncentrált, hogy véletlenül se menjen túl egy határon, az elmúlt években ehhez kicsit jobban hozzásegítette őt az élet, azonban látszólag nem eléggé. Bármennyire azon igyekezett, hogy saját maga ellenszerét megszerezze, igazából lehet nincs is ilyen, vagy éppen a hiba benne veszett el, ami nem kezelhető. Elfogadta a segítő kezet, aztán felegyenesedve grimaszolt egyet a magasságára, ha felérné rendesen, most biztos a vállába bokszolna, így csak a karjába üt egy picit megrázva a fejét.
- Tréfarépát kajcsiztál? - Nagy nehezen a tekintetét a ruhájáról átvezette a kék szemekhez pár kérdés kíséretében, mostanra pedig pont elég érte el a pillanatnyi érzelemhullámából ahhoz, hogy az őszintének indult mosolya megmerevedjen az arcocskáján. - Elhagytam az egyik okmányom, de pár nap és kapok újat, addig muszáj itthon maradnom.
A karjait összefűzte maga előtt, miközben a vállán rántva egyet zárta az ittlétének okát. Most kezdte kellemetlennek érezni az egészet, de nem a ténytől, hogy itt vannak, hogy ők ketten, inkább mindentől, amit nem mondanak ki. Vannak percek, amiket egyszerre akar megélni az ember és kerülné el, amíg lehet. Ez is ilyen. Hiányzott neki JerJer, nem hazudná az ellenkezőjét. A Varsóban töltött hosszas és tanulságos délutánja után a sógorával pedig csak még jobban biztos lett benne, hogy szüksége lenne rá. De Luca mindig ilyen volt, egyetlen egyszer hibázott nagyot és hagyta, hogy valaki más is megélje, ami előtört belőle, több hasonlót nem szeretett volna. Akkor sem, ha most egészen másként történt. Rosszul érezte magát, de most azért, mert tényleg nem tett sok helyes dolgot, nem pedig, mert vele szúrt ki az élet, az érzelmei vagy a világ.
- Igen, jó lenne. Van a közelben egy park, ha gondolod, nagyon kevesen járnak arra, mert el van dugva.. - mondta, miközben közelebb lépett egy picit, hogy mellé lépve mutathassa az utat. Oldalról fel-felpillantott rá, de leginkább csak a száját rágcsálta. Ő is tudja, hogy nem csak körülötte történt sok igazán szar dolog. - Hogy vagy? Már úgy egyébként, a kezeden kívül... Akartalak keresni, csak...