[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=188653#post188653][b]Merkovszky Ádám - 2013.10.23. 18:21[/b][/url]

Érdekes, hogy bár aranyvérű varázsló vagyok, a legtöbb esetben nem jut eszembe varázsolni. Ez talán azért lehet, mert mugli környezetben nőttem fel, mugli szomszédokkal, akik előtt az embernek vissza kellett fognia magát. A barátaimmal mindenféle búvóhelyekre mentünk, ha varázsolni vagy kviddicsezni akartunk, és később a Roxfortban is inkább leleményes csapdáimmal, ötletes tanárbosszantásaimmal váltam hírhedtté , semmint ügyes bűbájaimmal vagy igézéseimmel. Velem ellentétben Artemisiának egyből eszébe jut a túl hosszú virág problematikájának megoldása.
A rózsát óvatosan igyekszem a hajába tűzni úgy, hogy ott is maradjon. Egy kicsit ügyetlenkedek vele, de végül sikerül. Egy lépést hátrálok, hogy onnan is megszemlélhessem, hogy igazam volt-e, és el kell ismernem, valóban nagyon jól áll a hölgynek a virág, én mégis szívesebben nézem sötét szemeinek barnás csillogását. Visszalépek mellé, nyújtom a karom, de ő ezt figyelmen kívül hagyva elindul, közben elmagyarázza, hogy hova és miért megyünk. Követem a nőt, és közben próbálok nem megijedni attól a gondolattól, hogy nekem teljesen mindegy hová tartunk, ha ő is ott lesz. A Budapest szó lassan jut el a tudatomig, de mielőtt szóba hozhatnám aggályaimat már indulunk is. A nő keze puha és meleg, viszont meglepően erős is, furcsa érzés számomra, hogy biztonságban vagyok mellette, általában én szoktam másokban ilyen érzéseket kelteni. Furcsa, szokatlan, de egyáltalán nem kellemetlen.
Érkezés után azonnal körbenézek, hogy felmérjem a terepet, bár egy pillanatra megzavar az, hogy Artemisia elengedi a kezem, nem bántam volna, ha még a sajátomban tarthatom az ő különösen apró tenyerét. Viszonzom a nő mosolyát, aztán alaposabban is szemügyre veszem a környéket. Engem azonban nem az épületek és a kirakatok érdekelnek, sokkal inkább az emberi tényezők. Egyelőre sehol nem látok fényképezőgéppel közeledő, vagy éppen ügyetlenül rejtőzködő alakokat, sőt még a közelünkben lévők sem ismertek fel. Ennek kimondhatatlanul örülök, elvégre sokkal jobbnak ígérkezik az estém annál, minthogy néhány túlbuzgó újságíró vagy fanatikus rajongó elől rejtőzködve töltsem.
- Merre tovább? - nézek vezetőmre, remélve, hogy elkerüli a figyelmét az a már-már paranoiára hajazó alaposság, amivel a többi embert szemlélem, illetve a hangomban észlelhető sürgetés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=188749#post188749][b]Merkovszky Ádám - 2013.10.23. 19:46[/b][/url]

Artemisia útbaigazítása nyomán belépünk az épületbe, ahol engem kellemes meglepetés ér: a nő megfogja a karomat. Ez olyannyira nyugtatóan hat rám, hogy felhagyok a ideges viselkedéssel, elvégre nincs itt senki, aki felismerhetne, nehogy már saját magam rontsam el ezt az estét.
A terem, amibe éppen megérkezünk tetszetős, szépen kivilágított, és úgy tűnik, hogy a táncest már el is kezdődött. Artemisia távolról üdvözli az ismerőseit, majd hozzám fordul. Kérdését költőinek veszem, főleg azért, mert a nő csillogó szemei arról árulkodnak, hogy mielőbb szeretne a táncparkettre perdülni. Én pedig amúgy sem vagyok olyan ember, aki hagyna a táncolók mellett üldögélni egy ilyen gyönyörű nőt.
- Táncolni jöttünk, nem? - kacsintok rá, majd a kezét enyhén megszorítva vezetem oda a többi párhoz.
Még épp észreveszem, hogy a keringőnek vége, amit sajnálok, mert annak a lépéseire legalább emlékszem, de szerencsémre egy újabb lassú dal jön, amire amúgy is csak ölelkezve dülöngélni kell, szóval úgy érzem, hogy nem lesz gond.
Szembefordulok a nővel, enyhén meghajtom a felsőtestem, majd közelebb lépek hozzá, jobb kezemet a derekára helyezem - bár tisztában vagyok vele, hogy a keringő esetében a helyes tartás szerint kicsit feljebb kellene hozzáérnem, de hát azt hiszem ennyi elnézhető nekem - másik kezemmel pedig megfogom az övét. Keringőszerű, bár nem teljesen szabályos tánc a miénk, viszont a dal sem kifejezetten keringődal, így nem lehet gond. Figyelek arra, hogy ne lépjek a hölgy lábára, ugyanakkor végig a szemébe nézzek. A tegnapi gyakorlást megelőzően nem is emlékszem, mikor táncoltam utoljára, de most mégis teljesen magabiztosan mozgok, bár tisztában vagyok a hibáimmal, amiket a formális tánchoz képes ejtek. A zenének, a nő közelségének és finom illatának köszönhetően ellazulok, élvezni kezdem a mozgást, a hangulatot, a zenét.
Már-már ténylegesen beleveszek Artemisia szép formájú szemeibe, mikor felhangzik a következő dal, ezúttal egy gyorsabb, latinosabb, bár még mindig nem olyan lendületes, hogy ne próbálkozzam meg vele. Mondjuk a latin táncok teljesen kimaradtak az életemből, szóval a formalitásnak itt még a látszatát sem tudom fenntartani, igazából csak remélem, hogy tudok Artemisiához igazodni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=188877#post188877][b]Merkovszky Ádám - 2013.10.23. 23:06[/b][/url]

Aggodalmam alaptalannak bizonyul, tökéletesnek tűnik a kettőnk közti harmónia, úgy érzem a mozdulatait, ahogy soha egyetlen cikeszét sem. Mintha olvasnánk egymás gondolataiban, tudom hogyan és hova fog lépni, jobban mondva nem is tudom, csak sejtem, érzem, mintha megsúgná nekem, pedig egy szót sem szól, legalábbis a szájával. Szeme azonban fecseg, sajnálom, hogy viszonylag ritkán néz egyenesen az enyémbe, mert igencsak érdekesnek találom azt, amit benne látok. Végre mond valamit, édes hangját már kezdtem hiányolni, és amit mond nincs is ellenemre:
- Rendben - bólintok - Örülök, hogy találkoztunk Arty. Nekem nincs igazán becenevem, általában Ádámnak hívnak, de ha te találsz valami különlegesebbet, szívesen elfogadom.
A következő dal ritmusa felpezsdítő, de talán az is sokat dob a zene élvezetén, amit Arty csinál. Tánca tüzes és vad, számomra teljesen profinak tűnik, csodálkozom is, hogy sikerül tartanom vele a lépést, sőt egyenrangó partnere lehetek a nőnek. Mozgása rabul ejt, mint a kígyó pillantása a prédáját, de benne nincs vadászösztön, csak egyszerű, szép öröm. Látszik, hogy szeret táncolni, élvezi az életet, és nemcsak gyönyörű és titokzatos, de igéző és érzéki is.
Szeretném megismerni még több oldalát, ismerni akarom a titkait, annyit amennyit megenged, ismerni akarom múltját, jelenét, és részt akarok venni a jövőjében. Szeretném, ha szeretné, hogy mellette legyek. Furcsa, de talán ő az első nő, akivel nem muszájból táncolok, szóval talán ő az egyetlen nő eddigi életem során, akivel élvezetből táncolok, és akinek láttán eszembe jut, hogy máskor is szívesen űzném vele ezt a tevékenységet.
Nem bírom levenni róla a szemem, és mi tagadás a kezemet sem. A dal végén ahogy kipirultan, izgalomtól és örömtől csillogó szemekkel rám néz, én szorosabbra fonom a dereka körül a karjaimat. Mélyen a szemébe nézek, elemelem a talajtól, és meglepődve veszem észre, hogy milyen könnyű. Ráhajolok a szájára, és azt sem bánva, hogy valószínűleg mindenki minket néz, végre megcsókolom. Először csak lágyan, szinte tapogatózva, kíváncsian, hogy szabad-e, majd elveszítve végre a józan önmérsékletemet, vágyaimat elengedve, szenvedélyesen. Közben szorosan ölelem, szemem lehunyva, orromat megtölti az illata, és én elveszek a nőben, s a pillanatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=188886#post188886][b]Merkovszky Ádám - 2013.10.24. 00:28[/b][/url]

Beszív... kifúj... beszív... kifúj... Emlékeztetnem kell magam olyan alapvető dolgokra, mint a légzés mikéntje. A szívem olyan erősen ver, hogy ezzel másokat már szállítanának is az ispotályba, vagy a ravatalra, mint menthetetlent. Nézem a nőt, és nem bírok megszólalni. Pont én, aki mindig is büszke voltam arra, hogy bármilyen helyzetben helyt tudok állni, elég pár mondat vagy szó. Itt azonban kevésnek bizonyulna a világ összes nyelvének mindösszes szava is.
Elmerülök a tekintetében, és egyelőre nem szándékozom kijutni onnan. Bal kezemmel még mindig magamhoz szorítom Artyt, de a nő már újra a földön áll, a csók közben eresztettem szép lassan vissza. Jobb kezemet felemelem, végigsimítok vele az arcán, hajában még mindig ragyog a hófehér rózsa.
Torkot köszörülök, de végül nem tudok megszólalni, mert nincs mit mondani. Elmesélhetném neki, mennyire gyönyörűnek látom, de a szavaim nem érnének fel azzal, amit látok. Megpróbálhatnám mondatokba foglalni, mit érzek, de egyik sem fejezné ki pontosan azt, ami valójában lejátszódik bennem. Így hát csak állok, nézem őt, és várom, hogy közben elszáguldjon felettünk az élet. De nem történik semmi, hiszen az idő fogalma megszűnt létezni abban a percben, s bár valójában alig telt el pár pillanat azóta, hogy számmal ajkaihoz értem, nekem a szemei már több életnyi mesét elregéltek.
Elmémben szavak röppennek ide-oda, de nem tudok nekik hangot, alakot adni. Eszembe jut a szólás: "a szó elszáll az írás megmarad", és ennek eredeti jelentése, mely szerint az akkori emberek a szálló szó erejét dicsőítették a halott, mozdulatlan írással szemben. A kimondott szó többekhez eljutott, többet ért, mint a papírra írott tehetetlen jelek.
Újra eszembe ötlik nevelőanyám mosolya, és az a csendes augusztus délután, amikor hat éves koromban először hallottam apámat igazán nevetni. Olyan hihetetlen volt számomra az a hang, olyan váratlan és mégis csodálatos, hogy akkoriban úgy neveztem, hogy a szerelem hangja. Bár még csak gyerek voltam, talán mégsem tévedtem olyan nagyot, mint ahogy későbbi kamaszkoromban hittem. Amikor egy nő kihoz belőled valami olyan szépet vagy jót, amiről mindenki, még te magad is megvagy győződve róla, hogy nincs benned, az lehet a szerelem.
Most ebben a pillanatban olyan furcsa érzések kerítenek hatalmukba, amiket eddig csak hírből ismertem, amelyek állítólag butítanak, és megvakítanak, de ugyanakkor felemelnek, és röpítenek. Seprűvel sem lehet ilyen magasan és sebesen szállni, ezt nem adhatja meg más, csak egy másik ember szíve.
Elmosolyodok, majd újra lehajolok a nőhöz, és apró csókot lehelek ajkaira, majd meghallva a következő dalt, szorosan ölelve, lágyan imbolyogva viszem táncba Artyt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=189044#post189044][b]Merkovszky Ádám - 2013.10.24. 19:18[/b][/url]

Nagyon klisés kifejezése a boldogságnak az a kép, hogy olyan, mintha az ember pár centivel a föld felett lebegne, és mégis most ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ennél jobban nem tudom kifejezni ezt az érzést. Könnyedén suhanunk, együtt, és táncunkhoz az ütemet összedobbanó szívünk adja.
Arty arcát a mellkasomhoz szorítja, így először fel sem tűnnek a könnyei, és mikor észre veszem őket, egy pillanatra összezavarodok. Valamit elrontottam? Megbántottam valamivel? Mégiscsak kellett volna mondanom valamit. Most lehet, hogy azt hiszi, hogy csak szórakozok vele. Mielőtt a kétely teljes kétségbeesésbe taszítana, ránézek még egyszer a nőre, és ekkor feltűnik könnyes arcán a mosolya.
Megnyugodva fújom ki az eddig benntartott levegőt, és hirtelen minden újra szebbnek tűnik. Hihetetlen, hogy mire képes egy aprócska gesztus, főleg ha azt a gesztust egy olyan személytől látjuk, aki iránt érzünk is valamit.
Nagyon tinilányos lenne, ha azt mondanám, hogy eszembe ötlött, hogy megfogalmazzam a szerelmet, majd a legyártott definícióval hasonlítanám össze érzéseimet, de vállalom. Tényleg megfordult a fejemben, hogy talán most először vagyok igazán szerelmes, elvégre soha másik nő mellett nem éreztem magam ilyen furcsán boldognak.
Persze korábban is előfordult már, hogy örültem egy-egy nő közelségének, de utólag mindig kiderült, hogy csak a vágy nyelvén tudunk kommunikálni egymással. Artemisiával más dolgokat is kipróbálnék. Vajon akkor is ilyen boldognak érezném magam, ha egymás mellett ülnénk a nappalimban a kanapén, mindketten mást olvasva, miközben hátunk, karunk összeérne? Tudni szeretném, milyen lenne kézen fogva sétálni vele az erdő szélén, vagy, hogy milyen lenne az első találkozása a lányokkal. De ami a legfurcsább az egészben, hogy felmerült bennem, hogy Ramona biztosan odalenne érte. Soha egyetlen nőt sem vittem haza bemutatni a szüleimnek, mert eddig egyik kapcsolatomat sem éreztem olyan erősnek, mint az övékét. Szégyelltem volna olyan partnerrel beállítani hozzájuk, akiről nem hiszem, hogy örök társamnak is el tudnám képzelni.
Gondolataim folyását Arty javaslata szakítja meg.
- Egyetértek - bólintok, bár nem volt kérdés. Követem a nőt egy hangulatos asztalkához, majd, miután kihúzom neki a széket, magam is helyet foglalok vele szemben.
Az előbbi táncához képest most, ha nem is gyengének, de mindenképpen esetlennek tűnik. Ragyogó szemei és arca tanácstalanságot tükröz. Annyira gyermekinek és védtelennek tűnik, amit ki sem néztem volna belőle. Egy újabb arca, amit megismerhetek.
Kérdésén elmosolyodok, de nem azért, mert kinevetem. Igaza van, ezt tisztáznunk kell, de a legtöbb nő nem tenné fel ezt a kérdést. Várná, hogy én lépjek valamit, vagy csak eldöntené magában. Tetszik Arty hozzáállása, és azok a jellemvonásai, amik emögött a kérdés mögött állnak.
Az asztalon átnyúlva két tenyerem közé veszem a kezeit, elkapom a tekintetét, és rámosolygok:
- Szeretnélek még jobban megismerni, és több időt veled tölteni. Szívesen táncolnék még veled máskor is, ami furcsa, mert korábban egyáltalán nem hiányzott ez a mozgásforma. Nélküled nem is érdeklődnék iránta. Szeretnék kézen fogva sétálni veled, vagy egyszerűen csak magam mellett tudni téged. Alig ismerlek, mégis, ha nincs ellenedre, szívesen utalnék rád mostantól kedvesemként.
A választ várva a rejtett kérdésemre gyönyörködöm Artemisiaban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=194176#post194176][b]Merkovszky Ádám - 2013.11.04. 11:55[/b][/url]

Mindig is butaságnak tartottam a szerelmes filmekben látható, kívülről ostobának tűnő, egymásra bamubuló párok jeleneteit. A rózsaszín ködöt is hatalmas kamunak gondoltam, mert úgy éreztem, hogy ha harminc éves koromig nem sikerült megtapaasztalnom, akkor csak hazugság lehet. Sosem gondoltam arra, hogy talán bennem, és a párválasztásomban van a hiba, de most, ahogy Artyra nézek, ez az egész eszembe sem jut. Teljesen természetesnek veszem, hogy hihetelenül boldognak érzem magam, már csak attól is, hogy a szemébe nézhetek, és, hogy a közelében seprű nélkül is képes vagyok a föld felett lebegni.
Válasza tetszik, a táncos költői kép találó, de nem tudok rá mit mondani, mert én még sosem éltem át hasonlót, így a "Szerelem számomra" téma megfogalmazása elmaradt. Bár tűnődtem már rajta sokat, és szüleim példáján láttam is, hogy létezik egy ilyen érzelem, magam viszont még nem tapasztaltam, legalábbis nem ilyen intenzitással. Szerettem a korábbi barátnőimet is, de őket valahogy másképp, nem ennyire mélyen. Az ő esetükben több volt a vágy, mint minden más érzés, míg Artyval az egészet egyensúlyban érzem.
Úgy is mondhatnám, hogy most először érzem Erósz, a görög szerelemisten nyilát. Sokan ma már Cupidoként ismerik, és a pucér kisfiú szárnyas képét kötik hozzá, nem tudva, hogy eredeti görög alakja az egyik legidősebb és egyben legszebb férfi isten. Exeimmel csupán Aphrodité csábítását sikerült megtapasztalnom, ami persze kellemes, de egy idő után kiábránduláshoz és csömörhöz is vezethet. Arty az első nő, akire úgy vágyom, ahogy Erósz Pszükhére, az egyetlen nőre, akit halhatatlan élete során szeretett.
Arty szemei tükrözik a boldogságom, és együtt ragyognak sötét íriszén a saját örömével. Kezét még mindig fogom, nem is tervezem egyhamar elengedni, és ha meg is teszem, gondolatban akkor is tovább fogom szorítani.
- Élveztem minden percét, és örülök, hogy te is így vagy vele. Én is szeretnék még többet tudni rólad, a közeledben lenni, és furcsa, de te vagy az első, akit látni szeretnék megöregedni. Én nem hiszek az örök fiatalságban és a halhatatlandágban. Szerintem csak egy életünk van, és ehhez az egyhez kell megtalálnunk azt az embert, akivel képesek vagyunk leélni. Ha pedig kiderülne, hogy tovább is van, akkor boldogsággal töltene el, hogy azzal a bizonyos emberrel élhetünk tovább. Kevés dolog lehet jobb annál, mint látni, ahogy a szeretett nő arcán elmélyülnek a mosolyráncok, melyeket a velünk töltött idő vésett az arcára, és közben tudni, hogy még mindig a mi kezünket fogja.
Arty táncolni invitál, én pedig boldogan fogom meg a kezét, majd húzom magamhoz a nőt, hogy ellejthessük ma esti utolsó táncunkat. A többi táncost szinte nem is látom, számomra ők nem is léteznek, mert most ebben a pillanatban Artyn kívül minden más lényegtelen. A dal sajnos véget ér, mi pedig haza indulunk, bólintok és intek a nő ismerőseinek, mikor Arty elköszön tőlük, majd elmegyünk a kabátjainkért, és lesétálunk az utcára.
Még most sincs semmilyen gyanús mozgás, de ha lenne se venném észre, teljesen más köti le a figyelmem: egy furcsa érzés, amit talán hiánynak neveznék. Még el sem ment, de már hiányzik. Megszorítom a kezét, majd elengedem, megvárom, míg haza dehoppanál, és majd csak utána teszem ezt én is. Kicsit messzebb érkezem a házamtól, hogy hazáig sétálva még sokszor lepergethessem magamnak képzeletben az este történteket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=222282#post222282][b]Merkovszky Ádám - 2013.12.31. 22:19[/b][/url]

Még soha nem csináltam ilyet. Általában, ha valami olyasmire készülök, amit még életemben nem tettem meg, átjár valamiféle kellemes izgalom, és egy kis kíváncsiság. Most is érzem ezeket, de valahogy tompán, mindkettőt elnyomja az a határtalan öröm, amit azóta érzek, hogy kedvesem kimondta az igent.
Bár már beszéltem Artynak a szüleimről, de azért mégis végigbeszélem az utat a szobájától a kastély kapujáig.
- Jelenleg épp Budapest III. kerületébe tartunk, ahol egy megbűvölt utcában laknak a szüleim. Apám a Magyar Mágikus Kézirattárban dolgozik, szigorú, sótlan ember. Az ember azt gondolhatná róla, hogy a betűkön kívül semmi más nem érdekli, de ez elhamarkodott következtetés, bár nem is nagyon túlzó, ugyanis apámat a könyveken kívül csak az anyám érdekli. Jobban mondva a mostohaanyám, Ramona. Ő korábban szintén a kézirattárban dolgozott, ott ismerkedtek meg, de azt túl unalmas munkának tartotta, ezért inkább kilépett. Nekem akkoriban azt mondogatta, hogy azért marad otthon velem, mert az én felügyeletem teljes embert kíván, és hát ezt nem is lehetett kétségbe vonni. Nagyon rossz gyerek voltam, hiszen addig nem is voltam nevelve. Valódi anyámat évente, ha egyszer láttam, apám a munkájába temetkezett, én pedig, mint túl korai, és amúgy sem akart gyerek általában nőrokonoknál vagy egyedül voltam.
Miután Ramona hozzánk költözött, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Gyakran megszöktem, a barátaimnál aludtam, úgy, hogy előtte nem szóltam róla a szüleimnek, és persze, ahol csak tudtam, bajt okoztam. Egy nap elől maradt egy kevés hop-por, amit megszerezve, és a kandallóba szórva elindultam életem legnagyobb kalandjára. A lángok közé belépve azonban nem jutott eszembe semmilyen úti cél, viszont felrémlett szüleim aznap reggeli beszélgetése valamilyen fesztiválról, amit a Mangrowe erdőben tartanak. Kimondtam hát, nem gondolva arra, hogy ott lehet, hogy még kandalló sincs, elvégre egy erdőben nem sok szokott lenni.
Mázlimra a Mangrowe erdőben van egy falu is, aminek minden házában fával fűtenek mind a mai napig, és még nagyobb szerencsémre olyan helyre kerültem, ahol bár hívatlan voltam, mégis szívesen láttak. Így találkoztam Gabi nénivel, a mesteremmel, aki felismerte bennem az elemi mágust, és hajlandó volt tanítani. Talán hat éves lehettem, vagy annyi se. Neki köszönhetően sikerült megbarátkoznom az otthoni helyzettel is, Ramona egyszerűen magát adta, én pedig mintha mi sem lenne természetesebb anyámmá fogadtam.
Artyval hoppanálva érkezünk meg az utca elejére, ahonnan még egy kisebb séta vár ránk. Mivel a szüleim számítanak ránk, nem lenne udvariatlanság, ha a házuk előtt jelennénk meg, de az utcát rejtő bűbájok miatt ez lehetetlen. A fővárosban nincs hó, ez mostanában nem is szokatlan, viszont az igen, hogy pár lépés után már majdnem térdig süppedünk a frissen hullott puha hóba. Anyám varázslata ez, nem bírná ki, ha egyszer nem fehér karácsonyunk lenne. A táj gyönyörű, mint mindig. A házak távolabb állnak egymástól, mint egy átlagos utcában, köztük fasorok, bokrok és hatalmas fenyők állnak. Minden tűlevelű karácsonyi díszek tömkelege alatt roskadozik, az út fölé ívelő lámpákról fényfüzérek lógnak. Annak, aki először látja, kicsit talán sok lehet.
Szinte bocsánatkérően mosolygok Artyra, majd kisimítok arcából egy hajtincset. Fekete hajában apró kristályokként ragyognak a hópelyhek, szeme csillogását mégsem tompíthatják el. Lehajolok hozzá egy gyors csókra, majd továbbindulunk, mert nem akarom, hogy megfázzon.
A ház elé érve megállapíthatom, hogy anyámra idén sem sikerült a szomszédoknak ráerőszakolniuk a díszeket. Ez a gondolat mosolyt csal az arcomra, na meg persze az is, hogy hosszabb idő után újra itthon vagyok. Bár már van saját házam, és találkoztam olyan emberekkel, akik mellett otthon érzem magam, mégis ez a hely marad örökre az egyik otthonom.
Az ajtóhoz kísérem kedvesem, de amikor a kilincs után nyúlnék, az ajtó kinyílik, és mögötte ott áll apám. A reggeli misére indul, anyám valószínűleg most áll neki az ebéd készítésének. Szülőm megtorpan, majd bemutatásomat megelőzve szerelmemhez lép:
- Merkovszky Istvánnak hívnak, Ádám apja vagyok. - Érthetően, szinte túl tökéletesen artikulálva beszél, miközben tekintetét végig Arty szemein tartja. - Ha jól sejtem, akkor Ön Rubya kisasszony.
Nem az, az ember, aki külső után ítélne, nem is nézi meg jobban Artyt, inkább köszön nekem is, majd elnézést kér, hogy távoznia kell, és elindul a misére. Pár lépést tesz, majd mintha valami hirtelen eszébe jutna, visszafordul:
- Anyád a konyhában van, már nagyon izgatott a találkozás miatt - mondja, és szája szélén, mintha megjelenne egy mosoly árnyéka. Többet nem hoz a tudtunkra, újra elindul a templom felé, én pedig előre engedem kedvesem az ajtóban. Odabenn kellemes meleg fogad minket, és hangos női nevetés a konyhából. Utóbbit furcsállom, mert bár Ramona nagyon vidám nő, magában nem szokott nevetgélni. Segítek Artynak levenni a kabátját, mindkettőnkét egy fogasra akasztom, majd mutatom az utat a konyha felé, ahol egy kisebb meglepetés ér.
- Mester, te mit keresel itt? - hökkent meg elemi mágia tanárom jelenléte. Nem számítottam rá, így egy pillanatra az udvariasságról is megfeledkezem.
- Ha még egyszer így hívsz, akkor a következő egy hetet az erdőben fogod tölteni rasekeket keresve - néz rám szigorúan a nő, majd hirtelen elmosolyodik, felugrik a székről, amin addig ült, és Artyhoz siet: - Szóval te vagy az a lány! - Látom rajta, hogy legszívesebben megölelné jobbik felemet, mégsem teszi. Valószínűleg nem akarja őt elijeszteni, én pedig egyelőre nem világosítom fel róla, hogy Arty nem ijed meg ilyen könnyen.
Közben Ramona is közelebb jön hozzánk. Mosolya ugyanolyan kedves, mint amilyenre ötéves koromból emlékszem. Egy pillanatra megölel, én pedig lehajolok hozzá, és homlokon csókolom édesanyám.
- Bánhídi Ramona vagyok, ennek a neveletlen gyereknek a mostohája. Remélem, te vagy az, aki végre képes egy kis értelmet verni belé. - Szavaival szurkálódik, mint mindig, de szemei csillognak az örömtől. Ő nem fél, hogy Arty netán nem szereti, ha idegen emberek érnek hozzá, teljes természetességgel öleli meg őt is. A mozdulat nem tart sokáig, épp csak pár másodperc, majd anyám hátrébb lép, hogy volt tanítóm a kezét nyújthassa Artynak:
- Szentmártoni Gabriellának hívnak, régen én tanítottam ezt a tökfejet elemi mágiára. - Ha szavaiból nem is, de hangszínéből kihallatszik a szeretet. - Jól tudom, hogy most már te is tanítasz? Sajnálom szegény gyerekeket.
Hagyom, hadd piszkálódjon. Ahelyett, hogy rászólnék a nőre, inkább megfogom Arty kezét, megszorítom, és bemutatom őt:
- Ő itt Artemisia Rubya, a menyasszonyom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=223899#post223899][b]Merkovszky Ádám - 2014.01.03. 22:26[/b][/url]

Apám hirtelen megjelenése majd eltűnése meglep, de Arty jól veszi az első "akadályt". Az igazat megvallva, jobban örülnék, ha itthon maradna, mert előre láthatóan ő lesz az a családtagom, akinek a jellemét kedvesem a leginkább értékelni tudja. Persze akár tévedhetek is. Ezt pedig csak úgy deríthetem ki, ha bemutatom a többieknek is.
A konyhában kiderül, hogy előzetes feltevéseim nem is állnak túl messze a valóságtól. Ramona és Gabi a szokásos formájukat hozzák, amit én már ismerek, és furcsállnám is, ha nem így viselkednének, de Teminek láthatóan nem jön be ez a stílus. Szerelmem csípős véleményét volt tanárom értetlen arccal, míg anyám egy kedves mosollyal reagálja le. Látom rajta, hogy tudja, most kell visszavennie, ha nem akarja teljesen elvágni magát kedvesemnél.
Mielőtt megszólalhatnék Ramona felnevet:
- Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni, de nem kell aggódnod Ádi meg tudja védeni magát, ha valaki tényleg bántani akarja. - Kék szemeit Temi tekintetébe akasztja, keresi benne a mosoly szikráját. - Tőlem pedig nagyon távol áll a mesebeli mostoha szerep. Te komoly, határozott embernek tűnsz, ennek örülök. Ádám néha túlságosan is olyan, mintha sosem ballagott volna el a Roxfortból. Kell valaki mellé, aki vigyáz rá, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy képes magát megvédeni. Na, de túlságosan is komolyak lettünk, annak pedig akkor lesz itt az ideje, amikor apád hazaér - tapsol egy nagyot, majd közelebb int minket a konyhapulthoz. - Kedveském remélem, hogy már készítettél mézeskalács házat, de, ha nem, hát épp itt az ideje.
Ezzel elénk rak egy tálcányi házrészt, különféle krémeket ragasztó gyanánt, és egy rakatnyi díszítő cukrot. Kérdőn nézek Temire, hogy belefogjunk-e a dologba egyáltalán. Közben Gabi mellénk lép, hogy megcsodálja a kedvesemnek adott gyűrűt, mellékesen pedig megjegyzi:
- Ötéves kora óta ismerem ezt a nagyra nőtt gyereket. Számomra akkor is az a vásott, szörnyen rossz gyerek lesz, amikor már az unokáit fogja bemutatni nekem. Szóval, ha a kisasszony megengedi, továbbra is tökfejezni fogom a tanár urat, és kétségbe vonom az agyában keringő fűrészpor minőségét, még akkor is, ha ez csak egy réges-régi, másoknak kicsit sem humoros poén.
Ezzel felkap egy falat, és nekiáll hozzáragasztani egy másikhoz.
- Na, de Gabi, kérlek! - anyám hangja ritkán csattan ilyen élesen, ezért megpróbálok kibúvó után nézni mielőtt ránk romlana a helyzet.
- Öhm... Nem tudom, hogy direkt, vagy esetleg véletlenül, de mintha nem reagáltatok volna arra a hírre, hogy Temi a menyasszonyom. - Azt hiszem ezzel nem sikerül jobb irányba terelnem a beszélgetést. Számonkéréssel indítani sosem jó.
- Kedvesem, lehet, hogy idős vagyok már, de azért süket még nem - emeli rám, majd Temire tekintetét anyám. - A legszívesebben ugrálnék az örömtől, hiszen ő az első lány, akit méltóztattál bemutatni nekünk, ugyanakkor azt is sikerült megállapítanom, hogy kedvesed nem éppen a szélsőséges érzelemnyilvánítás híve, tehát javaslom, hogy haladjunk lassabban. Előbb ismerkedjünk meg. Talán elmesélhetnétek, hogyan ismerkedtetek meg. Oh, van egy sokkal jobb kérdésem! Artemisia, mi az, ami megfogott téged a fiamban?
A válasz láthatóan Gabit is érdekli, legalábbis ezt szűröm le abból, ahogy a szeme sarkából felénk pillant. Remek, most meg vallatni fogják.
- Mi lenne, ha inkább a pulykával foglalkoznánk? Így sosem lesz ebéd.
Hiábavaló próbálkozás arra, hogy a nők figyelmét eltereljem szerelmemről, szinte azonnal jön is rá anyám válasza.
- Azzal te is elboldogulsz. Na, mi lesz már? Siess, rakd a sütőbe a madarat! Mi addig elbeszélgetünk. Nem kell félned nem esszük meg a hölgyet, ráadásul a sütő itt van melletted, nem is kell elmozdulnod a jegyesed mellől - szavai élét mosolya veszi el, én pedig egy Temire vetett biztató pillantás után indulok elkészíteni a főfogást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=223985#post223985][b]Merkovszky Ádám - 2014.01.03. 23:55[/b][/url]

- Hasonlítasz a férjemre - jegyzi meg anyám Temi mentegetőzésére. - Ő is mindig ilyen kifogásokkal húzza ki magát a hasonló tevékenységekből. Biztos vagyok benne, hogy imádni fog. Meggyőződése volt, hogy Ádám egy csinos, de üresfejű nőt fog a végén elvenni, igazán meg lesz lepve, ha visszaér, és nem csak futtában tud szemügyre venni.
Anyám sok olyasmit is kimond, amit mások nem tartanának jó ötletnek hangosan is kifejezni. Őt azonban az ilyesmi sosem zavarta, bátran kimondja a gondolatait, bár arra azért figyelni szokott, hogy másokat ne bántson meg a szavaival. Talán én vagyok az egyetlen, akire bár vicceskedve, de sértőbb szavakat is szokott alkalmazni, ezen rökönyödött meg korábban Arty is.
A másik, amit Ramona kedvel, a kérdezgetés. Alig lépünk túl az első véleménykülönbségen, azonnal vallatni kezdi szerelmemet, engem pedig sütni küld, hogy addig se legyek útban.
Temi mesélése kellemes emlékeket ébreszt bennem, nosztalgikus hangulatom támad, pedig annyira nem is volt régen. Pár hónapja, talán még nincs is egy fél éve, hogy magánytól kábultan a játszótérre tévedtem, és ott teljesen elvarázsolt két pár puha, fekete mancs. Nem szólok bele, de nem is tudnék, megelőznek anyáim. Hát igen, én ilyen mázlista vagyok, sok nevelő nélküli év után rögtön két anyám is született. Temi már kevésbé szerencsés a két anyóssal.
Ramona nevet, kacagása betölti a teret, de nem zavaró, vagy harsány, inkább olyan, mint egy takaró, ami meleg és puha. Persze ez csak az én asszociációm, lehet, hogy Teminek erről egészen más a véleménye. Gabinak a nevetésen kívül egyéb hozzáfűznivalója is van a történethez:
- Kíváncsi lennék, hogy a rajongóid mit szólnának ahhoz, hogy szabadidődben kóbor macskákat simogatsz, már elnézést kisasszony. - Az utolsó három szót kicsit megnyomja, látszik rajta, hogy még nem tette túl magát a korábbi szóváltáson. Kezdem azt gondolni, hogy volt tanítóm féltékeny Temire, és bár ennek a fele se tréfa, azért az én ajkaimra mosolyt csal.
- Valószínűleg divattá tenném az animágiát, és az egyéb transzformációs bűbájokat - húzom el a számat, mert az elképzelés, miszerint onnantól kezdve már a macskák elől is menekülnöm kellene, cseppet sem dob fel.
- Még mindig olyan népszerű vagy? Nem is értem, hogy miért - hunyorog rám, majd Temihez fordul. - Na, de a kisasszony még nem válaszolt a második kérdésre.
- Oh, tényleg! - kiált fel anyám, miközben keze gyorsan jár, lassan kész is az első mézeskalács házikó. - Mi volt az, ami megfogott téged Ádámban, és akkor már emeljük a tétet: miért gondolod azt, hogy jó férjed lesz? Elég sok pletyka lengi körül, és ezekben azért van is igazság. Miért hiszel neki?
- Anya! - kiáltok fel felháborodva. - Te most megismerni akarod őt, vagy elüldözni?
- Nyugi, csak kíváncsi vagyok, és mielőtt még egyszer közbeszólnál, azt is elmondom, hogy féltelek. Ritkán mondok ilyesmit, tehát láthatod, hogy most kivételesen nem viccelek. Szeretném tudni, hogy nyugodtan rábízhatlak-e, és az sem érdekel, ha már felnőtt férfi vagy, mert én akkor is az anyád maradok. Most tekintsünk el attól, hogy igazából nem is vagyok az.
Nem engedi közbeszúrni, hogy, de az, mert felemeli a kezét, ezzel csendre int. Idegesebben folytatom a munkát mint eddig, és még talán sosem akartam ennyire, hogy apám végre hazaérjen, és véget vessen a nőuralomnak. Gabi és Ramona készítik a süteményeket, de közben tekintetük Arty ajkait lesi, néma csendben várják válaszát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=224857#post224857][b]Merkovszky Ádám - 2014.01.05. 23:07[/b][/url]

Temi vallomását néma csend fogadja, amit egy becsapódó ajtó hangja tör meg. Anyáim arcán némi szégyenkezést látok, szerintem érzik, hogy elvetették a sulykot. Apám lassú, megfontolt lépéseit hallgatva úgy érzem, hogy végre minden rendben lesz, de legalábbis kimenti innen szerelmemet.
Nem kell sokat várnunk, hogy megjelenjen az ajtóban, és megszólaljon, szinte túl érthetően ejtve minden szót:
- Kisasszony, kérem, tartson velem a nappaliba. Szeretnék mutatni Önnek valamit. Te maradj csak itt fiam, segíts anyádnak a főzésben. A jegyesed miatt pedig nem kell aggódnod, elsősorban szakmailag venném igénybe a képességeit.
Erre csak a szememet forgatom, de közben majd megöl a kíváncsiság, tudni akarom, hogy mi lehet az, amit mutatni akar szerelmemnek. Azonban biztos vagyok benne, hogy ez egyelőre titok marad a számomra, hisz nagyon jól ismerem apám természetét. Tanácstalanul nézek Ramonára, de őt még mindig a hallott újdonságok feldolgozása köti le, nemigen figyel rám. Nincs más választásom, vetek még egy vágyódó pillantást kedvesem hátára, majd berakom a pulykát a sütőbe, és nekiállok megalkotni a fahéjas-narancsos krémet.

István kinyitja a szoba ajtaját, majd enyhén megdöntve a felsőtestét Artemisia előtt, beengedi maga előtt a nőt a helyiségbe. Odabent kényelmes kanapék és fotelek, valamit a kandallónak köszönhető jó meleg fogadja őket. A férfi helyet mutat fia menyasszonyának a tűz mellett, és amíg a hölgy eldönti, hova ül le, addig ő a sarokban álló íróasztalhoz sétál nyugodt tempójában. A bútor egyik fiókjából egy bíbor bársonnyal bevont ékszeres dobozkát vesz elő, majd ad át a nőnek. Egyelőre magyarázatot nem fűz hozzá, letelepedik egy olyan ülőalkalmatosságra, ami kellően közel van a tűzhöz, és Artemisiától sincs túl messze, legfeljebb karnyújtásnyira.
A férfi egyenes derékkal, kicsit mereven ül, szemét a nőre szegezi, ujjait az ölében összefonja, majd kicsit halkabban, mint ahogy eddig beszélt, megszólal:
- Kérem, nyissa ki a dobozkát! Amit benne lát, az egy nagyon régi ékszer, ami generációról generációra öröklődik a családban. Mindig az anyós adja a menyének. Mint látja, az ékszert egy kő díszíti, ezt mi csak Őrkőnek hívjuk. A kő segítségével a Merkovszky férfiak feleségei mindig vigyázni tudtak a férjeikre. Én vagyok az első kivétel ebben.
Kicsit elhallgat, várja a reakciókat, és az esetleges véleményeket a követ illetően. István szereti megismerni mások gondolkodásmódját, szereti figyelni az embereket. Hiszi, hogy a szem, a lélek tükre, épp ezért a legjobban a nő tekintetét veszi szemügyre. Ha már úgy érzi, eleget várt, újra megszólal.
- Mivel Ádám anyja sosem élt velünk, Ramona pedig nem különösebben jön ki anyámmal, ezért a követ én kaptam meg. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy akkoriban nem tudtam mit kezdeni egy gyerekkel. Szinte még én is az voltam, így a felelősség, amit Ádám jelentett, megijesztett. Anyám látta rajtam, hogy őrlődöm, ekkor adta át nekem a követ. Ha jól tudom, gránát, de semmi más ismeretem nincs róla. Abban sem vagyok biztos, hogy lehet-e egyáltalán védelmezésre használni, de azt tudom, hogy nekem bevált.
Egy pillanatra elhallgat, kicsit a tűzbe bámul, és talán közben az emlékeit látja a lángokban megjelenni. A szünet fontos része a beszélgetésnek, és István mindig is szerette a mély, tartalmas csendeket. Ezúttal mégis hamarabb megszakítja, mint szeretné, mert még sok mindent el kell mondania, és nem akarja, hogy a család többi tagja idő előtt rájuk nyisson.
- A követ valahogy Ádámra hangolták, sajnos ehhez sem értek - tárja szét csalódottan a kezeit. - Az után pedig mindig magamnál tartottam az ékszert, hogy tudjam, hogy van a fiam. A kollégáim nagyon furcsának tartották, de nekem fontos rituálém volt, hogy minden órában kétszer egy percig tanulmányozzam a kő színét. Ebben van ugyanis a mágiája. Ha Ádámot veszély fenyegeti sötétülni kezd a színe, ha pedig nagy bajban van, vagy neadjisten életveszélyben, akkor a kő fekete lesz, mint a legsötétebb, csillagok nélküli éjszaka. Ezt szerencsére csak egyszer kellett látnom.
Homlokát ráncolja, kezeivel mint valami legyet, próbálja elhessegetni a rossz emlékeket. Kérdőn ránéz a nőre, várja, hozzászól-e a dologhoz, vagy hagyja, hogy folytassa. Amint újra úgy érzi, hogy itt az ideje, folytatja a történetet.
- A család férfitagjai nem tudhatnak a kő létezéséről, de én nem fogok Öntől semmilyen ígéretet kicsikarni, csak magán múlik, hogy megosztja-e Ádámmal a titkot, vagy megtartja magának. A kő ugyanis mostantól az Öné. Én már eleget vigyáztam rá, és a kő megtanított figyelni, így már nélküle is tudom, mit érez a fiam, sőt néha azt is megérzem, ha valami bajba keveredik. Mivel az utóbbi időben egyszer sem sötétült el a kő, úgy érzem, maga mellett biztonságban lesz Ádám. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy ő vigyázni fog Önre.
A férfi szeme derűs, mosolya biztató, de most nem hagyja szóhoz jutni Artemisiát.
- Ami pedig a kő továbbadását illeti... Önre bízom. Ha nem születik gyerekük, adja annak, akinél úgy gondolja, hogy jó kezekben lesz. Évszázadok óta a családom birtokában van, de semmi nem történik ok nélkül. Ha a sors úgy döntött, hogy itt vége szakad a hagyománynak, akkor abba bele kell törődni. Most, hogy már a kő az Öné, talán elkezdhetnénk egy sakk játszmát. Nemrég kaptam egy igen különleges készletet, szeretném kipróbálni, ha Ön kisasszony nem támaszt ez ellen akadályt.
Miközben a választ várja, már int is a pálcájával, amire egy kisebb asztal rohanva elindul feléjük, rajta ide-oda csúszkál az üres sakktábla, de nem esik le, a bútor jó reflexeinek köszönhetően. István megérinti a táblát, mire azon megjelennek a bábuk, mind-mind valamely elemhez tartozik a négyből. Van ott például homokbástya, huszár vízből és égő király.
- Oda mennek, ahova maga mondja, ütéskor pedig az erősebb elem győz. Kicsit nehezebb, mint a sima sakk, de én nem vagyok elemi mágus, szóval egyenlőek az esélyeink. Ádámmal soha ne játsszon ilyet, mert csak veszíthet - nevet fel halkan a férfi, majd megvárva a nő kezdeményezését, és csatába indít egy légnemű gyalogot. - Ádám sokszor talán úgy gondolja, hogy én nem törődöm vele, de talán jobb is ez így. Sok olyan dolgáról tudok, amikről sosem mesélt, és valószínűleg nem is fog - jegyzi meg halkan játék közben István. - Egyszer furcsa színt öltött a kő: nem szürke volt, és nem is fekete, de valahogy olyan zavarosnak tűnt, éreztem, hogy baj van, de nem tudtam, hogy mi. Ádámot akkoriban ritkán láttam, a barátnőjével laktak közösen. Sokáig voltak együtt, vagy legalábbis a többi kapcsolatához képest, de miután szakítottak a kő hamarosan ismét tiszta lett. Nem értettem, de nem akartam rákérdezni sem. Pár hónappal később felbukkant itt egy lány, akinek furcsán zavart volt a tekintete. Szőke volt, nagyon csinos, de én úgy éreztem, hogy óvakodni kell tőle, és a zsebemben tartott kő is égetően forróra melegedett a hölgyike közelségétől. A lány Ádámmal akart találkozni, ő szerencsére nem volt itthon, én pedig elvettem a nő kedvét a vele való kapcsolattól. Nem bántottam, hiszek a szavak erejében, bár bevallom, abban az egy esetben a pálcámat is használtam volna, csak, hogy az a nő soha ne futhasson össze többé a fiammal. Ma sem tudom, hogy mit művelt Ádámmal, de örülök, hogy, ha csak egy kicsit is, de segíthettem a fiamnak.
A férfi szinte csak magának beszél, közben pedig folyik a játék, ha Artemisia nem utasította vissza.
- Na, de ne csak én beszéljek! Kérem, mondjon pár szót magáról! Például beszélhetne a munkájáról. Miért a tanári pályát választotta? Szereti-e csinálni? Csak bátran, de persze, ha nem akar válaszolni, én nem hozom a harapófogót, mint egyes hölgyek tennék, akik éppen odakint főzőcskéznek - rákacsint  a nőre, majd lép a királynővel, de közben vár a válaszra, vagy bármire, amit a nő szeretne neki elmondani.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=225245#post225245][b]Merkovszky Ádám - 2014.01.07. 16:49[/b][/url]

István nem érzi sürgetőnek, hogy visszatérjenek a konyhába. Tudja, hogy a fia, felesége és a vendég hölgy oldalát mostanra már erősen furdalja a kíváncsiság titkos beszélgetésüket illetően, és ő ezt az utolsó pillanatig ki akarja élvezni. Különben is, a sakkmeccs és Artemisia társasága kellemes, és a nő igazán érdekes dolgokról beszél.
Amikor szóba kerül, hogy a kőnek valóban ereje van, a férfi hálásan bólint oda a nőnek, amiért az megerősítette hitében. Érdeklődve hallgatja fia menyasszonyának rövid karrier- és élettörténetét, figyel minden szavára, hangsúlyára. Ideje nagy részét halott, élettelen, írott szavak között tölti, ezért minden beszélgetés felüdülés is számára, főleg, ha valami újat is hallhat.
- A neve alapján nem magyar származásra gondolnék, bár azért manapság már itt is vannak felettébb magyartalan nevek, bocsásson meg, ha esetleg Ön is közéjük tartozna. Nem degradálóan viseltetek irántuk, csupán egy megjegyzés volt. Mindazonáltal, szerintem Ön nem magyar, legalábbis külsejét, hanghordozását, gesztusait és vérmérsékletét figyelembe véve, én inkább egy délebbi országra gondolnék, mint az Ön otthona. Ha ebben nem tévedek, elmondaná, hogy miért pont ide jött tanítani? Felettébb érdekesnek találom.
Beszélgetés közben a játszmának vége szakad, István arcán egy pillanatnyi széles mosoly, szinte gyermeki öröm látszik, majd sóhajtva elküldi az asztalkát a helyére.
- Lassan vissza kell térnünk a harcmezőre. Kérem, ne vegye tőlük gorombaságnak, egyszerűen féltékenyek! Ádám az ő kicsi fiuk, és most jött egy nő, aki megpróbálja elvenni tőlük. Persze ez koránt sincs így, de a félelem azért ott van a szívükben. Valójában nem Ádámot féltik, tudják ők nagyon jól, hogy meg tudja védeni magát, és persze bíznak a döntéseiben, sokkal inkább saját magukért rettegnek. Mi lesz velük, ha már nem kell istápolniuk őt? Mi történik velük, ha Ádámnak már nem lesz szüksége rájuk? És így tovább. Az elmúlt pár hétben már nem is tudtak másról beszélni, mint, hogy megöregedtek, meg, hogy eljárt felettük az idő. Igencsak kezdtek idegesíteni, ezért aztán hálás is vagyok, amiért kicsit rájuk pirított.
A férfi elhallgat, majd feláll, és megvárja míg a nő is így tesz.
- Csak adja önmagát! Ha nem is kedvelik meg egymást, Ramona tisztelni fogja Önt, ha másért nem, hát, mert Ádám Önt választotta.
Mosolyogva hozza ezt Artemisia tudomására, majd kinyitja a szoba ajtaját, és maga elé engedi a nőt. Átkíséri a konyhába, magában mosolyogva, és megkönnyebbülve, hiszen fia választottja pont olyannak tűnik, mint amilyen feleséget ő álmodott neki.

Kész a pulyka, kész a desszert, kész a tálalás, de Temi és apám még mindig sehol. Nem mintha félteném szerelmem, sőt, ebben a házban valószínűleg apám közelében van a legjobb helyen, de az a titkos beszélgetés akkor is aggaszt. Vagy sokkal inkább mérhetetlenül kíváncsivá tett, és emiatt nem bírok nyugton ülni. Az sem tesz jót a hangulatomnak, hogy Gabi két percenként kér elnézést a viselkedéséért, anyám pedig halkan sóhajtozik a konyhapult mellett, és nem hajlandó elárulni az okát.
Mikor már nem bírom tovább a várakozást, elindulok a nappali felé, de ebben a pillanatban kinyílik az ajtaja, és én végre megpillantom Temit, láthatóan sokkal jobb hangulatban, mint mikor bement. Bár látványa, és közelsége megnyugtat, de kíváncsiságom továbbra sem hagy békén, mintha valaki folyamatosan a ruhámat ráncigálná: egyszerűen idegesítő, hogy nem tudom miről van, jobban mondva volt szó kettejük között.
Apám arca titokzatosnak tűnik, de nem mond semmi különöset, nem mintha várnám tőle, nála jobban szerintem senki nem tud titkot tartani, azonban Temi legalább olyan makacs ilyen tekintetben, mint az öregem. Persze pont ezt tisztelem mindkettejükben, de azért sokkal boldogabb lennék, ha megtudhatnám a titkolózás okát.
- Nagyon finom illatokat érzek. Látom fiam, idén is kitettél magadért - szól apám, és amikor elsétál mellettem karját egy pillanatra a vállamra helyezi. Tekintetünk találkozik, és látom benne, hogy ha a családból más nem is, ő teljesen elégedett menyasszonyommal. Ez valamiért kellemesen melengető gondolat, még, ha tudom is, hogy ha egyikük sem kedvelné, akkor is elvenném Artyt.
- Én meg csak álltam itt, mint egy faszent, mi? - csattan fel mérgesen anyám, mire apám hozzá lép, és csitítólag megfogja a kezét:
- Kedvesem, hagyd félre ezt a pokróc modort, inkább üljünk le ebédelni! - ezzel maga után húzza az asztalig, majd int Gabinak és nekünk is, hogy foglaljunk helyet. Anyám nem szól vissza neki, inkább leül, és hagyja, hogy apám merjen neki tyúkhúslevesből.
- Igazán sajnálom, ha korábban megbántottam - fordul közben Temihez. - Egyáltalán nem állt szándékomban. Nem is szoktam ilyen lenni, tisztára, mint egy hisztis vénasszony. Nem tudom, mi ütött belém, a továbbiakban megpróbálok jobban odafigyelni arra, miket mondok.
Anyám ritkán kér igazán komolyan bocsánatot, valószínűleg most is csak szerelmem vallomása, és apám jelenléte bírta rá, de, ha ő megígérte, hogy visszavesz magából, akkor az úgy is lesz. Emiatt megkönnyebbülve, már sokkal vidámabban veszem át a merőkanalat apámtól, majd merek szerelmemnek és magamnak is az illatos levesből. Akár még jól is végződhet ez a mai nap, annak ellenére, ahogyan indult.

A nap további része kellemesen telt, aggódó "anyáim" visszafogták magukat, apám pedig szokatlanul kellemes beszélgetőtársnak bizonyult. Estefelé átadtam az ajándékaimat családtagjaimnak, majd elköszöntünk tőlük, és elindultunk vissza a kastélyba. Az utca végéről hoppanáltunk a faluba, majd felkísértem szerelmemet az iskolához, majd onnan kutyaalakomban siettem haza.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=483409#post483409][b]Merkovszky Ádám - 2015.03.29. 16:29[/b][/url]

Brannek és Ashleynek hála a tanév végére kénytelen lettem beismerni, hogy hozzáértő segítségre van szükségem, így hát felkerestem Johnt, régi barátomat. Talán egyes szabályok szerint nem kezelhetett volna, mint ismerősét, de hát mikor nem tettünk mi a szabályokra? Másrészt pedig elég kevés olyan ember él a világon, aki képes visszafogni egy tetramágus erejét, és ez a szakterülete is. Egészen pontosan ő az egyetlen.
Természetesen titokban tartottuk, hogy miért járok hozzá, és senki nem is gondolta furcsának, hiszen amúgy is együtt szoktuk tölteni a nyár nagy részét. Úgy is mondhatnánk, hogy nála szoktam továbbképezni magam, na és persze, ő a legjobb barátom is. Titkolózásunk legfőbb oka persze azért továbbra is - remélhetőleg egyre inkább elenyésző - hírnevem volt, és szerencsére ennek hála, az újságok címlapjain sem én, sem a problémáim nem szerepeltek.
Mikor nem Johnnál múlattam az időt, akkor szüleimnél próbáltam kiheverni veszteségeimet, és végül is, lassan, de biztosan kezdtem kilábalni a depressziómból. Nem kellett emlékeztetni rá, hogy néhanapján egyek, nem délben keltem ki az ágyból, és reggelenként még arra is kapható voltam, hogy elhúzzam a függönyt, és beengedjek a szobába némi napfényt. Leszoktam arról is, hogy kutyává alakulva meneküljek el a problémáim elől, és szüleim támogatásának köszönhetően a közérzetem is javult. Úgy éreztem, jó lesz majd visszamenni az iskolába, ahol foglalkozhatok a tanoncaim fejlődésével. Furcsa, de az évek során kialakult bennem egyfajta apasági kényszer, amit saját gyermekeim... elvesztése, még inkább fokozott. Éppen ezért úgy gondoltam, visszatérve még inkább ragaszkodni fogok a diákjaimhoz, amit remélhetőleg ők hősiesen tűrni fognak.
Egy egészen átlagosan semmittevős napnak indult a mai is. Konkrétan a lustaság jegyében telt. Mikor meghallottam a kopogást, éppen legyőzött apám a varázslósakk elemi mágikus változatában - amiben megjegyzem, depresszióm előtt, sosem veszítettem -, így aztán pont kapóra jött a váratlan látogató. Felkászálódtam a fotelből, majd a konyha mellett elhaladva bekiáltottam mostohaanyámnak, hogy "Majd én nyitom!", végül az ajtó elé érve meg is tettem ezt.
Kicsit meghökkentett, hogy a küszöbön az egyik tanítványom áll, egészen addig, míg fel nem rémlett a tegnap esti bagoly, és a levél, amit hozott. Régebben ennyire feledékeny sem voltam, ez tisztán jelzi, hogy még nem vagyok teljesen jól, ugyanakkor annak legalább örülök, hogy még az előtt eszembe jutott, hogy tegnapi válaszomban én magam jelöltem meg a találkozás helyét és időpontját mielőtt rákérdeztem volna, hogy mit is keres itt.
- Szép napot! - mosolygtam a lányra, majd félreálltam az útjából. - Kerülj beljebb!
Közben felidéztem üzenetét, de ami látogatásának célját illeti, tanácstalan maradtam. Hogy megtudjam, felvezettem a lányt az emeletre, ahol van egy kisebb társalgónk. Úgy gondoltam, azon a helyen kisebb az esélye, hogy a szüleim ránk nyitnának, és megzavarnák a lányt. Elvégre valami komoly dolognak kell lennie, ha szünetben képes volt a tanárát a saját lakásán felkeresni.
- Kérlek, foglalj helyet! - intettem a választható ülőalkalmatosságok felé, majd, ha leült, én is elhelyezkedtem a közelében. - Hallgatlak - néztem rá komolyan, vártam, hogy felfedje jövetele okait és célját.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=483443#post483443][b]Merkovszky Ádám - 2015.03.29. 17:26[/b][/url]

Csendben ültünk a szobában. Én nem akartam megzavarni a lány gondolatait, és vártam szavait, ő pedig láthatóan nehezen vette rá magát a beszédre. Egyre kevésbé tudtam elképzelni, hogy mi lehet a probléma. Már az is eléggé szokatlan, hogy a szünetben keresett fel - tehát vélhetően sürgős a dolog -, de érezhető bizonytalansága és hezitálása még inkább gondolkodóba ejtett.
Egy depressziósnak nehéz felkelteni a figyelmét, úgy általában, de tény, hogy azokban a pillanatokban feszült figyelemmel kísértem nyomon tekintetemmel minden mozdulatát. A kezembe adott újságra mégis zavartan tekintettem. ~Talán írtak valamit rólam, ami miatt megrendült bennem a bizalma, és azt akarja közölni, hogy más tanárhoz fog járni? Végül is tettem pár dolgot, amire nem vagyok éppen büszke. De a legtöbb már eléggé régi história, nem hinném, hogy bármelyiket is előrángatták a múltból. Már nem vagyok a rivaldafényben, nem érné meg...~
Ekkor pillantottam meg a cikk címét, majd a képre vándorolt pillantásom, végül átfutottam a szöveget. ~Ez nem lehet igaz.~ Ez az egy mondat visszhangzott a fejemben. Mégis, ahogy emlékeim között kutattam, igenis elképzelhetőnek tartottam. ~Nem mintha rémlene maga az éjszaka, de amilyen fiatalkorom volt, nem kéne meglepődnöm ezen. De az eléggé gyanús, hogy ő már a második lányom, akinek a születéséről nem tudtam. Komolyan, a nőkben soha nem merül fel, hogy fel kéne keresni a gyerek apját? Vagy legalább küldeni neki egy levelet? Hogy aztán ne az újságokból tudja meg X évvel később. Ez egyszerűen.... hihetetlen.~
- Én... nem emlékszem - sóhajtottam végül. Ötletem sem volt mit mondhatnék, mit vár egyáltalán tőlem, egyelőre abban sem voltam biztos, hogy mit érzek. Az azért felrémlett, hogy, ha Temi ezt megtudja, többé biztosan nem jön haza.
- Anyukád... Anna, mit mondott? - Igen, a cikkből lestem a nevet, és igen, ez szánalmas, de mit tehetnék, legalább tizenöt éve volt, hogy utoljára láttam egyáltalán a nőt, és életem során igen kevés kapcsolatomból rémlik fel egy-egy név.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=483484#post483484][b]Merkovszky Ádám - 2015.03.29. 18:41[/b][/url]

A legtöbb emberrel ilyesmi soha nem történik meg. Az én életemben ez volt a második alkalom. Mondhatnám, hogy már legalább van benne tapasztalatom, de csak az járt a fejemben, hogy vajon a fiatalkori énem hányszor fog még előbukkani az életem során, hogy röhögve megmutassa, még mindig ő irányítja a sorsunkat? Nem mintha Annelievel bármi bajom lett volna, hiszen nem is ismertem őt, egyszerűen ez sok volt nekem. Miért nem akkor bukkant ez a dolog felszínre? Miért nem az a gőgős, idióta, nagyképű alak az, akinek viselnie kell tetteinek a következményeit? Persze semmit nem jelent, hogy azóta már megváltoztam. Az a kölyök is én voltam, így tetteiért is én vagyok a felelős.
Anne beszélni kezdett, elmondta, amit anyjától megtudott, és én éreztem fortyogni benne a dühöt. Ahogy én, úgy ő sem kérte ezt a káoszt az életébe. Minden, amit eddig ismert, tudott, bizonytalannak tűnhetett számára. Az előző alkalommal összehasonlítva talán rosszabb is lehetett neki. Elvégre egy árva lánynak bevallani, hogy valójában talán soha nem is akartak lemondani róla, teljesen más, mint egy olyan lánnyal megpróbálni kiépíteni valamiféle szülő-gyermek kapcsolatot, aki egészen eddig mást hitt az apjának, másnak hitte saját magát, máshogy képzelte el a múltját és a jövőjét.
Dühe végül egy kérdésben robbant ki, amire nem tudtam válaszolni. Nekem sosem volt ilyen problémám, másmilyen gondjaim voltak, a családom másmilyen módon tért el az átlagtól.
A lány felállt, távozni készült... vagy mégsem. Láthatóan őrlődött, nekem pedig lépnem kellett. Felálltam, és, ha hagyta, finoman megérintettem a vállát.
- Semmi gond. Ez engem is elég váratlanul ért, nem csak téged. Viszont egyáltalán nincs ellenemre az, hogy megismerjelek. - Ebbe bele sem gondoltam, de ahogy kimondtam, tudtam, igaz. Szerettem volna megismerni a lányom, függetlenül attól, hogy tudtam-e eddig a létezéséről. Nem akartam csak úgy elegendni, mert az kuderc lett volna. Az én újabb kudarcom. - Tudom, hogy még találkoznánk az iskolában, de örülnék neki, ha még maradnál, és mesélnél magadról. Vagy bármiről, amit fontosnak találsz. Kérdezhetsz is, ezek után nem hiszem, hogy lenne titkolnivalóm.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=483573#post483573][b]Merkovszky Ádám - 2015.03.29. 21:39[/b][/url]

Próbáltam visszatartani, nehogy csak úgy elmenjen, bár lehet, hogy jobb lett volna, ha hagyom, hogy előbb legyen időnk megemészteni a hírt, és csak utána kellett volna ténylegesen beszédbe elegyednünk. De, ha már eljött hozzám, nem akartam elszalasztani az alkalmat. ~Ki tudja, lehet, hogy később majd kerülni fog. Én az ő helyében lehet, hogy elutasítanám, hogy bármiféle közünk legyen egymáshoz, elvégre ki akarna ilyen apát?~
Megjegyzését figyelmen kívül hagytam, inkább követtem példáját, és visszaültem a kanapéra. Kérdését hallva egy rövid, erőltetett nevetés után bal kezemmel idegesen beletúrtam a hajamba.
- Nem mintha ez lenne az első alkalom - húztam el a szám. - Nem látom okát, amiért hazudnál, vagy hazudnátok édesanyáddal. A cikk írója nem túl hiteles forrás, de az, hogy itt vagy, elég meggyőző. Gondolom, ha nem lennél biztos a dologban, nem akartál volna találkozni velem. Mindazonáltal, ha gondolod, egy apasági teszt nem árthat, hogy a kételyeket megszüntessük.
~Ha végül kiderülne, hogy az egész mégsem igaz, akkor sem származhat hátrányom abból, hogy jobban megismerem az egyik tanítványomat. Ráadásul végre valami átjutott a közönyösségem páncélján. Végre van valami, ami érdekel, amire odafigyelek. Ez haladás, és mióta felismertem a problémámat, azon vagyok, hogy kilábaljak belőle.~
- Vannak - bólintottam szűkszavúan első - és egyből mennyire találó és fájdalmas - kérdésére. Vettem egy mély lélgeztetet, mely aztán reszketve szállt ki tüdőmből, de nem szólaltam meg. Tekintetemet az ablakkeretre szegeztem, éreztem, hogy kezem ökölbe szorul, ajkaim megfeszülnek. Pillantásom az ajtóra rebbent, és ekkor felismertem, hogy a kiutat keresem. ~Menekülni próbálok a valóság elől, mert nem akarom kimondani azt. John szerint a gyógyulás felé vezető úton ott van az elfogadás. Ha sikerül elfogadnom a dolgokat, amik történtek, könnyebben továbblépek. De, ha kimondom, azzal véglegesítem is egyben, legalábbis így érzem, pedig az eszemmel tudom, hogy már rég végleges és megmásíthatatlan.~
- Van egy örökbe fogadott lányom, Runa, ő és legidősebb lányom, Niki, a Bagolykőbe jártak. Illetve - vettem még egy mély levegőt, ujjaimat erővel próbáltam kiegyenesíteni, testemet ellazítani - télen születtek volna hármasikreink a feleségemmel. Vagyis jelenleg hárman vagytok, mindhárman lányok.
Tekintetemet a lányra emeltem, és csak remélni mertem, hogy hamis mosolyomat igazinak látja, és nem tűnik fel neki a szemeimet betöltő szomorúság és üresség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=483622#post483622][b]Merkovszky Ádám - 2015.03.29. 22:47[/b][/url]

Az apasági teszt ötlete, végül is logikus volt, Annelie is rábólintott, elvégre ezzel lehet a legkönnyebben eldönteni, hogy lesz-e értelme megpróbálni közelebb kerülni a másikhoz, és ezáltal a jövője részévé válni, vagy érdemesebb megmaradni a tanár-diák kapcsolatnál.
- Akkor majd valamikor a héten bemehetnék a Fővárosi Ispotályba. Gondolom, minél előbb, annál jobb - mondtam, majd Annelie az általam felajánlott lehetőséggel élve kérdezett, valószínűleg nem sejtve, hogy kérdése mennyire szíven talált.
Nem mondtam ki, legalábbis egyenesen nem. Még akkor sem. Nem voltam rá képes. Tudtam, mi történt, éreztem a fájdalmat, de nem bírtam rávenni magam, hogy kimondjam. Ha elismertem volna a veszteséget, könnyebb lett volna? Nem tudom, talán már nem is lényeges, de akkor és ott hihetetlenül gyávának éreztem magam, ugyanakkor megkönnyebbültem, hogy még egyszer sikerült elodáznom, hogy kiejtsem azokat a szavakat.
Rámosolyogtam a lányra, és próbáltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A nagy Merkovszkyt semmi nem döntheti le a lábáról, rendületlenül megy tovább bármi történjék is. Csak épppen remegett a szám széle, reszkettek az ujjaim, a szemeim pedig nem tudtak a számmal együtt hazudni. Pillantásom az ölembe ejtett kezeimre tévedtek. Szemügyre vettem a körmeimet, miközben valójában nem láttam őket. Fel sem tűnt, hogy a lány elhagyta a helyét, csupán arra észleltem fel, hogy mellettem van és átölel.
~Tehát észrevette, úgy látszik, már nem hazudok olyan jól, mint régen.~ Óvatosan megérintettem egyik karját, majd puhán végigsimítottam a haján. Kedvessége jól esett, de nem akartam elijeszteni magam mellől. Emlékeztem arra, hogy mikor először megérintettem a vállát, kicsit megrezzent. Nem kellett külön tudatosítanom magamban, hogy mi ketten idegenek vagyunk egymás számára. Apa és lánya, tanár és diákja, ugyanakkor szinte semmit nem tudunk egymásról. Ő egy kicsit megismerte a fájdalmamat, én láttam egy cseppet a dühéből, de ez még édeskevés.
- Köszönöm - mondtam, bár szinte suttogva. - Kedves vagy - mosolyodtam el újra, ezúttal pár fokkal vidámabban, igazibban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=483636#post483636][b]Merkovszky Ádám - 2015.03.29. 23:39[/b][/url]

Nem tudom miért, de nem ért meglepetésként, hogy a lány anyja nem tud arról, hogy Annelie meglátogatott engem. ~Talán azért, mert ilyen esetben ő is jött volna vele? Bár ki tudja, mennyire szoros a kapcsolatuk?~ Ezt a problémát félretéve csak bólintottam egyet, elvégre evidensnek tűnt, hogy erről a döntésről mindenképpen szólni kell a nőnek... ~akinek majd mindenképpen megtanulom a nevét.
Majd az után, hogy kihevertem a lánya kérdése okozta sokkot. Vagy a sokkot, hogy megtudtam, van még egy lányom? Érdekes lesz beavatni a földszinten éppen mit sem sejtő szüleimet? Vajon mit szólnának, ha lekiabálnék, hogy "Nézzétek, megjött az unokátok!"? Na, jó, ezt nem próbáljuk ki.~
Annelie vigasztalását kedves gesztusnak tartottam, engem még az sem különösebben zavart, hogy voltaképpen idegen számomra. Engem mindig is kevésbé zavart, ha ismeretlen emberek értek hozzám, mint az emberek többségét. Bizonyára kisebb személyes térre van szükségem, és nem vagyok annyira ingerült attól sem, ha valaki belép az intim zónámba. Persze mindent én se tűrök el, de megszoktam, hogy sok ismeretlen ember van a közelemben, ezért kicsit érzéketlenebb vagyok azokra a privát zónákra, ami másokat már minimum szemöldökráncolásra késztet.
Láthatóan Annelienek is sok volt az ölelés, még, ha ő is kezdeményezte. Távozási szándéka ezúttal sokkal határozottabbnak tűnt, mint korábban, így hát felállva elé siettem, és kinyitottam előtte az ajtót, majd lekísértem a földszintre.
A konyha előtt elhaladva egy pillanatra elméláztam. A helyiségből kihallatszott a rádió halk hangja, és mostohaanyám dúdolása. Az újság zörgéséből, és apám morgásából arra következtettem, hogy ő éppen Ramona mellett, az étkezőasztalnál ülve olvassa a reggeli újságot. Ez a szokásos kép, melyet már annyiszor láttam, hogy már elég csak a hangokat hallanom és magam elé tudom képzelni a legapróbb mozdulatokig, elgondolkoztatott. ~Vajon én mit fogok csinálni ennyi idősen, és kivel? Nekem is lesznek hasonló szokásaim, berögződéseim? Vajon a lányaim, akiket nem én neveltem fel, fognak hasonló nosztalgiával és gyengédséggel gondolni rám, mint ahogy én gondolok a szüleimre? Valószínűleg nem.~
- Vigyázz magadra! - szóltam még Annelie után, mikor átlépte a küszöböt, majd egy darabig még ott álltam és néztem utána. Megvártam, míg eltűnik a szemem elől, és csak ekkor csuktam be az ajtót. ~Vajon ilyenkor mit tesz az ember? Elmondja a szüleinek a nagy hírt, vagy elrohan a terapeutájához egy újabb kezelésre?~ Nem sokáig tűnödtem a dolgon, s végül beléptem a konyhába...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=484786#post484786][b]Merkovszky Ádám - 2015.03.31. 21:32[/b][/url]

Amint elkezdődött a szünet, ott hagytam Bogolyfalvai lakásomat, és átadtam a terepet az építőknek. Instrukcióként kaptak bár homályos tervet, és egy kérést: pusztítsanak el mindent! Ha az emlékeim is ilyen könnyen eltűnnének... De nem, ezt azért nem akarnám. Hiszen nem is olyan rég boldog is voltam.
A szünetet nagyrészt John közelében terveztem tölteni, aki nemcsak hozzám hasonlóan levegő főelemű tetramágus, de legjobb barátom is. Vagy talán az egyetlen. Általában segíteni szoktam neki a az intézeti betegeivel, de ezúttal én vagyok az, akit kezelni kell. Egy depressziós tetramágus nem játék.
Mégis, mikor a szüleim hazahívtak azzal, hogy egy kislánynak most jelent meg az eleme, és szüksége lenne rám, azonnal hazasiettem. John kicsit ellenezte a dolgot, de végül csak legyintett és elengedett. Tudta, hogy úgysem lenne képes visszatartani.
Otthon aztán többet is megtudtam a helyzetről a lány szüleinek leveléből, így tettem még egy kitérőt aznap, ezúttal Kremisába. Volt mentoromat messzire elkerülve -, mert nem akartam előtte ilyen szánalmasan mutatkozni - az egyik állatgondozótól sikerült beszereznem azt, amire szükségem volt.
...
A kopogás hallatán azonnal indulok ajtót nyitni, közben a kislány hangja hallatán elmosolyodok. Ezzel az arcomon állok a küszöbön, üdvözlve őt és a szüleit. Vállamon, fülembe csimpaszkodva egy kölyök tuzin figyeli a betoppanókat.
- Üdvözlöm Önöket - nyújtom ki a karom, és rázok kezet a szülőkkel, majd a lányhoz fordulok. - Szia! Hallom, történt egy kis felfordulás.
Félreállok az ajtóból, és beengedem őket, majd helyet mutatok nekik a nappaliban a kanapén. Én a kandalló melletti karosszékben foglalok helyet, ami féloldalasan, de nagyjából szemben helyezkedik el hozzájuk képest. De még mielőtt ezt megtenném, leveszem a vállamról a kis lényt, és a lány felé nyújtom:
- Szeretnéd megfogni? - Kinyújtott karjaim között az apró lény kicsit félénken pislog a többiekre, de ugyanakkor kíváncsiság is csillan a szemében. Szőre még enyhén zöldes árnyalatú, de ha idősebb lesz, majd teljesen kiszürkül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=487944#post487944][b]id. Merkovszky Ádám - 2015.04.04. 08:00[/b][/url]

- Oh, márpedig dinnyéből sosem elég - mosolygok megértően a kislányra, bár egy pillanatra talán átfut az agyamon, hogy egy kicsit túl gyerekesnek tűnik Izabella a korához képest. De ezt gyorsan el is hessegetem azzal, hogy talán az én közelebbi lányismerőseim túl érettek a korukhoz képest.
Közben a kis hölgy tovább beszél, aggodalmainak ad hangot, melyeket azonnal próbálok enyhíteni:
- Nem kell aggódnod, nem tudod bántani vele magad - szólok, bár ez egy kicsit ferdítés, elvégre extrém esetben előfordulhat, de ez tényleg nagyon-nagyon ritka, és említésével csak a frászt hoznám a gyermekre, ami egyáltalán nem célom.
Közben bekísérem őket a nappaliba, majd bemutatom a nyakamban ülő kis barátomat a lánynak. Ő egy kicsit hezitál mielőtt kinyújtaná a kezét a majomszerű lény felé, de láthatóan nincs nagyon ellenére a dolog.
- Általában nem tartok állatokat a házban, legalábbis ebben a házban biztos nem, őt most neked hoztam. Szeretném, ha összebarátkoznátok.
Miközben beszélek, átadom a lényt a lánynak, s míg én utóbbi reakcióit lesem, előbbi körbeszimatolja a puha gyermekkezeket, finoman beléjük kapaszkodik, majd megnyalja Izabella ujjait.
- Még nincs neve, de ő egy tuzin. Ő is képes olyan dolgokra a tűzzel, mint te. Nagyon mókás dolog vele játszani, de majd neked is kell tanítanod őt, hiszen ő még kölyök, nem képes olyan ügyesen bánni vele, mint a nagyok. Oh, és persze neked kell nevet is adni neki, elvégre név nélkül elég nehéz lenne szólítanod őt.
Mikor látom, hogy a tuzin érdeklődve nyelve hegyét a lány bőréhez érinti, elmosolyodok.
- Érzi rajtad a cukorka édes illatát. Alapjában véve növényevő, de szívesen eszik gyümölcsöt és cukros dolgokat is. Bár utóbbiakat nem szabad túlzásba vinni.
Egyelőre majdnem teljesen figyelmen kívül hagyom Izabella szüleit, hiszen nekem főként a kislánnyal kell dűlőre jutnom. Szeretném, ha úgy távozna innen, hogy már kevésbé fél az elemétől, vagy legalábbis lesz vele valaki, aki elfeledteti vele, milyen ijesztő is tud lenni a tűz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=538360#post538360][b]Merkovszky Ádám - 2015.11.02. 15:00[/b][/url]

A vonatról leszállva gyorsan átszámolja a diákok létszámát, megkéri őket, hogy fejlődjenek fel kettes oszlopba, aztán kollégái segítségével vezetni kezdi a tanulókat a hopp-állomáshoz. Gyakran hátranézegetve, a piros lámpáknál mindig bevárva a teljes sort, haladnak nem túl gyorsan, de legalább biztosan.
Attila és Kiva segítsége hatalmasnak tűnik most a szemében. Egyedül biztosan nem tudná ennyire könnyen irányítani az egész csoportot, és előfordulhatna, hogy valaki elveszik, vagy lemarad a tömegben. A fővárosban sétálni egészen más, mint amihez a kastélyban vagy a faluban hozzászokhattak, itt tényleg rengeteg ember van, és mindenki időben oda szeretne érni, bárhová is megy. Vagy legalábbis szeretné fenntartani ennek látszatát, éppen ezért nem ritka a lökdösődés, tolakodás, türelmetlenség. Ez utóbbi az autósok és a gyalogok részéről is érezhető.
Ádám reméli, hogy minden diák látott azért már életében mugli várost, és nem most áll le nézelődni egy érdekes kirakatnál, vagy egy különösen furcsa mugli ketyerénél.
Végül csak sikerül megérkezniük a hopp-állomásra, ami inkább hasonlít egy okmányirodához első ránézésre. Belülről is hivatalnak néz ki, elvégre annak van álcázva, mivel azonban sehova nincs kiírva, hogy ez végül is micsoda, nem kell tartani a muglik betévedésétől. Aki meg mégis ilyesmire vetemedik, az fennakad a biztonsági őrökön.
Ádám odalép az egyikükhöz, bemutatja neki az iratait, és már mehetnek is tovább. A legtöbb hopp-állomás úgy néz ki, mint egy buszállomás, csak éppen a buszbeállók helyén kandallók láthatók. A fővárosi állomás azonban kicsit más, bár itt is egy nagy csarnokkal kezdődik minden, de csupán a jegyvétel zajlik itt, és az információs pultokat, valamint a tájékoztató táblákat találhatjuk a teremben.
Amíg Ádám "jegyeket" vesz - kis zacskónyi hopp-port mindenkinek az oda és a vissza útra -, van ideje mindenkinek kinézelődni magát. A tájékoztató táblák mutatják, hogy melyik emeletről melyik kontinensre lehet lehet eljutni. Az épület szárnyai égtájak szerint vannak felosztva, és minden ajtó mögött másik ország hopp-állomásaival összekötött kandallók találhatók.
Amint megvan a por, Ádám kiosztja mindenkinek a kis barna zacskókat, aztán elindulnak fel a negyedik emeletre, majd ott végigmennek néhány folyosón, és végül megérkeznek a 784-es számú ajtóhoz. Bent csak három kandalló áll, egyébként teljesen üres a szoba. Felettük az ODA, a VISSZA és a VÉSZHELYZETBEN felirat áll.
- Remélem, mindenki utazott már hopp-porral. Aki nem, az jöjjön ide, elmagyarázom, mit kell tenni! Aki tudja, az már indulhat is. Az ODA feliratú kandallót vegyétek igénybe, kérlek! Úti célunk Kremisa. Amint odaértetek, maradjatok ott, ne kószáljatok el semerre! Attila, kérlek, menj előre! - kéri a kollégát, aztán visszafordul a diákokhoz.

/Álmodói tudnivalók: november 4-én (szerdán) ezt a részt lezárom, és az utolsó hozzászólást linkkel összekötöm Mangrowe-erdővel, onnan fogjuk folytatni, illetve kezdeni a kirándulás lényegi részét. Most ide leírhatjátok a vonatút maradékát (végét), a sétát az állomásról a hopp-állomásig, és magát a hopp-állomáson történteket. Persze nem kötelező az egészet belesűríteni egy hsz-be, és még csak az sem, hogy az út minden részletéről írjatok.
Nem kötelező írni minden helyszínhez sem, de örülnék, ha mindenki legalább az út egy részén megjelenne szerepjátékosan is (persze én úgy fogom venni, hogy mindenki, akinek kell, itt van).
Szóval, aki eddig nem írt, annak itt van az utolsó lehetősége, hogy még az úton írjon.
Lehet kérdezni szerepjátékosan is, az ezen a helyszínen utolsó hozzászólásomban mindegyikre fogok válaszolni./

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=539758#post539758][b]Merkovszky Ádám - 2015.11.06. 16:31[/b][/url]

- Akkor kap újat - válaszol Izzynek mosolyogva. - De, ha lehet, akkor ne ezzel apasszuk az egyre kevésbé jelentős mennyiségű vagyonomat.
Miközben ő elmagyarázza a hopp-porral való utazás mikéntjét az érdeklődőknek, azok, akik már tudják, hogyan kell, szép sorban elindulnak egymás, illetve Attila után. Amint biztos benne, hogy már mindenki tudja, mit kell tennie, a többieket is arra biztatja, hogy elinduljanak a kandalló felé. Figyeli, ahogy a diákok egyenként eltűnnek a zöld lángok között, míg végül rá kerül a sor. Előveszi a zsebéből a kis csomagnyi port, majd abból az adag felét a tenyerébe szorítja. A varázsszert a lángok közé szórja, aztán megvárja, hogy a lángok átszíneződjenek. Beállva a kandalló tűzterébe még egyszer körbenéz, nem-e hagyott valaki valamit a teremben, majd hangosan kimondja úti célja nevét.
- Kremisa!
Kicsit kaparja a torkát a füst, de megállja köhögés nélkül. Aztán egyszerűen csak hagyja, hogy az erő beszippantsa.

UGORJUNK!