Nevetés, poharak koccanása, csörömpölés; alkoholmámortól hangos, artikulálatlan beszélgetésfoszlányok, és a hétvégét kifogásnak használó fiatalság jókedélyű, itt-ott komolytalan fenyegetésekkel tarkított hangjai szűrődnek ki a város minden bárjából arra a pár másodpercre, míg az újonnan érkezett betér, vagy valamelyik dohányos eleget téve nikotinhiányának kioson egy szálra. Egy eldugott, mágusok körében népszerű szórakozóhelyen pedig győzelemtől megrészegült kviddicsjátékosok éneklése egészíti ki a hangzavart; rigmusokat ordítva ünnepel mindenki a Viperákkal.
Ritkán jár a fővárosban. Ritkán van itthon. Ráérősen sétál az éjszakai fényekben, továbbra is boldogan mosolyogva, büszkén viselve a csapatlogóval ellátott pulóvert.
Az ismerős épületeket nézegeti; rápillant telefonja kijelzőjére, csak hogy megtudakolja, mikor tervez rátörni rosszabbik felére, valamikori helyettesére, majd hív egy taxit. Hajnali négy. Sanszos, hogy nem is találja ott a srácot ilyenkor, ismerve… a szokásait.
Váltottak pár szót annak kapcsán, hogy a lány a napokban a városban tartózkodik majd, és akkor mindenképpen beugrik hozzá, de mostanában kevesebbet beszélgetnek. Mindketten elfoglaltak - gyengébb lábakon nem is állhatna a baljós gondolatok elűzésére ismételgetett érv.
Megáll és felnéz a társasházra. Sóhajt. Nagyon jól tudja, hogy Cole szarul van. Burger Kinges invitálásra sem lett volna szüksége ahhoz, hogy észrevegye; ordít róla.
Beüti a kapukódot, és a vállain lógó tornazsák pántjaiba kapaszkodva kocog fel a megfelelő emeletre. Az ajtó előtt egy röpke pillanatra megtorpan, átsuhan az agyán, hogy talán illene kopogással adni három másodperc előnyt az érkezésére való felkészülésre, aztán megvonja vállát és elforgatja a kulcsot.
Nyitva. Tehát Cole itthon van!
- Mondd, hogy épp nincs… társaságod – foglalja rendkívül kulturált csomagolásba egyetlen szóval, hogy semmi hangulata félreértelmezhetetlen hangeffektekre betoppanni. Igen, volt már rá példa. Szobatársak voltak évekig.
Ellegyezi maga előtt a füstöt, mintha érne vele bármit is – a szag furcsa kettősséggel él benne, bár nincs oda érte, hozzátartozik a fiúhoz; megnyugtatja. Hunyorogva jár körbe a helyiségben, hogy kinyissa az ablakokat. Első ránézésre a szokásos kerékvágás.
Ordít róla.
Aztán még mielőtt a várt szerint megszólhatná bármiért, eltűnik a jótét köd a szeme elől, a szó minden létező értelmében. Talán még magában is elhessegette a gondolatot, hogy ezúttal Cole nemhogy nem fog tudni kikászálódni a gödörből, amibe belecsúszott, de még állig be is temeti magát. Ahogy tekintete végigcikázik barátján és a helyiségen, ahogy felfogja, amit lát, úgy száguld végig az érzelmi hullámvasúton, amitől végül émelyegni kezd. Vagy csak a nyomokban marihuánát tartalmazó füst teszi?
Megdöbbenés, aggodalom, szánalom, és még sorolhatnám. Utálja, hogy törődik ezzel a marhával, utálja, hogy megszakad érte a szíve, és utálja, hogy…
Mi az ott a sporttáskában?
- Elment az eszed?! – vágja hozzá erőből a méretes pakkot Coltonhoz, a legkevésbé sem aggódva, hogy kiszakad, nem ócska nejlonba csomagolják az aranyat érő mérget.

Tehetetlen düh és fojtogató aggodalom elegye pulzál végig testén, amikor teljes képet kap a valós helyzetről. Az előtte heverő férfi csak haloványan emlékeztet arra a srácra, akivel az iskola pincéjében osztozkodtak egy szobán. Számtalanszor látta már kegyetlenül szétcsúszva, de egyetlen alkalommal sem fogta el félelem… Leguggol a fotel elé, és Cole kézfejéért nyúl, tenyérrel felfelé fordítja és kicsit közelebb húzza, hogy ujjbegyével épp csak megsimítsa a vakarásnyomokat. Szeretné szorosan magához ölelni és mindennél jobban szeretné úgy istenesen felképelni barátját.
Kirázza a hideg. Mire Colton és a fáziskésése bármit felfognának, Mini újra talpon. Körülnéz a szobában; mintha az egész környezet kapott volna egy ködös, szürkés, élettelen filtert a fiú állapotának zuhanásával.
- Leszarom, hogy… - mit kellett volna, felőlem akár most azonnal nekiugorhatsz a következő, sőt azutánra szánt adagnak is, végtére is csak meggyorsítaná az egész kibaszott procedúrát! És nem kéne végignéznem, ahogy lassan, apránként csinálod ki magad. Állkapcsát már-már fájdalmas erővel szorítja össze, hogy inkább semmit se mondjon ki mindebből; úgyse fogná fel a címzett.
Hátat fordít, nagy levegőt vesz, és remegve fújja ki. Végül szótlanul követi az instabil mozdulatokat, és miközben Cole a cipzárral bénázik, Mini hirtelen elhatározásból már legjobbja elméjének határán tétovázik egyetlen rövid pillanatra. A lényegében nemlétező védelmen olyan könnyedén lép át, mintha csak a padkára szökkenne fel, és szinte azonnal meg is torpan. A felszín színes és bár az alakzatok felismerhetők, folyamatosan hullámzik, elfolyik, változik; szinte beleszédül a látványba. A lány ujjait óvatosan emeli az egyik közeli imbolygó árnyhoz, tudata egy aprócska szegletéhez - egy elfeledni kívánt emlékhez talán, vagy a felszínes nemtörődömség egy pillérére, ki tudja, mi próbál materializálódni nyughatatlanul, majd omlik szivárványszínű foszlányokra a tudatmódosító szerek hatására… Tapintása pedig… nos, olyasmihez tudná hasonlítani, mint mikor egy szellemen nyúl keresztül az ember, talán valamivel megfoghatóbb. (Bármennyire is nincs értelme ezeknek a hasonlatoknak… leírni a leírhatatlant ugyebár…) Nehéz és egyáltalán nem veszélytelen kábítószer hatása alatt álló elmében kutatni, és nem is tervez ennél mélyebbre nyúlni. Inkább csak az érzésekre, impulzusokra koncentrál, próbál valamibe belekapaszkodni, kideríteni, milyen stádiumban jár a srác.
Keresni valamit, bármit, ami segíthet abban, mitévő legyen most…
Gyorsan siklik ki Colton tudatából, végigsimít libabőrös karjain, majd a konyha felé veszi az irányt. Fog egy tisztának tűnő poharat, hideg vizet tölt bele és valamikori háztársa felé nyújtja, mikor az visszadől a kanapéra.
- Idd meg, aztán hagylak aludni. Bár egy zuhany is rád férne… - jegyzi meg morogva, ugyanakkor kétli, hogy Colenak most ez bármit is számítana. Majd miután kipihente magát és legalább feleennyire magánál van, tárgyalhatnak, addig teljesen feleslegesen járatja a száját.
Jó pár órán át virraszt mellette. Néha legilimenciája segítségével ráles barátjára, és anélkül, hogy konkrét emlékekbe kapaszkodna, csak szimplán a nyugalom érzetét igyekszik erősíteni benne, hogy mélyen, pihentetően, rémképek nélkül aludhasson. Mini közben gondolataiba merülve pakolgatni kezd - úgysem tudna most aludni. Int párat pálcájával - berögzült, automatikus mozdulatok -, hogy valamennyire összekaparja ezt a szemétdombot, amit Colton otthonnak nevez; a háló kulcsát pedig biztos helyre rakja, mielőtt őt is legyűrné a fáradtság.