Budapest

Elbéééééém *-*  
Május 25. Ferihegy

Visszamegyek, visszamegyek, de előbb még.... Aj, de megígértem, hogy semmi nem odaillő kitérő, de egy kis bulizás nem árt, de... mit fog szólni Wickler? És mégis ez hol érdekelt téged?
Oké, ott a pont. Teljesen igaza van annak a gonosz kis hangnak a fejemben, és plakát is egyre csábítóbb. Lecsapom a laptopom tetejét - örök hála Pestnek, a hotelnek és a benne lévő WiFinek-, és Herold felé fordulok. A baglyot még Franciaországban sózták rám, és egyből megkedveltem. Teljesen olyan, mint én. Jobb pillanataiban, hagyja, hogy dögönyözzem, de amúgy hozzá se lehet érni. És ahogy néz, komolyan, mintha bármelyik pillanatban kikaparhatná a szemed. Nos, főként ez az, ami annyira megtetszett, és talán ennek köszönhetem, hogy nem indultam el a lejtőn. Héj, arról volt szó, hogy elviselem a sulit, arról nem, hogy ez a személyiségem rovására megy. A régi énem, gondolkodás nélkül lépett le, nem járja , hogy én filózzak rajta.
Meg is írom a levelet Benjinek - mert tudom, vagyis remélem, hogy neki nem kell sokáig könyörögni azért, hogy bulizzunk egyet-, bár ez lehet lebuktat. Hivatalosan már három napja a kastély falait kéne rónom... hivatalosan. Nem szeretném, ha rájönnének, hogy a "hosszabbítást" nem azért kértem, mert ráakadtam valamire.
Ráérősen szedem össze a cuccom, közben imádkozok azért, hogy Benjinek legyen elég ideje felérni Pestre, esetleg jöjjön is, mert korántsem biztos, hogy akar még velem lógni.
Megigazítom a most kivételesen fekete hajam, olyan már úgyis rég volt, és szinte védjegyemmé vált, a folytonos színváltás. Legközelebb zöld lesz.
A telefonom jelzi, hogy idő van, így kijelentkezve a hotelből, beszállok a taxiba, ami  tényleg öt perc alatt ideért. Jé, kivételesen nem hazudnak.
A repülő jegyek már le vannak foglalva, tulajdonképp nem is értem, miért vacilláltam ennyit, meg miért voltak kétségeim. Így már csak Benji hiányzik, és míg rá várok, rágyújtok egy cigire, mert igen, szoktam cigizni.  

Meslő
Pest, rakpart

Egyik pillanatról a másikra léptem le, mögöttem hagyva megannyi melót, ami csak úgy a nyakamba szakadt, ha már egyszer kiborulok, mert érzem, hogy már az utolsó kötelek is szakadnak, nem szeretném, ha lenne szemtanúja is. Nem is tudom, melyik érzésem a túlnyomóbb, a csalódottság, a tehetetlen düh, vagy az üresség, ami már-már ismerősként köszön vissza. Tény, hogy nem ismertem évek óta, ahogy az is, kebelbarátok se voltunk, ettől függetlenül, csak az életem köszönhettem neki. Most meg... most meg arra se vagyok képes, hogy egy átkozott könnycseppet kicsikarjak magamból, mintha azzal jóvá tehetném, hogy nem omlok össze annyira, mint Lyra, vagy Alexa. Rájuk szabályosan rossz nézni, Kath se fest jobban, ellenben én... annyiszor fojtottam magamba mindent, annyiszor szabtam gátat, minden undorító érzésnek, aminek bármi köze volt a fájdalomhoz, hogy egyszerűen most képtelen vagyok kiengedi. Életemben először kívánom, bárcsak megint ordíthatnék a kíntól, vagy remegnék epilepsziás módjára, de nem... csupán a végtelen üresség van az arcomon, ahogy belül is, ami nem lenne rossz, ha nem tudnám, valami másnak kéne ott lenni. Nem vesztettem még el senkit, aki egy kicsit is fontos lenne, így nem tudom, mi a procedúra, ellenben tény, hogy érzelmileg meg se közelítem a normális embert. Ha már valaki meg bírja szokni a fájdalmat, legyen az fizikai, vagy bármi más, az nem mondhatja el magáról, hogy normális.
Nézem, ahogy a Duna vize fodrozódik, és fel is ötlik bennem a gondolat, erre vajon miért nem jártam még? A kezeim zsebre dugva, lassan lépkedek a rakparton, élettelen szemeimmel pásztázva a folyót.
Tény, hogy az idő nem épp a kellemes sétához való, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé, sapka védi a füleim, a dzsekim se rövid, és tényleg nem érzem, hogy fáznék.

Mesélő

Pest, rakpart

Azt se tudom, miért ide jöttem. Egyszerűen, csak le akarta, lépni. Sok az nekem, ami most a kastély falai között van. A gyász szinte mindent ellep, még ha próbálják is figyelmen kívül hagyni, az lehetetlen.
Én meg nem akarom, hogy magába szippantson, akkor nem tudnék, se Kathre se Lyrára figyelni. Mázli, hogy több évnyi rutinnak rendelkezem az érzelmek elnyomásával, így azért könnyebb, de egyre többször kell magam mögött hagynom az otthonom, ha el akarom kerülni az összeomlást. A szellő segít... tisztán tartja a gondolataim, és kijózanít, ha épp elkalandozok, na meg a hajó kürt is.
Lassan sétálok, hová siessek? Furcsa, eddig észre se vettem a körülöttem lévőket, és most se érdekelnek túlzottan... legalább is addig nem, míg egymásnak nem esnek. Sejtem én, bárki normális odaszaladna, és közéjük ugrana vízválasztóként, de én csak nyugodtan szemlélem a jelentet, tisztes távolságot tartva. Semmi kedvem belerángatni magam megint valamibe, aminek bármi köze van a mugli világhoz, de az a fránya kis ördög.
Ha már egyszer illúziómágiát tanulok, ideje gyakorlatban is lecsekkolni, mennyit haladtam. Szemeimmel a kapucnis srácot fixírozom, és mikor elhalad mellettem, majdnem fellökve, lépek én is, persze csak képletesen.
Először agyalni kezdek, mi lenne az, ami megállíthatná, aztán füttyentek egyet, bízva abban, hogy rám néz, mert csak így tudok neki valótlant mutatni. Ha ez megtörténik, egyből egy sárkányt idézek elő, remélve, hogy ezzel kellőképp lefoglalom, amíg felkapom a csomagot. A koncentrálás nem esik nehezemre, jelenleg ennél jobban semmi nem foglal le, így tökéletesen tudok összpontosítani.
A csomaggal a kezemben várok, hogy a másik, aki minden bizonnyal a birtokosa, beérjen. Nem nyitom ki, nem lesem meg, mert nem érdekel, legalább is most még... de ha már adva van a lehetőség, had szórakozzak egy kicsit.