Budapest

Édes egyetlen jószívű hercegem  

-Nem volt. Miért, kellett volna? –néztem őszinte csodálkozással Serenre.
Nem azt mondom, hogy őt magát néztem hülyének, sokkal inkább a kérdést nem tudtam értelmezni. Nyilván az lett volna a logikus, hogy eltemetnek –vagy valami nagyon hasonló–, miután állítólag vízbe fulladtam, esetleg leestem egy szikláról. Csakhogy, én magam elméletben még mindig élek. Legalábbis az anyám elméletében, ez pedig igencsak sokat jelent. Nem szeretném, ha azt hinné, halott vagyok. Azt nem valószínű, hogy túlélné, még akkor sem, ha ott van neki Rich. Merthogy Rich meg nem akarja látni; szép kis páros vagyunk mi.
Feltűnt, hogy Seren megmozdult, de nem volt szívem megállítani, ami annak tudható be, hogy bizonyos szinten azért magamnál voltam. Tulajdonképpen már-már könyörögtem a segítségéért, mert ez a helyzet elég súlyosnak tűnt ahhoz, hogy fogjam magam, elfeledtessem vele és végigszökdécseljek a folyosókon.
-Seren, a francba! –nyögtem fel és megpróbáltam kiszabadulni; megjegyzem teljesen feleslegesen.
A férfi egyetlen mozdulattal a vállára kapott, én meg hiába csavargattam a csuklómat, a bűbáj erősebb volt, mint én magam. Tehát mit tesz szorult helyzetben az ember lánya? Miközben a házvezetőhelyettesem végigcipelt a folyosón megállás nélkül rugdosódtam, csapkodtam a hátát és a szavak, amik elhagyták a számat nem tűrtek nyomdafestéket. Megpróbáltam harapni is, de az sem jött be. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy jelenetet jó páran végignézték.
-Ezt annyira meg fogod bánni! –fogadkoztam, de jelenleg nem voltam abban a helyzetben, hogy komolyabban fenyegetőzhessek.
Mire kiértünk a birtok szélére és közelebbről is megcsodálhattam a csodás karban lévő füvet már gyakorlatilag feladtam a szabadulást. Felszusszantam földet éréskor, de semmi jelét nem adtam, hogy komolyabban ki lennék borulva, vagy bármi bajom esett volna.
Gyűlöltem ezt az utazási módot. Szorosan lehunytam a szememet és amennyire a bilincseim engedték belekapaszkodtam Serenbe. Fejem a vállára hajtottam, hogy még csak véletlenül se kelljen idő előtt megmoccannom. Csak akkor pillogtam fel, amikor biztos talajt éreztem a lábam alatt.
-Ennek mi értelme? –érdeklődtem és még mindig úgy kapaszkodtam elé, hogy kifehéredtek az ujjaim.

Megszokott megmentőm

-Apám bérgyilkos, nem sokat foglalkozott velem. -ingatom határozottan a fejemet. -Anya azt hiszi, élek.-úgy rántottam meg a vállamat, mintha éppen azt mondanám, hogy ez semmit sem jelent.
Pedig jelentett. Nagyon sokat. Nem tudtam, Seren mennyire van otthon ebben a család témában, de egy olyan embernek hazudni, aki világ életünkben hazugságok között nevelt fel, annyira nem is tűnt nehéznek. Miért kellene éppen nekem őszintének lennem hozzá, mikor ő még csak meg sem erőltette magát, hogy hasonló gesztusokat mutasson felém? Minden esetre úgy tettem, mint akit érdekel, hogy mit gondolnak róla mások... egy ideig, azután felhagytam ezzel az önkínzási módszerrel. Szép volt, jó volt, de ennyire én sem vagyok mazochista.
A menekülési módszereim kifejezetten gyengék voltak. Nem tudom, ki az, akit már hasonló módszerrel végigcipeltek egyszer az iskolán, de szerintem egy életre megjegyezte az esetet. Pláne, ha Seren volt az, aki cipelte. Komolyan mondom, meg nem fordult volna a fejemben két órával ezelőtt, hogy én így fogom elhagyni a kastélyt a mai este folyamán. Nem tudom, mit gondoltak azok, akik láttak minket, de határozottan semmi jót.
-Dehogy, csak bővítem a repertoárom. -adtam magyarázatot, miközben kifelé haladtunk.
A rugdosódást egy ideig szüneteltettem, mert nem voltam egészen biztos benne, hogy  a férfit melyik belső szervétől sikerült az elmúlt pillanatokban megszabadítanom. Nem mintha különösebben lényeges lett volna, éppen csak nem szeretek félmunkát végezni. Tehát, ha egyik vese, akkor sajnos a másikat is vinnem kell vele.
-Ne akard tudni! -vicsorítottam akaratlanul is.
Egy ideje már tudtam, hogy Serennel egyáltalán szóba állni kész öngyilkosság, csak éppen figyelmen kívül hagytam ezt  tényt. Mintha így semmi bajom sem eshetne. Nos, hatalmas szerencse, hogy vámpír vagyok, így a találkozások bizonyos közegekkel nem túl mélyen érintenek.
Úgy kapaszkodtam a férfibe, mintha az életem múlna rajta és ez valamilyen szinten helyre rakott. Sokkal könnyebbé vált a gondolkodás és a tisztánlátás. Egy ideig legalábbis. Csakhogy nem tudtam,mi az a bizonyos időkorlát, amit nem szabad átlépnem, különben ismét Seren nyakában landolok.
-Dehogy eresztelek! -szisszentem fel. -Ha már akaratom ellenére elrángattál, viseld a következményeket! -nevettem fel egészen halkan.
Volt bennem valamennyi Katherine az elmúlt időszak eseményeinek ellenére. Mintha az, hogy kijutottam a kastélyból és nem Seren illatát érzem mindenhol cseppet segített volna. Valószínűleg így is van, de azért Lyra mérge továbbra is ott munkál bennem. Mostmár egészen biztos voltam benne, hogy emiatt történt az egész.
Elvégre ki van zárva, hogy nekem érzelmeim legyenek Seren irányába, nem igaz?
Bólintottam, jelezvén, hogy megértettem, amit mondott és abban a pillanatban, ahogy szabad lettem magára hagytam a férfit. Ennek igencsak egyszerű oka volt, mégpedig, hogy semmilyen körülmények között sem szándékoztam elásni Seren holttestét; bár jobban meggondolva, elég lett volna odaadni Notharték cuki kiskedvenceinek... vagy ő magának.
Végigsuhantam a kihalt utcákon és olyan egyedet kerestem, aki magányos és lehetőleg minél gonoszabb. Körülbelül a harmadik sarkon sikerült is belefutnom az alanyomba -mert ugye az elveimet nem adom fel, annak ellenére, hogy éppen nem vagyok saját magam. A választottam egy férfi volt, unalmas vérrel, unalmas élettel. Nem mondhatnám, hogy különösebben felpezsdített volna a vére, de a tudat, hogy nem adtam ki magamból azonnal, megnyugtatott. Gyorsan intéztem el a dolgot és módosítottam cseppet a memóriáját, mielőtt visszatértem volna Serenhez.
Nos, ekkorra lettem csak igazán dühös. Magamra is, őrá is és úgy az egész világra. Merthogy szépen lassan tisztulni kezdett a kép. Tehát egyik pillanatról a másikra megjelentem Seren előtt és az első kezembe akadó dolgot vágtam hozzá -ami jelen esetben egy közlekedési tábla volt és csak imádkozhattam, hogy kitérjen előle.
-Hogy tehetted? -csattantam fel. -A fél iskolán végigcipeltél! Szerinted ezek után mennyire leszünk pletykatéma? Komolyan mondom, mintha te nem tudnád, mennyire imádnak az emberek ott pofázni! -azt hiszem, valamikor a mondat közepe felé repült el a kezemből egy cserepes növény.
Nem emlékszem, honnan loptam, de ott volt.
És legfőképp, nem magam miatt aggódtam, hanem Lyra miatt. Ismertem az érzéseit és ez a helyzet így nagyon nem tetszett.

Maga a megtestesült nyugalom

Úgy döntöttem, nem oktatom ki Serent az emberi kapcsolatok mibenlétéről. Egyrészt, mert én magam sem voltam ember, másrészt, mert ő az érzelmek terén még annyira sem volt emberi, mint én. Pedig az már igazán nagy szó.
Gyűlöltem, amikor mindenki engem figyel, márpedig Seren vállán sikerült kivívnom a lehet legtöbb figyelmet. Köszönöm szépen, ez nekem egy életre elég is lett volna! Nem bírom elviselni,ha mások irányítanak, Seren pedig éppen ezt tette. Ő szabta meg, mit tehetek és mit nem. Ez egyrészről érthető, elvégre a tanárom, másrészről viszont, a mai napi egyetlen tanárt sem volt szerencsém látni, aki kicipelte volna a legkedvesebb vámpír diákját az épületből. Az meg, hogy végül a padlón kötöttem ki már a jól megszokott kapcsolatunk része volt. Legalább ezúttal nem lettem felpréselve a falra; ez is haladás!
Az, hogy kapaszkodtam Serenbe enyhe megnevezése annak a dolognak, amit éppen csináltam. Gyakorlatilag tudat alatt azon munkálkodtam, hogy letépjem a karját és majd megetessem a faluban valami bestiával. Nem tudatosan tettem, természetesen, hanem azért, mert egyszerűen rázott a hideg a hopponálás gondolatára is.
-Nem félek, csak sokkal jobban szeretek a saját lábamon közlekedni. -összeszorítottam a szemeimet egy pillanatra, hogy kitisztuljon a kép.
Szerettem volna abban a hitben tartani a férfit, hogy ezzel nem hozta rám a frászt. Márpedig sikerült neki. És ő ezt tudta is. Akkor meg minek töröm magam? Már annyira mindegy, hogy Seren mit gondol. Kevés embert engedek közel magamhoz, ő viszont közöttük van, tehát joga van látni a gyengeségeimet is.
Jó kislány módjára követem Seren utasításait és összeszedek egy szerencsétlent, akit különben még időm sincsen sajnálni, annyira sietek a dologgal. Hogy ennek mi a oka? Egyre dühösebb vagyok.
Gyakorlatilag repülök vissza a férfihez, hogy azután megismertessem közelebbről egy jó darab alumíniummal. Talán nem kellene ennyire felhúznom magam a megjegyzésén, de én mégiscsak én vagyok, neki meg tudnia kellett volna.
-Seren, te nem vagy normális! -ez csak kicsúszott a számon, majd a férfi orra barátságot köthetett az öklömmel.
Becsületemre legyen mondva, hogy igazán nem ütöttem nagyot, mert annak ellenére, hogy ez a megjegyzés nem esett jól, vigyázni akartam Serenre. Emberi mértékkel valóban fájdalmas lehetett a kis találka, de közel sem annyira, mintha minden erőmet beleadom.
-Majd legközelebb egy egész űrszondát vágok a fejedhez. -ajánlottam fel sziszegve.
Nem akartam én komolyabb összetűzésbe keveredni Serennel, mivel egyértelmű volt, hogy én járnék rosszul, de a kis megjegyzése sértette az önérzetemet, pláne mert kifejezetten nem én irányítottam. Tehát, ha igazságos akarnék lenni, akkor most elásnám valahova egy pár napra, csak hogy megtapasztalja, milyen az, amikor tehetetlen vagy. Egy kicsikét.
Edictum. Nagy probléma. Ha pedig mi belekerülünk, akkor nekem végem. Ki fognak filézni... nem örülnék.
-Persze, de ezen a helyzeten nincs mit tovább ferdíteni. -mutattam rá a nyilvánvalóra. -Egy külső szemlélő már éppen az esküvőnket tervezgeti!
Szívem szerint agyon csaptam volna egy vaslapáttal, amiért kirángatott az iskolából és nem is akárhogyan. Mert, ha még végighúz maga mögött a folyosón; persze, kereshetném később a becsületemet valahol a padlón, de még mindig jobb, mintha kicipel onnan.
-Ja, én vagyok. -sóhajtottam fel és lecsüccsentem mellé a padkára. -Az orrod megmarad? -pillantottam rá oldalról, hogy felmérjem az okozott károkat.