Budapest

Önkéntelenül simítok végig zakóm gomblyukai mentén, még érzem a testemre vasalt érintések nyomát, mint megannyi kihűlt becsapódás füstölgő kráterét, a zizegve szétpörgő impulzusok elhaltak, valamikor éjfél után ismeretlen plafonok grafittal rajzolt repedései alatt, korom maradt utánuk, vászon-hideg bőr, megbillogzott hús, az eladott termék polcra visszatett, silány, kipróbált maradéka. Ha fel tudnám idézni a nevét, vagy emlékeznék arra, miért fúrtam orromat olyan áhítatosan nyakhajlatába, hogy mi párolgott belőle, és miért haraptam rá hevesen, állatiasan, miért martam derekára két kézzel, nehogy eltűnjön egy kapualjban, hogy mit mondott egyáltalán, beszélt-e, karcolt-e a hangja, vagy lágyan omlott szét füsttelen kocsmák vibráló zsivajában. Nem tudom. De menekülök. És minden meneküléssel töltött perc egyre hosszabbra és egyre üresebbre nyúlik, szobám négy fala ridegebbnek tűnik, a tányéron lévő étel ízetlenebbnek. Talán ezért nem tudom elszakítani magam az egyetlen képtől, ami előtt senki sem áll, a hanyag ecsetvonások összességétől, mert jó lenne közéjük menekülni, bele valamibe, ki ebből az életből, gondolatok, érzések és kötelességek nélkül felemésztődni valami magasztosban. Az alkotásban. Egy elhúzott, halványuló árnyalatban, kiteljesedni és lenni, valahogy, valamiképpen.
Leheletnyit fordítok poharamon, pillantásom a szájára esik, ahol ajkaim titkos lenyomata pihen, és arra gondolok, hogy vagy én válok szentimentálissá két korty pezsgő (és néhány üveg sör) után, vagy érzékenységem az ismeretlen, feltérképezhetetlen művészetnek szól. Tekintetem lassan végigszalad a fal előtt ácsorgókon, párok sugdolóznak, öltönyös férfiak nevetnek fojtottan valami közös, mocskos poénon, pénz és partner cserél gazdát, pezsgős poharak csörögnek ujjakra húzott gyűrűk mentén, a buborékok magasra törnek, kígyózva sisteregnek egyre feljebb, aztán lassan kiürülnek. A kép hirtelen megakad, mintha valaki egymásra vetített pillanatképek közé vágna, megbontva ezzel a formát. Valaki belép. Tekintetem fókusza újra exponál, végigránt göndör hajtincsein – milyen barnák, ébenfára emlékeztető -, aztán leköveti vállainak és karjainak ívét, eljut az ujjakig, a pulóver alól kikandikáló, ingfalatokig, a hófehér cipőig, aztán vissza fel arcának markáns, profilból látható vonáshalmazáig. Valahonnan ismerős. Valahol láttam.
Hangjának baritonjára összevonom szemöldököm, még ismerősebb, sőt, talán igazán a hangja ismerős. Karnyújtásnyira van. Elevenen, cinikusan. Kopjafák nem ilyen dermesztőek és megkapóak egyszerre. Halkan hümmögni kezdek, belekortyolok italomban – nem kerüli el figyelmemet, poharának eltérő formája, és a benne hullámzó égetett mézszín.
- Megnyitókon inkább bort isznak vagy pezsgőt, ezért úgy saccolom, Ön politikus vagy üzletember. Így nehéz eldönteni, hogy Ön műértő vagy pusztán mű-értő. – Közelebb lépek hozzá, a festmény melletti üvegezett leírásra függesztem tekintetem. – Karsa B. Bálint… - mormogom. – Olvastam tőle, a januári számban, ó, igen, mielőtt Prágába utaztam volna, Új művészet, gondolom, nem ismeri a lapot. De azt nem tudtam, hogy festő is. – Nehezen olvadok át a másik festményre, hirtelen idegen minden vonás, minden szín, egy részem még a másik keret közé ragadva küzd. – Méghozzá piszok jó.