Mindig le kell állnom.
Amikor érzem már, hogy remegni kezd a kezem az újabb adagért, amikor érzem, hogy elönt a pánik, hogy soha többé nem leszek boldog, amikor tudom, hogy nincs értelmem nélküle, akkor mindig le kell állnom. Harmincöt perc. Harmincöt perces visszaszámlálást indítok a telefonomon minden alkalommal, amikor benyomok egy adagot. Ha letelt a harmincöt perc, letelt a kokain hatása. Ha letelt életem legboldogabb harmincöt perce, életem legszörnyűbb másfél-két napja jön, amikor tisztának kell maradnom. Ha jelez a telefonom, az emlékeztet rá, hogy nem szabad újra megtöltenem a pipát, és nem szabad elszívnom a tartalmát. Tudok uralkodni magamon!
Lemerült a telefonom.
Éppen kifordul a srác az ajtón.
- Baszki, ne hagyj itt! - Kiabálok utána, de le se szarja. - GYERE MÁR VISSZA!
Nem válaszol, az én kezem már legalább egy órája remeg. Úgy érzem, hogy egy órája, de lehet, hogy csak pár perce. Nem lehet, nem lehet, nem lehet vége pont most, pont most, mikor annyira jó volt minden. Nem lehet vége, nem lehet vége, nem lehet vége... Kitágult pupillákkal pillantok körbe a saját Műhelyemben, de idegennek tetszik Nélküle. Nem lehet vége, eddig mindent megtehettem, enélkül senki vagyok. Nem lehet vége, nem lehet vége...
Csend van, és ez most egy pillanatig sem zavar össze. Nem csörög az órám, nem értem, hogy miért történik ez. Nem vagyok magamnál amúgy sem.
Nem lehet vége pont most. Elkezdem szétdobálni a cuccaimat, iszonyatosan rettegek. Keresem a pipámat és a cuccot. Nem lehet nélküle, most nem szabad abbahagynom, ez borzalmas, enélkül meg fogok halni, kell nekem, enélkül végem, kell nekem...
Mi van, ha nincs nálam? Rettegek, rettegek, hogy ez megtörténhet, és elerednek a könnyeim is. Hazáig futottam, már így is vízben úszok, a srác is most ment el, még rosszabb. Meztelen vagyok, és éppen próbálom megtalálni azt, ami az egyetlen értelmet adhatja. Hol van?! Eszeveszetten dobog a szívem, majdnem kiugrik a helyéről, száraz a szám.
Már megint mászik rajtam valami. Iszonyatos. Bogarak másznak a bőröm alatt, vadul vakarni kezdem a karomat, miközben próbálok valami értelmes helyre gondolni, ahova tehettem. Ez borzalmas, kurva rohadék borzalmas, hol a faszomban van?! Nem, nem, nem lehet, hogy nincs meg...
Az egyik rejtett helyemen találom meg, egy sporttáska aljában.
- Aaaaahhhh-haha - nevetek remegősen, de még mindig viszketek, így, hogy viszketek, így nem tudom megtölteni a pipát...
Csöngetnek. Ki a faszom csönget?! Valaki... valaki megtalált, basszameg, el kell raknom...
Valami feldereng az agyamban. Valami másnak is csörögnie kellett volna, az, hogy most nem szabad... Most nem lenne szabad... Lenézek a táskára, ott van mellette a füvem is, a cucc után azt kell, mert ha folytatom... a fűtől jobb, a fűtől is jobb, de nekem nem az kell, nem...
- KI AZ? - kiáltok ki, a kezeim remegnek és mindenhol, mindenhol viszketek. Valami mászik a bőröm alatt. Jó, igen... oké... fű... fű kell, az letompít, nem fogom érezni... nem...
Egy megtekert jointot gyújtok meg, és közben a pipát nézem. Az kéne, igen, az kéne, attól sokkal jobb lenne, de már csak egy perc, és jobb lesz ettől is, de kurvára viszketek, valami mászik rajtam, nem bírom... nem bírom... Érzem, hogy tiszta vörös vagyok, egyre szaporábban lélegzem és egyre gyorsabban dobog a szívem a mellkasomban, de közben érzem a fű ízét, semmi baj, mindjárt jobb lesz, viszketek, nem bírom, érzem a fű ízét, jobb lesz, baj van... Mindjárt jobb lesz...
- Itt hagytam a pulcsim - hallom az ajtón kívülről, és nem bírom, nem megy, mindjárt jobb lesz... Mindjárt jobb lesz... Volt már ilyen, mindjárt jobb lesz...
- Várjál - kiáltok vissza még mindig pánikban, leülök oda a földre, és mindjárt... jobb lesz...

Mire kinyitom az ajtót, már elment a srác. Addigra már jobb is. Nem, nem igaz... Nincs értelme ennek a szürke szarnak, de csak tompán érzem ezt a csontba és húsba maró szomorúságot, a szürkeséget, iszonyúan fáradt vagyok, de most nem fog hagyni aludni... Sosem lesz jobb enélkül, és csak még egy kicsi kéne... Bámulok magam elé, és becsukom az ajtót. Ez a zsibbadtság a legrosszabb benne, hogy tudom, milyen vele, és soha többé nem akarok mást érezni. Soha többé nem akarok józan lenni. Miért is akartam józan maradni? Az is jobb lenne, ha túltolnám, úgyse hívná ki senki a mentőket. Elrúgom a sporttáskát a másik szobába. Üres vagyok. Kongok. Minden én voltam ezelőtt, és most annál is kevesebb vagyok, az ürességnél, a semminél. Elenyészek.

Mindig le kell állnom.
Amikor érzem már, hogy remegni kezd a kezem az újabb adagért, amikor érzem, hogy elönt a pánik, hogy soha többé nem leszek boldog, amikor tudom, hogy nincs értelmem nélküle, akkor mindig le kell állnom. Harmincöt perc. Harmincöt perces visszaszámlálást indítok a telefonomon minden alkalommal, amikor benyomok egy adagot. Ha letelt a harmincöt perc, letelt a kokain hatása. Ha letelt életem legboldogabb harmincöt perce, életem legszörnyűbb másfél-két napja jön, amikor tisztának kell maradnom. Ha jelez a telefonom, az emlékeztet rá, hogy nem szabad újra megtöltenem a pipát, és nem szabad elszívnom a tartalmát. Tudok uralkodni magamon!
Lemerült a telefonom.
Éppen kifordul a srác az ajtón.
- Baszki, ne hagyj itt! - Kiabálok utána, de le se szarja. - GYERE MÁR VISSZA!
Nem válaszol, az én kezem már legalább egy órája remeg. Úgy érzem, hogy egy órája, de lehet, hogy csak pár perce. Nem lehet, nem lehet, nem lehet vége pont most, pont most, mikor annyira jó volt minden. Nem lehet vége, nem lehet vége, nem lehet vége... Kitágult pupillákkal pillantok körbe a saját Műhelyemben, de idegennek tetszik Nélküle. Nem lehet vége, eddig mindent megtehettem, enélkül senki vagyok. Nem lehet vége, nem lehet vége...
Csend van, és ez most egy pillanatig sem zavar össze. Nem csörög az órám, nem értem, hogy miért történik ez. Nem vagyok magamnál amúgy sem.
Nem lehet vége pont most. Elkezdem szétdobálni a cuccaimat, iszonyatosan rettegek. Keresem a pipámat és a cuccot. Nem lehet nélküle, most nem szabad abbahagynom, ez borzalmas, enélkül meg fogok halni, kell nekem, enélkül végem, kell nekem...
Mi van, ha nincs nálam? Rettegek, rettegek, hogy ez megtörténhet, és elerednek a könnyeim is. Hazáig futottam, már így is vízben úszok, a srác is most ment el, még rosszabb. Meztelen vagyok, és éppen próbálom megtalálni azt, ami az egyetlen értelmet adhatja. Hol van?! Eszeveszetten dobog a szívem, majdnem kiugrik a helyéről, száraz a szám.
Már megint mászik rajtam valami. Iszonyatos. Bogarak másznak a bőröm alatt, vadul vakarni kezdem a karomat, miközben próbálok valami értelmes helyre gondolni, ahova tehettem. Ez borzalmas, kurva rohadék borzalmas, hol a faszomban van?! Nem, nem, nem lehet, hogy nincs meg...
Az egyik rejtett helyemen találom meg, egy sporttáska aljában.
- Aaaaahhhh-haha - nevetek remegősen, de még mindig viszketek, így, hogy viszketek, így nem tudom megtölteni a pipát...
Csöngetnek. Ki a faszom csönget?! Valaki... valaki megtalált, basszameg, el kell raknom...
Valami feldereng az agyamban. Valami másnak is csörögnie kellett volna, az, hogy most nem szabad... Most nem lenne szabad... Lenézek a táskára, ott van mellette a füvem is, a cucc után azt kell, mert ha folytatom... a fűtől jobb, a fűtől is jobb, de nekem nem az kell, nem...
- KI AZ? - kiáltok ki, a kezeim remegnek és mindenhol, mindenhol viszketek. Valami mászik a bőröm alatt. Jó, igen... oké... fű... fű kell, az letompít, nem fogom érezni... nem...
Egy megtekert jointot gyújtok meg, és közben a pipát nézem. Az kéne, igen, az kéne, attól sokkal jobb lenne, de már csak egy perc, és jobb lesz ettől is, de kurvára viszketek, valami mászik rajtam, nem bírom... nem bírom... Érzem, hogy tiszta vörös vagyok, egyre szaporábban lélegzem és egyre gyorsabban dobog a szívem a mellkasomban, de közben érzem a fű ízét, semmi baj, mindjárt jobb lesz, viszketek, nem bírom, érzem a fű ízét, jobb lesz, baj van... Mindjárt jobb lesz...
- Itt hagytam a pulcsim - hallom az ajtón kívülről, és nem bírom, nem megy, mindjárt jobb lesz... Mindjárt jobb lesz... Volt már ilyen, mindjárt jobb lesz...
- Várjál - kiáltok vissza még mindig pánikban, leülök oda a földre, és mindjárt... jobb lesz...

Mire kinyitom az ajtót, már elment a srác. Addigra már jobb is. Nem, nem igaz... Nincs értelme ennek a szürke szarnak, de csak tompán érzem ezt a csontba és húsba maró szomorúságot, a szürkeséget, iszonyúan fáradt vagyok, de most nem fog hagyni aludni... Sosem lesz jobb enélkül, és csak még egy kicsi kéne... Bámulok magam elé, és becsukom az ajtót. Ez a zsibbadtság a legrosszabb benne, hogy tudom, milyen vele, és soha többé nem akarok mást érezni. Soha többé nem akarok józan lenni. Miért is akartam józan maradni? Az is jobb lenne, ha túltolnám, úgyse hívná ki senki a mentőket. Elrúgom a sporttáskát a másik szobába. Üres vagyok. Kongok. Minden én voltam ezelőtt, és most annál is kevesebb vagyok, az ürességnél, a semminél. Elenyészek.

Hamarosan el fogok aludni. Az órára nézek. Hajnali három van, ott világít az a kis szar, a kijelző, hogy 03:07. Annyiszor figyeltem már ezt a kijelzőt, és csak számolom a perceket meg a jointokat, és azt remélem, hogy ettől hamarosan el fogok aludni. Iszonyatosan fáradt vagyok és viszketek még mindig, de már igyekszem nem vakarni.
Tök szét vagyok, tudom. Ha most belenéznék a tükörbe, látnám magamat csík szemekkel és sápadtan, vakarásnyomok vannak rajtam, de azóta felhúztam már legalább valami gatyát, amit valahol találtam, már nem tudom, hogy hol. Folyamatosan dohányzom. Most épp sima cigi van a kezemben, de miközben cigizek, az az érzésem, hogy rá akarok gyújtani. Nem elég ennyi. Annyira ki vagyok...
Elcsigázottan pillantok fel, mikor nyílik az ajtó. Egy órát úgy töltöttem, hogy bámultam magam elé, és észre sem vettem, hogy telt az idő. Ki jött vissza, az a srác a pulcsijáért?
- Nem vagyok itt - motyogom. Nem vágyok társaságra. - Menj el. - Kérem homályos tekintettel pislogva. A lépcsőházból beáradó fény miatt nem látom a bejövőt szinte egyáltalán, túlságosan erős és éles az a fehér csóva.
Mikor becsukódik az ajtó, akkor is hunyorgok, és próbálom kivenni, ki volt az, de az arcomon egyáltalán nem látszik ez az erőlködés. Ez egy nő, jövök rá, aztán a felismerés eljut a tudatomig, hogy ez Mínea.
- Mini - szólalok meg - De... idegenül festesz. - Mondom lassan, miközben figyelem, ahogy valahova gyalogol, de a tekintetem nem tud rendesen fókuszálni ilyen gyors mozgásra.
Valami nekem vágódik, de csak késve fogom fel, és nem ejtem el azt, ami nekem jött, de csak pár pillanat múlva tudok lenézni, miközben eljut hozzám Mini szavainak az értelme, hogy "elment az eszed?" - és amikor lenézek, tudom, hogy mit látok, a cuccomat, amit megvettem jó előre, hogy ne kelljen folyamatosan a dealeremhez rohangálnom. Elég lesz egy darabig. De ennek most nem kéne a kezemben lennie.
Lassan emelem fel a fejemet, valami hülye mosoly van rajta, ahogy nézek a lányra.
- Heh - osztom meg, aztán a zacskót valahova az egyik párna alá rakom, hogy ne legyen a kezem ügyében. - Bárcsak elment volna... - mondom már jóval lemondóbb hangon, rekedten, ahogy lepillantok. Baszki, kell... kell... meg kell töltenem a pipát... Jó lenne... - Ezt most nem kellett volna... ideadnod... - motyogom. - Épp... tisztulok...
A kezembe fogom a csomagot, és úgy nézem a fehér kristályokat. Szépek. Ezek a fehér kristályok gyönyörűek szerintem, nem lehet azt mondani, hogy nem. Különleges az alakjuk és nagyon jót tesznek velem. Szép a színük is, és nagyon jó a tapintásuk.
Felállok a helyemről, de megingok, bele kell kapaszkodnom a fotelbe, amiben ültem. Erősen markolom, mert úgy érzem, mindjárt kicsúszik a lábam alól a padló. Tényleg ki fog csúszni... valaki fel fogja göngyölíteni, mint egy szőnyeget... és kirepül alólam, és le fogok esni.
- Geci... - sóhajtom, és beletúrok a hajamba. Még mindig rohadtul csatakos vagyok.
Mégis folytatom az utamat, valami stabil után tapogatózok, a cuccot pedig visszarakom a sporttáskába. Asszem' egész sokat szarakodok a cipzárral, mert az ujjaim valahogy nem találják a megfelelő fogást, és most tök nehéznek tűnik ez a művelet, annak ellenére, hogy sokkal könnyedebb vagyok, mint általában. De aztán sikerül, és élesen hallom a cipzár surrogó hangját.
A sporttáskát a szobába viszem, aztán kulcsra akarom zárni az ajtót és jól megmarkolni a kulcsot magát, hogy végül visszazuttyanjak a kanapéra, ha elérek odáig, de egy örökkévalóságnak tűnik. Sosem fogok odaérni. Aztán végül mégis.
- Nyugi... ne paráztass... most oké vagyok - motyogom le-leragadó szemekkel.

Valami furcsát érzek. A tekintetem levándorol, olyan elmosódott minden, mintha visszhangoznának a mozdulatok. Kicsit fehér fényük van, olyan, mint amikor időutazol, bár én még sosem jártam sehol máshol, csak itt. Kivéve akkor, mikor eszembe jut Joel. Már épp felsóhajtanék. Érzem, hogy kinyílik a szám, és akkor tényleg eljut hozzám, hogy valami furcsát érzek, úgyhogy felcsendül egy hang, az én hangom, ahogy kuncogok. Hallom, hogy nagyon be vagyok tépve, és ezt még viccesebbnek találom, mint a furcsa érzést, hogy Mini hozzám ért. Pedig amúgy nem idegen tőle, hogy hozzám érjen, sőt, tökre megszokott, tudatosul.
- Ez izé... - jön ki belőlem, mert nem tudom, milyen szót akarok használni. Nézem Mini ujját a bőrömön, ami már nincs is ott, csak én látom úgy, mintha. - Még mindig érzem magamon... a... téged... - mondom nagyon lassan, és figyelem az ujjakat. - Szerintem... khmm - krákognom kell, mert a hangom iszonyú rekedt a sok cigitől, de aztán már be sem fejezem.
Micsoda? Elveszek az odabent megszólaló dolgokban, mintha valami hangszerek lennének - Emily, mikor játszik, ő jut eszembe róla, csak van vagy száz Emily, száz különböző hangszeren. Mégse hallom a zenét, pedig nagyon szeretném hallani, egyenesen tökéletes lenne, ha hallhatnám. Akaratlanul is a karomhoz nyúlok, mert viszket, de már észre sem veszem, csak Emilyre gondolok és a zenéjére, mert ez mindig nagyon megnyugtat. Mintha hullámok lennének, mintha beledobtál volna egy kavicsot a víztükörbe, csak nem szabályos kis karikákat vet, hanem sok-sok furcsa rezgést okoz... ilyenek a gondolataim most Emilyről. Össze-vissza vannak teljesen, pedig ha beledobsz egy követ, akkor annak szabályos mintázatot kell adnia, de közben ez mégsem az, hanem kusza vonalak csak, szétfolynak, és szinte agresszívak...
- Mmh...? - Most fel kell néznem, mert Mini hozott valamit. Nézd, egy pohár van nála. Eszembe jut, hogy régebben mindig bekészítettem magamnak egy liter vizet. Most smirglipapírhoz hasonlít a szám, és nem készítettem be semmit, mert tökre nem fontos... hogy igyak vizet...
Kinyújtom a kezem, de elmosódnak a körvonalai, mert azt hiszem, remeg. De ezt csak gondolom, fogalmam sincs, tényleg így van-e, és átfut az agyamban, hogy igazából talán fel se emeltem a bal kezem, úgyhogy felemelem a jobbot is, biztos ami biztos, hogy ne ejtsem el a poharat. Mondjuk kedvem lenne a földhöz vágni most amúgy is. De aztán rájövök, hogy nincs erőm hozzá, és álmos vagyok.
- Kössssz... - sziszegem elhalványuló hangon, de nem vagyok teljesen biztos benne, hogy kimondtam. - Kösz... kösz... - Így már talán kimondtam. De nem biztos. De úgyis érti. Ha csak egyszer mondtam ki, vagy ha egyszer sem, akkor is érti, mert Mini mindig érti...
- Rosszat fogok álmodni... - motyogom magam elé. - Érzem... mert... szerintem mindig rosszat álmodok. Mert... ennek is álomnak kell lennie. Talán repülhetnék is...
Aztán azt veszem észre, hogy már egy teljesen másik birodalomban vagyok. Nincs már a kezemben semmi sem, de ott van előttem valaki, egy magas, barna hajú fiú, izmos, aki engem néz a nagy szemeivel, könnyes szemeivel, és mint egy kísértet, csak áll előttem. Egy alak, egy másik barna hajú, vékony férfi megfogja a kezét, és ő megüti.
- Adrian... Ne csináld, Adrian... - kérem, de nem hat rá. Hallom, ahogy megszólal a Candy Shop, az a szám, amire mindig és együtt, ő pedig rám néz, és azt mondja, hogy nem kéne ezt csinálnom, mert felvágja az ereit. - Adrian... Adrian... Adrian... Adrian...
Aztán valahogy minden más lesz. Olyan nyugodt. Sokkal nyugodtabb vagyok. Elragad a sötétség.
Nem sokkal később ismét megjelenik valami, egy másik alak. Barna haja van. Neki is. De ő teljesen más. Kicsit sugárzik a teste, olyan fehér, barnás-fehér, és kiveti rám a fényét. Azt mondja, régen látott.
- L... én... nem...
Aztán elragad a sötétség.

- Fúúúbazdmeg... - szuszogok. - Aztakurva... büdösrohadt... - köhögni kezdek, mert baromira ki van száradva a torkom, olyan, mint egy sivatag. Széthasad a fejem, és mintha egy kicsit égnék belülről, mintha lázas lennék, de ez csak az, hogy kiment belőlem a fű, jövök rá, és nagyon akarom a cuccot. Fáj a csípőm is, biztos megint felhoztam valami faszit...
- Mmmmmmmm... - könny szökik a szemembe, fogjuk a reggeli traumára. Víz után kutat a kezem, és ha megtalálom a palackot, iszok belőle. Lassan pislogni kezdek.
- Mínea...? - Asszem' félholt vagyok, olyan fátyolos a hangom, hogy azt is hihetnéd, hogy halálos betegségem van. - Hol a füvem...? - kérdezem bágyadtan, a zsebemhez nyúlnék, de nincs rajtam semmilyen pulcsi, vagy kabát. Nabazdmeg... Körülnézek. Legalább hazataláltam. Ez fasza. Ez több, mint amit kívánhatnék.