- Aaaaaaa - adok hangot a fájdalmamnak rögtön az ébredésem után. - Aaaa... mmmmmmmmh... aaaaah...
Igen. Ne tévesszen meg senkit, de ez bizony az a másnap, ami rám köszöntött a tegnapi ivászat után. Hogy mire gondolok ezekben a nehéz és válságos pillanatokban? Egy pohár vízre, például. Ki vagyok száradva, mint a sivatagi homok, de úgy érzem, ezzel egy időben émelygek is.
Elkezdek annyira magamhoz térni, hogy az illatokat legalább érezzem, és azt is sikerül felfognom, hogy Milán illatát érzem magam mellett, ami azt jelenti, megvan a megmentőm, bár nem érzem itt, magam mellett az ágyban.
- Miláán... mmmmmmh - adok hangot nemtetszésemnek a hívószóval, mely a megváltást jelentheti. - Fáj... - Jelentem ki a lehető legnagyobb átéléssel, amit a gyenge kis testem jelenleg ki tud préselni magából, mert ezt tartom a legfontosabbnak. Fáj. Igaz, hogy csak egy kicsit, szinte csak sajog, de fáj a fejem. És fontos, hogy ezt a világ megtudja. De főleg Milán. És csináljon valamit. Ha lehet. Légyszi.
CSING!!! Egy ilyen agresszív hangot hallok, és pár pillanat múlva sikerül csak felfognom, hogy ez bizony a telefonom lehetett. CSINGGGG! - így jelez megint, és valakinek biztos baromi sürgős, hogy irogasson, de én most nem, és különben is - elképesztő, hogy valaki nem tudja, hogy én most a halálomon vagyok.
- Mi-láán! - Reklamálok tovább az ágyában fetrengve. Aaah, utálom ezt az alkoholos szájízt. - Vizeeet - hörgöm a lehető leghangosabban, ahogy tőlem telik. Vizet akarok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730371#post730371][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.28. 01:45[/b][/url]

- Aaaaaaa - adok hangot a fájdalmamnak rögtön az ébredésem után. - Aaaa... mmmmmmmmh... aaaaah...
Igen. Ne tévesszen meg senkit, de ez bizony az a másnap, ami rám köszöntött a tegnapi ivászat után. Hogy mire gondolok ezekben a nehéz és válságos pillanatokban? Egy pohár vízre, például. Ki vagyok száradva, mint a sivatagi homok, de úgy érzem, ezzel egy időben émelygek is.
Elkezdek annyira magamhoz térni, hogy az illatokat legalább érezzem, és azt is sikerül felfognom, hogy Milán illatát érzem magam mellett, ami azt jelenti, megvan a megmentőm, bár nem érzem itt, magam mellett az ágyban.
- Miláán... mmmmmmh - adok hangot nemtetszésemnek a hívószóval, mely a megváltást jelentheti. - Fáj... - Jelentem ki a lehető legnagyobb átéléssel, amit a gyenge kis testem jelenleg ki tud préselni magából, mert ezt tartom a legfontosabbnak. Fáj. Igaz, hogy csak egy kicsit, szinte csak sajog, de fáj a fejem. És fontos, hogy ezt a világ megtudja. De főleg Milán. És csináljon valamit. Ha lehet. Légyszi.
CSING!!! Egy ilyen agresszív hangot hallok, és pár pillanat múlva sikerül csak felfognom, hogy ez bizony a telefonom lehetett. CSINGGGG! - így jelez megint, és valakinek biztos baromi sürgős, hogy irogasson, de én most nem, és különben is - elképesztő, hogy valaki nem tudja, hogy én most a halálomon vagyok.
- Mi-láán! - Reklamálok tovább az ágyában fetrengve. Aaah, utálom ezt az alkoholos szájízt. - Vizeeet - hörgöm a lehető leghangosabban, ahogy tőlem telik. Vizet akarok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730372#post730372][b]Fellegi L. Milán - 2018.07.28. 01:53[/b][/url]

Valahonnan a távolból Andris panaszos hangját hallja. Az a távol nincs is olyan távol, az ágyából jön, ami éppen egy szobával van arrébb, mint ahol ő volt kénytelen aludni. Bizony, Milán a vendégszoba kanapéján aludt, mert egyszerűen nem volt más választása. Körülbelül négyszer futottak neki este az együtt alvás dolognak, de valahogy sosem jártak sikerrel. Érthetetlen.
Nehézkesen kel fel, iszonyatos kavargás van a gyomrában. Volt vize a kanapé mellett, gyorsan le is húz belőle jó pár tekintélyes méretű kortyot, aztán átsétál egy szál alsóban a szomszéd szobába és odadobja Andrisnak az üveget, miközben beül mellé az ágyba.
- Ne üvöltözz kérlek mint a sakál, mert apám még azt hiszi, hogy kísérleteket végzek rajtad - mondja kissé rosszallóan, ahogyan Andris szenvedését szemléli.
- Akarsz beszélni a tegnapról, vagy majd ha már jobban leszel? - érdeklődik, mert tény ami tény, van mit megvitatniuk. Sok újdonság történt tegnap, mind a szociális, mind a szexuális életük tekintetében, Milánnak pedig halovány vigyor kúszik az ajkaira, Andris pedig remélhetőleg nem fog teljesen kiakadni, ahogyan felidézi a tegnap eseményeit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730373#post730373][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.28. 02:09[/b][/url]

Jaj, nem aludt itt... Igen, most elkezd rémleni valami, de ehhez még túl korán van - és kellene egy kis víz, meg fáj a fejem, jaj, de sok inger ér így egyszerre. FÉNY VAN, OLTSA LE VALAKI A VILLANYT!
Úúúúristen, na szépen vagyunk. Egy elégedetlen "aaah" kíséretében megdörzsölöm a szemeim, hogy képessé váljak azok kinyitására, és ne vakon kelljen üvöltenem a világba, mint mikor anyám életet adott nekem. De minő átgondolatlan döntés! Ugyanis ahogy a retináim elérik a szabad levegőt, védtelenül maradnak a fényáramlás ellen, pőrén, mint egy újszülött, merednek a világba, ami végtelen fájdalmat okozva ("AAAAH!") tömíti el az érzékeimet. Még sosem sütött ilyen fényesen a Nap. Érzem az apokalipszis közeledtét.
Tévedtem. Nem a Négy Lovas vágtat felém eszeveszett tempóban, hogy leprát hozva az életemet vegyék és eltávolítsanak erről a szörnyű, sivár bolygóról, hanem csak a párom lép be az ajtón.
- Mh! - Fejezem ki egy teátrális fújással, hogy milyen kicsinyes dolgokról beszélünk. Én haldoklom. Jobb lesz kihívni a SÜVEG-et. Bár lehet, hogy pár korty víz is megteszi.
- Vizet kérek - hörgöm száraz torokkal, és ebből egyértelművé válik, hogy a beszédközpontom csak akkor fog normalizálódni, ha életem párja hajlandó adni három kortyot, különben nem sokáig fog tartani bimbódzó kapcsolatunk - a saját fájdalmam fog erőt venni rajtam, hogy a Föld mélyére taszítson. Mindezt pár Jäger miatt.
Miután felültem, és sikerült kiviteleznem az ivást mindenféle fulladásos, vagy egyéb halál nélkül, kissé talán megnyugszom, és elkezdem felfogni, hogy tán nem az utolsó napom hajnala virradt meg.
- Soha többé nem akarok inni - nyekergem szomorúan, mint mindig, mikor rám köszönt a Teljes Holdfogyatkozás.
Aztán már elkezdem felfogni kedvesem szavait, hogy valamiről beszélni, meg a tegnapról beszélni, de hirtelen csak a legkellemesebb emlékek, az este emlékei jutnak eszembe, meg hogy miért nem tudtunk aludni.
- Mit kell beszélni? - kérdezem, miközben elkezdem kitapogatni az ujjaimmal az - e beszélgetés alatt is folyamatosan csipogó - mobilomat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730374#post730374][b]Fellegi L. Milán - 2018.07.28. 02:19[/b][/url]

Nehéz lenne eldöntenie, hogy mennyire volna illetlen kinevetnie Andrist, de nagyon a szája sarkában van a dolog, mert hihetetlen, mennyire bír szenvedni. Ő aztán biztosan beleillik azon férfiak szereotípiájába, akik szörnyethalnak egy náthától. Egyébként Milán is, de belé legalább annyit belenevelt az a csodás magyar férfitársadalom, hogy a férfiak úgy bírják az alkoholt, mint az acél, a másnaposság által pedig megrengethetetlenek, vagy legalábbis mind igyekszenek anyuka vasárnapi húslevese felett úgy tenni, mintha nem az életükért küzdve lapátolnák befelé. Ehhez képest Andrisba nem szorult sok szégyenérzet, Milán pedig próbálja sajnálni, de inkább csak mosolyog rajta.
Akkor viszont lelankad a mosolya, amikor kiderül, hogy Andris nem igazán emlékszik a tegnap történtekre. Ez így némileg rázósabb menet lesz.
- Hát, történt egy-két dolog a buliban... Közöttünk. - Nyel egy nagyot, kicsit aggódik, nem szeretné, ha Andris nagyon kiborulna... De muszáj túlesni ezen, mert mihelyst megnyitja azt a cuccot, ami úgy csippog, mint a veszedelem, úgyis meg fogja tudni. Akkor már jobb, ha ő mondja. Egyébként ő látta már a videót, amit sikerült valamelyik jómadárnak körbeküldenie a csoportban, és hát... Elég jól kivehető és részletes.
- Nyisd meg az üzenetet inkább, segíteni fog megérteni - hátradönti a fejét az ágytámlára és becsukja a szemét, most kivételesen ő érzi közelebbinek az apokalipszist, amint a kibontakozását várja, Andris kiakadásának formájában.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730376#post730376][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.28. 02:45[/b][/url]

Csipog az a borzalom, mint a veszedelem, de mielőtt rápillanthatnék, Milán vonja magára a figyelmemet, én meg ránézek, és egy pillanatra minden megfordul a fejemben, amit csinálhattam, de a legeslegrosszabb opció bukik ki a számon.
- Jézusom, ugye nem bántottalak meg? - Pislogok rá halálra vált arccal. - Bocsánat, részeg voltam - kezdem el a szabadkozást rögtön, és ez már sokkal komolyabb, az enyhe fejfájásom rögtön kevésbé tűnik apokaliptikusnak, mert mi van, ha valami olyat csináltam vagy mondtam, ami válóok lehet? - Biztosan nem gondoltam komolyan, ne haragudj, én... - folytatnám, de a mondat közepén rájövök, hogy az este későbbi emlékei és a fekete lyuk helyén (feltételezéseim szerint) lévő összeveszés bizony nem összeilleszthető, ezt realizálva pedig arcomon kisebb zavartság, majd a totális értetlenség mutatkozik meg. - Biztosan nem vesztünk össze. - Jelentem ki az este felének tudatában, aztán kortyolok még a vízből, hátha az segít kitisztítani a fejemet.
Megkapom viszont az instrukciót Milántól, hogy nézzem meg a telefonom, és ahogy feloldom, a lehető legrosszabb fogad: két nem fogadott hívás Gergőtől, három anyámtól, egy-egy két másik haveromtól, aztán egy sms egy harmadiktól, hogy "lol tuti másnapos vagy, de akkor jó volt az este", egy sms Gergőtől, hogy "hívj fel, ha felkeltél", két instagram megjelölés és egy halom messenger üzenet.
- Jézus atyám, eljött az apokalipszis? - Pillantok fel Milánra. - Sosem voltam még ilyen népszerű. - Fűzöm hozzá, és - arra gondolva, hogy a legrosszabbal kezdem - először az instát nyitom meg, de megkönnyebbülök. Az első fotóra még emlékszem is, egy selfie, a másodikra viszont már nem, az is egy csoportkép, és nem tűnik úgy, hogy halál szét lennék rajta, szóval nem olyan vészes.
Úgyhogy a mélyébe vetem magam, és akkor következzen a Messenger, ahol a haverjaim üzeneteit ignorálom, és a közös csevegőt nézem meg először, mert valamiért ösztönösen sejtem, hogy ott lesz a baj forrása. Visszatekerek - az üzeneteket el sem olvasva - a legkorábbiig, amit még nem láttam, és egy videót találok ott.
Átgondolatlanul nyomok rá a fájlra, és amit látok, egyszeriben lesokkol, és eszembe is jut a jelenet, de valahogy teljesen máshogy emlékszek rá: meghitt és boldog csókot adtam Milánnak, ez van a fejemben, de a felvételen... smárolunk, kiáltoznak az emberek és biztatnak minket, és nem egy pusziról van szó.
- B****ameg... - motyogom, ahogy görcsbe ugrik az amúgy is émelygő gyomrom, és bámulom a túlságosan is hosszúra nyúlt videót. Ezek mi vagyunk. Félreérthetetlenül és eltussolhatatlanul felismerhetően. A videón odajön Greg, és némi szóváltás után vége a felvételnek - érzem, hogy leizzadok, ahogy olvasom tovább a beszélgetést. "Jó este volt", "Ja, Andriséknak biztos jól telt haha"...
Leeresztem a telefont, pár pillanatig csak bámulok magam elé, aztán felpillantok Milánra is. Hirtelen el se hiszem, hogy ez történt.
- Baszki - ismétlem az előzőeket, ahogy nézek rá. - Mi a szar... - És újra a telefonomra nézek. - Jesszusom... fúha. - Gondterhelten túrok a hajamba, úgy bámulok a csoportbeszélgetésre. Ja. Ezt, azt hiszem, nem nagyon lehet visszacsinálni. - Oké... ömm... igyunk... egy kávét. - Motyogom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730377#post730377][b]Fellegi L. Milán - 2018.07.28. 03:00[/b][/url]

Hitetlenül neveti el magát kissé, mert iszonyatosan aranyos, hogy Andrisnak az első és egyben legfélelmetesebb tippje az, hogy megbántotta valamivel. Aztán persze szépen lassan, Milán fejrázásai közepette ő is összerakja, hogy sem a tegnap este vége - azért reménykedett, hogy legalább az igazán jó részére Andris is emlékszik - és a mai reggel sem úgy alakult volna, ahogy.
- Nem, semmi gond - igyekszik csitítani kicsit, bár azért az, hogy ne lenne semmi gond, így ebben a formában igazából egy elég ordas nagy hazugság.
- Figyelj, előre szólok, nem fogsz örülni - teszi meg hozzá, mintha az előre szólás tompítana bármit is azon, ahogyan Andris érezni fogja magát, amint meglátta a videót. Kicsit ő is belesandít a kedves telefonjába, és látja belőle, hogy bizony tényleg nagy a szar, mert Andrisnak a szűk és nem olyan szűk baráti társasága is tud az egészről, ráadásul csak a Jóisten tudja, hogy az anyukája miért hívta éppen most... Milán pedig kezd kétségbeesni, hogy jóvátehetetlen volt ez a tegnapi rövid boldogsága.
- Annyira sajnálom, többször próbáltam mondani neked, hogy jöjjünk inkább haza, Gergő is segíteni próbált, de annyira részeg voltál, és én is, és én tényleg próbáltam ellenállni, de Andris... - kezd el hadarva szabadkozni, a végére pedig egészen elhalkul a hangja és bűnbánóan néz rá, miközben folytatja - Annyira _jó volt, tudom hogy most biztosan utálsz ezért, de ha megfojtasz egy kanál vízben, akkor is megérte, mert soha nem voltam olyan boldog, mint tegnap este - Andris kávés megjegyzését mondhatni elengedte a füle mellett egyelőre, mert csak úgy kidőlt most belőle a bűntudat, és ez a rengeteg szó, és jajj-jajj, ő tényleg nagyon fél most, hogy a szerelme egy életre megutálta, de olyat tapasztaltak meg tegnap, hogy nem tud nem arra gondolni, hogy ennek gyakrabban kellene így lennie. Mármint nem az élő közvetítésnek persze, hanem a felszabadultságnak, a könnyedségnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730401#post730401][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.28. 14:39[/b][/url]

Elsőre tényleg az tűnik a lehető legrosszabbnak számomra, hogy valamivel megbántottam őt - az a rémképem támad, hogy valamiért szakítottam vele részegen. Fogalmam sincs, miért pont ez jut eszembe, de mielőtt nagyon beleélhetném a kétségbeesésbe, magamtól is rájövök, hogy nem lehet ez a helyzet, de Milán szavai is segítenek megnyugodni. Ahogy mosolyog ilyen szinte elnézően, az megnyugtat annyira, hogy ne hiperventilláljak ezen tovább, hanem rájöhessek, hogy valami egészen más természetű a probléma.
Mikor elhangzik, hogy nem fogok neki örülni, azért összevonom a szemöldököm, és biztos ami biztos alapon gyorsan leellenőrzöm, telefonáltam vagy írtam-e részegen valakinek, miközben fel-fel pillogok a páromra.
- Ne ijesztgess - teszem hozzá, mikor látom, hogy senkivel nem interaktáltam alkoholos mámorom alatt, de eltereli a figyelmem a felvillanó messenger üzenet, hogy "látom, hogy fent vagy, Andris, ne rejtőzködj XD", én meg sóhajtok. Tényleg a közös csoportban lesz itt a baj, szóval hamarosan már az üzeneteket olvasgatom.
Úgy érzem, a kis felépített életem teljesen összedől, amint vége lesz a videónak. Ahogy tudatosulni kezd bennem, hogy ezt mindenki látta, mert valaki volt olyan gyökér, hogy berakja a közös csoportba, úgy fordul velem egyet a világ, de most nem a másnap miatt. Érzem, hogy kicsit lesápadok, fátyolos tekintetem pedig Milánra fordul, ahogy megszólal és mentegetőzni kezd, meg bocsánatot kérni - hát ezért írt Gergő, hogy hívjam fel, ő akarta elmondani nekem gondolom, hogy mi a helyzet... Mindenki tud róla. És Milán folytatja is - hogy olyan jó volt, én meg csak bámulok rá; mert értem, miért volt jó, de akkor sokkal jobb lett volna, ha nem így mondom el, nem mindenkinek, nem egy videóval, ami most terjedni kezdett a neten megállíthatatlanul, és mindenkihez el fog jutni, és nincs kibúvás vagy mentség, ez nem egy pletyka, ami talán igaz, talán nem. Ott van a meghamisíthatatlan, megcáfolhatatlan bizonyíték rólam, és már bárki lementhette, aki akarta, és ki tudja, lehet, hogy Snapchatre is kikerült, és akkor már a nagyon tág ismerettségi köröm is mindent tud, és ez körbe fog menni... És Milán közben boldog volt, és a videó bizonysága szerint én is, szemmel láthatóan.
- Várj - mondom neki, és már tárcsázom is Gergőt, aki hamar fel is veszi.
- Szia. Igen, tudom - mondom neki rögtön, aztán jó ideig hallgatok. - Ez kikerült valahova? - kérdem idegesen; de nem is ez a jó szó rá, inkább félve kérdem, aztán az arcom meg is változik, és a döbbenettel vegyes félelem jelenik meg rajta. - Kirakta? - kérdezek vissza, miközben végig Milán szemébe nézek. Ez után sokáig hallgatok, Gergő nyugtatni próbál, de szerintem a mondandója negyedénél sem tart, mikor félbeszakítom. - Jó, figyelj, most mennem kell. Nem... nem jövök ma próbára. Bocs. Jó, oké, lehet hívlak még... Jó, jó. Tudom. - Feszülten túrok a hajamba, és eleresztek egy sóhajt. - Köszi. Csá.
Aztán lerakom, a telefont pedig ledobom az ölembe. Most át kell gondolnom ezeket a dolgokat, az orrnyergem kezdem masszírozni, hogy adjak magamnak egy kis időt. Tényleg összedőlt a világ.
- Gyere ide - tárom a kezemet végül ölelésre, mert tudom, hogy őt is meg kell most nyugtatnom, de nekem is szükségem van némi bújásra. - Szeretlek. - Motyogom megnyugtatóan, miközben simogatni kezdem a haját. - Nem azért vagyok ki, mert téged szégyellek. Csak... ez most... - szipogok - ...nem jött jól. - Fuuuh... sóhajtok, hogy valamennyire összeszedjem magam. Nem túl bátor a magatartásom, de tény, ami tény, be vagyok szarva. - Az egyik csaj kirakta ezt a videót Snapchat storyba, szóval nem csak a barátaim, hanem minden ismerősöm látta. - Mondom halkan. - Baszki...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730462#post730462][b]Fellegi L. Milán - 2018.07.29. 16:17[/b][/url]

Nem is tudja talán eldönteni, melyik része a rosszabb; amikor még csak vár arra, hogy Andris megismerkedjen a könyörtelen tényekkel, vagy amikor már ténylegesen látja az arcán a rémületet, amiért rájött a helyzetre. Egyik sem valami kellemes, ő pedig automatikusan magára kezd el haragudni, amiért nem tett többet, még valamit, akár egyetlen plusz próbálkozással is megoldható lett volna, hogy ezt elkerüljék. Ha más nem, egyszerűen kézen kellett volna ragadnia és elhoppanálnia vele - arra most nem gondol, hogy ez egyébként távolról sem lett volna az adott helyzetben reális. Az alsó ajkát rágcsálja idegességében, hol Andrisra, hol a telefonjára nézve. Iszonyatosan türelmetlen, főleg amíg Gergővel telefonál, mert tulajdonképpen nem kapott érdemi választ és fogalma sincs róla, Andris mennyire utálja vagy nem utálja éppen. Bármilyen is volt tegnap az a pár pillanat, annyit biztosan nem ért, hogy elveszítse miatta - mert bizony ez is megfordul a fejében.
Aztán pár évtized öregedés után Andris végre leteszi a telefont, ő pedig sóhajt egy nagyot, amikor ölelésre hívja, talán van még remény, hogy nem fog összedőlni minden.
Odabújik hozzá, a mellkasára teszi a fejét, karjával pedig az oldalába kapaszkodik és az íróasztalát nézi egy picit, de meglehetősen zavarja, hogy nem látja Andris arckifejezését.
- P*csába - osztja röviden a véleményét a csajjal kapcsolatban, aki sikeresen szétkürtölte az egészet. Utána felemelkedik és bűnbánóan néz Andrisra, összekulcsolva a karjait a világoskék pizsamapólóján.
- Nem így kellett volna ennek megtörténnie, sajnálom. De valójában az is csoda, hogy eddig titokban bírtuk tartani. - Nagy csoda, az tuti. Azért több, mint egy év... És nem mondhatja, hogy nem volt elképesztően fárasztó a dolog, főleg számára, aki legszívesebben a második pillanata óta szétkiabálta volna az egészet, bele a világba. De azért van itt még egy másik kérdés is.
- Figyelj... Gondolod, hogy ez most el fog jutni, tudod... - nagyot nyel, most jön a feketeleves, ebből lehet itt még a legnagyobb dráma - a szüleidhez? - fület-farkat behúz, idegesen kémleli a párja arcát, mintha minimum a világ elpusztításáról beszélgetnének.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730622#post730622][b]Andrássy Tamás Milán - 2018.07.30. 22:36[/b][/url]

Egyszerűbb így, hogy hozzám bújik - legalább nem látja, hogy bekönnyeztem, ez például elég pozitív, na meg a jelenléte maga is megnyugtat, hogy itt van velem, és van kihez fordulnom. Ez tényleg sokat segít.
- Hahh... - sóhajtok. - Én is sajnálom. Nem így kellett volna lennie. - Mondom őszintén, mert azt már tudom, hogy ezt már előbb meg kellett volna tennem, és tulajdonképpen az egész az én hibám, mert ha pár hónap után elmondom, akkor most nem itt tartunk, és minden jó. - Igen... egy csoda - motyogom még. Nekem is nehezemre esett ám, nehogy azt higgyétek, hogy nem. Amikor társaságban alig szabadott ránéznem, mert a pillantásomból minden egyértelmű lett volna, szóval az nekem sem volt egy leányálom, és én büszke vagyok őrá, hogy ő, Milán velem van. Csak nehéz ezt kimutatnom. Túlságosan félek, mit fognak szólni körülöttem az emberek. Mindenen aggódom amúgy is.
Attól, hogy a többiek látták, hogy a kis fejem lecsúszott a beszélgetés aljára Messengeren, ami azt jelenti, hogy elolvastam az üzeneteket (vagy legalábbis rájuk kattintottam), felrobban a chat. "ANDRIS, SZIA", írogatnak nekem, és pittyeg össze-vissza az a borzadály, nekem meg már könnyes a szemem is. Milán legalább ugyanannyira örül annak, én meg ingerülten szusszanok, ahogy belekattintok a beszélgetésbe, mert csak azt tudom nézni, hogy mit írnak, meg lesni, hogy mit gondolnak. És ettől még könnyesebb lesz a szemem.
- Fejezzétek már be! - Önkéntelenül szakad ez ki belőlem, de nem kiabálok, vagy ilyesmi, inkább elcsuklik a hangom, ahogy egyszerűen eldobom a telefonom. Beletúrok a hajamba. - A rohadt életbe már - mondom, és a kezembe temetem az arcom, próbálom megállítani a dolgot, mert ugye egy fiú nem sír, szóval ez most így elég kellemetlen.
De mivel színészpalánta vagyok, vagy valami ilyesmi, meg szoktam próbálni uralni az érzelmeim - ugye, a színpadon is azt kell, uralni a dolgokat, így végül ezt a hirtelen jött indulatot úgy csendesítem le, hogy megdörzsölöm az arcom, és megpróbálom elmagyarázni Milánnak, mi a bajom.
- Bocsi, csak f***kodnak, és amúgy is nagyon fáradt vagyok... meg... éhes - motyogom a végét, aztán sóhajtok is egyet. Kell itt nekik izélni, basszus. Ott cseszegetnek abban a rohadt csevegőben. Engem. És tökre nem állnak le vele.
De nem kell sok idő ahhoz, hogy Milán tetézze a megrázkódtatásokat. Ahogy kimondja az utolsó mágikus szót, megnyúlik az arcom, miközben rápillantok.
- A szüleimhez? - kérdezem, miközben megdörzsölöm az arcom, még mindig elképedve nézek Milánra. - A szüleimhez... - ismétlem el, miközben elgondolkozom, hirtelen elréved a pillantásom, ahogy azt próbálom kitalálni, hogy milyen módok vannak arra, hogy a szüleim ezt megtudják, és akkor eszembe jut... - Baszki - suttogom még mindig a távolba meredve - ...meg fogják tudni.
Aztán ránézek Milánra. Rengeteg dolog fut át az agyamon egyszerre, hirtelen rohamoznak meg a gondolatok - ez pedig a másnappal fűszerezve enyhe fejfájást eredményez -, aztán hirtelen ki is mondom, ami e gyors gondolatroham eredményeként megszületik a fejemben.
- Előbb kell elmondanom nekik, minthogy megtudnák - Jutok döntésre, mert meg kell előznöm. - Jézusom, nem akarom. - Fűzöm hozzá rögtön a dolgot. Nem akarom. Nem akarom látni a reakcióikat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=730630#post730630][b]Fellegi L. Milán - 2018.07.30. 23:22[/b][/url]

Andris telefonját egyszerűen nem lehet lelőni, de tényleg. Megállás nélkül pittyeg, még akkor is, amikor Andris éppen a képernyőt nézi - mert hát egyszerre az ember csak egy chatet tud nyitva tartani, az összeset nem. A drága pedig nem az a típus, aki egyszerűen csak úgy tud dönteni, hogy ezzel ő most nem foglalkozik, de nem ám... Egészen addig olvassa a sok hülyeséget, amíg végül könnyes szemmel dühében el nem hajítja a telefont.
- Balf*szok, nyomd ki a netet, ne foglalkozz velük - mondja, szemöldökeit kicsit megmasszírozva, mert őt is kerülgetni kezdi egy kisebb fejfájás, habár ennek több köze lehet a stresszes légkörhöz, mint a másnaposságához. Valósznűleg az sem segít mondjuk.
Közelebb csúszik megint, Andris dühös pofiját pedig a mellkasára húzza, picit ringatva, a haját simogatva. Ezzel próbálja jelezni a maga részéről, hogy nem lesz ám itt semmi baj, nyugodjon csak meg. Nem annyira jön össze, már csak azért sem, mert aztán pont ő teszi fel azt a kérdést - amit amúgy szerinte muszáj volt most már valamelyikőjüknek feltennie - ami csak még jobban kikészíti Andrist.
Borús tekintettel néz Andrisra, amint ő láthatóan végiggondolja a lehetőségeiket és nem túl fényes következtetésre jut. Milán mondjuk úgy gondolja, hogy talán annyira nem is nagy baj, mert végre van egy alkalom, ami miatt felmerült egyáltalán, hogy elmondja a szüleinek. Ezt sosem vallaná be, de neki már így is kellemetlen volt, hogy sosem volt még erről szó.
- Hát, előbb-utóbb úgyis meg kellett volna tudniuk, nem lehet örökké titkolózásban élni... - mondja óvatosan, remélve, hogy ezzel nem borítja ki Andrist még jobban. Közben pedig fel sem tűnik neki, hogy kimondja azt, ami számára olyannyira evidens, de sosem beszéltek még róla, mert igazából félelmetes és súlyos volna - hogy ő már rég úgy gondolja, hogy ami nekik van, az ki fog tartani.
- Nem tudom, hogyan szokás az ilyesmit... - próbálna segíteni, de persze nem tud. Az ő anyja csak úgy tudta, nem kellett neki mondani, utána pedig nyilván elkotyogta az apjának is. Fogalma sincs arról, milyen az, amikor mondjuk leül a család egy közös "coming out" vacsira, hogy aztán közösen gondolkodjanak róla, ki hol cseszte el kinek az életét. Bár van, akiknél ezt csak vasárnapnak nevezik, Milán családja nem ilyen.