36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. június 25. 21:15 | Link


Végre kicsit itthon lehet, jó pár hosszú egyetemen töltött nap után. Ennél pedig jobb része is van a napnak, mert hamarosan Andris is benéz hozzá “konzolozni” kicsit, ahogyan manapság ők hívják a dolgot, és amit már Milán anyukája is egyre egyértelműbben nem hisz el. Mindenesetre be kell látnia, hogy hálával tartoznak anyukának, mert nagyon diszkrét - Milán édesapja valószínűleg Andris létezéséről is csak futólag tud, nem hogy bármi másról. Mert hát van itt némi “bármi más”, nem is annyira kevés, hogy őszinték legyünk. Már-már olyan mértékű, hogy a legtöbb pillanatban értelmesen gondolkodni sem bír tőle, még a bájitalfőzés sem úgy megy mint eddig, éppen ezért egy új módszert próbált ki, amivel Andrisra is tud gondolni és a bájitalokra is. Win-win.
Elég fáradt. Andris nem tud róla, de már jó pár hete egy új főzeten dolgozik, aminek a tervei most is az íróasztalán vannak, a felső fiókban (ahol egyébként a konzol irányítóit is tartani szokták). Ez a bájital pedig Andrisnak készül(ne), ha haladna vele, de nagyon nem egyszerű a dolog, pedig több tanárát is bevonta és vért izzadnak együtt. Egyszerűen túl sok hatóanyag kellene, a fele eleve üti a másik felét, nem tudja mivel helyettesíthetné be… Teljesen tanácstalan. Elterülve fekszik az ágyon, Andrissal megbeszélte, hogy ma tényleg konzolozni (is) fognak kicsit, de egyelőre arra sem érzi az erőt, hogy megmozduljon. Ránéz a faliórára, bármelyik percben itt lehet. Kellemes melegség fut át rajta erre a gondolatra, elképzeli az ajtóban megjelenő bozontot. Valószínűleg Andris egyenesen fel fog jönni a szobájába, mert most egyik családtagja sincsen itthon és az ajtót direkt nyitva hagyta neki, de ha le kellene mennie érte, az sem lenne baj - az ő kedvéért még az ágyból is kikelne, még annak ellenére is, hogy szinte mindene zsibbad az agya tompaságától és a legalapabb funkciók is hirtelen nagyon nehéznek tűnnek. Úgy érzi magát, mint egy részeg este végén, amikor már annyira kimerültél, hogy semmidet nem bírod mozdítani.

Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 25. 21:17 | Link


Egész jó napom volt ma. Elkezdtem dolgozni valamin, még nem tökéletes, nagyon nem - az egyik turisztikai alapismereteken írogattam a szöveget, nos… nem annyira köt le a szakom, na. Érdekes, meg minden, de… annyira nem… fontos.
Sokkal fontosabb a dal, amit elkezdtem. Azt tudni kell rólam, hogy ilyenkor, amikor dolgozom valamin, mindig olyan elvarázsolt fejem van, a hajam sokkal jobban szerteáll, mint egyébként, mert amikor nagyon benne vagyok valamiben, olyankor folyamatosan beletúrok, emiatt az állapota pedig igen súlyossá válik. Így is érkezem meg a budanekeresdi ház elé, ott viszont megállok az ajtó előtt, megpróbálom kicsit kikapcsolni az agyam. Nagyon pörgök. A Hold állása ugyanis épp ideális, majdnem félúton vagyok a következő teliholdig, ilyenkor mindig sokkal energikusabb is vagyok. Főleg, ha pörgök. Ha dolgozok valamin. Mint most.
Andris, hűtsd le magad, adom ki az utasítást, mert még az arcomon is érzem, hogy forró, meg ilyenkor állítólag csak úgy sugárzik belőlem, hogy mi van, azt mondják. Nálam a zene azt hiszem egy teljesen másik lelki állapot.
Na jó. Szóval benyitok a házba, egy kósza “jónapot”-ot is eleresztek, de mivel nincs rá válasz, feltételezem, hogy Milán anyukája nincsen itthon. Azért… remélem, van egy kis kaja. Nem mintha éhes lennék, na mindegy.
Felcsörtetek a lépcsőn, a szobaajtón is rögtön be, aztán sugárzó vigyorral vágódok le az ágyra Milán mellé.
- Szia - köszönök egy gyors csókot követően, még mindig vigyorogva. - Mi újság? Fáradt vagy? - kérdem rögtön, mert ha igen, azt hiszem tényleg le kéne állítanom magam. Néha fárasztó tud lenni másoknak, ahogy pörgök.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. június 25. 21:18 | Link


És megérkezik. Milán pedig – ha lenne ereje – biztosan megdöbbenne rajta, hogy mekkora hatással van rá Andris még ennyi idő után is, akárhányszor csak megjelenik. De főleg akkor, amikor olyan, mint most – szinte sugárzik, ragyog az egész ember, olyan mintha egy vakító napsugár lépne a szobába, aminek a fényét semmilyen napszemüveg nem tudja letompítani, Milán pedig még mindezek mellett is egy olyan szemüveget visel, amely az egészet csak még jobban felerősíti. Így aztán Andris belép, ő pedig megvakul. Aztán le is veti magát mellé az ágyra, ő pedig alig várja a csókot, amit szerencsére késlekedés nélkül meg is kap és ami majdnem tökéletes, éppen csak egy baj van vele... Egy kicsit azért hosszabb is lehetne, igazán. Ő alig mozdul, most Andris hoz be minden távolságot közöttük és helyezkedik el az ágyon, éppen csak egy kicsit megy arrébb, hogy helyet hagyjon neki (de jobban nem is akar, akkor már egyébként is túl távol lenne tőle).
- Uhummm – mormogja megerősítés gyanánt, miközben a feje búbját Andris nyakába fúrja, az arcát pedig megtámasztja a mellkasán. Aztán nyom egy puszit a nyakába, meg még egyet.
-  Hiányoztál – motyogja bele Andris nyakába a vallomást artikulálatlanul, bár gyanúja szerint fogja érteni. Szokta.
-  De megígértem, hogy ma játszunk. A kontrollerek a felső fiókban vannak – mondja Andrisnak boci szemekkel, jelezve, hogy kivételesen tényleg alig bír megmoccanni, úgyhogy nagyon hálás lenne, ha idehozná majd. Már ha van még kedve játszani, de nem úgy néz ki, mint akinek ne lenne.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 25. 21:20 | Link


Reflexszerűen beletúrok a hajamba ismét, és jaaaj de jól esik, hogy ilyen közel van - na, ez rögtön el is tereli a figyelmemet bizonyos kis dalocskákról, ugyan már, minek is figyelnék rájuk? Szeretek hozzá jönni, mert az egész szoba, minden Milán illatú, itt még jobban érzem, még intenzívebben, mint egyébként. Ez tök jó.
Ahogy nyakamba ad két puszit, át is karolom és megsimítom a hátát, haajj, de jól esik ez, gondolom neki is. Mostanában mindig olyan kimerült az egyetem miatt. Mosolyom egészen más lesz, mikor megszólal ismét, megszelídül egy kicsit, már nem az a vad vigyorgás, csak olyan… “ez most jó”-mosoly. Nyomok egy csókot a hajába.
- Te is nekem - motyogom így, aztán adok neki még egyet, és konstans ismétlődő mozdulattal simizem. De… ja, mondjuk nem sokáig. Vagyis majdnem nem sokáig. - Naa, hogy sietsz. - Kicsit felemelem az állát, hogy megint megcsókoljam, most ez már nem csak kis üdvözlő puszi. Az a helyzet, hogy tényleg hiányzott, szóval na, ennyi most kijár nekem is, neki is, ha már így hiányoztunk egymásnak.
Ha vége szakad, csak akkor sóhajtok egyet mártírom módra, mert neeeemár hogy fel kell kelnem naaa. Jó, nem nagy áldozat, persze, csak nincs kedvem most kikászálódni.
- Meeeeh, de olyan nehéz felkelniiii - adom tudtára kínomat hangosan is, ahogy szenvedve forogni meg ficeregni kezdek ide-oda. De ez csak a műsor része. - Na jóóó… jó, mindjárt. - Szusszanok, igen, még kell az erőgyűjtés, szóval odahajolok megint a hajához. Illat, illat, oké, ez már elég üzemanyag lesz.
- Na, engedj - kicsit kikecmergek alóla, hogy cammogó léptekkel a fiókhoz menjek.
Kihúzom a felső fiókót, és a konzolokat kivéve valami papír is hozzájuk ragad, szóval azt - óvatosan, hogy ne tegyek tönkre semmilyen beadandót vagy fene tudja mit - leszedem a játékról. És csak épp rávetül a tekintetem, amikor… meglátok rajta valamit. Persze, háttal vagyok neki, szóval ezt, gondolom, nem veszi észre rögtön.
Belemerülök hirtelen, nézegetem, és valami kezd derengeni. Azért mellette egyrészt magamra szedtem valamit GYNT-ből meg BIT-ből (esélyem se lett volna ezt kihagyni), de a másik az, hogy elég régóta vagyok már farkas ahhoz, hogy felismerjek pár dolgot.
- Ez valami új farkasölőfű? - pillantok hátra, egyik kezemben a papírral, másikban a konzolokkal. - Még sosem hallottam róla.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. június 25. 21:20 | Link


Titkon remélte, hogy kap még egy csókot, egy olyan rendeset és voilá, meg is kapja. Amennyire enervált és mozdulatlan alapjáraton, annyira nem érződik ez a csókján – az összes porcikáiban maradt energiát beleteszi, egy kicsit még közelebb préseli magát Andrishoz. Ő pedig érezheti, hogy van azért még itt egy kevés energia, csak okosan kell felhasználni, ő pedig még tartogat egy keveset. Sőt, ami azt illeti, a legtitkosabb tartalékaiban talán (biztosan) van még bőven villanyoltás utánra is. Bármilyen is legyen az egyetem, bárhány órát töltsön a laborban, amennyi alatt a szaglása eltompul, az agya kikapcsol és a keze már remeg, az tuti hogy rá marad energiája. Olyan ez, mint a desszertgyomor. Neki van valahol egy rejtett Andris-energiaraktára.
Egy kicsit még bosszantja Andrist, bezárja az ölelésébe, hogy ne tudjon felkelni. Gonoszul vigyorog rá, aztán újra kiterül az ágyon, amíg az Eridonos megközelíti az íróasztalát. Egy ideig a hátát nézi, de aztán ráérősen a plafont kezdi el bámulni, üres tekintettel. Azért tényleg bírni most aludni úgy három napig.
Azért egy idő után már kezd gyanús lenni neki, hogy Andrisnak meglepően sokáig tart a dolog. Fel is néz, és akkor rakja össze, hogy van egy kis bibi, mikor meglátja a kezében a papírokat.
- Bakker – sziszegi alig hallhatóan, már azelőtt rájön a dologra, mielőtt még Andris visszafordulna felé a kérdésével együtt. Most meg mi a szart csináljon? Nem akart róla beszélni neki, amíg ennyire kezdeti állapotban van a dolog. Egyrészt nem akarja hiú reményekkel áltatni, lehet, hogy soha nem is lesz belőle semmi. Másrészt pedig fél is kicsit attól, hogy megpróbálja majd lebeszélni róla. Most már mondjuk mindegy...
Nagyot nyel, felül az ágyon. Kicsit ráncolja a szemöldökét, úgy válaszol.
- Nem is hallhattál... – kezd bele, majd megvonja kicsit a vállát, végül halkan folytatja – Mert ezt most fejlesztem. – És akkor most reménykedünk, hogy Andris nem akad ki nagyon. Lehet, mégsem ártott volna még egy csókot lopnia, mielőtt lenyomja a torkán a jegyzeteit.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 25. 21:23 | Link


Nem enged. Nem engeeed.
- SEGÍTSÉÉÉÉG, elkaptaak - sápítozom, aztán, mintha csak rájönnék, mi történik, “vadul morogni kezdek”. Persze ez nem az a fajta önkéntelen morgás, amit alkalmasint tényleg bemutatok, ami tényleg elég furán állatias - ez csak játék, játszásiból vérengző vadállattá változom, és elkezdem “felfalni”, mégpedig úgy, hogy beleharapok a fülébe.
- Ha nem engedsz, megeszlek - állítom ultimátum elé, majd végszóra egy halkat kordul is a gyomrom (már úgy értem, hozzám mérve halkan), mire felnevetek. - Na, engedj, aztán hozok valamit enni is. Anyud hagyott?
De pár pillanat múlva már a konzolok felé tartok, fiók, hoppá, valami írás. Gyanús ez nekem. Hát, persze nem kéne annak lenni, Milán bájitaltant tanul az egyetemen, végül is azért elég nagy esély van rá, hogy kósza bájitalreceptek húzódnak meg itt-ott a fiókjai mélyén, de ez, ez a likantróp-téma azért meglepett valamelyest.
- Most fejleszted? - pillantok fel rá homlokráncolva. - De már van farkasölőfű, miért kéne még egy? - Tényleg nem nagyon értem a dolgot, meg is vakarom a tarkómat, ahogy így gondolkozóba esek. Hát tényleg, miért is kéne egy másik, ha már egyszer van egy recept? - Óóó… azért, mert van, aki allergiás rá, igaz? Hallottam már ilyenről, hogy van akinek nem tudja befogadni a szervezete. - Bár, azért ez elég ritka eset, ha jól tudom. Mást viszont egyelőre nem tudok kitalálni; de hát nem is én vagyok a bájitalguru hanem ő, mondja meg ő, ugyebár, hogy akkor mi is ez az egész pontosan.
Utoljára módosította:Andrássy Tamás Milán, 2018. június 25. 21:23
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. június 25. 21:24 | Link


Imádja, amikor Andris farkasosan morog, de tényleg. Ez annyira egyedi vonása, annyira saját, annyira ő, hogy az valami döbbenet. Azért egy kicsit felkiált elégedetlenül, amikor a fülét elkapják, persze nyilván sokkal drámaibban, mint amennyire ténylegesen fájt a dolog. Andris persze rögtön a kaja léte vagy nem léte felől érdeklődik, classic Andris. Nevet egy aprót, aztán bólogatni kezd - elég idiótán néz ki, mert még mindig az ágyon fekszik, belebólogat a matracba.
- Aha, van carbonara lent a hűtőben, bár csinált már jobbat is - mondja, egészen úgy, mintha bármi jogalapja lenne az anyja főztjét fikázni. Mármint most komolyan, mit tud Milán? Valahol a rántotta, a virsli, a főtt tészta és a zacskósleves után megáll a tudománya.
Tényleg, őszintén csábító a gondolat, hogy elüsse valami kamuval a dolgot. Nem lenne nehéz, Andris tényleg borzasztóan naiv és egyáltalán nem rakja össze a képet. Igen, pont most kellene elkezdenie bólogatni, hogy az allergiásoknak csinál farkasölőt. Ja, hogyne. Az a baj, hogy valószínűleg pár héten belül hasonlóan brilliánsan lebukna ezzel is, akkor pedig aztán megnézhetné magát, meg a kapcsolatukat. Na jó, nagy levegő, legyünk inkább őszinték. Csak nem fog bántani, igaz Milán? Elvégre érte teszed. Megrázza a fejét, lesüti a szemét.
- Ez nem egészen olyan lesz, mint a farkasölő - mondja csendesen, aztán még hozzáteszi most már kicsit bátrabban - Ez jobb lesz Andris, sokkal jobb! Talán a végén át sem kell változnod majd, vagy alig fogod érezni, ki tudja… De sok munka lesz vele - köszörüli meg a torkát, áttérve kicsit a lelkesedésből a realitás talajára. Mióta részletesebben foglalkozik ezzel, látja már azért, hogy nem annyira egyszerű ezeket a dolgokat kivitelezni, mint ahogyan az fejben tűnik (pedig hát, úgysem piskóta).
Bátortalanul nézi a másikat, figyeli a reakcióját. Most azért egy kicsit izgul, nem éppen így képzelte a “nagy vallomást”.

Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 25. 21:26 | Link


- Carbonara! - Csillan fel a szemem, ahogy hátrapillantok. - Anyud szuper carbonarat csinál. Anyud… minden kaját szuperül csinál. - Folytatom, de már nem sokáig csevegek így.
Olyan zavartnak tűnik kicsit, mikor megkérdezem, hogy most akkor ez tényleg az allergiásoknak van-e, nem tudom. Lehet, csak a szemem káprázik. Éppen leraknám már a cetlit, várom, hogy Milán helyeseljen eközben de… legnagyobb meglepetésemre nem teszi. Mármint, azt mondja, hogy “ez nem egészen olyan”, szóval ismét hátrafordulok.
Összeszalad a szemöldököm. Ahogy kezdem felfogni, mit is tervez, tétován a kezemben lévő jegyzetlapra nézek, aztán vissza fel, Milánra.
- Te ki akarod szedni belőlem a farkast? - kérdezem értetlenül. Na persze, nem mintha problémám lenne azzal, hogyha nem tudnék többet átváltozni. Furcsa lenne, mert kiskorom óta ez van, de senki sem örül annak, hogy likantróp. Nem, nem is azzal van a baj, hogy… így jót akar nekem, csak… Sóhajtok. Ez is, úgy… hasonlít anyára, a kezdetekben. “Van rá ellenszer? Nincs? MIKOR LESZ?!”, ezt kérdezgette a gyógyítóktól. A hideg ráz tőle.
- Mármint… nem rosszból kérdem. Csak… - megint sóhaj - ...Milán, tudod, hogy ez lehetetlen. Nagyon-nagyon sokan próbálták már. Nem kéne ebbe ölnöd a szabadidődet. - Pillantok rá komolyan. - Esküszöm, nincs vele baj. Elfogadtam már nagyon rég. Ahogy mindenki mindig is el fogja fogadni egyszer, és megtanulja majd kezelni. Felesleges… ebben így… reménykedned szerintem.
Még egy pillantást azért vetek a papírosra. Csupa, számomra értelmetlen dolog, áthúzkodva, nyilazva ide-oda. Tényleg sokat melózhatott vele, és abban is biztos vagyok, hogy ez nem az egyetlen jegyzetlap, amit ebben a témában készített.
- Tényleg… kedves tőled. De ne pazarold erre az idődet. - Egy kis mosolyt is megejtek, hogy ne tűnjek olyan zordnak, aztán le is teszem a recepttervet, vissza a fiókba.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. június 25. 21:27 | Link


- Igen, szerintem is - bólogat, próbálja menteni a menthetőt az előbbi beszólása nyomán, mert kicsit azért bénán érzi magát a megjegyzése miatt.
Aztán a téma gyorsan egy sokkal kellemetlenebb irányba terelődik a kajáról - ami persze nem nehéz, az étel egy elég hálás téma, főleg ami Andrist illeti - Milán pedig nagyon kelletlenül vallja be az igazságot. Szinte pillanatról pillanatra, vonásról vonásra látja, ahogyan Andris arca megváltozik, amikor leesik neki, hogy mivel is próbálkozik valójában. Szinte már-már vádlóan szegezi neki a kérdését, hogy Milán mit is akar eltávolítani belőle pontosan, habár nem tűnik felindultnak. Milán azért ettől függetlenül - a biztonság kedvéért - jól kétségbeesik.
- Sokan próbálták, de senkinek nem volt olyan motivációja, mint nekem! - mondja elég egyértelműen Andrisra célozva, a szemében tőle meglehetősen idegen érzelmesség lelhető fel.
- A szabadidőmet… - horkan fel cinikusan, Andris meglehetősen elbagatellizálja a dolgot. Egyrészt nem _csak a szabadidejéről van szó, az elmúlt hetekben nagyjából napi 10 órákat foglalkozott a dologgal. Másrészt pedig Andris még mindig nem fogja fel, hogy a szabadideje mennyire nem érték minden máshoz képest, amiről itt most szó van. Kis túlzással az élete összes “szabadidejét” odaadná, ha azzal meg tudná szabadítani az összes kíntól, amit végig kell rajta néznie.
- Nem pazarlom. Bízhatnál egy kicsit jobban is bennem - őszintén nem tudja eldönteni, mi sérti meg jobban (pedig nincs is meglepődve Andris reakcióján), az hogy ennyire lekicsinyli a képességeit, vagy az hogy helyette akarja eldönteni, érdemes-e ezzel foglalkoznia vagy sem. Szívesen odavágná neki, hogy sebaj, mert a bájital el fog készülni, ha neki nem kell, akkor majd megmenti vele a maradék rengeteg másik vérfarkast, de lássuk be: már a gondolattól is fordul egyet a gyomra és rosszul van, hacsak eszébe jut, hogy pont Andrison ne tudjon segíteni. Úgy aztán tényleg semmi értelme az egésznek.
- Szerencsére ezt nem te döntöd el - mondja végül kicsit duzzogva, lejjebb csúszva a párnáján. Így akarjon jót az ember.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 25. 21:29 | Link


Annyira motiváltnak tűnik, és én nagyon elszomorodom, ahogy látom ezt a motivációt. Felszusszanok, ahogy elindulok felé, és leülök az ágyra.
- Az a baj, kicsim, hogy sajnos de. - Mondom, de tényleg szomorkásabb a hangom, mert tudom, hogy most biztos le fogom törni, és rosszul fog esni neki, amit mondok. - Hallottam ilyet is sajnos, hogy… ilyen bűbájfeltalálók vagy mik voltak az egyik srácnak a szülei, aki likantróp, és az egész életüket ennek szentelték, hogy kitaláljanak valami ellenszert. És hát… tudod. - Fejezem be picit halkabban, rárakva a kezem a térdére. - Szóval… tudod, ez, hogy… ezért nem akarom, hogy hamisan reménykedj, vagy valami.
De persze, rögtön tovább is haladunk. A szabadidős megjegyzését, nehezen bár, de hagyom elsiklani a fülem mellett, mert ha valamit, azt már megtanultam, hogy mindig olyankor vannak a nagy vitáink, ha elkezdek heveskedni az ő heveskedő megjegyzéseire. Akkor aztán mindig robban, szóval most megpróbálom ezt elkerülni. Tudatosan. Aztán hátha.
- De… Milán, nem az, hogy nem bízom benned, vagy a tudásodban. - Mondom kicsit én is felkapva a vizet. De csak nyugi. Nyugi, Andris. - Okos vagy, és tök nagy dolgokra vagy képes szerintem. Nagyon sokra fogod vinni, sokkal többre, mint mondjuk én. De… ez lehetetlen vállalkozás, tudod jól. Eddig sem sikerült… senkinek.
Igazából, tudvalevő oka van annak, hogy miért reagál így egy-egy vérfarkas, ha a legendás ellenszert említik. Nos, azért, mert… jaj, annyira hosszú idő egy ilyet elfogadni. Iszonyat hosszú. Tényleg. És ha valaki belengeti, hogy lehet, hogy vége lesz - ha elhinném, és utána mégsem… Szóval, ezt azért senki sem kívánhatja.
- “Szerencsére ezt nem te döntöd el” - figurázom ki játékosan, karba fonva kezeimet a mellkasom előtt, mint egy óvodás. - Nem rosszból mondom ám. Csak… lehetetlen vállalkozás. - Kis szünet. - Én is sokat gondolkodtam már, miért van… néhány azt mondják, valami égi büntetés. Ki tudja… Mindegy, a lényeg, hogy… nem lehet megváltoztatni.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. június 25. 21:30 | Link


Ha őszinték akarunk lenni, Milán nem érti a dolgot, és mint minden olyan amit nem ért, ez is meglehetősen böki a csőrét. Úgy érzi, hogy pont Andrisnak kellene motiváltabbnak lennie ebben a kérdésben, hogy neki aztán igazán lelkesnek és reménykedőnek kellene lennie, arról pedig - egyértelműen - fogalma sincs a Levitás fejének, hogy mennyi munka és idő kellhetett ahhoz, hogy Andris ezt a hozzáállást kialakítsa. Ő az ilyesmit nem érti. A bűbájfeltaláló szülők történeténél azért érzi, hogy némileg sikerült ügyesen ellenérvelnie Andrisnak, így aztán ahelyett hogy ezt belátná, megvonja a vállát sötét tekintettel. Hihetetlen, hogy egy ennyire okos és éppen egy világot megrengető bájital feltalálásán ügyködő elvileg felnőtt, ilyen mértékben csak egy óvodás érzelmi eszköztárával tudjon operálni, mégis így van.
Egyébként Andris azért egy dologban nagyon téved. Az, hogy eddig senkinek sem sikerült, még véletlenül sem jelenti azt, hogy továbbra sem fog. Elvégre minden nagy találmányt fel kellett egyszer találnia valakinek, aki előtt még _senkinek sem sikerült, nem igaz? Ezt meg is mondja neki, mármint azt, hogy ez még nem indok arra, hogy lehetetlen legyen feltalálni. Mindent el kell kezdeni valahol.
Óvodás viselkedése végül el is nyeri méltó büntetését, mert Andristól pontosan azt kapja, amit ilyen esetben az ember megérdemel egyébként - kigúnyolja. Az utánzásra végre megenyhül kicsit az arckifejezése, és halvány, szkeptikus tekintettel megspékelt “nem akarom még beadni a derekam, de nem megy” fejjel ül végül ki egy mosoly az arcára. Kezdi végre felismerni kicsit önnön gyerekességét, meg hát egyébként, Andris humorizálásának elég nehezen tud ellenállni. Szinte rá van írva a fejére, hogy mennyire meg akarja csókolni, de Andris még folytatja, úgyhogy inkább végighallgatja. Mondjuk lehet, hogy ez némileg hiba volt, mert már megint idegesítő dolgokat mond. Szusszan egyet.
- És mégis - kezd bele, közben egyik karját Andris vállára pakolja - mi a szarért - folytatja, a másik vállára ráteszi a másik kezét is - büntetne téged az ég? - érdeklődik immár teljesen átkarolva Andrist (akinek még mindig össze vannak fonva a karjai maga előtt, így ez némileg egy idióta pozitúra most), fejét picit oldalra döntve, de komoly, érdeklődő tekintettel.
Aztán eszébe jut egy újabb dolog és bele is kezd, előtte még azért nyelve egy nagyot.
- Figyelj, van egy ajánlatom. Mi lenne, ha megegyeznénk? Kompromisszum, hmmm? - veti fel, Andris arcát fürkészve, várva a reakciót.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 25. 22:00 | Link


Nagyon lelkes, és én hálás vagyok ezért a lelkesedésért - csak aggódom. Annyira aggódom. Hogy erre fogja áldozni az egész életét, miattam, akinek már nincs problémája vele - meg persze a másik ezer farkas miatt is, akinek még van. Én értem... értem ezt a nemes célt, meg minden, csak... Nem mehet rá az élete, és nem cipelheti helyettem a terhét ennek az egésznek, márpedig ő most ezt tervezi véghez vinni. Bele se merek gondolni, mennyi időt tölthetett ezzel, magával a tudattal, hogy segíteni kell Andrison. Hiába próbálom mutatni, hogy nincs bajom az átváltozással, ha ő egyszer már látott a legrosszabb passzomban is.
- Igazad van... - ismerem el, mert levitás lelke, tudom, másra sem vágyik. - De nem szeretném, ha ezzel foglalkoznál folyamatosan. Nem tesz jót... nekünk sem, szerintem. Feleslegesen stresszeled magad és aggódsz miatta, csak... cipeled magadon, és én azt nem akarom. Nem akarom, hogy arról szóljanak a hétköznapjaid, hogy vérfarkasok. Szóljanak rólam inkább. - Fejezem be sután, megvonogatva a vállamat. Talán még a szememet is lesütöm.
Aztán tovább halad a beszélgetés. Általában megpróbálok nagyon türelmes és semleges, vagy kedves maradni, ha ez a téma feljön köztünk - ritkán jön fel, és csak vele, mert a legtöbb barátom és ismerősöm egyáltalán nem is tud erről a dologról, vagy ha igen, nem nagyon feszegeti. Nehéz megszoknom tehát ezt a témát, mert még nem nagyon bolygattam senkivel túlságosan.
Már átkarol, mikor befejezi a mondatot, én meg nem nézek fel rá, most nem vagyok így hajlandó. Valljuk be, hogy ez a kérdés nem esett jól - a válasz túl őszinte lenne és túlságosan... mélyről jövő, ezért inkább csak megrázom a lehajtott fejem.
- Hagyjuk ezt, Milán. - Fűzöm hozzá halkan, aztán nyelek is egyet. Tényleg nem volt ez jó most.
Szerencsére felajánl valamit, egy kompromisszumot - így hagyjuk el a beszélgetés eddigi talaját, reményeim szerint, mert az, amerre most tartott, az nagyon nem volt jó irány. Kicsit megpróbálom felrázni magam a hirtelen jött mély érzésekből, sóhajtok egyet, aztán felnézek rá, rendezve a vonásaimat, hogy egyáltalán ne tűnjek feldúltnak.
- Mégis milyen kompromisszumra gondolsz, felhőfiú? - kérdezem próbálva játékosan elütni az előbbi szituációt, de én is érzem magamon, hogy nem vagyok olyan meggyőző, mint amilyen meggyőző tudok lenni, mikor ösztönösen viccelődök, úgyhogy... erről megpróbálom elterelni a figyelmét, és átkarolom a derekát.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. június 27. 10:31 | Link


Az a baj, hogy Andris nem teljesen érti - vagy nem hajlandó elfogadni, ez talán még valószínűbb - hogy Milán mennyire máshogyan működik, mint ő. Nem fogja tudni ezt az egészet csak azért elengedni, mert megkéri rá, az ő agya folyamatosan kattog, jár, mint egy szakadatlanul üzemelő hatalmas óra, ami sosem merül le. A soha meg nem szűnő forgatag közepébe Andris most igenis belecsöppent, ami valóban azt jelenti, hogy a kelleténél még jobban is el tud merülni a vele kapcsolatos dolgokban, a likantrópia pedig ezzel szorosan összefügg, dehát hogyan is ne függene? Nagy nehezen elfogadta már azt is, hogy Andrisnak nehéz erről beszélnie - holott egyáltalán nem érti, mégis kivel beszélné ezt meg, ha nem vele? - de ez még nem jelenti azt, hogy hajlandó belemenni abba az idióta színjátékba, hogy úgy teszünk, mintha nem is létezne az egész. Ez mindkettejüknek egy valós probléma, akár hajlandó erről tudomást venni, akár nem.
Egy pillanatra meglepettség suhan át az arcán, amikor Andris beismeri az igazát, de aztán persze jön az a bizonyos ...de, ő pedig elégedetlenül fintorodik el. Hogy mondhat mégis ilyet? Szerinte itt mégis mi a frász történik?
- Pontosan ez történik, Andris - néz rá szúrósan és nagyon reméli, hogy ebből érteni is fogja, hogy mire gondol. Arra, hogy igenis róla szólnak a hétköznapok, róla szól minden, még a laborban is. Az összes bájitalát neki készíti valójában, készítsen bármit, mert még az egyetemen sem bír rendesen gondolkodni tőle. Hadd ne kelljen hangosan kimondania ahhoz, hogy ez egyértelmű legyen. Már így is a határait feszegeti folyamatosan az érzésekről való beszélgetéssel, mert valahogy Andrisnak ezek a dolgok vagy nem egyértelműek, vagy szereti hallani őket szóban is, fogalma sincs melyik, de remélhetőleg inkább az utóbbi.
- Hagyhatjuk, de örökké nem tudjuk a föld alá ásni, ha sosem vagy hajlandó megbeszélni velem. Tudod jól, hogy soha az életben nem bírtam normálisan beszélni ilyen dolgokról, de rohadtul próbálkozom és nem könnyíted meg a dolgom, banyek - jegyzi meg meglehetősen idegesen, mert valahol már tényleg tragikomédia, hogy kettejük közül pont ő próbál egy lelkizést kierőszakolni, lássuk be. Hol a bátor, exhibicionista Eridonos már megint? Mindenesetre a mondatot úgy kerekíti le, hogy Andrisnak nem muszáj válaszolnia, ha tényleg nagyon nem akar erről beszélni, de ettől függetlenül azért ott lóg a levegőben a - szerinte - nagy igazsága, hogy ebbe a gödörbe újra és újra bele fognak lépni, mert láthatóan az eddigi "tegyünk úgy, mintha minden tökéletes lenne" megoldás különös módon nem vált be. Közelebb hajol hozzá, most már átkarolva, a tarkóját simogatja, miközben felvázolja a javaslatát.
- Nem foglak arra kérni, hogy elhidd, hogy sikerülhet. Cserébe te se kérj arra, hogy elhiggyem az ellenkezőjét és feladjam. Nem kell róla beszélnünk, amit csinálok az a laborban marad, felőlem tehetünk úgy, mintha valami teljesen máson dolgoznék, de kérlek ne kényszeríts arra, hogy befejezzem - ...mert úgysem fogok engedelmeskedni teszi még hozzá gondolatban a végét, kérlelő kék tekintetét Andrisra szegezi. Eddig sem tudott soha senki az útjába állni annak, ha őt érdekelte valami, főleg ha egy bájital, de ha még Andrissal kapcsolatos is a dolog... Annyira reménytelen ez a vita, hogy azt talán egyikőjük sem érti.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 29. 13:32 | Link


Nagyon szeretném, ha nem lenne ilyen bonyolult ez az egész. Valahol talán pont arra vágyok, amin Milán ügyködik - hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom többet, ne jelentsen problémát bármilyen emberi kapcsolatomban, ne kelljen titkolóznom és színlelnem... Igen, talán pont erre vágyok, de nem mások boldogsága vagy "élete árán", és annyival egyszerűbb lenne, ha megértené, hogy ez nem probléma, a vérfarkasság. Nem kell annak lennie. Csak átváltozok havonta egyszer, ennyiről van szó, nem is tud róla szinte senki. Nem kellene problémának lennie, de pont ő teszi azzá, mégpedig úgy, hogy folyamatosan foglalkozik vele. Pedig szeretném úgy érezni magam, mintha csak egy normális srác lennék egy normális kapcsolatban, ha már máshol nem nagyon érezhetem magam átlagembernek. Erre vágynék nagyon.
Pontosan ez történik, hallom a választ, és hosszan a szemébe nézve értem csak meg, mire gondol pontosan. Egyébként is nagy szemeim felveszik a "kiskutyaszemek"-állapotot, miközben az ujjaimmal megsimítom az arcát.
- Ez olyan, hogy... - kezdem sután, aztán elhallgatok egy pár pillanatra, amíg megpróbálom összeszedni a gondolataim. - Szeretlek. - Mondom végül halkan.
- Mi ketten annyira máshogy mutatjuk ezt ki... - motyogom, fel-felpillantva rá. - Mert neked... beitta magát ez az egész a munkádba, a bájitalokba, és ez egy nagyon szép dolog egyébként. Tudom, hogy neked ez nagyon fontos. - Megpróbálok hangosan gondolkodni, hogy egy kicsit megértsem őt is, a nézőpontját, hogy tudjak hozzá úgy szólni, hogy jobban átadjam a sajátomat.
- Én... tudod, nekem ez olyan, hogy... a likantrópia a részem, de mégsem teljesen én vagyok. - Kezdem el zavarosan ábrázolni a saját kis érzelmeim, közben pedig simogatom Milán haját, mert az megnyugtat. - Kicsit úgy szoktam erre gondolni, hogy a bennem élő farkas nem én vagyok. Így könnyebb volt... tudod?... És ezért mondtam, hogy szeretném, ha inkább velem foglalkoznál, és nem ezzel. Mert én tök átlagos srácnak érzem magam melletted, és olyan jó érzés, hogy nem kell folyamatosan azon rugóznom, hogy teliholdanként ön- és közveszélyes vérengző állattá változom, érted? Már tíz éve folyamatosan ezt nyomják otthon, minden hónapban ezzel kell szenvednem, és nincs kedvem, nem akarok... nem akarom, hogy lásd bennem az állatot, érted? - halkulok el a végére, lesütve a szemem.
Most, hogy erről van szó, olyan sebezhetőnek érzem magam. Nem félek attól, hogy megbánt, csak szerintem még nem tűntem ilyennek előtte. Persze, tudja, hogy érzékeny vagyok, meg heves és sokszor makacs, de ilyen kis gyámoltalannak talán még nem látott. Nem szoktam nagyon erről beszélni. Ami azt illeti, ilyen mélységeiben sem ábrázoltam még senkinek a belső gondolataimat erről az egészről, hiszen a szüleim teljesen el voltak foglalva saját magukkal, másoknak meg... nem megy. Valahogy nem megy. Az más kérdés, hogy pont erről írtam most dalt.
Hiába kérem, hogy ne feszegessük, hogy miért is büntetne engem pontosan az ég, Milán nem érti, hogy mibe tapint bele éppen. Lehet, hogy az agyával tudja, hogy mennyire érzékeny is vagyok, de biztos vagyok benne, hogy nem érti vagy érzi át. Egyszeriben ingerült leszek, felmegy bennem a pumpa, és ki is pirulok dühömben, ami már mindig komoly érzelmi indíttatást jelez nálam.
- Mit kell ezen megbeszélni?! - csattanok fel. - Miért jó neked hallgatni, hogy mennyire szar vérfarkasnak lenni, hm? Tényleg muszáj, hogy folyamatosan ez legyen a téma közöttünk?! Kezdem azt hinni, hogy inkább a kísérleti nyulad vagyok, mintsem a barátod! - Elveszem a karomat a derekáról, kicsit távolabb is húzódom ösztönösen. - Igen, én sem örülök neki, hogy ez van, de én sem kérdezlek folyamatosan az epilepsziádról és próbálom 0-24 megtalálni a gyógymódot rá, nem sajnálkozom folyamatosan! És tudod, hogy miért? Mert nem akarom, hogy rosszul érezd magad miatta, és neked is ezzel kelljen foglalkoznod minden egyes rohadt percben, mert tudom, milyen az, ha valami gyógyíthatatlan és nem tehetsz ellene semmit, de baromira utálod!
Már egészen kipirosodott arccal ülök, szinte szuszogok is kicsit, ahogy felment a vérnyomásom hirtelenjében.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. június 29. 14:15 | Link



Az elején még teljesen olyan, mintha Andris hirtelen megértené, hogy Milán miről beszélt. Pontosan így van, ahogyan mondja. Ha ő valakit vagy valamit szeret, akkor az mindenhol ott van az életében, szerinte ez a normális. Nem mond semmit, mert nem akarja félbeszakítani Andris mondanivalóját, de a tekintetéből kiolvasható némi megkönnyebbülés és sok-sok szeretet.
Amiről Andris beszél, azt egyébként valamennyire meg tudja érteni, habár nem ért vele egyet. Ennek azért picit hangot is ad.
- Ez nem a farkasságról, vagy a nem farkasságról szól. Úgy akarlak téged látni, ahogyan vagy. Minden problémával és szépségével együtt, mert ha kiveszek belőled egy részt és csak a többit szeretem, az mennyire maradna szerinted valódi? – érdeklődik, de ezt inkább csak afféle költői kérdésnek szánja. Véleménye szerint már az is elég nagy gond, hogy Andris ezt csinálja saját magával, mert nagyjából ezt jelenti, amiről itt most beszámolt.
Egyébként a shitstorm pont akkor szabadul el, amikor Milán már azt gondolná, hogy végre dűlőre jutnak egymással. Ő azt remélte, hogyha Andris nem akar erről beszélni, akkor elteszi magának a kis megjegyzését és nem reagál rá érdemeben, maximum tudomásul veszi. Helyette azonban most akad csak ki igazán, amit Milán nem is igazán tud értelmezni, ami persze olyan mértékig felhúzza, hogy egy idő után már nem is nagyon igyekszik. Többször is közbe szeretne vágni, de a dolog szinte lehetetlennek tűnik, így nagy, beszédindítónak szánt levegőket vesz csak néha, de végül végighallgatja az egész kis mesét. Hát ez elképesztően remek.
- Már megbocsáss, de mi van? – kérdez vissza ingerülten, igyekezve lenyelni az idegességét, de az a Milán szótárában csak „hisztinek” címkézett kirohanás, amit itt éppen végig kellett hallgatnia, nem kicsit hozta ki a béketűrésből. Fintorogva mered Andrisra, mintha a világ legnagyobb hülyeségét hallotta volna. Nagyjából most így is érzi.
- Egy szót sem szóltam az egészről, most sem én hoztam fel! Tehetek én arról, hogy megtaláltad a fiókomban azt a rohadt papírt és az egésznek ekkora feneket kellett kerítened? – húzódik most már el tőle Milán is, felpattanva az ágyról. Továbbra sem kiabál, de érződik a hangján a feszültség, ami kitörni készül -  Éppen ezért nem mondtam el, mert tudtam, hogy ez lesz! Bocsi, de szerinted normális az, hogy nem tudod elfogadni a saját részedként és nem vagy hajlandó még csak gondolni sem rá, vagy beszélni róla, mert akkor már rögtön jön, hogy erről szól minden? – nyel egy nagyot, mert ennek kapcsán eszébe jut még valami, amit az agya szegletében valahol tud, hogy nagyon nem kellene Andris fejéhez vágnia, de sajnos az érzelmei előbb gördítik elő a szavakat, minthogy a cenzúra működésbe léphessen.
- De persze, tudom, ez a te módszered. Ez van velünk is, nem? Ha nem beszélsz a problémákról, akkor nincsenek. Inkább ne említsük meg, hogy a múltkor inkább a szoba túloldalára mentél, csak hogy nehogy bárki rájöjjön, hogy esetleg mégsem csak barátok vagyunk – mondja, itt a hangja hűvösebbre vált, próbálja leplezni, hogy mennyire fáj neki ez a téma. Nem mintha Andris nem láthatna át könnyűszerrel a dolgon, ennyire azért már ismeri. Nem néz rá, helyette az íróasztalának dől és a plafonnak mondja a magáét.
- Pont én vagyok az, aki próbállak elfogadni mindennel együtt, úgy ahogyan vagy, horribile dictu még segíteni is, úgyhogy mi lenne ha leállnál azzal, hogy rám vetíted ki, hogy nem bírod elfogadni saját magadat, hmm? – kérdezi a hangjában némi kétségbeesett, szinte kérlelő éllel, aztán megrázza kicsit a fejét és összefonja maga előtt a karjait, tekintetével pedig a földet kezdi el tanulmányozni. Annyira mérges, hogy hirtelen már azt sem tudja, mivel vághatna vissza még, pedig ami az érzelmeit illeti, lenne itt még egy-két dolog.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 29. 15:05 | Link


Olyan édesen beszél, hogy már azt hiszem, minden megoldódik, és nem lesz ebből veszekedés. Értem, azt hiszem, mit akar mondani, hiszen ő nem én vagyok, ő teljesen máshogy látja ezt az egészet, engem, mert úgy ismert meg, hogy szinte azonnal megtudta, mi a helyzet velem. Aranyos tőle, és megsimítom az arcát, sőt, nyomok egy csókot is a szájára.
Aztán teljesen másfelé terelődik a beszélgetés. Kifakadok, ő is kifakad, felpattan az ágyról, és persze én sem tudok ülve maradni, kissé görnyedt tartással hallgatom, amit mond, de a tagjaim megfeszülnek az idegtől és a dühtől, a csalódottságtól. Hogy beszélhet így?
- Én kerítek neki nagy feneket! - túrok idegesen a hajamba. - Én? Amikor te a laborban is folyamatosan csak ezzel tudsz foglalkozni, és én kerítek neki nagy feneket, megáll az eszem!
De folytatja, nincs menekvés, és a nyakamba zúdít szabályosan mindent, minden bajomat és problémámat. Arra számítottam, hogy nem fog fájni - nem féltem tőle, hogy megbánt, és most mégis a legfájóbb pontokat vágja az arcomba és emlegeti, szétszedi a problémáimat és elbagatelizálja, minthogyha nem lennének komolyak, mintha az érzéseim csupán felesleges túlgondolások lennének, és ennél rosszabbat el sem tudok képzelni jelen pillanatban.
- Igen, normális! - már kiabálok, érzem, hogy a szemem is bekönnyezett a dühtől és attól, amit mondott. - Normális, igen, normális... Csak képzelnéd magad a helyembe egyszer... Persze te úgysem tudod, egyáltalán nem is tudsz együttérezni nemhogy velem, de senkivel, mert mindent csak elemzel, de elképzelni vagy belehelyezkedni, neeem, az neked nem megy. Te vagy a zseni, mit neked együttérzés, te annál jobb vagy, nem igaz? Tudod rohadtul szarul esik, hogy lekicsinylően beszélsz arról, ami a legjobban bánt engem.
Aztán már tényleg szabályosan fáj, amit mond. Látom rajta és érzem, hogy milyen rosszul esik neki, mikor egyszerűen úgy teszek, mintha nem lenne köztünk semmi, mikor társaságunk van. Mindig megpróbálom kiengesztelni utána, kedveskedni neki, igyekszem mindent megtenni, hogy jobban érezze magát. Tudom, hogy bántom vele, és ez nekem is rosszul esik, ezért hirtelen nem is tudok erre mit mondani. Csak nézek rá, már bekönnyezett szemmel, ahogy ki is gördülnek, félig a tehetetlen dühtől, félig ezektől a mondatoktól.
- Próbálsz elfogadni azzal együtt, amilyen vagyok?! Miért, az, hogy ilyen szar alak vagyok és nem bírok, nem akarok beszélni róla, hogy vérfarkas vagyok, hogy félek, hogy az emberek megbélyegeznek még plusz az identitásom miatt is, az nem tartozik bele abba, amilyen vagyok? Ennyit a fene nagy elfogadásodról! Szerinted mit gondolnának rólam, ha minden kiderülne? A közveszélyes likantróp, aki még meleg is! Annyi a zenei karrieremnek, annyi a színészetnek, mindennek! Erre bezzeg nem terjed ki az a rohadt nagy elfogadásod! - Kiáltom kétségbeesetten, kitárva a karjaim; már szabályosan patakokban folynak a könnyeim, de tudvalevő, hogy mindig ez van, ha egyszeriben nagyon dühös leszek. - Ez van, Milán! Ha tényleg mindennel együtt elfogadsz, akkor ezzel együtt kell elfogadnod, hogy igenis féltem a saját bőrömet, hogy nem akarok erről beszélni, mert sosem tudtam senkivel, és ha el akarjuk kezdeni, akkor sokkal lassabban kell haladnunk, mert egészen addig az volt nekem a normális, hogy erről mélyen hallgatok, és akkor minden rendben lesz. Csak ennyit kérek, hogy ne erőltesd rögtön, hogy mindent összehordjak róla, mert nem mindenhez lehet hozzáállni praktikusan, van, amihez - tudom, meglepő - de szükségesek mondjuk érzelmek is.
Úgy érzem, lassan már a kezeim is remegnek az idegességtől és a rengeteg indulattól, ami felgyűlt bennem, miközben kitárt karral és kócosan, kissé görnyedten figyelem őt. El sem hiszem, hogy tényleg képes volt felhozni... hogy hülyének néz...
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. június 29. 15:50 | Link


- De nem azért, mert a vérfarkasságodnak kerítek nagy feneket, hanem mert neked, ez csak éppen úgy alakult, hogy ezt a dolgot pont a munkámba is át tudom ültetni, mert ezzel foglalkozom, fogd már fel könyörgöm, már nem tudom milyen egzotikus nyelven mondjam, hogy átjusson az információ, komolyan mondom! – ripakodik rá dühösen, mert nem tud másra gondolni, mint hogy Andris teljesen szándékosan értelmez félre mindent, amit csak kiejt a száján. Utál így vitatkozni. Nem csak azért, mert utálja Andrist ilyen állapotban látni, hanem mert nem vezet sehova, csak újabb sérelmeket pakolnak a már így is szép tetemes kupac csúcsára.
- Egy nagy szart normális... – dünnyögi magának, bár nyilvánvaló, hogy Andris is tökéletesen hallhatja. Nem, tényleg nem tartja annak, véleménye szerint az Eridonos pedig elég ügyesen hazudik magának, ha ő ezt tényleg elhiszi. Az empátiájával kapcsolatos megjegyzésre nem igazán tud mit reagálni. Tény, hogy az érzelmekkel való bánás soha nem volt az erőssége, de sokat fejlődött az elmúlt időszakban. Láthatóan teljesen hiába, mert Andris pontosan úgy nyilatkozik róla, mintha egy dementor érzelmi képességeivel rendelkezne.
- Nem vagyok lenéző Andris, egyszerűen csak nem tudlak megérteni. Az egyik pillanatban az a baj, ha beszélni akarok róla és megérteni, a másikban meg az, hogyha nem vagyok elég együttérző... Komolyan kezdem azt érezni, hogy veled nem lehet jót tenni – és ha ezt gondolná, nem is tudja, hogy a java a dolognak még csak most jön. Mert Andris bizony kikel magából, nem is kicsit, még el is sírja magát közben. Milán szíve szerint már itt is most befejezné az egészet, lecsókolgatná a könnyeit, de a büszkesége és az igazságérzete olyan pofonokat kap, hogy egyszerűen nem képes rá.
- Teljesen kiforgatod a szavaim... – kezdene bele, némileg nyugtatóbb, csitító hangvétellel, de Andris nem hagyja szóhoz jutni. Mikor végre egy pillanatra lecsendesül, Milán kétségbeesetten igyekszik közbevágni – Nyilván nem arra gondoltam, hogy plakátold ki vele fél Budanekeresdet, de az mióta ugyanaz, mint hogy velem megbeszéled? Kivel tudnál erről beszélni, ha nem velem? – kérdezi szemöldökráncolva, mert tényleg nem érti a dolgot. Mégis mi a francot vár, ki fogja őt kirángatni ebből a rémesen destruktív gondolkodásmódból, ha még neki sem hagyja, hogy közelebb férkőzzön hozzá? Hogyan hívhatják egyáltalán kapcsolatnak azt, ami köztük van, hogyha ez még mindig kérdés?
De Andris sajnos nem éri be ennyivel, folytatja tovább, Milán pedig leforrázva áll, úgy érzi magát, mintha gyomorszájon vágták volna. Az igazságtalanság érzetétől szinte hányingere van.
- Lassabban? Andris, együtt vagyunk majdnem egy éve! Mikor akarod elmesélni, a nekrológodban? – horkan fel, mert teljesen igazságtalannak tartja az egészet – Nem tudunk lassan sem haladni, ha semmilyen haladást nem teszel lehetővé, vagy mondd, hova haladtunk idáig az elmúlt egy évben? Marha sokat, mit ne mondjak... – mondja, tenyerét dühösen, tehetetlenül a combjára csapva. De fogalma sincs róla, hogy az igazi övön-aluli ütés még csak most fog érkezni, Andris utolsó mondatára pedig olyan szinten lila ködbe burkolózik a szoba, hogy olyat talán még soha életében nem érzett. Egy pár pillanatig megszólalni sem bír, utána is csak válogatott szitkok jutnak eszébe. Tapintható feszültség ül bele abba a röpke fél percbe, amíg végül meg bír szólalni, immár nyugodtnak hangzó, de belül nagyon is feldúlt hangon.
- Remek. Ez valami kib*szottul remek. Hogyha számodra az elmúlt év tanulsága ennyi, hogy nincsenek érzelmeim, miközben fenekestül felforgattál mindent, amit valaha tudtam vagy hittem magamról, akkor őszintén sajnálom, de nincsen miről beszélgetnünk – mondja csendesen, aztán kifordul az ajtón, még éppen azelőtt, hogy az ő szeméből is potyogni kezdenek a könnyek. Ő nem olyan mint Andris, nem is sír igazán, inkább csak hangtalanul könnyezik, miközben leül a lépcsőre, ami a földszintre vezet. Francba.
Utoljára módosította:Fellegi L. Milán, 2018. június 29. 16:05
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 29. 16:18 | Link


Valami átkapcsol, mikor válaszol, és megértem, amit mond. Elmosolyodnék ezen, ha nem lennék totál ideges, úgyhogy csak legyintek egyet ingerülten, "áh", valami ilyet is mondok mellé.
Annál inkább rosszul esnek az elmotyogott szavak, "egy frászt normális", és itt látszik is az arcomon a hirtelen megrökönyödés, mert olyan mélyre ás éppen veszekedés közben. Csak ennyi, hogy nem normális, és megint minden megkérdőjeleződik bennem, a sok év, amit azzal töltöttem, hogy ezen gondolkoztam, egyszeriben kárba vész, és újra felötlenek a kezdeti kérdések bennem. Érdemes nekem egyáltalán beszélgetni emberekkel? Nem teljesen felesleges? Megkímélhetném őket a stressztől, nem véletlenül létezik a "magányos farkas" kifejezés. Mindig is annak kellett volna lennem? Itt roncsolom őt is, magamat is...
- Azért baj, hogy nem vagy elég együttérző, mert beszélni akarsz róla, nem érted? - kapcsolom össze az információkat, még a kezemmel is gesztikulálva. - Mert ha szóba kerül, mindig a megoldást keresed, mikor nekem csak annyi kéne, és szerintem neked is, hogy meghallgasd, amit mondok, bólints párat, aztán megnézz velem egy filmet. Semmi több. Nem mindig a praktikus megoldás, nem mindig az okoskodás, hanem csak... meghallgatni, érted? Azért nehéz beszélnem róla, mert... - de ezt a mondatot már elharapom. Úgy érzem, semmi értelme tovább beszélnem róla, úgy érzem, úgysem fogja megérteni.
- Senki mással nem tudnék erről beszélni. - Egyezek bele, igaza van, ebben legalábbis. Némileg nyugodtabb már a hangom is. - De ez nem változtat azon, hogy nem érzem a megértést, hanem csak azt, hogy megpróbálod megoldani, és... túl sok. Nem olyan egyszerű, mint ahogy te megoldást akarsz rá találni.
Hogy hova jutottunk idáig az elmúlt évben? Millió válaszom lenne rá, millió és egy, kezdjük azzal, hogy rájöttem, hogy vonzódom a srácokhoz, hogy le merem venni a felsőmet előtte, hogy megmutattam a tetoválásom és elmagyaráztam, hogy működik, hogy képes vagyok idegsokk nélkül megmutatni neki a róla írt dalaim. Ezek mind nagy dolgok, de nem szembetűnőek, neki talán észrevehetetlenek, és a monumentális változás hajtja előre, vagy mit tudom én. Ezek viszont igenis fontos dolgok. De ha ő nem látja őket, egyszerűen... én erre már nem is tudok semmit mondani. Nem akarom tovább sajnáltatni magam előtte, csak még rosszabb lesz ez az egész. Gondterhelten túrok a hajamba.
- Elég sokat haladtunk... - motyogom az orrom alatt, de már szinte fáradtan. Értelmetlen ez az egész vita.
Nincs miről beszélnünk. Ezek a szavak hirtelen belém markolnak, úgy érzem, és az eddigi piros arcszínem - ha fizikailag lehetséges ilyen gyors váltás - eltűnik, úgy érzem lesápadok, ahogy nézek rá, ő meg elindul. De nem! Elkapom a kezét, mielőtt ki tudna menni, és remélem, hogy nem csúszik ki a csuklója.
- Ne, Milán - mondom jóval halkabb hangon, és próbálom magamhoz húzni és átölelni. - Ne, ne. - Csak beburkolom az ölelésemmel, ha hagyja. - Sajnálom, ne haragudj rám, kérlek. Nem akartam... nem így gondolom. - Szipogok párat, és csak húzom magamhoz és ölelem, a haját is simogatni kezdem. Ez most nagyon nem volt rendben tőlem. - Te is felforgattál mindent... - motyogom halkan. - Nem szabadott volna azt mondanom, bocsánat.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. június 29. 17:24 | Link


- Hé, nem úgy értettem – teszi hozzá kicsit elkeseredetten a normálissággal kapcsolatos megjegyzését követően, mert Andris láthatóan ezt is félreértette. Ő nem Andrisra mondta, hogy nem normális, hanem erre az egész gyenge megoldási manőverre, ahogyan a saját érzéseit intézni próbálja, de már látja, hogy meggondolatlan volt. Ez az egész beszélgetés az, persze.
Aztán Andris elkezdi elmagyarázni neki, hogy ő hogyan látja ezt az egészet, Milán pedig hazudna, ha azt állítaná, hogy érti. Gyanakvó, kissé értetlen arccal nézi Andrist, közben erőtlenül megrázza a fejét, mintha tiltakozni próbálna, de végül nagyon halkan csak annyit mond:
- Én nem tudom, hogyan kell... – Ezt is inkább csak magának mondja, nem a másiknak. Ő nem erre van kitalálva, az empatikus hallgatásra. Nem is érti, ha van egy probléma, akkor miért ne akarna rá valaki megoldást találni? Miért fáj neki az, hogy segíteni szeretne, vagy miért oldódnának meg jobban attól a dolgok, hogy megnéznek egy filmet?
Arra sem tud mit mondani, hogy nem olyan egyszerű ez, mint ahogyan képzeli. Nem képzeli ő sehogy, éppen ezért szeretne legalább némi útmutatást arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene megoldaniuk ezt az egészet, de Andris láthatóan azt sem gondolja, hogy volna itt bármi megoldani való. Pedig ezt a veszekedést elnézve, Milán szerint nagyon is van. Tanácstalanul összecsapja a kezeit, jelezvén, hogy most ő maradt szó nélkül, mert ezzel tényleg nem igazán tud mit kezdeni, ismeretlen terület.
Hogy sokat haladtak volna, azt pedig tényleg kevéssé érzékeli. Pontosabban azokat a haladásokat, ami Andris számára jelentős, ő magában egyszerűen csak egy teljesen természetes folyamatnak könyvelte el, ami annak a velejárója, hogy szeretik egymást. Nyilván ez is annak a rengeteg különbségnek az egyike, ami a kettejük világgal kapcsolatos észlelésében fennáll.
Viszont tényleg nagyon megbántja, amit az érzéseiről mond. Egy pillanatra talán még az is megfordul a fejében, hogy el kellene küldenie Andrist, de aztán végül inkább ő fogná menekülőre, már ha a másik hagyná. De nem hagyja, elkapja őt kifelé menet, Milán pedig egy dühös fintorral jutalmazza érte, ami hamar visszaalakul egy kevésbé ijesztő, inkább enyhén szánalmas, megtört arckifejezéssé, ahogyan elkezdenek peregni azok a könnycseppek. Nagyon szeretné Andrist elküldeni a búsba, még a szavai is ki vannak találva hozzá, de ez a nagy baj azzal, hogyha az egyetlen ember, aki meg tud vigasztalni, pont az, aki megbántott – nem lehet előle csak úgy elszaladni, ha megnyugvást remélsz. Úgyhogy kéretné még magát, de nem tudja, inkább lassan közelebb lép ő is és eltűnik a karjai között.
Könnyes arcát Andris pólójába temeti és némán sír, mert annyira jó és annyira rossz egyszerre, úgy szereti és olyan rémesen nem érti őt, és olyan ritkán van ilyen alkalom, mint most, hogy nyíltan teret engedhessen annak a sok kis apró szenvedésnek, amelyek a hétköznapokban összeadódnak benne minden egyes olyan alkalommal, amikor azt érzi, hogy nem úgy szereti őt, ahogyan kellene, vagy ahogyan megérdemelné. Mert ez az egyetlen a világon, ahol tényleg teljesen megáll a tudománya, pedig itt számítana a legjobban. A sok okosság nélkül pedig elveszettnek érzi magát. Nem is mond egyelőre semmit, hiába hallja a másik szavait, rá sem néz, csak áll, arcát a mellkasába temetve, és nem akarja kinyitni a szemét. Végül aztán mégis megteszi, Andrisra néz és rekedt hangon, piros szemekkel, kezével megsimítva az arcát csak ennyit mond:
- Annyira... utállak – habár a hangleejtése arra enged következtetni, hogy az „utállak” ebben az esetben sokkal inkább „szeretlek”-et jelent, maga az utálat pedig nem Andrisnak szól, hanem annak, hogy ennyire nehéz szituációban kell szeretnie. Ezt remélhetőleg ő is érteni fogja.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. június 29. 18:12 | Link


Nem úgy értette, ezt állítja, én pedig lemondó-szomorú tekintettel csak megrázom a fejem, mert szinte mindegy, hogy hogyan értette. Újra csak szembesültem vele, hogy tényleg nem vagyok normális, akármennyire is szeretném magam annak érezni. Egyszerűen... semmi sincs rendben velem.
Milánnak teljesen ismeretlen a hallgatás terepe, és ekkor dereng fel, hogy valószínűleg én is rosszul csinálok valamit - hiszen ha nem tudja, mi az, akkor azt sem érti, én miért maradok csendben, mikor ő a problémáiról beszél, és miért nem ajánlok fel megoldásokat. Sokkal rosszabb ez az egész, mint hittem, sokkal nehezebb lesz megoldani, és már előre szomorú vagyok miatta, mert tényleg nem szabadna ennyi problémát okoznom. Talán tényleg nem vagyok emberek közé való, nem tudom.
Folynak a könnyei, mikor már a karjaim közt van, és én csak simogatom a haját és ölelem, mert még mindig nem vagyok jó megoldásokban, de ezt is én csesztem el, megsértettem, és most... nézd, mi lett belőle. Nekem is megerednek a könnyeim, ahogy érzem az övéit a pólómon, és ettől igazán nem lesz jobb, úgyhogy ringatom az ölelésben, és bújok hozzá. Attól talán jobb.
Felnéz rám a gyönyörű kék szemeivel, amik most vörösek, a bőre is kissé duzzadt a sírástól, úgyhogy megsimítom. Fájdalmas kifejezés ül ki az arcomra, ahogy látom őt ennyire megbántottan. És ezt mind én csináltam.
Utállak, mondja, de tudom, hogy hogyan érti, legalábbis sejtem. Ezt a helyzetet, ezt én is utálom, és folyamatosan hibásnak érzem magam benne.
- Sajnálom - motyogom, majd összeszorítom a szemhéjaim, remélve, hogy így a friss könnyek nem kapnak majd utat lefelé az arcomon. Magamhoz húzom inkább, és simogatom a hátát, amíg kicsit csillapodik minden.
Egy idő után elengedem, hogy levegyem a felsőmet, s ezzel fedetlenné tegyem a felsőtestem. A hasamon és a bordáimon látszik a hatalmas heg, a harapás és a karomnyomok, mint ahogy a hátam sem mentes tőlük, bár az talán jobban begyógyult. Karcolások úgyis mindenhol vannak rajtam, mindig.
- Tudod... nekem nagyon sok időbe telt. - Mondom, miközben megfogom a kezét, és a sebhelyemre rakom. Figyelem az ujjait, ahogy hozzáérnek. - Sosem megyek ki a strandra félmeztelenül. A fiúk zuhanyzójába csak akkor megyek be, ha tudom, hogy kevesen vannak... Nem nagyon nézek még tükörbe sem, mikor félmeztelen vagyok. - Megsimítom Milán ujjait, majd felnézek rá. - Emlékszel, mikor először akartad levenni rólam a felsőm? És én pánikolva ellenkeztem, hogy "csak azt ne, kérlek". - Nagyot szusszanok, és óvatosan (de még mindig könnyek közt) elmosolyodom. - Az, hogy már le tudom venni előtted, azt jelenti, hogy nagyon sokat haladtunk. Mert én el tudtam képzelni, hogy soha nem fogom megmutatni senkinek, akkor sem, ha egyszer házas leszek. És én... bízom benned, mert szeretlek.
Megint megsimítom az arcát az ujjaimmal, egyszerűen szükségem van rá, mint ahogy arra is, hogy megcsókoljam. Fontos pillanatok ezek most, én úgy érzem... és talán még az sem zavarna, ha az édesanyja most ránk nyitna.
- Ez egy ilyen... nagyon fontos lépés volt nekem, pedig másoknak tök kis dolognak tűnik. Mert csak egy seb, és... mégis, engem... nekem nagyon sok problémám van magammal. Emiatt is, de más miatt is. És ezért kell... nagyon sok türelem hozzám, mert én nem tudom ezeket csak úgy... átlépni. Úgy érzem magam ettől - simítom meg a kezét a sebemen - mintha egy szörnyeteg lennék. És nem szeretem annak érezni magam. Ezért nem akarok róla beszélni sosem.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. július 10. 22:25 | Link


Jobb kezét leejti maga mellé, miután végigsimított vele Andris arcán, aztán tanácstalanul nézi őt, miközben válaszol.
- Én is – mondja rekedt hangon, mert nyilvánvalónak tartja, hogy ez nem bocsánatkérés akar lenni, hanem csak Andris is ugyanolyan szomorú emiatt, mint ő. Elvégre tenni erről senki nem tehet, Andris végképp nem, Milán pedig nagyon reméli, hogy nem is érzi így, még ha a lelke mélyén tart is tőle, hogy nagyon optimista dolog lenne ilyet gondolni.
Egy jólirányzott mozdulattal letörli a könnyeit – és nagy valószínűséggel mindezzel együtt nem kevés taknyot is, még ha erről nem is illik beszélni, a ruhadarabok ujjai pedig nem tudják kivívni azzal az igazságot, hogy megemlítik ezt. Utána pedig hagyja, hogy Andris odahúzza magához, arcát most a nyakába fúrja, aztán még nyom bele egy suta puszit, ahogyan elkezdik elengedni egymást.
Utána némileg értetlen tekintettel bámulja kedves párját, aki valamiféle hirtelen elmebaj hatására vetkőzni kezd, Milán pedig döbbenten kutat olyan momentum után az agyában, amitől Andris beindulhatott, mert hát lássuk be, tény, hogy a fiatal férfiak szinte mindentől, de azért ez mégiscsak nem valami ideillő most éppen. Aztán persze hamarosan koppan neki a felismerés, hogy nem a másik végtelen libidójáról van éppen szó, hanem más fog történni, mégpedig a hegeinek megcsodálása, amitől Milán szíve mindig elszorul kicsit, mert azt még az ő átlagon aluli érzékenységű lelke is tudja, hogy mennyi fájdalom lapul a sebhelyek mögött. Mostanra már persze megszokta – habár így is végtelenül hosszú időnek tűnt, mire Andris végre engedte, hogy póló nélkül is lássa, ahhoz képest mindenképpen, amikor ő szerette volna – de eleinte neki sem volt könnyű. Engedi, hogy Andris a kezét odavezesse, finoman érinti meg, bár továbbra sem igazán biztos benne, hova is akar kilyukadni ez az egész. Aztán szépen lassan elkezdi összerakni Andris mondanivalója alapján a darabkákat, hogy hogyan is illik ez pontosan a képbe, avagy a korábbi beszélgetésükbe. Döbbenten nézi őt, nem is rajta van ledöbbenve, hanem saját magán. Hogy hogyan nem volt neki eddig világos, hogy az efféle apróságok milyen nehezek lehetnek neki, vagy hogy a nála megszokotthoz képest így is mennyire beférkőzött már az életébe, sokszor valószínűleg számára kényelmetlenül, talán még kicsit erőszakosan is. Talán mégiscsak igaza van, ami az érzéketlenséget illeti, Milán legalábbis most így érzi, és nagyon szégyelli magát. Viszonozza a csókot, de valahogy nem az igazi, mert nagyon beszélhetnékje van, csak még nem tudja pontosan, mit is mondjon.
- Annyira nem érzem ezeket, nem tudom miért… Biztos szarul vagyok bekötve, annyira sajnálom… - motyogja végül, aztán Andris még folytatja, ő pedig a végén elkerekedett szemmel néz rá, mert sejtette hogy rossz a helyzet, de hogy ennyire, attól inkább csak titokban és csendben félt.
- Hogy lennél már szörnyeteg? – kérdezi szinte kétségbeesetten, homlokát Andrisénak döntve, bűnbánó fejet vágva. Bárcsak értene akár csak kicsit is a Legilimenciához, hogy láthassa azt, Milán hogyan látja őt… Soha többé nem jutna eszébe ilyesmi
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. július 10. 23:49 | Link


Elmosolyodok a szavaira, miközben megsimítom az arcát. Valahogy most megmelengette a kicsi szívemet ez az "én is", annyira őszintének és ártatlannak érzem, még akkor is, ha én tényleg bocsánatot akartam kérni. Milán, azt hiszem, ezt nem tudja, de jó így. Ez volt a legőszintébb reakció szerintem, amit kaphattam, és én szeretem az őszinteséget. Igen, nekem néha nehezebben megy...
Elég furcsa érzés, ahogy később a sebhelyemhez ér. Bár én raktam oda a kezét, nyilván nem rossz érzés tehát, hogy ott van, mégis néha megborzongat, ha ez történik. Nem pusztán azért, mert amúgy is érzékeny pontja ez a bőrömnek, hanem mert ezt nagyon intimnek élem meg minden plusztizennyolcas kategória nélkül. Bensőséges, ha valaki itt érint meg, főleg, ha kiélezve a sebhelyemre és nem csak úgy véletlenül - de szerettem volna valahogy megteremteni ezt az atmoszférát, hogy pontosan értse, miről beszélek, még ha neki talán kevésbé is jön át ez a meghittség.
Úgy látom, ez talán jobban is sikerült, mint szerettem volna. Mintha teljesen kétségbeesett volna, én pedig arra gondolok: "Andris, színházi rendezőnek kellett volna menned", miközben idegesen szusszanok, de magamra vagyok ideges, ezt még a vak is láthatja. Egyáltalán nem dühít fel ugyanis Milán, csak... nem akartam, hogy rosszul érezze magát.
- Jaj, dehogy vagy szarul bekötve - ellenkezek, miközben beletúrok a hajába a tarkójánál. - Csak máshogy. De te zseni vagy, ez ezzel jár, én pedig vállaltam a kockázatot. - Mosolygok rá, aztán nyomok egy csókot az arcára, mert úgy gondolom, fontos, hogy érezze, amit most én is, hogy én tényleg szeretem, és tökre nem számít... hogy néha nehéz. Mindig lesz nehéz, mindenkivel. Csak nekem is... ehhez úgy fel kéne nőnöm, hogy ezt elfogadjam. Sosem lesz teljesen habostorta, és a sült galamb se fog a számba repülni. Apa mondja ezt mindig.
Egy pillanatig meglepetten nézek a kérdésére, aztán halkan elnevetem magam. Nem is csak a zavartól, de kicsit talán a hitetlenségtől is, és ekkor jövök rá, hogy tényleg teljesen máshogy lát ő engem, mint én magamat. Mondjuk ez várható volt, persze - de az biztos, hogy ilyen nagy eltérésre nem számítottam.
- Ne haragudj, nem kinevettelek, csak meglepett, hogy ennyire... csak a saját véleményem ez magamról - szabadkozok, és közben simogatni kezdem a haját. Olyan szép, így, kisírt szemekkel is, még úgy is, hogy taknyunk-nyálunk egybefolyt mindkettőnknek.
Tényleg érik ez a beszélgetés, úgyhogy egy puszit adok a szájára, aztán a kezét megfogva leülök az ágyra, magammal húzva őt is. Azt hiszem, itt ma már nem lesz konzolozás.
- Hát, ömm... nem is tudom - kezdem talán megszeppenve egy kicsit. - Annak érzem magam néha. - Nevetgélek feszülten. - Tudtad, hogy ritkán, ha nagyon ideges vagyok, elkezdek tényleg morogni? És nem is vagyok teljesen tudatában. Például attól annak érzem magam. - Vonom meg a vállam óvatosan. - De például... szóval... nem is ez a lényeg. Hanem hogy... hát, nem vagyok épp gyönyörű és üde teliholdkor. - Megint idegesen nevetek. - Olyankor tényleg szörnyeteggé változom, és úgy érzem, hogy ez nem múlik el, mikor feljön a nap, mert... mindig ott van bennem a közveszélyes farkas, tudod, még akkor is, ha csak teliholdkor jön elő. Emiatt érzem szörnyetegnek magam. - Szusszanok. Furcsán érzem magam, hogy erről beszélek, nem épp egy szokványos eset ez nálam. Tényleg utálom bolygatni ezt a témát. De talán most muszáj lesz megerőltetnem magam, mert ő... Milán a párom, és ha nem érti, mit miért csinálok, az nem fog jóra vezetni. Sajnos ezt én is jól tudom.
- Mármint, a vérfarkasság nem múlik el napfelkeltekor. Az mindig van, akkor is, ha épp nem vagyok átváltozva - fűzöm hozzá csendesen, hátha ezzel már egyértelmű lesz, hogy most semmi elvontra nem gondoltam éppen. Csak úgy... a tényekre. Ritka ez tőlem, tudom.
Utoljára módosította:Andrássy Tamás Milán, 2018. július 27. 19:56
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.

Fellegi L. Milán
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 89
Összes hsz: 183
Írta: 2018. július 27. 14:18 | Link


- Zseni, mhmp – püffög egy kicsit, mert nem igazán szereti, ha így hívják. Szerinte az emberek csak azért hívnak másokat, akik okosabbak náluk, zseninek, mert így nem kell tudomásul venniük azt, hogy sok-sok érdeklődéssel, szorgalommal, akaraterővel, szinte bárki lehet „zseni”. Persze tisztában van vele, hogy genetikai értelemben is szerencsésnek született, de soha nem sorolná magát másik kategóriába, mint amelyben például Andris is elhelyezkedik – már értelmi képességek szempontjából. Ezt a véleményét azonban nem szokta hangoztatni, mert általában mások nem örülnek neki.
- Kockázatot… - mormog tovább magában, de most már inkább csak jól szórakozik, mintsem bosszankodna. Végül is, valóban nem könnyű egy érzelmi analfabétával párkapcsolatba zárni magadat, Milán legalább annyira nehézkesnek érzi, mint egy vérfarkassal. Sőt, talán még nehézkesebbnek is kicsit. A vérfarkasról legalább tudod, mikor változik át. Róla sosem tudhatod, mikor lesz éppen egy érzéketlen p*cs, az csak úgy jön néha. Csak úgy ösztönösen a legrosszabbkor, mint például az előbb. Az arcán cuppanó puszi viszont megenyhíti kissé, Andris meleg arcának érintése száműzi a fejéből a negatív gondolatokat, még ha csak pár pillanatra is.  Aztán persze könnyedén visszatérnek, már csak a téma miatt is, Milán pedig őszintén elgondolkodik azon, vajon azért, amiért mindenáron beszélgetni akart vele erről, Andris részéről szándékos kegyetlenkedés-e, hogy pólótlanul lelkizik itt vele, amikor tökéletesen tudja, hogy Milán alapvető kommunikációs stílusa bizony sokkal kevesebb érzelmekről való fecsegést, és sokkal több ruhátlanságot foglal magába. Igen, ő akart beszélni, de nem igazán könnyíti meg a dolgát, ami azt illeti. Érti ő persze, miért szabadult meg a ruhadarabtól, de basszus, azért ez mégis pofátlanság.
- Miért, mit gondoltál, hogyan látlak? – érdeklődik őszinte csodálkozással a hangjában, miközben az ujjait Andris sebhelyéről elmozdítva húzza őket végig a bőrén. Utána követi Andrist az ágyra, a kezét továbbra is fogja, az ujjait az övéi közé kulcsolja, hüvelykujjával pedig ütemesen simogatja Andris kézfejét. Tényleg minden erejét és empátiáját beveti, hogy megértse, amit Andris mondani próbál neki.
- Tudom, és én nagyon szeretem – vallja be töredelmesen, mert tényleg imádja, amikor Andris morog mérgében – Elképesztően férfias – folytatja elgondolkodva, némileg magával kapcsolatban is, hogy mégis mióta találja ő az ilyesmit vonzónak, de valószínűleg ez is olyasmi, amit Andris változtatott meg benne. Nem az első dolog lenne.
- Sajnálom hogy így érzed, de most nekem kell azt mondanom, amit te mondtál az előbb. Nem leszel tőle szörnyeteg, csak más. Mármint a teliholdon kívül, de még akkor sem vagy teljesen az, csak félig. De nem értem, máskor miért lennél az? Attól, hogy ott lapul benned valahol mélyen? Bennem is ott lapul a hülye bunkó, aztán látod… - teszi hozzá, be sem fejezve a mondatot, mert Andris úgyis érti. Annyi minden van közöttük, annyi gyengédség, annyi szeretet, hát ki merné azt mondani, hogy ez mind egy szörnyeteg és egy hülye bunkó műve? Kell, hogy legyen ezenkívül még valami.
- Mindenkinek vannak olyan részei, amikkel nem akar azonosulni és eldugja őket, de néha kiszabadulnak. A tiéd kicsit látványosabb, mint mondjuk az enyém, komolyabban kell venni. De nem leszel rosszabb ember tőle – a hangja szomorú, mert nagyon rossz érzés csak az elképzelés is számára, hogy Andris ezzel a tudattal él. És azért is, mert tudja ugyan, hogy Andris érti, miről beszél, de sejti, hogy ettől nem fogja máshogy érezni magát innentől sem, pedig annyira szeretne ezen változtatni.
Hozzászólásai ebben a témában

Andrássy Tamás Milán
INAKTÍV


mutyulii
offline
RPG hsz: 75
Összes hsz: 134
Írta: 2018. július 27. 20:47 | Link


- Igen, zseni - bólogatok, mert akárhogy is nézzük, ez tényleg így van. Milán egy zseni. Már nem csak azért, mert ilyen iszonyatosan okos, hanem azért is, mert kreatív - és a zsenik kreatívak is, ezért annyira jók abban, amit csinálnak. Mert zsenik. És ha valakiről tudom hogy zseni, akkor ő az - mert a Levitába nem csak zsenik járnak ám, volt ott az a buta lány is például. De mindegy is, a lényeg az tehát, hogy ez a zseniség szép és jó, hatalmas érték, de néha együtt jár azzal, hogy túl zseni a másik, engem viszont elbűvölt úgy, ahogy van, tehát ezt is vállaltam, hogy néha túlságosan el van rugaszkodva az érzelmek világától. Tényleg ez a legjobb szó rá azt hiszem, hogy "elbűvölt".
- Kockázatot - mondom egy széles, már-már vigyorszerű mosollyal az arcomon, aztán még egy puszit nyomok az arcára, de ez már direkt hangosan cuppan is, hogy nyomatékosítsam, hogy ezt a "kockázat" szót csak viccnek szántam. Ilyenkor szoktam a leginkább viccelődni, sokkal könnyebb úgy megmaradni a komoly témák mellett, ha nevetünk is. És néha páran azt hiszik, hogy ezzel terelni akarok, pedig nem - vagyis nem mindig, hogy pontos legyek - mert lehet velem igenis csak komolyan beszélni is... de általában akkor, ha nem vagyok érintett a témában. Ebben pedig érintett vagyok.
Olyan nehéz kérdéseket tesz fel nekem. Egy halk, de mély sóhajjal adom a világ tudtára, hogy most gondolkozom ezen, mégpedig gondterhelten gondolkozom rajta. Hogyan is fogalmazhatnám meg ezt? És amúgy is - olyan nehéz kimondani, félek is ettől, hogy tényleg ezt gondolja, és ezt hangosan megfogalmazni... Szóval lesütöm a szemem, és közben érzem, hogy Milán ujjai elvándorolnak a sebhelyemről, úgyhogy egy újabb sóhaj szalad ki belőlem - hogy megkönnyebbülésemben, vagy idegességemben, azt nem tudom.
- Hát... betegnek - bököm ki. - Gyengének, betegnek... mint akit sajnálni kell... De ugyanakkor meg... Szóval valami... Torznak és... mutánsnak, nem tudom, valami természetellenes torz lénynek, akitől alkalomadtán félni lehet. De ugyanakkor olyan... gyengének és szerencsétlennek is lehet engem látni. Sokszor. - Fejezem be nyögvenyelősen, és nem is merek felnézni, ahogy a mondandóm végére érek. - Fertőzöttnek. Ez a jó szó rá. Annak érzem magam. - Fűzöm még hozzá váratlanul, de ez a vallomás olyan halkra sikerül, amilyen halkan szerintem nagyon ritkán lehet engem hallani, mikor kifelé forduló korszakomat élem. És amióta Milán van, azt élem leginkább.
Persze neki mindig sikerül meglepnie, mert amikor már az ágyon ülünk, és tovább beszélgetünk erről az egészről, egy olyan mondat hagyja el a száját, amire akaratlanul is felkapom a fejem, és kikerekedett szemekkel nézek rá.
- Férfias? - kérdezem olyan meglepetten, mintha csak azt állította volna, hogy a vérfarkasok cukik teliholdkor. - Ez neked... tetszik? - Még mindig sokkosan nézek rá, de érzem, hogy arcomon átsuhan egy fintor is. Mind ismerjük ezt az arcrezzenést; az utálkozó fintort, ami leginkább a saját magunk iránt érzett dolgokat fejezi ki. - Ez inkább... állatias, mint férfias. - És tényleg érzem is azt a pillanatnyi undort, ami elfog, mikor erre gondolok. Annyira... csúnya dolog. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy egy olyan arcomat mutatom meg másoknak, ami nem is én vagyok... csak teliholdakkor. És egyébként sem tartozik rájuk. - Amikor... máskor morgok, nekem azt is rosszul esik hallani. Néha teljesen lehangolódok és elszomorodok tőle. Azért szoktam olyankor lecsukni a szemem. - Magyarázom halkan.
Megint hallgatom, ahogy beszél, közben fel-felpillantok rá, és annyira értelmes, okos és szép, hogy szinte már büszkeséggel tölt el a puszta jelenléte - és mégis érzek magamban valami keserűséget, hogy ezt talán pont nem nekem kéne, hogy megérdemelne valami normális srácot, és mikor rám köszöntenek ezek a gondolatok, mindig kicsit elsötétül a tekintetem, meg én magam is sokkal komorabb leszek. Ez is egy olyan oldalam, amit ritkán lehet látni. Komor-Andris.
- Értem, amit mondasz - bólogatok komolyan. - De a benned lévő "hülye bunkó" nem képes emberek széttépésére és marcangolására, én pedig teliholdanként tulajdonképpen... gyilkossá változok. Még akkor is, ha még sosem bántottam senkit. - Nyelek is egyet. - És ez a korcs akkor is bennem van, ha nem vagyok átváltozva. Pont a morgások, meg effélék miatt. Érted? Nem tudom... kivenni magamból. Te el tudod nyomni a bunkó megjegyzéseid, de én nem tudok nem-átváltozni. - Egyszeriben érzem, hogy az ingerküszöböm határára éreztünk, és kezd sok lenni ez a téma; kicsit talán karótnyeltebbé válik a tartásom, az izmaim (amikből nincs sok azért) megfeszülnek Milán ujjai alatt. Jó lenne, ha továbblépnénk ezen.
Hozzászólásai ebben a témában


Nem Tomi. Nem Milán. Nem Tamás. Nem András.
Andris.


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek