36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] 2 » Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 23. 20:50 | Link

Álmos

Komótosan keresgélek a szekrényemben, de kezdek egyre türelmetlenebb lenni. Nincs meg az a rohadt nadrág... Egész délután azon gondolkodtam, hova tehettem el ennyire. Önmagunkhoz képest egészen rég volt már (majdnem két hete), hogy nem aludtunk együtt Álmossal, így aztán a pizsamanadrágomra nem volt szükségem egy ideje. Elástam, mert általában nem hordok ilyesmit, csak ha Ő is velem van - olyankor kínosan ügyelek rá, hogy ne közvetítsek félreérthető üzenetet, mert lehet hogy az egy szál bugyi amiben egyébként aludni szoktam, ezt megtenné. Szinte már-már vicces, hogy mennyire szemérmesnek bizonyulok ebben a kérdésben, holott könyörgöm, táncos vagyok, a szégyenlősség aztán messze nem tartozik az alap személyiségvonásaim közé, a kapcsolatunk pedig mérföldekkel túlmegy azon a határon, amit az emberek általában "intimnek" neveznek. Akkor meg mégis miért? Talán éppen ezért, azért mert annyi szempontból közel kerültünk egymáshoz, hogy mégis kell hogy maradjon valami. Vagy azért, mert ilyen közelség mellett, ennyi idő után igenis körülményes megtartani azt a bizonyos határt, amit olyan nehéz (neki pedig velem ellentétben annyira felháborítóan könnyűnek tűnik). Nem próbálkoztam vele egyébként mindig ennyire. Egy ideig feszegettem a kettőnk között húzódó vékony vonalat, éppen csak alig észrevehetően, de szinte lepattant róla minden puhatolózásom, így aztán levontam a konzekvenciát. Úgyhogy bárhogy is legyen, de a nadrágnak _meg_kell_lennie. Kezdek ideges lenni. Hogy addig is csináljak valamit, előveszem a szekrényből a plusz ágyneműt, amit neki szoktam félretenni, feldobom az ágyra és kicsit kisimítom az ujjaimmal a takarót, ami még mindig tele van az illatával. Az ágyam szép nagy, akár úgy is elférünk rajta, hogy tudomást sem veszünk egymásról, de ilyen persze nem szokott történni, mert az álmainkban úgyis együtt vagyunk - és ezt szó szerint értem, nem szappanopera-klisé-szerűen.
A nadrágot negyed órával később találom meg, a párnám alatt. Az volt a baj, hogy végig azt hittem, hogy eltettem, holott nem. Egy beletörődő sóhajjal nézek végig a kezemben tartott világoskék és szürke kockás, salátára gyűrődött anyagra, amit a botrányos kinézete ellenére hamarosan fel kell vennem. De hol van már Álmos? Lassan be kellene már toppannia, alvásidő van, lövik a pizsit. Még ezt a rondát is, bizony.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. május 23. 22:21 | Link

Lilla


- A pizsamádon kérődzött egy padlásszörny? Vagy inkább egy jeti volt a tettes - teszi fel köszönés helyett a kérdést, amint belép a szobába. Ismeri már a járást, ide s tova legalább fél éve alszik már itt időnként. Mint kiderült, három utcányival lakik odébb a nővére, akinek a lakásán az ideje nagy részét tölteni szokta, amikor épp nem az iskolában intéz valamit, úgyhogy csak átsétál, mellőzve, hogy fél szóval is elmondja Zenkőnek hová megy és miért. Kezeit nadrágja zsebeibe mélyesztve ácsorog még egy pillanatig az ajtóban, szája sarkában éppen csak észrevehető mosollyal, míg az lassan csukódik be mögötte - megadta neki még hozzá az imént a kellő lendületet -, aztán hátizsákját a földre engedi, és előbb a jobb lábán lévő bakancs sarkára lép rá a bal lábával, hogy némi erőlködés árán lehúzhassa anélkül, hogy rátenné a kezét, majd ugyanezt a műveletet fordítva is megismétli.
- Most mondanám, hogy kipróbálom a direkt vasalásra fejlesztett bűbájomat, de tegnap sikerült úgy kikeményíteni is egyúttal vele az egyetlen fehér ingemet, hogy letörtem a gallérját - közli megemelve a vállát kissé, rövid időre elhúzva a száját, aztán a fekete bőrkabátjától is megszabadul, hogy az egyik szék karfájára helyezze. Süthet hét ágra a nap, vagy eshet a hó, lehet negyven fok pluszban is, mínuszban is, anélkül sose teszi ki a lábát a házból, már csak azért sem, mert remekbe szabott kis hőszabályzó bűbáj van rajta. Tesz pár lépést a lány felé, és közelebb is hajol hozzá, mint aki puszit akar adni üdvözlésként, ezt mégis mellőzi, csak az arcát érinti az övéhez egy másodpercre.
- Cső - köszön végül, már amennyiben ez annak minősíthető, a következő pillanatban pedig már a térdénél szakadt fekete farmertől is megszabadul, hogy aztán a táskából előszedett kockás pizsamanadrágot húzza magára helyette. Valamikor akkor kezdte el hordani, amikor Lilla is a pizsama mellett döntött. Alkalmazkodott. Talán egyfajta elhatárolódás is volt, de ezekbe inkább azóta sem gondol bele, csak abban biztos, hogy egyébként az elmúlt két hétben hiányzott a lány neki. Megszokta. Kicsit túlságosan is. Kényelmes az, ha ott van a közelében, szinte már jó, ez viszont még mindig ijesztő is.
- Hiányoltad már, hogy velem menekülhess, mi? - kérdezi, amint ledobja magát az ágyra, úgy húzva fel maga elé a lábait, egy tornász ügyességével hajlítva, hogy a lótuszülést egy jógi sem kifogásolhatná. - Egy hete elkaptak amúgy. Egy labirintusban voltam, ami folyton változott. Azóta is szivárványszínű a fél oldalam.
Utoljára módosította:Ohridszki-Füst Álmos, 2018. május 23. 22:21
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 23. 23:08 | Link

Álmos

- Ne is mondd - sóhajtok fel felismerve a hangját, végignézve újra a nadrágon, vagy legalábbis ami maradt belőle. Utána pedig meg is pördülök, hogy lássa a fancsali arckifejezésemet, amelyet a sajnálatos esetnek, illetve a háztartási bűbájokat illető nulla tudásomnak szánok. Majd holnap átugrom vele anyához, nem véletlenül maradtam ilyen közel... De addig is, ennek is meg kell tennie. Úgyis aludni fogunk, ki nézi? A szörnyek nem fognak kevésbé szimpatikusnak találni attól sem, hogy kicsit gyűrött a nadrágom. Legalábbis őszintén remélem.
- Te hordasz inget? - bukik ki belőlem a kérdés egy hitetlen vigyor kíséretében. Fura Álmost "inges" szituációban elképzelnem, amikor én szinte kizárólag pizsamában és szakadt cuccokban látom. Én is megengedek magamnak pár apró lépést az irányába hogy üdvözöljem, ez már amolyan megszokott dolog. Az arca puha és meleg, a puszi pedig valójában soha nem igazi, de így a valódi cuppogós pusziknál valamiért számomra többet jelent. De erről soha nem beszélünk.
- Szia - mondom szórakozottan egy kis késéssel, a kezemben még mindig a nadrágot gyűrögetem, elvégre szegénynek most már úgyis elég mindegy.
Álmos a legnagyobb természetességgel kezd el átöltözni, így én is így teszek. Gyorsan lekapom a farmeromat és felveszem a helyére ezt a szétgyűrt csodát, aztán mesteri technikával (és láthatóan óriási rutinnal) csatolom ki a melltartómat a szürke topom alatt, hogy aztán a hasamnál - a top és a nadrág találkozásánál- húzzam ki a kellemetlen ruhadarabot egy lendületes mozdulattal, amelynek végén a széken landol a fehérnemű. A felsőt nem is veszem át, nincsen rajtam olyan régóta - lezuhanyoztam, mielőtt Álmos jött volna, mert előtte edzésen voltam - és elég lenge is, de nagyon kényelmes. Én is leülök az ágyra, az Álmossal átellenes oldalra, de nem maradok ott sokáig. Az első kérdésére nem válaszolok, bár a fejemben megfordul egy meglepett "nagyon", mert mire kimondhatnám, Álmos beszámolóba kezd, engem pedig túlságosan lefoglal, hogy a takarókon átküzdve magamat mellette teremjek.
- Micsoda? Hol? - kérdezem komoly ábrázattal, előbb finoman megtapogatom az egyik oldalát, majd a másikat, jelezve hogy meg akarom nézni a sérüléseit, de nem akarom a pólóját felhúzni önkényesen, csak ha ő is beleegyezik, hogy megmutassa. Az arcomról próbálom rejtegetni a szomorúságot, mert ezek szerint még mindig nem boldogul túl jól egyedül. Együtt már gyakran egész ügyesek voltunk az álmok tudatosításában, így ha másra nem is, arra jó volt, hogyha elkapták és ehhez hasonló helyzetek adódtak, legalább fel tudta ébreszteni magát, mielőtt megsebesült volna. De egyedül nem sikerült neki, én pedig nem voltam ott, hogy szóljak. Bűntudatom van.
- Gyakrabban kellene jönnöd, hogy ne történhessen ilyen. - Bátortalanul nézek rá, egy kicsit talán kérlelően. Ő is tudja, hogy együtt jobban megy.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. május 23. 23:52 | Link

Lilla


- Letört gallérral már aligha - jegyzi meg egy eléggé nemtörődöm vállvonás kíséretében. Nem mintha egyébként nagyon hordta volna, csak a tanévnyitókor erőltette magára, mert még mindig kisebb érvágásnak tűnt, mint a dísztalárt felvenni arra a tíz percre, amíg elhangzik az igazgatói beszéd - öt percig bírta különben, aztán lelépett -, a tanévzáróra viszont biztosan nem vesz már másik inget. Jó lesz valamelyik kevésbé elnyűtt pólója is, ha egyáltalán tiszteletét teszi az egész rendezvényen. Leerőlteti a lábáról a bakancsot közben anélkül, hogy egy ujjal is hozzányúlna, majd végre rendesen üdvözli is a lányt. Van ebben a pár mozdulatban még számára is valami megnyugtató, hiába tagadta nagyon sokáig kitartóan. Már nem emlékszik, mikor is szokott rá erre, melyik egzakt pontján annak a közel egy évnek, amióta belecsöppent a lány is az álmaiba, de lassan éppen olyan természetes lett, mint az, hogy időnként együtt alszanak. Csakis az álmok miatt. Kizárólag. Noha, meg kell hagyni, ha nagy ritkán belegondol, nem tudja eldönteni, hogy nincs-e annak is legalább egy sóhajnyi pozitív hatása a rémálmaira, hogy ott van a közelében a lány, hiszen egyedül még mindig akad alkalom, amikor nem boldogul velük. Pedig már ismeri a technikákat, mint a tenyerét, mégis becsapják néha az álmai, amilyen ádáz teremtményei az elméjének. Maga elé pislog, amíg a lány öltözik, nem érez rá késztetést, hogy megbámulja, hogyan cseréli a gyűrött pizsamára a farmert például, inkább megfogalmazni igyekszik addig is magában, mit is meséljen el abból a rémes álomból. Végül úgy dönt, nem részletezi túl, csak nagy vonalakban foglalja össze az egészet.
- Naaa... lassan a testtel, kiváncsifáncsi - dől kicsit hátrébb, amikor a lány nagy lendülettel terem mellette, hogy megtapogassa az oldalát, de azért a következő pillanatban önként húzza fel a pólóját félig kibújva belőle, hogy megmutassa a bőrét tarkító színes foltot. Múlóban van már, de még látni, hogy szép kis esés kellett hozzá.
- Zenkő már elkezdte feszegetni a kérdést, hogy nem akarok-e comingoutolni vagy valami, ahányszor lelépek szó nélkül éjszakára. A szüleid nem fognak kiselőadást tartani méhecskékről meg virágokról? Vagy az már megvolt? - kérdezi nehezen tartva vissza a nevetését egy hosszú percig, de aztán csak kitör belőle. Elvégre mi mást lehetne gondolni erről, ha egyszer azt nem igazán osztják meg senkivel, hogy tulajdonképpen álmokat igyekeznek irányítani. Annyira abszurd, hogy amúgy is ki hinné el? Ő meg sem próbálja elmagyarázni még a nővérének sem, pedig ő meg tud is arról, milyen különösek tudnak lenni az álmai.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 24. 10:50 | Link

Álmos

Elmosolyodom a nemtörődöm válaszra, általában szórakoztat amikor így viselkedik. Ha komolyabb dolgokról beszélgetnénk, valószínűleg nem elégednék meg ennyivel, megpróbálnék kisajtolni belőle egy értelmes választ is, de abba talán nem halok bele - érdekeljen bármennyire is valójában - ha nem tudom meg, hova szokott inget hordani.
- Azt ne mondd, hogy nincs rá egy javító bűbájod - emelem meg a szemöldökömet kissé szekptikusan, elvégre a varázsvilágban vagyunk könyörgöm. Egyik helyről eltűnve tudunk felbukkanni egy másikon, és egy kiejtett szóval és némi technikával embert tudunk ölni. Nehogymár egy gallér visszaillesztése okozzon problémát, de komolyan. Ezzel persze részben arra is célzok, hogy tudom ám - nem kell töredelmes vallomást tennie hozzá - hogy jó eséllyel egyszerűen utálja hordani az inget, így aztán sajnálatos módon valahogy sosem fog megjavulni. Ezek a fránya ruhadarabok...
Pár perccel később aztán már üdvözöltük egymást, átöltöztünk és mellette ülök az ágyon, ő pedig éppen csitítani próbálja az általa "kíváncsiságnak", részemről inkább aggodalomnak titulált megnyilvánulásomat. Nem örülök hogy elhúzódik, én is érzem, hogy a kelleténél talán egy picit nagyobb hévvel ugrottam át hozzá az ágyon, de ha egyszer megint elkapták... Látnom kell, hogy mi történt és kész. Ez például pont egy olyan helyzet, ahol szerintem nem reagálom túl. Vagy legalábbis én nagyon hatékonyan áltatom ezzel magamat, az igazságot pedig csak a Jóisten tudja, vagy még ő sem. Éppen nyitnám a számat, hogy közöljem vele, ha nem mutatja meg a sérülését azonnal, akkor én fogom kiszedni a pólójából, de szerencsére megoldja helyettem a dolgot, én pedig a beszédhez beszívott nagy levegőt kifújom és csendben maradok. Hátrébb ülök kicsit - persze így is éppen karnyújtásnyira helyezkedem el tőle -, hogy jobban meg tudjam nézni a felsőtestét tarkító foltokat.
- Ez egy hetes már? - szalad ki a számon a döbbent kérdés. Látszik, hogy nem tegnapi, picit gyógyulgatott már, de azért ahhoz képest nagyon csúnya, hogy milyen régi. Még a mondat közben elindítottam egy mozdulatot hogy hozzáérjek, de aztán útközben meggondoltam magam (szakszóval úgy nevezik, hogy berezeltem), így most ujjaim csak az Álmos aurájában elhelyezkedő levegőt simítják meg egy pillanatra, utána ökölbe is zárom őket, hogy visszahúzzam a kezemet az ölembe.
- Sajnálom - mondom halkan, cseppet sem leplezve, hogy hibásnak érzem magamat a dologban. Ha máshonnan nem, ez onnan biztosan kiderül, hogy utána fel is ajánlom neki, hogy még gyakrabban álmodjunk együtt, ő viszont a lényeg helyett a praktikus kérdéseken kezd el rugózni. Először talán bosszant kicsit, aztán végül megnevettet, mert anyut és aput elképzelni ahogyan a porzóról és a bibéről magyaráznak, hát... Meglehetősen mulatságos. Együtt nevetünk egy kicsit, előtte még azért rosszallóan megrázom a fejemet. Végül lefekszem mellette az oldalamra, becsomagolva a karomat az arcom alá, így megtámaszkodva nézek rá, miközben válaszolok.
- Igazság szerint, én ezt a kérdést anyuékkal már lerendeztem - mondom, de aztán rájövök, hogy talán nem teljesen érthető, mire is gondolok - Mármint téged, hogy miért jössz ilyen gyakran - teszem még hozzá lesütött szemmel, a párnám csücskét babrálva, és nem, nem kívánom tovább részletezni. Mégpedig azért nem, mert kicsit kínos az igazság. Na nem annyira kínos, mintha azt mondtam volna anyuéknak hogy járunk - ennyire még én sem vagyok hülye -, de azért majdnem olyan rossz. Sőt, Álmos szemszögéből nézve ki tudja, talán még rosszabb is. Egészen véletlenül azt találtam hazudni egyetlen szerető szüleimnek, hogy Álmos is táncos. Ezzel pedig elég hamar rövidre is zártuk a témát. Egy párkapcsolatról kérdezősködtek volna, azt viszont már megtanulták, hogy a balettosokról soha nem kérdeznek. Ők is hallottak az ilyen helyek belterjes dolgairól, hogy sokszor nehéz eldönteni, próbálni vagy éppen teljesen más dolgokat (vagy hát végül is, hajlékonyság mindkettőhöz jól jön) csinálni járunk át egymáshoz, ennek pedig nem tagadom, egy nagyon rövid ideig én is része voltam, bár már régen volt. Még Ákos előtt, pontosabban a "se veled, se nélküled" időszakunkban, aminek már jó pár éve. Azóta másik társulatnál vagyok, befejeztem az ilyesmit, de ezt a szüleim nem feltétlenül tudják és nem is szeretnének megbizonyosodni róla, így a "táncostárs" afféle olyan műfaj lett, amiről egyszerűen nem kérdezősködünk. Én pedig ezt Álmos kapcsán nem túl elegánsan ki is használtam. Nem biztos, hogy erről szeretnék beszámolni neki, kicsit furán venné ki magát. "Igen, a szüleim valószínűleg abban a hitben élnek, hogy csak azért jársz ide (milyen ironikus, hogy valójában csak azért nem) de legalább nézd a jó oldalát, a sötétben a tested simán elmegy egy profi táncosénak?" Bájos beszélgetés lenne, nem köszi, inkább kihagynám.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. május 26. 17:19 | Link

Lilla


- Majd csak megtalálom a megfelelőt. Vagy nem. Annyira nem fáj a szívem azért az ingért - válaszolja ismét csak a vállát vonogatva. Ezen nem múlik semmi, különben sem szeret ingbe bújni, roppant kényelmetlen viselet, na meg gyűrődik, könnyen koszolódik, főleg ha fehér, szóval csak a baj van vele. A póló néha ugyan elszakadnak, elnyúlnak, de legalább kevés gond van velük és még jól is érzi bennük magát, és ha bárki szemét is szúrja a dolog, az megtarthatja a véleményét magának.
Percekkel később aztán már az ágyon ülnek, ő pedig első pillanatban reflexből húzódik el, amint Lilla megpróbálja megnézni, hogyan is néz ki az oldala. Szó sincs róla, hogy félne megmutatni, zavarba jönne tőle, hogy a lány látja, leginkább csak túlságosan megszokta az évek alatt, hogy ezeket elrejtse mások elől vagy éppen úgy viselje, mintha egy eldurvult ökölharcban szerzett trófeák lennének, Lilla viszont tudja már, hiszen a saját szemével látta, hogy mindez annak köszönhető, hogy áldozata az álmainak. Nem gondol magára ugyan áldozatként, de mégis nehezen viseli, ha netán aggodalmasan vizslatják, ahogy Zenkő is szokta, amikor meglátja egy újabb monoklival, aztán olyan anyáskodva igyekszik megtapogatni az arcát és hetven kérdése van, de már a hangjából is tudni, hogy szomorú és szeretné, ha ez jobb lenne, de azt is tudja, hogy nem sokat tehet érte, és ez pontosan egyike azoknak a terheknek, amiket elviselhetetlenül nehéznek érez. Nem akarja bántani a nővérét, ahogy Lillát sem, de közben meg attól is óvakodni próbál, hogy aztán egyszer ki ne csússzon úgy a talaj alóla megint, mint amikor közölték vele, hogy az anyja meghalt. Azt nem engedheti meg magának, ennek pedig ára van. Mindig is volt. Pár másodperccel később azért mégis megmutatja az oldalát, amint rájön, hogy ez meg most Lillának nem biztos, hogy éppenséggel jólesett. Nem kell hozzá nagy empátia, hogy tudja, és ugyan nehezére esik kicsit, de hadd lássa. Nem lesz belőle világvége. Pont olyan lehetetlenül nehéz vele is lassan ez a távolságtartósdi, mint Zenkővel. Kénytelen legalább magának elismerni lassan, hogy fontos neki. Persze csakis a szó szerint közös álmaik miatt.
- Mhm - válaszolja, aztán a sajnálom hallatán megrebben a szeme, ha még állta is azt előtte, hogy milyen közel volt hozzá a lány, hogy az elszíneződött bőrfelülethez érjen. Szinte már érezte is, mielőtt elhúzta volna a kezét ujjai ökölbe szorítva. Maga sem tudja eldönteni, hogy most akarta-e legalább kicsit, hogy ha már olyan közel volt, végigsimítson rajta, hátha eltűnik nyomtalanul az egész véraláfutás, de a józan esze tudja, hogy nem lenne így. Szája sarkát balra húzva, szemöldökét megemelve egy pillanatra enyhén megrázza a fejét. Nem kell. Ugyan.
- Amíg kviddicseztem, volt rosszabb is - közli, mintha semmiség lenne, megrántja a vállát is hozzá, és inkább témát vált.
- Már azt hittem, a méhecskéket. Na és mit mondtál nekik? Én lettem a legjobb meleg barát a leltárban?  - kérdezi és még el is vigyorodik most ezen a feltételezésen, mielőtt nagyot ásítva dőlne el az ágyon teljesen váratlanul. - Ehh. Fáradt vagyok. Egész nap azok után az undok kis eridonosok után takarítottam, miután mézeskalács meg cukorvilágot csináltak a társalgóból - morogja a hátára fordulva. Nem volt kellemes eltakarítani utánuk és csak reméli, hogy nem kell a hammelni patkányfogó segítsége is még utólag. Persze elaludni annyira mégsem könnyű, még pislog a mennyezetre, néha pedig a lányra sandít. Vajon milyen álom vár ma rá vele?
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 26. 18:08 | Link

Álmos

Picit megemelem a szemöldököm és finoman elmosolyodom, a jelentése pedig nagyjából az, hogy "hát ezt gondoltam". Végül nem fecsérlek több szót az ingre, annál többet viszont Álmos lila foltjaira. Tudom én, mert éppen elég ideje ismerem hozzá - mintha ugyan kettő perc alatt nem lehetne bárkinek világos -, hogy nem adja könnyen az intim szféráját (sőt, nem hogy könnyen nem, máshogy sem nagyon), de valószínűleg ő is eléggé ismer ahhoz, hogy tisztában legyen vele, hogy milyen vagyok. Hogy úgysem fogok tudni úgy tenni, mintha nem számítana, mert én vagyok a világ legbénább Rellonosa. Vagy csak mindenki más értené félre a Rellonosságot? Nem tudom, de én foglalkozom a körülöttem levőkkel, és semmiféle örömömet nem lelem abban, ha ennek az ellenkezőjét kell tettetni, így nem is teszem. Szerencsére beadja a derekát, talán ő is tudja, hogy nekem ez fontos. Na nem mintha semmi mazochisztikus nem lenne a kérésemben, elképzelni is elég szar volt, látni még annál is inkább, de azt is tudom, hogy érezni még rosszabb lehetett, úgyhogy még messze sehol nem vagyok Álmoshoz képest.
Látom rajta, hogy észreveszi a be nem fejezett mozdulatomat, pedig reménykedtem benne, hogy esetleg nem fogja. Nem tudom mit szégyellek rajta egész pontosan, már ha egyáltalán szégyent érzek, mert nehéz volna behatárolnom. Szeretném tudni, hogy mit gondol, mert hiába járkálok esténként ki-be a fejébe, nappal soha semmit nem tudok megállapítani ezekből.  Én nem kérdezem, ő pedig nem mondja.
- Most örüljek? - kérdezem enyhe cinizmussal a hangomban, nyilván nem várok választ. Sosem szerettem, ha egy rossz helyzetet azzal próbálunk takargatni, hogy "volt már rosszabb is". És? Azt már meg sem említem neki, hogy szerintem messze nem említhető egy lapon az, amikor a saját elméddel püfölöd magad szét, mint amikor egy gurkó teszi ezt veled. Úgyis csak erre is megvonná a vállát, vagy legalábbis valahogy így képzelem.
Közben átfekszem az oldalamra, ő pedig nyilván kérdezősködni kezd. Továbbra sem nézek rá, már éppen azon tűnődöm, vajon hogyan fogom megmagyarázni a bizonyítványomat, de aztán az utolsó megjegyzésével megment engem. Jókedvűen emelem fel a tekintetemet a párnáról, vissza rá, úgy válaszolok.
- Uhum. És amikor jössz, mindig megtanítasz egy-két új trükköt a balett kontyaimhoz, én pedig cserébe meghallgatom a sírámaid a tapló férfiakról, aztán kibeszéljük az összes közös lány ismerősünket - mondom, a hangom persze csak úgy tocsog az iróniától és nem kell hozzá idegsebésznek lenni, hogy tudja, hogy nem ezt mondtam a szüleimnek. De adott egy kiskaput hogy elüssem a témát, így ezt meg is tettem. Jót vigyorgok az elképzelésen, aztán én is átfekszem a hátamra, így pedig már az éjjeliszekrényemen álló kislámpa kapcsolóját is elérem.
- Ééérdekes, ilyesmit a Navinésekből néznék ki - mondom még végül, mielőtt leoltanám a villanyt. Pár másodperccel később sötétség borul a szobára, én pedig még gyorsan hozzáteszem:
- Ki tudja, talán ma kivételesen alszunk is. - Persze tudhatja, hogy az alvás alatt nem szó szerinti alvást értek, hanem pihentető alvást. Olyat, amikor nincsenek rémálmai. Ritka dolog, de egy alkalommal már megesett, hogy "potyára" jött ide, mert nem álmodtunk végül semmit. Néha felmerül bennem lefekvés előtt, hátha ezúttal is megesik, bár azután az egy alkalom után sosem volt rá többet példa.
Nem mondok mást. Néha szkeptikusan, vagy viccelődve úgy köszönök el tőle alvás előtt, hogy "szép álmokat", de most nem érzem ideillőnek. Inkább becsukom a szemeim és próbálok elaludni, ami nem megy egyhamar, mert helyette azon gondolkodom, vajon ő elaludt-e már, és ha igen, akkor most nekem is sietnem kellene-e, hogy utána menjek a rémálmába, mert egyedül van ott. De persze mivel sürgetem magam, csak még kevésbé megy. Aztán hallom picit mocorogni és megnyugszom, hogy talán még ő is ébren van. Néha megfordulok egyik oldalamról a másikra, amíg aztán végül szépen lassan el nem alszom. Már félálomban is érzem, hogy az agyam zagyva hülyeségeket kavar ide-oda, úgyhogy talán nem is baj, ha a sajátjaim helyett Álmos gondolatai veszik át a terepet.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. május 26. 20:59 | Link

Lilla


- Nem, de attól se lesz jobb, ha aggódsz - válaszolja kissé behúzva a nyakát. Ebből a kérdésből nem akar vitát esetleg, egyszerűen csak szükségét érzi kijelenteni, hogy nincs erre szükség. Ha sikerül valahogy megtalálni a módját, hogy legyűrje álmában a szörnyeket, akkor majd jobb lesz, addig meg elég csak tudomásul venni, hogy még mindig ez van. Ő is ezt teszi. Tényként elraktározza, hogy ezen még dolgozni kell, attól csak rosszabb lenne, ha rágódna. Szerencsére az újabb téma egész jó figyelemelterelésnek bizonyul. Majdnem el is neveti magát a lány válaszát hallva, de végül csak egy nevetős szusszanás meg egy horkanás meglehetősen egyedi egyvelege jön össze a vigyor mellé.  
- Ami a kontyokat illeti, különösen profi vagyok. Csak rám kell nézni... - közli végighúzva a tenyerét nem túl hosszú haján, ha már van éppen. Közel két hónapja volt már, hogy utoljára kopaszra nyíratta, talán lassan ideje lesz ismét egy látogatásnak a borbélynál.
- Nem állítom, hogy nem volt benne pár navinés keze is. Nem olvastam névsort, csak az egyik lányról biztosan tudom, hogy eridonos. Többször kaptam már rajta, és szerinte remek szórakozás összefesteni a falat a folyosón, ugrálóvárat csinálni az erkélyen, elárasztani a fürdőt, csak én nem élvezem annyira - válaszolja. Van néhány ilyen notórius bajkeverő a kastélyban, akikkel időnként meggyűlik a baja, aztán meg rendesen megdolgozhat azért, hogy mindent helyreállítson. A végén még meggondolja, hogy inkább tovább tanul, csak ne kelljen ezekkel foglalkoznia huzamosabb ideig, vagy valaki pórul fog járni. Egyelőre azonban tartja magát ahhoz, hogy nem az intézményes keretek között folytatott oktatásra van szüksége az életben való boldoguláshoz.
- Nem lenne rossz - dünnyögi még, de ezzel be is fejezi a beszélgetést. Eddig egyetlen ritka alkalommal tényleg nem álmodott semmit, viszont már annak is örülni tud, ha Lilla felbukkan az álmaiban, mert olyankor egyre kevesebb alkalommal ébred zúzódásokkal. Azok az álmai, amelyekben a lány is jelen van, szinte már érdemesek lennének a jó melléknévre is, már persze az ő viszonyítási alapjához mérten. De akkor is. Nem olyan rémesek. Az oldalára fordul, aztán újra a hátára, mocorog még, mielőtt elaludna, semmi esetre sem húzódva közelebb a lányhoz, noha ez még nem jelenti, hogy álmában nem fog. Megesett már, hogy arra ébredt, úgy szorongatja Lillát, mint ötéves az alvós plüssét. Lassan azonban sikerül elaludnia, és már kezdődhet is a kaland. Sötét világ ez, amely mintha megrekedt volna a napnyugta és az este közötti rövid, szürkébe boruló átmeneti időszakban. Sehol a nap, de még a hold sem, és legfőképpen sehol egy szín. Néha Lillát színesben szokta álmodni egyébként, de most még őt is a szürke millió árnyalatában látja, ahogy mellette áll és a kezét fogja. Különös, ahogy ujjaik összekulcsolódnak, és noha egy réten állnak éppen, a maga kecses mozdulataival tesz is néhány lépést, húzva őt is magával. Hol vannak a lények? Körbepillant, de nem lát egyelőre egyetlen dementorszerű teremtményt sem, csak az iskolát a távolban, az erdőt körülöttük. Az erdőt, ami hirtelen életre kel. Ágaikat a fák úgy nyújtogatják, mintha a karjaik lennének, és közelebb kúsznak lassan, mintha körül akarnák venni őket, fogságba ejteni, de az ösvény még szabad.
- Fuss - kiabálná, de nem jön ki hang a torkán, csak holmi suttogás, ahogy tátog, hát inkább elindul, rángatva őt magával. Sosem bocsátaná meg magának, ha a lánynak baja esne.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 26. 22:14 | Link

Álmos

Bólintok, de nem válaszolok. Nem, tényleg nem lesz jobb. De azt azért remélem ő is tudja - és csak ez a remény tart vissza abban, hogy hangosan is közöljem vele -, hogy ezek a dolgok nagyon nem így működnek. Nem tudom csak úgy kikapcsolni, nem hat a "nyugodj meg, majd attól megnyugszol", nem tud nem összerándulni az idegességtől a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ott van nélkülem. Nem az a működésmódja ennek az egésznek, de az nem lehet, hogy ezt pont neki kellene magyarázni. Kicsit szenvedős arccal nézek rá, de aztán hagyom, hogy másfelé tereljük a témát.
Vigyorom mostanra mosollyá szelídült, nézem ahogyan végigsimít a haján, ami mostanra már jóval hosszabb a megszokottnál. Szívesen megmondanám neki, hogy nekem sokkal jobban tetszik így, mint ahogyan ő szereti hordani, de tökéletesen tudom, hogy ez egyáltalán nem érdekelné, úgyhogy inkább nem mondok semmit, legalábbis nem kifejezetten erre.
- Nem a saját hajadat kell megcsinálnod. Az enyémet - mondom egy apró nevetés kíséretében, mert vicces vizualizálnom, ahogy Álmos a hajammal kezd ügyetlenkedni. Biztosan egy katasztrófa lenne a végére a fejem, efelől szemernyi kétségem sincs.
- Nem tudom őket hibáztatni, a kastélyban néha elég unalmas tud lenni - vonom meg kicsit a vállam, bár szerintem így fekve már nem látja. Persze mondhattam volna valami együttérzőbbet is, de úgy érzem mára az együttérzésemből már éppen eleget kapott, talán még sokat is. Majd holnap folytatjuk.
Nem tudom mennyi idő telhet el, talán olyan húsz perc, amíg mindketten rendesen elalszunk. Aztán már csak álmodom.
Egy fa mögül kitárulkozó világot látok. A színek sötétek, jótékony félhomály borul a legtöbb dologra, a lombok és a magas bokrok zavarják a látásomat, de mégis látok mindent. A távolban ott állok Álmossal. Hát persze hogy itt van. Furcsa, mert egészen távol vagyunk, de mégis tökéletesen tudom, hogy mi történik. Nem kell, hogy közelebb álljak ahhoz, hogy tudjam, hogy egymás kezét fogjuk. Nem úgy mint az általános iskolában, vagy egy kötelező csoportfeladatnál, amikor az ember lazán tartja a másik kezét muszájból, hanem úgy igazán, összefont ujjakkal, kapaszkodva a másikba. Dehát miért is ne tennénk? Egészen természetesnek érződik. Azt is látom - talán inkább érzem -, hogy Álmos fél. Na nem úgy tudom, mint aki belelát a másik fejébe, nem-nem. Annyira és éppen úgy érzem, amennyire az ember a mellette álló félelmét érzi, akinek éppen a kezét szorítja. Egyszerre vagyok ott és mégsem vagyok. Olyan, mintha egy filmben kizoomoltak volna, messziről látom saját magunkat újra, háttal állunk. Szemben is fák vannak, de sötétebbek, mint az itteniek. Mozgásba kezdenek, mi pedig megfordulunk és közeledni kezdünk, egyre jobban ki tudom venni magunkat. Most már lassan futunk, Álmos kicsit előrébb, én kicsit mögötte, húz maga után, de én nem érzem, hogy félnék. Furcsa, pedig mintha a környezet teljesen azt sugallná, hogy van mitől, Álmoson is látom, hogy érti mitől kell félni. Én mintha lemaradtam volna. Az arcomon látom az ijedtséget a távolban, de nem érzem. Kicsit mintha kettészakadtam volna. Várok, figyelek. Nem teljesen értem, hogy mi történik.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. május 26. 23:53 | Link

Lilla


- Amennyiben hasonlót szeretnél az enyémhez, azt bármikor szívesen - válaszolja még mindig kamaszos, pimasz mosollyal a szája szegletében. Ez bizony megoldható könnyedén, a kontyot ilyen lazán már mégsem vállalná be. Különben is, amilyen szép haja a lánynak van, kár lenne érte, ezt azonban hangosan már nem hajlandó kijelenteni semmilyen körülmények között sem.
- Jahm - mormogja még, mielőtt eldünnyögne egy "jó éjt" is, hogy aztán még egy ideig mocorogva próbáljon elaludni, mielőtt tényleg sikerülne is, és belecsöppenne egy máris kellemetlennek ígérkező álomba. Még jó, hogy nincs benne egyedül. Vagy éppen ez lenne a baj? Nem akarja, hogy a lány is megsérüljön esetleg miatta. Alkalom volt már rá, noha ő sose ébredt még zúzódásokkal, de mi van, ha egyszer valamitől megváltoznak a feltételek. Annak a legkevésbé sincs tudatában, hogy közben nyugtalanul mocorogva húzódik közelebb öntudatlanul is a lányhoz, átölelve, mert öntudatlanul is az a gondolat motoszkál benne, hogy csak baja ne essen. Álmában pedig menteni próbálja, átjutni igyekszik vele mielőbb az ösvényen, tartva tőle, hogy az is összezárul előbb vagy utóbb, elnyeli az életre kelt erdő, akár a rétet. Azt már nem is látja, ahogy válla fölött futólag hátrapillant. Egyre gyorsabban szalad, mégis az az érzése, mintha lassított felvétel lenne az egész, ahogy menekülni próbál, és az erdő már nem is egyszerűen erdő, hanem maga a sötétség, ami mindent elnyel és felemészt. Most nincsenek őt üldöző lények egyelőre, hanem az egész tömény, sűrű, alaktalan sötétség kúszik a nyomában, hogy elnyelje a lánnyal együtt. Nem akarja elengedni a kezét. Nem akarja, hogy bármi is történjen itt vele. Nem fényes páncélú lovag, soha nem is volt, még az illemtan órákat is sorban ellógta, de ez kicsit sem jelenti, hogy nem lehet neki valaki annyira fontos, hogy meg akarja menteni a saját elméje szülte szörnyektől. Egyre közelebb kerül hozzájuk ez a valami, ami ott terjeng a levegőben, betöltve a teret, akár a köd, hiába szalad, húzva maga után Lillát is, az ösvény pedig végtelennek tetszik. Csak nem kerülnek közelebb a kastélyhoz, és a levegője is elfogy lassan, kapkod utána kifulladva, pálcája után kotorászva, amit ráadásul nem talál.
- Megpróbálom feltartani, te pedig menekülj - javasolja, de hangján hallani, hogy nem igazán tűr most ellentmondást. Nehezére esik közben elengedni a lány kezét, mégis megteszi, és egy pillanatig ignorálva a közelgő veszélyt a füle mögé tűri a haját és puszit nyom az arcára. - Fuss.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 27. 00:43 | Link

Álmos

- Köszi, majd szólok - vetem oda egy vigyor kíséretében, mintha ugyan bármelyik létező vagy nemlétező alternatív dimenzióban lenne olyan eshetőség, hogy hagyom neki, hogy egy nullás géppel végigmenjen a fejemen. Előbb halnék meg.
Befészkelődöm és hamarosan alszunk, először még az ágy két különböző pontán, aztán ahogy telik az idő, egyre inkább egymásba gabalyodva. De nem csak fizikailag, az álomvilágban a gondolataink is egyre inkább összefonódnak.
Már a valódi, reális világban is hallótávolságnak számító messzeségben vagyunk Álmossal, én pedig továbbra is csak szemlélem, hogy mi történik. A növényzet mögül kissé kilépve (lépés egyáltalán? nem érzem vagy látom, hogy testem lenne) nézem meg jobban magunkat, Álmos éppen engem próbál rávenni, hogy elmeneküljek, de én nem megyek. Természetesen, ebben semmi meglepő nincs. Csókot nyom az arcomra, igen, csóknak nevezem, mert ez most egészen más, nem légpuszi, nem csak gesztus, nem olyan, mint szokott lenni. Mint szokott? De mikor szokott? Az agyam szegletében mintha valami derengeni kezdene, de mielőtt végig tudnám gondolni, a gondolataim visszakanyarodnak az eseményekre. Szinte érzem a nyomát az arcomon, de mégsem érzem, csak tudom, hogy megtörtént. Miért búcsúzkodik? Tudja, hogy úgysem hagyom itt. Ugye nem hagyom itt? Bizonytalanul nézek önmagamra, most vizsgálom csak meg magamat először igazán. Az arcomon rémület, melyet továbbra sem érzek, de a ruhámmal valami nem stimmel. Egy világosrózsaszín ruhát viselek, fehér virágokkal, muszlin ujja van és picit a térdem fölött van vége. Nem tudom összerakni, valami nem stimmel. Ismerős a ruha, de nem tudom, hogy honnan. Nekem nincsen ilyen ruhám. Vagy mégis van. Közelebb lépek önmagamhoz - hangozzék ez bármilyen furcsán - és akkor rájövök. Nekem két ilyen ruhám van! Van egy földig érő világosrózsaszín, és egy fehér virágos, aminek a mostanihoz hasonló szabása van. Dehát akkor hogy lett a kettő egy...?
A felismerés akkorát koppan, hogy kis híján felébredek tőle, pedig Álmossal sokat gyakoroltuk, hogyan ne történjen ez meg. Talán éppen így sikerül megúsznom végül az ébredést, helyette döbbenettel nézek végig most már a saját testemen, amely a gyűrött pizsamanadrágban áll a bozótban. Elakad minden szavam, ahogyan magamra nézek. Most már hirtelen nem tűnik minden olyan evidensnek mint az előbb, amíg a saját álmomban hittem magam. Most minden átértékelődik. Sosem láttam még magamat Álmos gondolataiban, és legyek bármennyire felszínes, az első gondolatom egyáltalán nem a miértekkel foglalkozik. Az első gondolatom az, hogy meglepően szépnek tűnök innen kívülről, kicsit sem vagyok olyan, mint a valóságban - a ruhám a pizsamanadrágom gyűröttségét nem ismeri, a hajam nem kócos, a szemem még ijedten is csillog. Csak ezután kezdem el összerakni, hogy Álmos elméje formált ilyenre, amilyennek a valóságban talán csak a balett előadásokon tűnök, amikor tökéletes játékbabának sminkelnek - de talán még ott sem. A második gondolatom az, hogy talán mégiscsak én álmodom az egészet, így megpróbálom rávenni magam, hogy arrébb fussak a veszélytől - ha már egyszer erre kértek -, de semmi sem történik, meg sem rezdülök. Elismeréssel tartozom Álmosnak, mert az álom-Lilla élethűre sikerült. Tényleg semmit nem tudna mondani a valóságban sem, amivel rávenne, hogy egy ilyen helyzetben otthagyjam. Kicsit visszahátrálok a fa mögé. Vajon tudja, hogy itt vagyok és látom ezt? Azt hiszem nem látott meg. A fejemet a fa törzsének döntöm egy pillanatra, zakatolnak bennem a gondolatok, ahogyan fogja a kezemet, ahogyan közém és a veszély közé áll és hogy olyan gyengéden búcsúzkodik tőlem, aminek még csak a nyomát sem láttam rajta soha máskor. Ez gyorsan lepereg mind a fejemben, de aztán rögtön újra kikukucskálok a fa mögül, kicsit ki is lépek, hogy jobban lássam az eseményeket. Bármi is lesz itt, most már biztos, hogy látnom kell.
A valóságban - a budanekeresdi szobámban - pedig az ölelésébe simulok automatikusan, mintha az alvásnak nem is lenne máshogy értelme.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. május 27. 13:16 | Link

Lilla


Megpróbálja rávenni a lányt, hogy meneküljön. El is köszön tőle, azzal a szándékkal, hogy ő majd marad, és addig is, amíg ő szembenéz a sötétséggel, a lánynak éppen elég ideje lesz elszaladni. Végtére is ez az ő álma, őt akarja ez a monstrum, nem Lillát. Különben máskor ilyenkorra már realizálni szokta, hogy álmodik, meglehetősen sokat gyakorolták ezt a lánnyal, most azonban mindez elmarad, hiába van ott mellette. Az álom ebben a pillanatban nagyon is valóság számára, és egyre elkeseredettebben néz a lányra, aki csak nem hajlandó menekülni, miközben mindjárt eléri őket az a sűrű, gomolygó valami, ami mindent felemészt maga körül.
- Menj már, szépen kérlek. Ne kelljen könyörögnöm, Lilla. Nem akarom, hogy bajod essen - igyekszik meggyőzni valahogyan, hogy mégis megmozduljon, de csak nem akar ez összejönni. A lány marad, és ismét a kezét fogja, ami valahogy egyszerre ejti kétségbe - hogy mégis mi fog most vele történni, mert erről aztán halvány fogalma sincs -, és ad okot valami meglepő, különös örömfélére is, amiért minden kérés és utasítás ellenére nem hagyta egyedül. Viszont éppen abban a pillanatban, amikor végül feladja a próbálkozást és inkább összekulcsolja az ujjaikat ismét, hogy ha már ez van, ketten nézzenek szembe azzal a nagyon is közelgő valamivel, megpillantja a lányt a fák között is. A gyűrött pizsamanadrágot viseli, meg a szürke felsőt, amiben ébren is volt. Álmodik. Most már biztosan tudja, hogy álmodik, ahogy eszébe jut, hogy milyen nap is van, aztán az is, hogy tulajdonképpen ő most ott alszik a lány mellett a budanekeresdi lakásban, és fel is ébred, amint az is tudatosul benne, hogy most éppen rajtakapta a lány tulajdonképpen, hiszen aki mellette áll, akinek a kezét fogja, az az elméje teremtménye és nem az igazi Lilla. Körülveszi a sötétség még álmában, elnyeli, mert az álmot irányítani most nem sikerült, de nyomban fel is pattan a szemhéja. Légzése is árulkodóan rendszertelenné válik. A lányt öleli, amire volt már példa nem is egyszer, és Lilla is belesimul ebbe az ölelésbe, most mégis nagyon zavarban érzi magát hirtelen ettől is, nem csak az álomtól, amely elárulta, hogy igenis fontos lett neki az együtt töltött idő alatt és már nem mondhatja azt, hogy csakis azért, mert belelát az álmaiba. Behunyja a szemét, reménykedve benne, hogy talán ő még alszik, még nem ébredt fel, és akkor nem kell megmagyaráznia, mi is volt ez az egész álom, és még inkább pontosan mi is van mögötte.  
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 27. 20:37 | Link

Álmos

Álom-Lilla nem tágít, én pedig ennek kifejezetten örülök. Valamiért így érződik rendjén valónak, ezt tényleg a saját reakciómnak érzem, az a felismerés pedig, hogy Álmos is pontosan erre vágyik - különben miért ezt álmodná - biztosan kicsit kihúzná alólam a talajt, ha nem lenne túl instabil már így is. Újra egymás kezét fogjuk, így nyel minket el a sötétség, ez pedig szinte már-már filmbeillően szimbolikus, ami a közös kis időtöltéseinket illeti. Ijedten ugrom vissza a fa mögé, mikor Álmos pillantása megtalál, de már láthatóan késő.
Aztán felébredek. Először elkezdem érezni, amit eddig az álom alatt nem éreztem - hogy mindenhol ott van körülöttem. A karjai érintése, az illata, a szuszogása, a szívdobogása, mindene, ettől pedig olyan gyorsan válok teljesen éberré, amit száz kávé sem tudna előidézni. Mintha nem is aludtunk volna, nem érzem az álom kómáját magamon, nem vagyok fejbeverve, nem ébredezem.
Úgy ébredek, mint aki légiriadóra ébred, zakatoló szívvel és menekülésre kész éberséggel, de a szemem nem nyílik ki, csak a légzésem változik nekem is. Próbálom visszalassítani szuszogássá, mintha csak aludnék, ami sikerül is, de a szívem nem lassul le tőle és nem tudom elképzelni, hogy Álmos ne érezze, mert annyira közel van, az pedig lehetetlen, hogy a szívdobogásom ami kis híján mintha lukat ütne a torkom, észrevétlen maradjon ilyen távolságból. Mozdulatlanságommal próbálom elhazudni azt, hogy ébren vagyok, láthatóan ő is ezt a taktikát választotta. Csak egy kis időt szeretnék még nyerni, azzal áltatom magam hogy neki, de sokkal inkább magamnak.
Nagyon szeretném késleltetni még egy kicsit a kínosnak ígérkező beszélgetést, holott kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, mit fog mondani. De kell egyáltalán beszélnünk? Egy rövid pillanatra elképzelem, játszom magamban a gondolattal,  hogy teljesen más módon is tudtára adhatnám, hogy ébren vagyok - megcsókolni most egészen kézenfekvő és kívánatos opciónak tűnik - igazán nem lenne nehéz, megmozdulnom sem nagyon kellene hozzá, annyira közel van, hogy így is érzem az arcomon a lélegzetét. Éppen csak egy kis mozdulat kellene behozni a távolságot, pár izomnál többet még csak használatba sem kellene venni hozzá, időbe sem nagyon telne. Mégsem bírok megmozdulni, a gyávaságom teljes erővel nyom az ágyba, pedig maga a helyzet annyira félreérthetetlenül kínálja a megoldást. Ő is ébren van, ez valamiért tökéletesen egyértelmű most már számomra, még csak az sem kizárt, hogy hasonló dolgok járnak a fejében. Ki tudja, meddig tart ez a helyzet még, őt ismerve már nem sokáig. Eszem ágában sincs kifejteni magam a karjai alól, mert tudom hogy lassan "felébred" és akkor talán tönkre fog menni minden közöttünk, így aztán még kicsit kapaszkodom a másodpercekbe, amit így töltünk.  Már az ágy sem tűnik puhának, semmi sem rajta kívül.
Vajon mit fog mondani? Próbálom emésztgetni a látottakat, vagy egyáltalán értelmezni, hogy mit is láttam pontosan. Eszembe jut, hogyha Álmos önmagához hűen megpróbálná elbagatellizálni az egészet, igazából simán megtehetné, igen, rám tudná fogni, hogy csak túlreagálom. Elvégre mit is láttam pontosan, mi történt? Nem sok. Fogta a kezem, adott egy puszit, vigyázott rám - semmi olyan, ami a valóságban valamilyen formában ne történt volna már meg. Ha objektíven nézzük, talán ki sem derült semmi új. Amiről már sokkal nehezebb - és nyilván rendkívül kínos is - beszélni, az minden más, az apró részletek, az egész érzelmi töltete, vagy egyáltalán maga a tény, hogy velem álmodik... Kicsit úgy tudnám megfogni, mint a hangleejtés jelentőségét. Azt a szót hogy "igen", hányféle módon lehet kimondani? Ezerféle dolgot jelenthet kontextustól és hangsúlytól függően, pedig ha lehántjuk róla ezeket és az érzelmeket, csak egy teljesen ártalmatlan szó. Álmos álmának a tartalmával is ez a helyzet - akár lehetne teljesen ártatlan is, de nem az.
Abszurd a helyzet, amibe bele lettünk kényszerítve. Bármit is gondoljon vagy érezzen velem kapcsolatban, nyilvánvalóan elmondta volna már, ha el akarta volna mondani, de ő meg akarta tartani magának, ám erre nem kapott lehetőséget. Emiatt kis bűntudatot érzek, mert belegondolok, milyen lenne fordítva. Én gondolhatok, álmodhatok, érezhetek bármit róla és miatta - ezen jogomat gyakorlom is rendesen, ami azt illeti - de amíg nem döntök úgy, hogy elmondom neki, addig ez mintha nem is létezne. Tőle ezt a lehetőséget elvették, ez pedig szomorúsággal tölt el. Mindenki megérdemli a titkait.
Nem bírok én lenni az, aki megszakítja a pillanatot, pedig a jobb kezem már kezd zsibbadni kicsit, de csak azért sem moccanok meg. Pedig ha mindketten ilyen bátorsággal folytatjuk a dolgot, pár nap múlva rendkívül romantikusan kilapátolhatják az ágyamból az ölelkező földi maradványainkat, amiért egyikőnk sem merte tönkretenni ezt az ölelést. Nicsak, egy morbid gondolat, Rellonos énem már-már táncra perdül örömében.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. május 27. 21:52 | Link

Lilla


Kényszeríteni próbálja magát, hogy nyugodtabban, rendszeresebben vegye a levegőt, de nem sikerül megzaboláznia a légzését. A mellkasa is elszorul kissé, ahogy a szíve hevesebben dobban, mintha csak összezavarodott volna hirtelenjében, pedig olyan jól ment az, hogy ütemesen működjön, noha meg sem közelíti a lány nagyon gyors és hangos, legfőképpen pedig árulkodó szívverését, amely még az ő mellkasában is visszhangot ver. Talán csak erre próbált rezonálni a sajátja hirtelenjében. Egy egész kicsit közelebb húzza magához még ösztönösen, mielőtt rádöbbenne, hogy mit is tesz, majd a felismerés beletörődő halvány mosolyt rajzol szája sarkába - bár ezt a sötétben úgyis aligha látni - és kinyitja a szemét. Fölösleges tovább játszania, hogy alszik, hiszen mindketten tisztában vannak már vele, hogy a másik ébren van. Nyert ugyan még ezzel pár pillanatot, hogy ne kelljen elengednie őt, hogy még mélyen beszívhassa az illatát, amely már így is megragadt az orrában, és emlékezetébe vésse, milyen érzés is, ahogy az ölelésébe simul, de most már abbahagyja a színlelésre tett próbálkozást. Amúgy sem volt túlságosan sikeres. Aprót szusszan, egy fél pillanatig még figyeli a lány körvonalait a sötétben, aztán már egy határozottabb, hallhatóbb sóhajjal engedi el és fordul a hátára megköszörülve a torkát. Jobb tenyerét a homlokára simítja, megdörzsöli azt, majd végigsimít a haján és végül fejét kissé megemelve tarkója mögé csúsztatja a karját. Szeme sarkából így kicsit jobban látja Lillát most, hogy már kezd hozzászokni a szeme a jelen fényviszonyokhoz.
- Khm... - kezdi újabb torokköszörüléssel, aztán újra elhallgat szája szélét rágva. Mégis mit mondhatna. Olyan egyértelmű volt szerinte az álmából, hogy mennyire sokat jelent neki, hogy vonzódik hozzá, annyira, hogy még áldozatokat is képes hozni érte, hogy le sem tagadhatja. Tulajdonképpen ezért sem nagyon igyekezett utóbb túlságosan gyakran jönni, hiszen előfordult már, hogy álmodott a lánnyal úgy, hogy ténylegesen nem volt benne az álmában. Nem ez az első alkalom. Előfordult már az is, hogy ébren kalandoztak el a gondolatai felé, mielőtt még észbe kapott volna, csak erről éppen nem nagyon akart beszélni, mert mi van, ha netán túl közel kerül aztán hozzá a lány, annyira, hogy már nem fogja tudni elengedni, annyira, hogy az már félelmetes lesz, és veszélyes is, mert nem is fogja akarni elengedni. Most viszont már rajtakapta Lilla. Zavarban is érzi magát ettől, feszeng.
- Ez... ez kínos - nyögi ki végül megtörve a csendet, noha még mindig fogalma sincs arról, hogy mit is mondjon. Felé fordul inkább, mocorog még kicsit az időt húzva, aztán tekintetét lesütve szólal meg, természetesen egy vállvonással tetézve az egészet, mintha nem lenne annyira jelentőségteljes az egész, mint amennyire pontosan az. - Mit mondhatnék? Elég fontos lettél nekem...
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 27. 22:30 | Link

Álmos

Valószínűleg levegőt venni is elfelejtenék az idegességtől, ha nem kellene annyira rémesen koncentrálnom arra, hogy ne áruljam el magam. Leginkább csak a saját megnyugtatásom érdekében szabályozom a lélegzetvételeimet persze, abban cseppet sem kételkedem, hogy az ébrenlétem már egy ideje nem titok, ahogyan Álmosé sem. Várom, hogy mikor enged el, de aztán megtörténik a lehetetlen - vagy legalábbis egy túlságosan rövid másodpercre úgy tűnik. Szorosabbra fonja a karjait körülöttem, én pedig meglepetten szusszanok a hirtelen adrenalin-lökettől, de aztán... Aztán mégsem történik semmi, pontosabban túl sok minden történik, a mozdulatsor végére pedig pontosan olyan helyzetben vagyunk, amire számítottam és amit a lelkem mélyén nagyon szerettem volna elkerülni. Eltűnik mellőlem. Elenged, az ágy pedig hirtelen kihűl, vagy csak én érzem úgy? Ő a hátán fekszik, köszörüli a torkát, egyértelműen jelezve, hogy ébren van és hogy beszélni fogunk. Felülök és beülök a két lábam közé, mint ahogyan a kisgyerekek szoktak - nameg a békák - Álmos felé fordulva.
Nagyon úgy tűnik, mintha küzdene a szavakért, de azok csak nem jönnek, a csöndet pedig szinte vágni lehet a szobában, szinte hallom a rengeteg ki nem mondott gondolatot, a kettőnk között húzódó feszültségről nem is beszélve. Arról a feszültségről, ami eddig is mindvégig ott volt elrejtve, de ami most kimondatlanul kimondva mégis sokkal erőteljesebbnek tűnik, én elviselni is alig tudom, de ebben megint ő tűnik erősebbnek. Nem mintha sokat meg tudnék állapítani a sötétségben, bosszant hogy nem látom az arckifejezését, de így valahogy mégis közelebbinek érzem. Így legalább a gondolat az enyém, hogy most biztosan nem játssza meg magát, nem erőltet magára kifejezéstelen arcot, csak hogy ne tudjam róla leolvasni az érzelmeit, mert most úgysem látom. Őszinte lehet, és az is. Ami még meglepőbb, a szavaival is, mikor aztán egyszer csak egy örökkévalóság után megszólal végre. Persze nem rest megemlíteni a helyzet kínosságát, én pedig csak kétségbeesetten megrázom a fejem - ahhoz azért talán elegendő az ablakomon beszűrődő holdfény, hogy ezt az erőteljes mozdulatot lássa a sziluettemből is - válaszolni viszont nem tudok. De nem is kell, mert mire bármi eszembe juthatna, újra megszólal.
- Ha tudtam volna... - suttogom bele a sötétbe, bár elképzelésem sincs a mondatom folytatásáról. Akkor mi lett volna? Én sem igazán tudom. Egy darabig gondolkodom, hogy mit mondhatnék, de minden amit kitalálok teljesen bugyután vagy elcsépelten hangzana, így aztán csak kinyújtom a kezem a sötétben, kitapogatva az ő kezét. Belekulcsolom az ujjaimat az övéibe, úgy ahogyan tulajdonképpen az előbb is fogta a kezem, mielőtt felébredtünk volna, aztán közelebb húzódom hozzá, és ha hagyja, a kezemmel az arcomhoz vezetem az övét és magamhoz szorítom. Nem tudnám megmondani miért pont ezt teszem, teljesen ösztönös mozdulat, talán kicsit esetlen, de nagyon őszinte és nagyon jóleső.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. május 27. 23:16 | Link

Lilla


Nem megy ez könnyen. Cseppet sem egyszerű megfogalmaznia és kimondania, mi is jár a fejében, hiszen még magának is alig vallotta be. Az azért segít valamelyest, hogy a lány megrázza a fejét, ezt a heves mozdulatsort nehéz lenne nem észrevenni, hiszen a körvonalait nagyon is látja már, és ettől kicsit meg is könnyebbül. Az a benyomása támad, hogy nem csak ő van ebben benne nyakig. Kár, hogy sosem figyel e tekintetben semmilyen apróságra, amely mások részéről egyértelmű jele lehet annak, hogyan is viszonyulnak hozzá, hiszen a legtöbbször nem foglalkozik ezzel, sőt úgy általában senkivel sem. Annyival egyszerűbb tud lenni az élet mindenféle viszonyok és kapcsolatok nélkül, kevésbé félelmetes és jóval kevesebb veszteséggel, megrázkódtatással meg hasonló gyötrelemmel jár. Erre viszont nem volt felkészülve és ráadásul tehetetlen is volt ellene, hiszen ha az időd jelentős részét egy emberrel töltöd, nem nehéz megismerni és megkedvelni, hát még ha az álmaidba is betekintése van. Pontosan tudja, hogy Lilla olyat lát belőle, amit senki más nem, és valahogy ez olyan elemi szinten kapcsolta össze őket, ahol szinte már lehetetlen volt kivédeni, hogy fontos is legyen neki. Csak hát ezt meg akarta tartani magának, mi több, még magának is tagadta többé-kevésbé sikeresen, hogy bármit is érez, egészen mostanig.
- Akkor...? - kérdez vissza végig sem gondolva, akarja-e tudni a választ, de gyorsan el is felejti azt is, hogy kérdezett, amikor megérzi a lány ujjait a kezén. Nem húzza el a karját, engedelmesen kulcsolja az ujjait az övéi közé, majd nagyra nyílik a szeme, amikor Lilla az arcához húzza a kezét. Szabad tenyerére támaszkodva igyekszik felülni az ágyon, még ha nem is ígérkezik teljesen egyszerű műveletnek, de pár pillanaton belül összehozza, maga alá húzva a lábait, hogy aztán másik kezét is a lány arcára simítsa.
- Lilla... - szólal meg. Rég érezte magát ennyire esetlennek és védtelennek, sebezhetőnek, mint ebben a pillanatban, most sehol sincs a maga kis tornya, amiben olyan kényelmesen elrejthet mindent, amit érez, vagy gondol, noha a sötét legalább jótékonyan veszi körül. Már az is valami. Nagy levegőt vesz, igyekezve nyugalmat erőltetni magára, de nem nagyon megy ez ma, majd előre hajol, közelebb a lányhoz. Már majdnem összeér az orruk, annyira közel van hozzá, amikor még egy végtelennek tetsző pillanatra megáll, de aztán csak nem gondolja meg magát, még előbbre hajol és futó csókot nyom a lány ajkaira, már ha ez csóknak nevezhető, ahogy tőle meglepően gyengéden ér hozzá pár másodpercre, hogy aztán el is húzódjon. - Jó ha tudod, elég béna vagyok ebben.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 28. 08:51 | Link

Álmos

A beszélgetésünk talán igazi beszélgetésnek nem is nevezhető, félbehagyott mondatok és meg nem válaszolt kérdések masszája csak, amelyek helyett sokkal fontosabb dolgokra koncentrálunk, mert amihez a szavakat keressük, arról igazán úgyis csak egy másfajta módon lehet beszélni. Visszakérdez, de addigra én már utánanyúlok, innentől pedig tudom, hogy már egyikőnket sem érdekli az a pár szó, amelyet ehhez hozzá (sem) tudnék fűzni.
Úgy érzem magam, mint aki tojásokon lépdel, mintha nagyon óvatosnak kellene lennem, nehogy egy rossz mozdulattal tönkretegyek mindent - hiába értek fel nem is egy vallomással az álomképei és az azt követő szavai, mintha mégis attól félnék még mindig, hogy egyszer csak túlterhelem valamivel, ő pedig felpattan és elszalad.
Pedig nem úgy néz ki, mint aki messzire igyekszik, sőt. Nem csak hogy engedi az általam provokált érintést, ő maga fejezi be, másik kezét is az arcomra simítva, én pedig belül felujjongok kicsit. A másik kezét nem engedem el még, talán még kicsit jobban meg is kapaszkodom benne, amikor a nevemet mondja. Most már elég közel van, hogy a szemébe tudjak nézni, még ha nem is látok tökéletesen minden részletet a tekintetéből.
- Uhum... - dorombolom válaszul a nevemre alig hallhatóan, miközben még közelebb merészkedik, innentől pedig egy olyan pillanat következik, ami az én elképzeléseim szerint a világon minden ember számára ugyanolyan felismerhető és ugyanolyan gyomorforgató, az a bizonyos "csók előtti pillanat", amikor már mindketten tudjátok mi fog történni, de még csak nem történik meg.
Szépen lassan hozza be a távolságot - én háromszor elhalálozok közben belül, na nem mintha kívül ebből túl sok látszana - a rövidke csók pedig megmondom őszintén, egyáltalán nem kielégítő, csak felhergel, hogy még többet akarjak. Elmosolyodom, mert már előre mentegeti magát, egy icipici szusszanás formájában még egy hitetlen nevetést is hallatok.
- Nem baj - suttogom oda neki, miközben közelebb hajolok, hogy egy puszit hagyjak az ajkain, aztán még befejezzem a mondatom.
- Segítek. - Innentől pedig a dolgok némileg fordulatot vesznek. Mintha csak feljogosítottam volna vele egyetemben saját magamat arra, hogy a kezembe vegyem az irányítást, más módon csókolom most meg. Sokkal követelőzőbben, egyáltalán nem csak ismerkedek, mint az imént, nyelvemet a szájába csúsztatom, a kezeimet pedig a derekára fonom, hogy egy kicsit kényelmesebb pozitúrába irányítsam magunkat. Nagy nehezen kimozdulok a kacifántos ülésmódomból, neki ennél valamivel egyszerűbb lesz elmozdulnia, mert kiindulásnak sem volt ilyen hülye pozícióban. Egy pillanatra megszakítom a csókot, hogy hátrébb araszoljak és az ágytámlának dőljek, de közben húzom is őt magam után - már ha hagyja, azzal persze nem áltatom magam, hogy majd az én, ugyan izmos, de meglehetősen vékonyka karjaim fogják őt bárhova pakolgatni - türelmetlenül várva hogy beérjen végre és folytassuk.
Utoljára módosította:Somoskői Lilla, 2018. május 28. 09:22
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. május 28. 22:12 | Link

Lilla


Megfordul a fejében, hogy most kellene sarkon fordulni, fogni a táskáját, összeszedni a kabátját meg a bakancsát és így pizsamában kisétálni a vakvilágba, hátra se nézve többet, de tudja, hogy nem tudná megtenni. Pedig hatalmas kockázatot vállal most ezzel, hogy marad. Félelmetes számára újra sebezhetővé válni, elfogadni, hogy egyszer pont úgy kiszakadhat az életéből Lilla is végleg, miután elemi része lesz, mint az anyja, és akkor mi lesz. Mégis tudja azt is valahol az egész mögött, hogy nem gondolkozhat így egy egész életen keresztül, nem kerülhet mindent, ami a veszteség lehetőségét is magában hordozza, mert az nem is igazán élet, csak utánzata annak. Hazudhatja magának makacsul, hogy az is jó, hogy beletemetkezik a kísérleteibe és megpróbál boldogulni egyedül, elutasítva minden segítséget és mindenkit, aki közeledni próbálna, de mindig is tudni fogja, hogy ez csupán önámítás. Különben is, akarja ezt. Maradni is akar, mert még ha nem is érzi, hogy kifejezetten szüksége lenne rá - tudja, hogy ha akar, enélkül is megvan -, de vágyik a lány közelségére. Hiszen arról álmodik, hogy mellette van, hogy fogja a kezét és nem tágít mellőle, akkor sem, ha kéri, ha könyörög, és hiába tagadná most már előtte is, hiszen Lilla látta. Talán ezért is marad. Nem kell már bátorság hozzá, hogy szembenézzen önmagával és megfogalmazva, mit is gondol meg érez, szavakba öntse azt. Az álma őszintébb volt minden szónál, amit csak mondhatna. Nem is nagyon erőlteti hát néhány sikertelennek is mondható próbálkozásnál tovább, hogy beszéljen, inkább csak holmi mentegetőzés gyanánt közli csak, hogy ez neki a legkevésbé sem erőssége, bárki bármit is hisz. Sosem volt az az ember, aki kihasználná, hogy az elérhetetlensége miatt utána ácsingózó lányok mennyire könnyű prédának bizonyulhatnak. Nem is érdekelték őt, így nem is volt alkalma tapasztalatot szerezni e téren. Még szerencse, hogy olybá tűnik, Lillával teljesen más a helyzet, nem csak a magabiztosságával nincs gond, de még gyakorlata is van e téren. Ehhez képest ő még tapogatózik, enyhén bizonytalanul követi a lányt, aki hátát az ágytámlának támasztja, addig is megszakítva a csókot, amíg helyezkedik, de elmondható az is, hogy egyre inkább ráérez. Sőt már egész határozottan húzódik közelebb, kezére támaszkodva, megcsókolva Lillát, ott folytatva, ahol éppen abbahagyták, és ha a szavak embere lenne, akár még azt is elmondaná, hogy most ébred csak rá, ebben a pillanatban, mennyire is vágyott már erre, és ez alatt nem csupán a csók értendő, hanem minden, a ki nem mondott szavak, a köztük létező érzések, minden, ami észrevétlenül nőtte ki magát ezzé az egésszé.
- Azt hiszem, a legjobb meleg barát szerepe már nem játszik - közli végül egy röpke pillanatra szakadva el tőle, hogy levegőt vegyen, homlokát addig is a lányénak támasztva, ilyetén módon fogalmazva meg, hogy ha már eddig jutottak, akkor újraértékelhetik a kapcsolatuk kereteit. Szóhoz jutni azonban nem igazán hagyja Lillát, mert ismét megcsókolja, mintha bepótolni szeretné azt a kihagyott pár hetet, vagy éppen hónapot, amióta ez valahol mélyen érik benne, csak éppen makacsul letagadta.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 28. 23:02 | Link

Álmos

Érzek rajta némi bizonytalanságot, főleg a mozgásán. Nem lehet sok tapasztalata ilyen téren, de ez talán nem is akkora probléma, az ösztön eredményesen kompenzálja a gyakorlat hiányát. Most örülök is a sötétnek, szerintem neki is segít, így sokkal érthetőbbé válik, hogy miről is szól ez az egész - nem igazán kell a másikat hallani vagy látni, tökéletesen elég érezni és ez ilyenkor számomra nagyon is könnyen megy, teljesen más dimenziója ez az érzékelésnek, mint amihez szokva van az ember.
De felbátorodik, érzem. Nem mintha sok lehetőséget hagynék neki, teljesen más tempóra kapcsoltam itt az utolsó pár percben, kicsit még magamat is megleptem vele, ő viszont ügyesen alkalmazkodik. Bezáródom a karjai és az ágytámla közé, de kifejezetten tetszik a helyzet, úgysem igazán készültem sehová indulni mostanában. A jobb kezemmel végigsimítok a karján finoman, aztán az alkaromat megtámasztom a vállán és a kezemet óvatosan a nyakára csúsztatom. Ekkor szólal meg, én pedig elvigyorodom gyorsan, mert éppen az imént suhant át a megállapítás a fejemen, hogy az alapján, ami itt most történik - és még a közelében sem vagyok annak, hogy mindent láttam volna - nem tűnik melegnek, de nem ám.
- Ajjaj - jegyezném meg gunyorosan szórakozva a dolgon, de igazából jó ha csak az első hang ki tud szakadni belőlem, utána betapasztja a számat. Egy pszichológus biztosan szép következtetéseket tudna levonni abból, hogy miért találom az ehhez hasonló, engem meglehetősen ledomináló helyzeteket borzalmasan izgatónak, de szerencsére nincs itt egy pszichológus sem. De ha lenne is, mire Álmos rémeivel végezne, én már biztosan nem tűnnék klinikai esetnek.
Rövidre fogom a következő csókot, aztán jobb kezemmel még mindig a nyakát simogatva, a nyaka bal oldalára nyomok pár röpke puszit, egyre feljebb haladva, végül megpuszilva az arcát, aztán újra a száját. Szabad kezemmel az oldalába kapaszkodom - egészen pontosan a pólójába, meggyűrve kicsit - végigfut rajtam az érzés, hogy szeretném levenni róla. Itt pedig elérünk egy némileg tisztázatlan ponthoz. Mert hát pár csókot igazán könnyű visszacsinálni, kimagyarázni, elfelejteni reggelre - nem az -, de ha ennél tovább megyünk, onnan már elég nehéz visszalépni. Én legalábbis érzek itt valamiféle lélektani határt és azt is, hogy semmiféle nehézségem nem lenne átlépni, ha kell itt helyben darabokra szedem, de ki tudja, hogy ő hogy van ezzel.
Eddig félig ültem, de most lejjebb csúszok fekvésbe, így teljesen fölém kerül, de nyílik közöttünk némi távolság. A tarkója után nyúlok finoman, hogy lehúzzam magamhoz, most már lassan kénytelen lesz behajlítani a karjait. Ő pedig szépen eldönti, hogy mi legyen most, vagy legalábbis valami ilyesmit remélek.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. május 29. 22:49 | Link

Lilla


Különös érzés számára ez az egész, és talán leginkább az a különleges benne, hogy olyan mindennapi. Nevethetnéke támad, ha eszébe jut, hogy mások a gyomrukban repkedő lepkékről beszéltek - ki az a hülye, aki lepkéket zabál, hogy tudja, milyen érzés az -, mindent felperzselő vágyat és hasonló, szerinte fellengzős metaforákat vagy akármit, amiből semmit sem tapasztal a maga részéről. Megszokta Lillát, biztos benne, hogy innen kezdődött ez az egész helyzet. Megszokta, megismerte és észrevétlenül az élete része lett olyan mértékben, hogy hiányoznának a közös pillanatok, az együtt alvás, az álmai, amelyek Lillával nem is olyan szörnyűek, egymás ugratása, az aggódás a másikért, és ha ezeket végiggondolja, tudja, hogy már most kisebb világvége lenne elveszíteni őt. Furcsa, de élhetőbbé tette a mindennapjait. Neki köszönhető, hogy rendesen alszik már huzamosabb ideje, ahogy az is, hogy nem csak dühöt érez az egész világgal szemben, amely összeesküdött ellene minden bizonnyal, hogy elvegye a számára legfontosabb embert. Most pont ez a világ adott helyette egy másikat. Észre sem veszi, hogy szája sarkában mindvégig halvány mosoly bujkál, már amikor éppen nem az foglalja le, hogy a lányt csókolja, és ez most nem az a mosolya, aminek a láttán mindenki azt kívánja, bár lenne szoborszerűen kifejezéstelen az arca, úgy kevesebb okot adna később rémálmokra. Ez most inkább egy olyan mosoly, amiről ő maga is azt hitte, hogy a múltban maradt az emlékekkel, és amely azt jelenti, hogy nagyon is maradni akar. Átfut az agyán, hogy ez ugye nem valami álom ismét, amely aztán rosszra fordul, de ahogy Lillára pillant, tudja, hogy tényleg nem csak az agya játszik vele ismét. Alkarjára támaszkodva húzódik közelebb a lányhoz, belefojtva a szót, amíg csak Lilla úgy nem dönt, a maradék józan eszétől is megfosztja. Felmordul válaszul, ösztönből, de aztán rájön, hogy pont annyira nem tudja, hogyan tovább, mint az oroszlán, amelyet szabadon engednek a szavannán, miután még világra is egy állatkertben jött. Mégis az minden vágya, amikor a lány a pólójába kapaszkodik, hogy lekerüljön róla. Hirtelen nem is tudja, mikor kezdtek el ragaszkodni a pizsamához, hiszen eleinte nem egyszer aludt egy szál alsóban a lány mellett. Most soknak is érzi, úgyhogy végül ő szabadul meg tőle kihúzva magát arra a fél pillanatra, hogy aztán ott folytassák, ahol abbahagyták. Lehet, hogy mégiscsak kellett volna az a beszélgetés a virágokról meg a méhecskékről.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. május 31. 21:23 | Link

Álmos
Kicsi ugrás reggelre, 5:00
Így nézek ki

Már megint azok a fülsüketítő szerencsétlenek. Lakik egy madárcsalád az ablakom felett, akik minden hajnalban előszeretettel keltenek túlságosan korán, erről a szokásukról pedig most sem mondanak le, kihasználva, hogy az általunk elhasznált oxigén miatt kitártam az ablakot nemrég. Éppen neki is állnék bosszankodni talán, de még nem ébredtem fel hozzá eléggé - ahhoz viszont igen, hogy felmérjem a helyzetet, amely alapján éppen Álmos oldalának dőlve szunyókáltam, fejemet a válla és mellkasa közötti kis mélyedésbe fúrva. Elharapok egy elégedett mosolyt, aztán kelletlenül kimozdítom magam a helyzetből. Engem felkeltettek, de ki tudja, talán ő tud még szusszanni egy kicsit. Nem aludtunk el már annyira mélyen, ki is világosodott már valamennyire, így pedig legalább nincsenek rémálmai, de azért pihen. Elég kellemes látvány, ha nagyon finoman - és cseppet sem megfelelően érzékeltetve azt, amit ránézve érzek - akarok fogalmazni.
Szóval a félig a derekamra dobott takarót odébb lököm, és felállok az ágyon az egyensúlyomért küzdve, matracba mélyedő talpakkal, hogy az ágyam felett levő ablakot a lehető leghalkabban bezárjam. Hideg lett, hiába van már gyakorlatilag nyár, a hajnalok továbbra is hűvösek, bennem pedig most tudatosodik, hogy eddig milyen hatékonyan melegített fel a takaró és Álmos így együtt. Lekászálódom az ágyról, ügyesen ellavírozva Álmos mellett, aztán felkapom a székemre dobott szürke pulcsit, hogy gyorsan belebújjak. A hajamat összefogom a fejem tetején egy kontyba, amelybe nem ölök túl sok energiát, mert a hajam érthető okokból jól összekócolódott, így kevesebb vele a szenvedés. Utána leülök az ágy szélére, és meglehetősen bugyuta fejjel (afféle gyermeki vigyorral) pörgetem végig, mi történt az elmúlt pár órában.
Ez egy majdnem tökéletes reggel. Éppen csak annyi a baj, hogy cefetül éhes vagyok.  
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. június 2. 22:17 | Link

Lilla


Madarak csivitelnek valahol távol, hallja őket, de ettől még igazán tudna pihenni csukott szemmel, valami alváshoz közeli állapotban. Sokkal inkább attól ébred fel úgy igazán, hogy Lilla kimászik a takaró alól. Úgy dönt, nem nyitja ki a szemét még, türelmesen végigvárja, amíg lány a matracon egyensúlyozva becsukja az ablakot, hátha aztán ismét visszabújik még mellé a takaró alá, de ez elmarad. Pedig embertelenül korán van még, állapítja meg gondolatban magának, amint résnyire nyitja a szemét, hogy aztán újra becsukja. Nyújtózkodva fordul az oldalára, majd kezét előre nyújtva a lány csípőjére simítja a tenyerét.
- Minden rendben? - kérdezi meglehetősen álomittas hangon annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem igazán aludt. Nagy levegőt vesz, majd megdörzsöli a szemét abban a reményben, hogy attól talán csak éberebb lesz, és alkarjára támaszkodva néz végig a lányon egy elnyújtott hümmögés kíséretében, mintha legalábbis annyira sokat ivott volna például az este, hogy ne emlékezzen rá, mi is történt pontosan. Pedig emlékszik, nála legfeljebb annyi kérdéses, hogy mennyit álmodott belőle és mennyi volt valóság.
- Szóval... mi most... mi... voltak már érdekes álmaim, de ez nem az volt, ugye? Nem mintha nem lennél azoknak is része, de egy szörnyetegre se figyeltem fel az elmúlt... öööö... egy órában vagy kettőben - magyarázkodik, mintha még mindig egy olyan álomban lenne félig, amelyet nem igazán irányít. Normál esetben mostanra már magára öltötte volna azt a maszkot, aminek köszönhetően nem sokat lehet tudni róla, még a közelébe kerülni is képtelenség tulajdonképpen olyankor, de most mindegy. Így is, úgy is tudja már a lány.
- Maradj még... - kéri végül, megfogva a lány kezét. Úgy érzi, ettől valahogy helyreállni látszik kicsit a világa, és bármennyire is fél attól, hogy így ismét kiteszi magát egy komoly veszteség lehetőségének, tényleg nem akarja elengedni Lillát. Végtére is most is elég komoly veszteség lenne, ami azt illeti.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. június 3. 15:58 | Link

Álmos

Hallom Álmost mocorogni, de valamiért teljesen ügyesen elhitetem magammal, hogy esetleg mégsem annyira ébresztettem fel. Nem ez volt a cél, viszont nekem elég ügyesen kiment az álom a szememből. Azt hiszem megtette a hatását az elmúlt egy év sok szörnyvadászata, azzal megspékelve, hogy sokszor 2-3 óra alvás után ugyanúgy rohanhattam a hajnalban kezdődő próbákra, mintha lett volna időm aludni. Eleinte nagyon meglátszott a teljesítményemen, de mostanra már egészen jól ellavírozok kevesebb alvással is - milyen ironikus, hogy pont addigra szoktam meg, mire az álomirányításban is jobbak lettünk, így nyugodtabban tudtunk aludni. Pont időben, mit ne mondjak. Örömmel sóhajtok fel annak tudatában, hogy ma csak délutáni edzés lesz, mert egyrészt nagyon nem érzem magamban a spirituszt, másrészt pedig felérne egy foghúzással, hogyha egy órán belül itt kellene hagynom Álmost. Ha már nála tartunk, éppen jelét adja, hogy bizony nagyon is ébren van. Először a kezét érzem magamon, aztán mire megszólal, már oda is fordulok felé. Az éppen csak ébredező hunyorgása és az álmos hangja egy - a lányok körében nagy népszerűségnek örvendő - "uramisten, mennyire cuki vagy" mosolyt csal az arcomra, közben pedig picit oldalra billentem a fejem.
- Persze - bólogatok, aztán még hozzáteszem, amit hozzá kell tenni - csak nem akartalak felébreszteni, bocsi - szabadkozom picit, megsimogatva óvatosan az alkarját, amellyel felém nyúlt.
Meglepett mosoly villan át az arcomon a kérdésére, valamiért fel sem merült bennem, hogy esetleg bármit is álomnak hihet az elmúlt pár óra történéseiből. Persze valójában teljesen igaza van, jó eséllyel a helyében én sem lennék biztos a dologban. Még így sem vagyok teljesen az, vagy legalábbis van valami nagyon különös a mai reggelben, mert habár nem egyszer ébredt már fel mellettem, egyik sem hasonlított még csak megközelítőleg sem erre. Az egész egyszerre nagyon természetes és nagyon szürreális - mármint most komolyan, megtettük, pont mi? De közben a fejemben visszhangzik az álomból felsejlő gondolkodásmódom, hogy egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg semmit, mintha ez a világ legevidensebb dolga lenne. És valahol az is.
- Nem, nem hinném hogy álmodtuk - nevetem el magam örömömben picit, aztán megakad a szemem a szoba túloldalán az éjjeliszekrényen egy kék, négyzet alakú kis csomagolópapíron, a széle feltépve, és láthatóan elfelejtettem kidobni, amikor úgy egy háromnegyed órája kis sétát tettem a szemetesig.
- De ha mégis, akkor most már tárgyakat is át tudunk hozni... - jelentem ki egy sokatmondó pillantással, miközben jobb mutatóujjammal egy pici mozdulattal az éjjeliszekrény felé bökök. Úgy érzem magam, mint egy krimiben a detektív, aki éppen az egész bíróság előtt átadja a megdönthetetlen, esetet megoldó bizonyítékot. Aztán olyasmit kér, ami - legyen ez bármilyen furcsa is tulajdonképpen - teljesen meglepő számomra.
- Oh - hagyja el egy meglepett kis hang az ajkaimat, ahogyan végiggondolom, hogy habár ő tűnik furának, igazából kettőnk közül most itt én vagyok az elcseszett. Most tudatosul csak bennem, hogy az emberek - mármint a többiek - azok az igazi fajta párok, amilyen én Ákossal sosem voltam, igazából így szokták ezt csinálni. Annyira megszoktam a reggeli összebújás hiányát, azt, hogy a reggel egyszerűen nem erről szól... Az elmúlt években a rendes párkapcsolathoz legközelebb álló akármim Ákossal volt, de ő egyszerűen alkalmatlan volt az ilyesmire, én pedig teljesen megszoktam ezt. Korábban pedig, ami a balettos fiúkat illeti... Hát az tényleg soha nem erről szólt, még csak a gyanúja sem merült fel az összebújásnak vagy bárminek.
- Oké - bólintok, aztán megfordulok és visszamászok mellé, az oldalamra fekszem, homlokomat a mellkasába fúrva, a kezemet pedig a dereka táján az oldalára csúsztatva. Hát, ebben most én nem vagyok annyira jó. Hamar rá is jövök, hogy bármennyire is kényelmes pozíció ez, oxigénhez jutni elég nehézkes így, úgyhogy a fejemet picit hátrébb döntöm és az arcát nézem. Jobb kezemmel finoman megsimogatom az oldalát, végighúzva a kezemet lassan a véraláfutásain, aztán észbe kapva gyorsan azért kibököm a kérdést:
- Nem fáj, ugye? - na nem mintha a kérdésnek olyan rengeteg értelme lenne. Ha ennyi érintés fájna neki, akkor valószínűleg az korábban kiderült volna már. Azért ki tudja. Van viszont ennél egy sokkal fontosabb kérdésem is, úgyhogy fel is teszem neki gyorsan, mert lassan muszáj bedobni ezt a témát, különben csúnya végem lesz.
- Te figyelj, te nem vagy éhes? - érdeklődöm, belőlem ugyanis egész sokat kivett, amit idáig csináltunk, ráadásul a vacsora is régen volt már, főleg ilyen kevés alvás mellett. Kellene az a reggeli, mert ha megrészegülni még sikerül is tőle meg az illatától, de jóllakni.. Hát, az eggyel azért nehezebb.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. június 4. 23:48 | Link

Lilla


- Ugyan - jegyzi meg önmagához teljesen hűen rövidre fogva, egy kurta vállvonással. Amúgy sem aludt igazán, mondhatni csak közel járt hozzá, valahol az alvás és az ébrenlét mezsgyéjén egyensúlyozott néhány percig, de az már múlt idő. Belegondolva különben is évekig billegett ezen a határon, néha nem is tudva, mikor is van ébren és mikor álmodik, talán már csak ennek a tapasztalatnak a birtokában lenni is elég ahhoz, hogy most is megkérdőjelezze, hogy az elmúlt pár óra minden történése valós volt-e vagy csak a képzelete szüleménye, na meg a soha ki nem mondott, de láthatóan az utóbbi időben egyre inkább természetesebbé váló vágyaié. Már csak ezért is van miről beszélniük, márpedig azt ébren egyszerűbb. Igaz, hogy az álmait nem szokása elfelejteni - nehéz is lenne, amennyire nyomasztó a többségük úgy általában, még akkor is, ha nem marad esetleg nyomuk -, és Lilla is részük, de mégiscsak, ezt most jó lenne nem az álmokra hagyni. A lány azért hamar felmutatja a perdöntő bizonyítékot, miszerint nagyon is úgy tűnik, hogy egyáltalán nem álmodták az egészet. Észre sem veszi, hogy egy pillanatig elfelejtette kifújni a levegőt, önkéntelenül is visszatartotta, amíg válaszra várt, most pedig megkönnyebbült sóhajra hajaz a szusszanás, ahogyan kiengedi tüdejéből végre.
- Azt jobb ha nem, szóval... nem álmodtam... tunk. De ennek örülök - dünnyögi nehezen érthetően, félig inkább maga elé mormogva az orra alatt, semmint a lánynak, habár ő is hallhatja. Nem annyira titok. Különben is biztos benne, hogy kellőképpen tudtára adta, hogy nincs kicsit sem ellenére ez az új helyzet, sőt. Panaszra az égvilágon semmi oka. Már csak azzal kell valamit kezdenie, hogy ne munkáljon benne az örök paranoia, hogy mi van, ha a következő percben már volt Lilla, nincs Lilla. Ez azonban nem ennek a pillanatnak a gondja, hanem egy jövőbelié, most ugyanis az minden problémája, hogy miért is van olyan messze a másik, amikor még igazán pihenhetnének, vagy legalábbis tehetnének úgy, vagy valami. Ez az első ilyen reggele, de valahogy így érzi jónak. Kell az még. Máskülönben nem is kérné, ha nem érezné úgy, hogy ettől valahogy kerek marad a világ. Át is öleli őt, amikor visszamászik mellé, majd fél pillanatig meglepetten pislog, mire leesik neki, hogy arról a régi véraláfutásról beszél a lány. Már majdnem azt hitte, hogy most is beszerzett egy újabbat, ami még nem tűnt fel, de hiába néz végig magán, nem lát újabbat.
- Az már régi, csak az első reggel éreztem, de amúgy meg is lehet ám szokni. Tudom, hogy aligha akarod ezt hallani, de volt már sokkal rosszabb is - válaszolja, majd nyom egy puszit Lilla tincsei közé, remélve kicsit, hogy félreteszik ezt a kérdést.
- Nem a te hibád, hogy egyedül nem megy olyan jól ez a tudatos álmodás - teszi még hozzá. Biztos, ami biztos. Ő nem lát bele a lány gondolataiba, de nem szeretné, ha ilyesmi még csak eszébe is jutna.
- Már így is... százszor jobb, mint egy évvel ezelőtt. Különben, ha már kérdezed, de, mint a farkas. Fel tudnék falni egy fél lovat, azt hiszem - válaszolja, ám egyelőre még nem mozdul. Még egy fél percig marad, mert jó ez így valahogy, mielőtt még úgy döntene, hogy elengedi a lányt és magára húzza a ruháit, amiket annyira fölöslegesnek ítélt korábban, hogy a földön végezték.
- Szóval mit is eszünk? Most szólok, hogy salátára továbbra se vagyok vevő. A legelés nem az én műfajom.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. június 5. 17:32 | Link

Álmos

A megkönnyebbült sóhajt bizony hallom, és nem mondom, hogy nem melenget meg belülről. Ami azt illeti, erős késztetést érzek rá, hogy közelebb másszak hozzá, de még nem teszem, mert a válaszán kezd el zakatolni az agyam. Inkább az ujjaival kezdek el játszani.
- Máskor is álmodtál már hasonlót? – bukik ki belőlem a keresztkérdés, amit nem biztos, hogy tényleg meg is akartam kérdezni, mert nem tudom mennyire akar róla beszélni, de borzasztóan érdekel rá a válasz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok még mindig rendesen a dolog hatása alatt. Annyira érzelemmel teli volt az egész, folyamatosan vissza-vissza köszön a gondolataimban, hogy feláldozta volna magát értem. Talán most kezdett el csak igazán tudatosulni bennem – holott azért rájöhettem volna már hamarabb is - hogy mennyire kiszolgáltatott dolog, amikor valaki más is látja az álmaidat. De talán erre kivételesen szükség volt. Egy ilyen vallomást szóban nem olyan könnyű megtenni, enélkül talán sosem tudtam volna meg, hogy mi a helyzet. Ő nem az a típus, aki mindenféle kósza pillantással vagy megjegyzéssel elárulja magát, tulajdonképpen még most is csak az államat szedem fel az ágyam alól, annyira meglepett.
Aztán visszamászok az ölelésébe, ami tényleg egyszerűen túl jó és tökéletesen érthetetlen, hogy mégis mi a fene tartott idáig, hogy erre rájöjjünk. A válaszára picit megkönnyebbülök, tovább simogatom, de azért kicsit biggyesztek, válasz helyett. Nem akarom az aggodalmammal idegesíteni, elmondta már, hogy mit gondol róla... De azért ez így mégsem fair.
- Miért nem álmodsz inkább kisbárányokkal, hmm? - érdeklődöm panaszos hangon, miközben kicsit jobban magamhoz szorítom, aztán a pusziját követően picit feljebb tornázom magam és nyomok egy puszit cserébe az ajkaira. Utána pedig meghallgatok egy újabb monológot arról, hogy mennyire nem tehetek semmiről, mennyire nem kell őt megmentenem, stb, stb., nem először hallom és most sincsen rám különösebben nagy hatással. Ha meg akarom menteni, és magamat akarom hibáztatni, mikor nem sikerül, akkor pontosan ezt is fogom csinálni. Nem kell, hogy neki tessen.
- Az nem… - mormogom, az első szócskát megnyomva. Ezzel próbálom érzékeltetni, hogyha nem is érzem magamat mindenért hibásnak, abban például igenis van részem, hogy milyen gyakran kell egyedül megoldania ezt. Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg nem igazán lehetséges, hogy minden éjszaka tudjak neki segíteni – szerintem úgy lenne a legjobb, de ezt meg sem merném említeni neki – de azért a mostaninál még bőven lehetne jobb a helyzet, van hova fejlődni. Erről egyébként is akartam beszélni vele, a tegnap történtek kapcsán. Mármint arról, hogy akár láthatnánk gyakrabban is egymást. Már csak a megfelelő mondatba kellene belefoglalni ezt az egészet, hajrá kislány!
Már éppen szóra nyitnám a számat, de közben szökni készül az ölelésből. Egy rövid pillanatra még visszatartom, nem úgy megy az, hogy csak úgy se szó, se beszéd... Elkapom és nyomok egy puszit az arcára, csak utána engedem el, hogy el tudjon kezdeni öltözni. Közben meghallottam egyébként a reggelire vonatkozó válaszát, de a fejem egyelőre még a korábbi témával kapcsolatos gondolatoktól zsong, úgyhogy előbb még ezt szeretném megbeszélni, így neki is veselkedek.
- Uhm, ha már itt tartunk, hogy egyedül meg együttalvás... – kezdek bele, aztán picit megköszörülöm a torkomat (nem mintha szükségem volna rá, inkább csak az időt húzom, amíg próbálom kibökni a lényeget) – szóval arra gondoltam, hogy csinálhatnánk ezt kicsit gyakrabban is – folytatom, aztán rájövök, hogy ez így némileg félreérthető – mármint hogy az alvást – Istenem Lilla, ez egyre jobb – mármint hogy bármit. Szóval hogy jöhetnél gyakrabban is, na – utolsónak végre sikerül megtalálnom a mondatot, amit elsőre és kizárólag mondanom kellett volna. Bravo. Pedig úgy nagy általánosságban azért ennél összefüggőbb mondatok megalkotására is képes vagyok, de úgy látom, hogy az óvatoskodás kicsit blokkolja a verbalizációs képességemet. Egészen remek, pont a legjobbkor, mint mindig.
Közben most már ő is a ruháiban pompázik – hacsak nem fojtotta bele magát a pólójába az előbbi kis monológom miatt érzett szekunder szégyentől – és a reggeliről érdeklődik. A salátás megjegyzésére futólag elmosolyodom, mintha ugyan valaha is rá akartam volna kényszeríteni az étrendemet.
- Hát, mit szeretnél? Itt nálam főleg csak nyúlkaja van, meg egy pár tojás, de anyuéktól szinte bármit lehet csempészni, odaát van csomó péksüti, meg virsli meg ilyesmi... – sorolom elgondolkodva a lehetőségeken – van itt szemben az a pékség, de az még tutira nincs nyitva – vonom meg picit a vállam, mert hát tényleg eléggé korán van még. Talán rajtunk meg a napon kívül más még fel sem kelt Budanekeresden.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. június 6. 23:31 | Link

Lilla


- Jókat kérdezel - válaszolja egy pillanatra megkísérelve, hogy ismét felöltse a maga kis megszokott álarcát, de aztán mintha csak túl fáradt lenne ebben a pillanatban még hozzá, lemond róla. Mi értelme is van tulajdonképpen? Tagadja, amit már elárult az imént félig-meddig? És különben is, igazán nem titok már ez a titok, amit még magának sem igazán volt hajlandó bevallani sokáig, hogy érez valamit. Ezen a ponton ez már a napnál is világosabb, semmi szükség rá, hogy megőrizgessen magának részleteket, amelyekről úgyis legalább sejtése van már Lillának is, hiszen nem hülye. Szemét forgatva számolja össze gondolatban, hányszor is fordult már vele elő ilyesféle álom, hangtalanul mozog hozzá az ajka is, aztán a már-már természetes velejárójának tekinthető kurta vállvonás közepette megszólal.
- Kétszer - vallja be, majd nevetős szusszanással rázza meg a fejét az újabb kérdést hallva, és tenyerével végigsimít a lány hátán. - Nem tudom. Az túl egyszerű lenne... és különben is, úgy nézek én ki, mint aki bárányokkal és unikornisokkal álmodik? - kérdezi az orrát ráncolva, miközben megnevezi ezeket a mesébe illően békés és az ő imidzséhez semmiképpen sem illő állatokat.
- Igazából... még kerítésen átugráló bárányokkal is gyerekként álmodtam utoljára, amikor kelletlen kényszerűen addig számoltam őket, hogy elaludjak, hogy álmomba is követték. Aztán meg persze, amennyire emlékszek, én is átugrottam a kerítésen utánuk, csak elszámoltam, így orra érkeztem és monoklival ébredtem. Tessék, még abban is képes voltam megsérülni - meséli már egészen kedélyesen, miközben a lányt öleli. Ebben a pillanatban még ez is annyira természetesnek tűnik hirtelen, hogy egymásba szőtt káromkodások és morgás helyett ilyet mesél, és még reméli is, hogy azért ez inkább megmosolyogtatja a lányt, semmint aggódásra bírja. Így is tudja, hogy aggódik eleget miatta, meglehet, hogy többet is, mint kellene, hiszen ezek az álmok csak zúzódásokat okoznak. Jó lenne, ha azt sem tennék, de még mindig jobb, mint ha esetleg töréseket is át tudna hozni például. Nem is válaszol inkább arra a kurta válaszra, csak egy puszit nyom a lány homlokára, elfojtva közben a késztetést, hogy sóhajtson esetleg egyet. Neki volt ideje megszokni ezt az egészet, és bár sosem volt erőssége az optimizmus, inkább reálisan szereti a dolgokat, alkalmanként némi pesszimista árnyalással, úgy van vele, hogy sokkal jobb már most is, mint ahol esélyesen egyedül tartana. Akárminek is köszönhető, hogy Lilla belecsöppent az álmaiba, hihetetlenül sokat segített neki.
- Annyira béna voltam, hogy csak az alvást? - kérdezi meg aztán pimasz vigyort villantva a lányra, noha érti, mit is szeretne mondani éppen, még ha kicsit bele-bele is zavarodik azokba a mondatokba. Gonosz módon egészen jól szórakozik azért ezen a szenvedős magyarázkodáson, miközben magára húzza a ruháit. Elgondolkodik aztán a felsoroltakat hallva, mielőtt megszólalna egy ásítást követően, nyújtózkodás közepette.
- A péksüti jó lesz, meg egy fél liter kávé... intravénásan.  
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. június 7. 19:22 | Link

Álmos...
... és a Van Gogh kilátásos reggeli:)

Talán igazam volt, és tényleg nem kellett volna neki feltennem a keresztkérdésem, nem úgy néz ki, mint akinek minden vágya a velem kapcsolatos álmairól mesélni. De aztán legnagyobb meglepetésemre, mintha csak meggondolná magát, mégis megszólal. Kétszer. Emésztgetem kicsit a számot, igazából nevethetnékem is támad kissé, mert ez gyakorlatilag pontosan ugyanannyi, mint ahányszor én álmodtam vele az elmúlt időszakban. A különbség csak annyi, hogy én kicsit kevésbé khm... Szofisztikáltakat álmodtam vele. Az biztos, hogyha fordítottan történt volna a dolog, ennél sokkal-sokkal kínosabb ébredés utáni perceink lettek volna. Gondolkodom rajta, hogy elmondjam-e neki, hogy egyébként ez nem csak vele esett meg, de végül inkább nem mondom. Egyébként is akad más, amiről beszélhetünk.
Kicsit elnevetem magam a bárányos történeten, mert azért az nagyon tipikus, hogy még ebben is sikerült lerobbantani magát. Meg egyébként is, valahogy a gyerekméretű Álmos azért hozzácsatol némi cukiságfaktort a sztorihoz, én meg mégiscsak nő vagyok, valaki próbáljon meg közém és a szétolvadás közé állni...
- Ügyes - jelentem ki azért még remekül szórakozva, nem is sejtve, hogy hamarosan kamatostul visszakapom, mert ő fog nevetni rajtam.
El is jön a nagy indítványom... Hát köszi Álmos, nem segítesz sokat babám, mit ne mondjak. Sikerül még egy nagyon nagy lapáttal rádobnia a zavaromra, úgyhogy kicsit kényszeredett mosollyal nézek rá, miközben enyhén megkukulok. Aztán végül csak egy elég satnya magyarázkodásra futja, persze, az is teljesen felesleges, de mégsem bírom megállni.
- Dehogy, csak nem akartam nimfománnak tűnni, vagy tudomisén... De akár a lényegre is válaszolhatnál - jegyzem meg kicsit szúrósan, mert én itt küzdök hogy kibökjem a kis javaslatomat, ő meg még csak válaszra sem méltatja, hát szép.
- Igenis, mindjárt jövök! - mondom és a kezeimmel megadva a lendületet, lepattanok az ágyról. Mielőtt még kimennék, magamra dobok gyorsan egy fekete farmert, aztán átsurranok anyáékhoz, hogy megcsappantsam kicsit a készletet. Nagyjából öt percet vehet igénybe az egész, kávéfőzéssel együtt, aztán már újra Álmosra villantom a mosolyomat az ajtómból, visszatérve a reggelivel.
- Gyere, kitaláltam hol eszünk - biccentek a fejemmel kifelé, mert be sem léptem teljesen az ajtón - úgyis csak fordulhatnék vissza. A hónom alatt két termoszt szorongatok, sajnos kanült nem sikerült szereznem neki a kávéhoz, de talán megfelel majd neki a hagyományosan szájon át bevivős módszer is. A kezemben pedig két papírzacskót szorongatok, felkaptam mindent anyuék konyhájából. Az egyikben túrós táska, lekváros minisütik meg egy-két ilyen fura édes péksüti van, amiket első kukkantásra nem tudtam beazonosítani, a másikban a sósak. Virslis táska, szezámmagos kifli, sajtos perec, ilyesmi.
Ha megindult a nyomomban, akkor a kert vége felé veszem az irányt, szorosan a ház mellett. Egy idő után a világossárga fal helyett már csak beton van körülöttünk, a kert pedig rendezetlenebbé válik. Ez a része a háznak befejezetlen, még Olivérnek akarták anyuék beépíteni, de végül nem volt rá szüksége egyik bátyámnak sem, úgyhogy jegelve lett a projekt. Így most szellős betonoszlopok sokasága csak, amin elég jól átfúj a szél és átsüt a nap, és ami szerencsére az utcafrontról pont takarásban van a ház által, mert különben nagyon belerondítana az összképbe. Viszont amit a legtöbben nem tudnak, hogy bármilyen csúnya legyen is, fél emelettel magasabb a ház többi részénél, így nagyon szép kilátás nyílik róla a budanekeresdi lakóházak tetőire.
Pár további lépés után egy lépcső vezet fel rá, amelynek nincsen sem oldala, sem korlátja, úgyhogy előveszem a farzsebemből a pálcámat, hogy előreküldjem a reggelit, hogy ne zavarjanak még azok is a felegyensúlyozásban.  Fölfelé még nem is olyan vészes, inkább lefelé ijesztő a látvány és a kapaszkodó hiánya, úgyhogy remélem Álmos nem tériszonyos.
Felérve van két szélesebb gerenda, amin végig lehet sétálni egészen a szemközti falig - pontosabban csak képzeletbeli fal, mert sehol sincsen kész - ahol egyszer csak az építménynek vége szakad. Na ott vár ránk a reggeli egy keskeny betonlapon, és oda ülök le én is, belebámulva a budanekeresdi hajnalba.
- Jó ronda, mi? - kérdezem viccelődve Álmost, anélkül, hogy odanéznék. Néha feljövök ide egyedül, mert szeretem a kilátást, de hajnalban sosem láttam még.
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. június 12. 00:17 | Link

Lilla


- Mondtam én egy szóval is, hogy nem? - kérdezi meg teljesen komoly arcot vágva, kissé megemelve a szemöldökét, amint megemlíti a lány, hogy a lényegre is válaszolhatna. Tulajdonképpen arra is válaszolt, úgy véli, hiszen hallgatás beleegyezés, vagy mi a szösz, de ha már szóba kerül, akkor ezúttal is kérdéssel teszi meg. Megvonja aztán a vállát is.
- Különben is csak azért nem ragaszkodtam utóbb hozzá, mert többször álmodtam veled akkor is, amikor nem voltál ott, de most, hogy már tudod... nem sok értelme lenne - közli maga elé pislogva, száját kissé elcsavarva balra, de aztán halvány mosollyal jelenik meg a szája szegletében, ahogy felpillant és ismét kurtán vállat von. Nem tehet róla. Ez van, és most, hogy már lebukott, tényleg nincs értelme mentegetőznie vagy magyarázkodnia sem. Még a lány után pislog fél percig akkor is, amikor Lilla már sehol sincs, mert reggelit vadászik (habár ez a szó szoros értelmében inkább gyűjtögetésnek minősül antropológiai értelemben, ez azonban teljességgel mellékes a lényeg szempontjából), majd addig is, amíg visszatér, elücsörög az ágyon elgondolkodva a történteken. Még emésztenie kell kicsit, habár most már legalább felfogta, hogy tényleg nem csupán egy újabb álom volt az egész. Na persze az az öt perc nem elég hosszas filozofálgatásra, ami amúgy sem éppen a kedvenc elfoglaltsága, csak most jólesik kicsit még elnyúlva az ágyon elmerengeni ezen, mondhatnánk álmodozni, csak hát neki ez a szó nem feltétlen pozitív töltetű, ami valószínűleg érthető is. Feltápászkodik, amint Lilla visszatér, nem kell kétszer mondani neki, és úgy lép bele a bakancsaiba, hogy nem köti be a fűzőt, hagyja csak úgy lógni. Át csak nem esik rajta, ha meg mégis, akkor így járt. Követi a lányt a kerten át a nagy ismeretlenbe, merthogy itt még sosem járt, hiába jár amúgy ide meglehetősen hosszú ideje, még mindig csak a lány szobáját ismeri, azt viszont lassan úgy, mint a tenyerét. Kicsit olyan, mintha hazajárna, annyira megszokta igazából. Körbenéz hát éppen ezért, hogy mégiscsak lássa, merre is haladnak pontosan, mielőtt még megállna felmérni a kilátást a lépcsőn felérve, a gerendákon is túl (ahol a kurtafarkú malac éppen nem túr, de túrhatna igazából).
- Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még üveges szemekkel aludtak a boltok, s lomhán söpörtek a vad kővidék felvert porában a vicék, mint álmos dsinnek, rosszkedvű koboldok. Ez most pont olyan... - szólal meg pár pillanatnyi csend után, ezúttal minden szarkazmustól mentesen. Inkább rácsodálkozik erre a kilátásra, ami valahogy pont olyan, mint a versben, amit mellékesen nagyon szeret. Meg úgy általában Tóth Árpád roppantul melankolikus verseit, amit talán senki még csak nem is feltételezne róla egyetlen pillanatra sem. Meglehet, még azt is nehéz elhinni, hogy egyáltalán olvasni tud, pedig megy az neki.
- Fogjuk rá. Azért kösz - mondja nemsokára a lány felé fordulva, és leül ő is végre. - Sokszor jársz ki ide?
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2018. június 27. 00:42 | Link

Álmos

Széles, boldog mosoly ül ki az arcomra a kérdésére. Nem, végül is nem mondta. Én pedig nem is igazán tudom mit vártam, elvégre tényleg nem a szavak embere általában, így akár beleegyezésnek vehettem volna a hallgatását eddig is... Dehát én meg ilyen vagyok, szeretek biztosra menni.
- Oh - hagyja el az ajkaimat a meglepett hangocska, jelezve a mögötte lapuló felismerést. Nem szoktak azzal gyanúsítani általában, hogy túl buta lennék (főleg annak tudatában, hogy a balerináktól az emberek általában amúgy sem várnak túl sokat, ami a szellemi képességeket illeti), de Álmos jelenlétében mintha egy kicsit kiürülne az agyam, így most is kicsit hülyén érzem magam. Hát persze, pedig logikus! De azt hiszem a logikánál sokkal fontosabb dolgok kötnek most le, például hogy kába tekintettel merengjek még egy picit azon a tényen, hogy rólam álmodik.
De reggelizni muszáj, úgyhogy hamarosan már az általam kijelölt kis reggeliző helyre tartunk, amit bizony senkinek nem mutattam meg eddig, úgyhogy Álmos igazán megtisztelve érezheti magát - habár erről egy szót sem áll szándékomban elmondani neki. De tény, hogy Ákost soha nem hoztam volna fel ide. Ő nem illett ide, ebbe a nyugalomba, arra a helyre ahol magam lehetek és megnyugodhatok. Ő csak felkavart volna mindent és tönkretette volna nekem ennek a helynek a varázsát. Ennek is, mert sok minden mást is felkavart még, ehhez valahogy különösen értett. De Álmos más, ő illik ide. Ő hozzáad az egész tökéletességéhez, erre már azelőtt gondolok, hogy elkezdene szavalni, de amikor ez megtörténik, valahogy kattan egy nagyot az egész, mint a kulcs a zárban, és az előbbi gondolatom ténylegesen igazolást nyer. Ő érti. Így érzem, még ha nem is tudnám megfogalmazni, pontosan mit is. Olyannyira, hogy még magán a tényen is elfelejtek csodálkozni, hogy verset szaval teljesen magától.
- Tényleg olyan. Ki írta? - kérdezem, mert feltételezem, hogy mugliról van szó. A varázslóirodalommal nagyjából képben vagyok, de sajnos ami a mugli költőket illeti, elég hiányos a tudásom, be kell vallani. De nagyon szép ez a részlet, úgyhogy ezt pótolnom kellene.
Mellé pakolom a sós péksütis zacskót - gyanítom, hogy ezt választaná, elégszer reggeliztünk már együtt hozzá - és a kávéját, közben óvatosan fordítom felé a pillantásom, hogy válaszoljak.
- Általában csak ha rosszkedvű vagyok - mondom finoman megvonva a vállamat, majd elfordítom róla a tekintetem, hogy még kurtán hozzátegyem: - Szóval mostanában nem igazán - lesütöm a szemeim, ezt afféle vallomásnak szánom. Sok minden változott az elmúlt évben, nem csak Álmos miatt, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem volt szerves része a változásnak. Ha ő nincs, valószínűleg soha nem nyílt volna fel a szemem Ákossal kapcsolatban sem, vagy talán már csak túl későn. Boldogabb vagyok, mióta az életem része, mint előtte voltam. Ma reggel pedig olyan boldog, hogy ilyenre az előadások eufóriáját leszámítva nem is igazán emlékszem. Talán pont azért hoztam fel erre a helyre, hogy megmutassam ennek a szép kilátásnak, hogy így is lehet, így is tudok jönni, nem csak szomorúan.
- Jó étvágyat - mondom, miközben kihalászok egy minifánkot a hozzám közelebb eső zacskóból. Szerintem Álmos még sohasem láthatott engem ilyesmit enni, és Isten látja lelkemet, meg is lesz ennek még a böjtje, de most ezt kívánom, úgyhogy ezt fogom enni. Hogy hogyan dolgozom le, az legyen a délután problémája.
Közben sandán oldalra tekintek, mert hirtelen eszembe jut valami. Úgy döntöttem, megviccelem egy kis kósza illúzióval, úgyhogy várom a pillanatot, amikor elkezd enni, a kezében tartott péksütire koncentrálva, hogy az ízét megváltoztatva már-már gusztustalanul édessé változtassam. Alig várom a fintort a fején.
Utoljára módosította:Somoskői Lilla, 2018. június 27. 00:43
Hozzászólásai ebben a témában

Ohridszki-Füst Álmos
Mestertanonc Rellon (H), Minisztériumi dolgozó, Bogolyfalvi lakos, Magántanuló, Harmadikos mestertanonc


álomjáró | Vladislav
offline
RPG hsz: 256
Összes hsz: 308
Írta: 2018. június 28. 22:16 | Link

Lilla


Lilla lassan lopta be magát az álmaiba. Igaz, hogy hirtelen, teljességgel váratlanul és minden bejelentés nélkül csöppent bele először, saját és Álmos akarata ellenére egyaránt. Mai napig nem is tudja, hogyan és miért történt, hogy hirtelen túl vékony lett a határ álom és valóság között, könnyűszerrel átléphető. Ami lassan történt, az az a folyamat volt, amelynek során Lilla úgy lett része az álmainak, hogy ténylegesen már nem volt mégsem részese, hanem csak az ő agya teremtette újra álmaiban. Ez fokozatosan történt, szinte alig vette észre persze, leginkább pedig tagadni igyekezett és elnyomni még akkor is, amikor már végképp tudatában volt annak, hogy ez amolyan kivetülése a legmélyebb, sokáig még önmaga elől is titkolt vágyainak és érzéseinek. Megkönnyebbüléssel tölti el utólag már a gondolat is, hogy minden igyekezete ellenére fény derült a titkára és most tulajdonképpen holmi, szinte már szürreális boldogságféle érzés tölti el, amely tőle szokatlan módon mosolygásra készteti példának okáért. Szinte biztos benne, hogy ha most valaki látná, aki amúgy morcos, antiszociális énjével volt szerencsés csupán találkozni, azt hinné, hogy biztos valami bájital vagy bűbáj hatása alatt áll. Mindebből persze csak azt fogalmazza meg, hogy tagadni már nem látja értelmét, hogy álmodik a lánnyal, ennél többet már jó eséllyel csak tudatmódosító szer hatása alatt ha mondana, hiszen még ez is jóval több, mint amennyit általában beszél.
- Tóth... Árpád - jegyzi meg, két részletben, amint rádöbben a vezetéknév közlését követő pillanatban, hogy ez bizony nem egy olyan, mint a Petőfi vagy Kosztolányi, akik valahogy híresebbre, ismertebbre sikerültek, mint ez a szerencsétlen, túlságosan hétköznapi és széles körben használt Tóth. Hozzá is teszi a keresztnevet is így hát, miközben még mindig a kilátást bámulja. Igazán kellemes látvány és pont olyan, mint a versben. Mindjárt jön az az ominózus lila nyakkendő is, biztos benne.
- Aha - dünnyögi a válasz hallatán. Ezt mondjuk meg is tudja érteni. Neki is van ilyen, például az erdő, ahová szívesen megy ki, ha már teljes mértékben elege van mindenből és mindenkiből a kastélyban. Nem is ritkán, ami azt illeti. Az eridon és a navine diákjai sűrűn eszik az idegeit, de még a levita is, illetve némelyik tanárnak sem kell a szomszédba menni ötletért, mivel kergetheti őrületbe.
- Jó étvágyat - közli aztán ő is, tekintetét a lányon felejtve, közben pedig vakon nyúl bele némi tapogatózást követően a tasakba, amiben a péksüti van. Bízik annyira Lillában, hogy tudja, biztosan sós az, amit hozott, hiszen az édeset legfeljebb ritka alkalmakkor jut eszébe választani, akkor is elvétve. Valahogy nem különösebben szokott rá vágyni. Most is inkább a sós gondolata vonzza, szinte már az ízét is elképzeli, amikor az első harapás után megérzi a nyelvén szétáradó édes ízt. Nyel egyet, majd fintorra húzódik önkéntelen is a szája. Az már túlzás lenne, hogy esetleg fújolni vagy köpködni kezdjen tőle, hiszen annyira nem vészes, de mégis belepillant a tasakba, a kezében lévő sütit is megszemléli, majd megállapodik a tekintete Lillán.
- Ez most... sósnak kellene lennie. Te szórakozol velem? - kérdezi. Most inkább kíváncsi erre, mintsem haragudna. Lillára különben sem igazán tudna, úgy érzi. - Vagy ez valami nagyon fura süti, hogy a virslinek vaníliaíze van... meg... ez cseresznye és vanília? Uhh, nem rajongok azért ezért az ízvilágért. Hogy csináltad?
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] 2 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek