A kis nevetőráncok amiket annyira utálok, mert szerintem borzasztóan gyerekesen és szerencsétlenül nézek ki velük, összegyűlnek a szemeim sarkában, és a vidáman felfelé görbülő szám nyomán is, ahogy hátra vetem a fejem. Már nem is emlékszem, mikor fűztem össze Cole kezét a saját kezemmel, olyan, mintha mindig ennyire egymásba lettek volna gabalyodva az ujjaink, legalábbis amióta felhívott, hogy ekkor és ott találkozunk, ahol aztán találkoztunk is. Aztán minden úgy történt, ahogy mindig történik, én kieresztettem mindent, és ittunk, sokat, és táncoltunk, és amikor már nem volt elég érezni a füst, alkohol és egymás ízét, hát leléptünk. Enyhén oldalra billen a fejem, ahogy a szemem sarkából pillantok rá, még mindig vigyorogva. Annyival magasabb vagyok nála.
- Hát persze, hogy nem vagy részeg, egyikőnk sem részeg - megforgatom szemeim, bevillannak a város színes fényei, miközben magam elé húzom, a másik kezemmel átkarolom a derekát, és így lépkedek párat, tényleg keveset, mert elég kényelmetlen, és veszélyes is igazából, mert bármikor megbotolhatok a lábában. Részegen nem működik az egyensúlyom. Ahogy semmi más sem. Na jó. Azért mégis van ami működik.
Megint nevetek a saját szerencsétlenkedésünkön, miközben hátammal a hűvös falnak dőlök.
- Rá akarok gyújtani - a fejem is koppan a téglákon, miközben az eget bámulom, mintha bármit is láthatnék rajta Budapest fényszennyzeződésétől. Rá is gyújthatnék, de nem fogok, mert már az is csoda, hogy idáig eljutottunk ilyen összeszedett állapotban, komolyan, hát senki ne higgye, hon majd pont innentől lesz időm elszívni egy egész szál cigit.
- Mineeeeeeeek? - nyilván le tudnám hagyni, ha akarnám, sokkal hosszabbak a lábaim, de azért nem teszem meg, mert nyerni hagyni olyan dolog, ami nem is tudom. Így tűnik jónak. Hogy hagyjam előre futni, miközben azért én is kocogva veszem a lépcsőket, mert közben nevet. Ennyire tudom összerakni most éppen.
Aztán következőre pedig már a hátam mögött van az ajtó, a zenével, a tánccal, a zajjal, és előttem van a lüktetés, igen, lüktetést érzek, és ritmust, és erőt. Beharapom a szám szélét, ahogy újra széles vigyorba fordulnak ajkaim, hozzá hasonlóan ahogy esik, úgy puffan dobom le a cipőim, aztán az ingem lenne a következő, de hát ezek a fránya zavaró tényezők... Coltonok... Borzalmas.
Felmorranva engedem el a gombokat, ahogy kezeim a csípőjére csúsznak, enyhén bele is markolva bőrébe a ruhán keresztül. Nem nagyon, nem fájóan, mert már ösztönösen vigyázok arra, hogy ne legyek agresszív a közelében, elemien beleégett ez már a tudatalattiba.
Rekedten szusszanok, mélyebb most a hangom, karcosabb, és borostásabb is vagyok, férfiasabb, bár ennek nem sok jelentősége van most. Félig kinyitva szemeim nézek az arcára, nagyon közelről, összeérhetnének a szempilláink, miközben magam felé húzom a csípőjét, határozottan, majd a combjai alá nyúlva emelem fel. Mert megtehetem. Még mindig érzem a testemben a lüktetést, amit magunkkal hoztunk, most mégis másabb, sokkal sokkal másabb ez.

Colton mindig olyan vicces, amikor ennyire komolyan veszi a kis hülyeségem, mint most ezt, hogy minek sietni. Tulajdonképpen jól is esne, ha belegondolnék, hogy valószínűleg azért csinálja ezt, mert akar engem, de nekem most az agyam amúgy sem a fejemben van, szóval nem, nem gondolok bele. Csak nevetek, mert szórakoztat az ő puffogása ezen. Aztán már nem nevetek, mert jobb dolgom is akad, és bevallom, hogy egyáltalán nem bánom. Sőt, nagyon is kedvemre való.
Széles mosolyra húzom ajkaim a csók közben, ahogy megérzem a tenyerem alatt a mozgást, elégedetten, úgy, mint aki minimum ennyit várt el, de aztán tova is száll az újabb csóknál. Amit szintén nem bánok. Nem egymásra mosolyogni jöttünk ide.
Nagyon szeretem egyébként Cole csókjait. Mindegyiknek más íze van, egyik sem ugyanolyan, mint az előző, és mégis van valami, ami összeköti őket. Talán ő, talán én, talán a ki nem mondott, be nem határozott kapcsolatunk, hogy mi csak vagyunk így, gyakran, jól, kedvesen vagy épp ellenkezőleg, testileg. De mindig jó. Mindig jól érzem magam, ha vagyunk valahogy.
- Hmmmm? - újra teret engedek az előbbi, talán leheletnyit fölényesnek is nevezhető mosolynak, ahogy lökök rajta egy kicsit, hogy jobb fogást találhassak. Lehunyva szemeim szisszenek fel a nyakamból induló szúrós, bizsergető érzésnek amit ad, amit a vérem széthord az egész testemben, és lassan mindenhol érezni kezdem.  
Erősen harapok bele a vállába a felsője anyagán. Őszinte, nyers válaszreakció ez, ami hirtelen tör ki, és nem is hagyott időt arra, hogy átgondolhassam, ha át akartam volna. A karjaim is megfeszülnek, ahogy erősebben tartom, biztosabban. Felé fordítom az arcom, saját ajkaimmal az övéit keresem, hogy folytassuk azt, amit abbahagytunk az imént egy pillanatra, közben máris teszek egy lépést a már jól ismert apartmann belseje felé, szinte emlékezetből. Rengetegszer voltam már itt, tettem meg ezt az utat, kívülről tudom, hol van a konyha, hol van a fürdőszoba, hol van a matrac.
Torokhangú, nyögésszerű mordulás szakad fel, amikor az egyik sarkon beverem a lábujjam a falba, mert túl hamar léptem. Nem mintha ez bármiben is meg tudna zavarni. Cole háta hirtelen nyomódhat a falnak, ahogy én túl hamar fordulok, sötét van, részeg vagyok, és soha nem ment ez olyan tökéletesen, mint a filmekben, hogy egyik pillanatban még az előszobában, a másikban meg már a matracra dobom. Különben sem szoktam csak úgy ledobni.
Most én hajolok a nyakához, ahogy a kezeim is eltűnnek alóla, hadd kapaszkodjon csak kicsit ő. Hol kisebb, hol nagyobb véraláfutásokat hagyok magam után, ahogy tenyereim az ő bőrére simulnak, egy egészen csekély mértékben feljebb tűrve a pólót a mellkasán. Nagyon melegem van.