36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. április 12. 22:45 | Link


Kicsit elengedtem magam ma este. Volt még pénzem, ugye, mi értelme lenne nem felhasználni? Okos gondolat. Szerintem okos gondolat, hogy legalább a negyedét piára költöm, egy kis részét egyéb élvezetfokozókra, és akkor most... Megnyitom a telefonom névjegyzékét. Nem tudom, említettem-e már, amúgy nem vagyok telefonálós részeg. Most sem vagyok kifejezetten részeg. Úgy... spicces, az vagyok, de azért tudok magamról. Kösz a kérdést. Nem is néztek furán rám a többiek - a srácok igazából nem kebelbarátaim (ezt úgy kell érteni, hogy inni járunk össze csak), hát miért is érdekelné őket, kit hívok? Mondjuk az is igaz, hogy már nem vagyok ott a bárnál. Már eljöttem, sétálgattam kicsit.
Rágyújtok. Nézem egy kicsit a névjegyet. Elég rég volt. Még sétálok egyébként, folyamatosan mozgásban vagyok most, hol erre, hol arra. Megyek.
Valami fura érzésem van, ez is mintha már lett volna még régebben, de nem tudom beazonosítani. Mindegy. Kit érdekel? Mit számít?
Jobbra húzom az ujjam, tárcsázok. Közben beleszívok a cigibe. Ja, nem tudom, mit fog gondolni, hogy csöng a céges mobil negyed egykor, de biztos örülni fog neki. Bár, igazából hol érdekel ez engem, ugye.
Mióta nem járok a suliba, még annál is kevesebb dolog érdekel, mint ott. Sokszor nincs mivel elfoglalnom magam.
Kicseng. Egyre inkább erősödik bennem az a valami, nemtom'. Érdekes.
Még mindig kicseng. És még mindig... Eszembe jut, hogy amúgy vajon mi a tökömet akarok neki mondani, és ezt - mint oly' sok minden mást az életemben - nem találtam ki előre. Mondjuk amúgy sem vagyok a híve. De talán nem ártana.
Megszűnik a csöngés.
- Csá, itt Cole - kezdem, majd beleszívok a cigimbe, ismét. Valószínűleg beszűrődik a hívásba a mellettem elhúzó kocsi hangja. És akkor gondolok egyet, és lekanyarodom az egyik sarkon. - Mindjárt a dojonál vagyok. - Közlöm nemes egyszerűséggel. Asszem' (bár ez csak most kezd derengeni) egészen eddig ekörül a hely körül köröztem. - Szóval gyere oda. - Mert persze, nem lehet más dolga, mint ez. Nem. Amúgy is, mindig leszartam, hogy kinek milyen dolga van. Megyek, ha nekem tetszik. Aztán jön, ha neki is.
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. április 14. 13:25 | Link



A dojotól két saroknyira vagyok, egy pékség tetején. A tulajdonosa halálos fenyegetéseket jelentett az auroroknál, de azok nem vették komolyan. Miért fenyegetnének egy pékséget? Kinek lenne útjában? Nekem van egy sejtésem, de inkább megérzés, meg néhány elejtett félinformáció, amihez  nem épp legális úton jutottam hozzá. Azt se épp legálisan tudtam meg, hogy ez az egész információcsere lezajlott a pék és az aurorok között. Úgyhogy jobb megoldás híján, itt gubbasztok ma éjszaka. De hétköznapi, fekete szerelésben, “civilben”. Nem számítok nagy akcióra. Sejtésem szerint az ex-felesége fenyegette meg, mert nem fizeti idejében a gyerektartásit. De nem volt komoly a fenyegetés, épp csak ráakart ijeszteni. De ha mégsem, ha tévedek - jobb, ha itt maradok még néhány órát. Ez a legalkalmasabb időszak bármiféle bűntényre. Még néhány óra, aztán kora hajnal lesz. Olyankor a bűnözők is visszakúsznak a lyukba, ahonnan előjöttek sötétedéskor. A bűnözők, az éjszakában élők, meg én.
Csend van. A környéken semmi mozgás, csak néhány macska kapirgál a szemétben. Távolabb kocsik zúgnak, néhány ember siet dolgára. Hirtelen rezegni kezd a telefon a zsebemben, amit csak megszokásból hoztam magammal. Nem vagyok egy ijedős típus, de ugrok egyet ültömben s majdnem lecsúszok a tetőről. Ki a franc keres? Ránézek a készülékre - ráadásul az irodai számot hívják. Nem ismerem a hívót. Felhúzom a lábaim és talpraállok. Veszek egy mély levegőt, amíg összeszedem magam. Hátrébb lépek, jobban behúzódva a sötétbe, távolabb az úttól.
- Igen? - kérdem rekedten, enyhén irritált hanglejtéssel. Lehet, hogy egy bajbakerült kliens, úgyhogy igyekszem kicsit palástolni, hogy mennyire örülök a hívásának ebben az órában. Beleszól a hívó és… hát nem egy kliens. A légzésem - idióta légzés - rögtön hangosabb lesz. Kicsit eltartom a számtól a készüléket, csak a hangszórós részt tartom a fülemnél. Hallgatok. A dojo felé kapom a fejem, de ez a távolság nekem is sok. Nem tudok arcokat kivenni, főleg nem úgy, ha közben épületek állják el a láthatárt.
- Nem vagyok a dojonál - fordítom vissza a számhoz a mobilt. Megnyalom az ajkam és közelebb lépek a vészlépcsőhöz. - De a közelben vagyok.
Szeretném magam jól seggberúgni, de mielőtt eltudnék jutni odáig, már félúton vagyok lefele a falon, a telefont kinyomva és visszasüllyesztve a zsebembe. Nem a lépcsőkön megyek, az túl sokáig tartana, hanem kívülről engedem le magam, szintenként elkapom a vasszerkezet szélét, aztán újra elengedem, hogy egy egész emeletet essek, mielőtt újra megkapaszkodnék. Így lehet a legjobban kitörni a bokádat, de más eszköz híján gyorsabban nem lehet lejutni. Még az animágus formám se tud repülni, legfeljebb nagyobbat esni.
A hátsó utcákon hamar az edzőteremhez érek, átugrom a saját kerítésemet és a kertben landolok. Úgy fújtatok, mint egy gőzmozdony. Hátranyomom a csuklyámat és beljebb sétálok. Nem tudom, hogy bejött-e már, a saját lihegésemtől alig hallok. Zárva volt az ajtó, de nem hiszem, hogy ez megállítaná.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. április 14. 20:19 | Link



"A közelben van", állítja, én meg kifújom a füstöt. A közelben, aha. Megpillantom a kínai büfét.
- Mennyi az a kö-...? Louis? - kérdem, de addigra már mindegy, lerakta. A közelben, oké, elégedjek meg ennyivel, mi? A közelben. Na mindegy. Meglátom viszont a kerítést, megvakarom a fejem. Aha, szóval... Ha illedelmes fiú lennék, most szépen várnék egy kicsit, hogy ideérjen. Sosem voltam az a ficsúr-fajta.
Körülnézek. Azért a falra felrohanni nem tudok, nem vagyok ninja, de legalább annyi eszem van, hogy felmérem, mit tudok használni, és lássanak csodát - egy kuka, ami tökéletesen elég lesz, hogy átjussak. Ismét körbepillantok, és mikor nem látok egy embert sem az utcában, felmászok a kukára, onnan pedig felugrok és megkapaszkodok, hogy aztán átlendüljek a túloldalra. A fenébe, meg kéne ajándékoznom L-t valami graffitivel, úgyis ez volt a mániája régebben, hogy fessek neki. Bár, tulajdonképpen nem muszáj összecsesznem a tulajdonában álló épületet. Végül is.
Amikor meglátom, azért valami furcsa érzésem van megint, de leplezem azzal, hogy beletúrok a hajamba.
- Van valami maszkod? - kérdem rögtön, hanyagul pöccintve le a hamut a cigarettám végéről. Azért azt sejtheti, hogy ha még kicsit spicces is vagyok, forgatok valamit a fejemben. Na, most nem kell rosszra gondolni. Nem arra kell a maszk. A hátizsákomba nyúlok, hogy onnan kivegyek egy festékszórót, és felé hajítsam hanyagul, gondolom, majd el fogja kapni, de végül is nem üt túl nagyot, ha véletlen fejbe vágom vele. - Gondolom, még sosem fújtál semmit a falra. Most kipróbálod.
Felvont szemöldökkel nézek rá, kíváncsi vagyok, belemegy-e. Elvégre, simán jöhet megint a "törvény embere vagyok"-szöveggel (mármint, hogy ügyvéd), és azt sem tudom, mennyit változott, mialatt nem láttam.
Ahhoz nem kell sok ész, hogy rájöjjön - valamiféle Cole-próbatétellel lehet dolga.
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. április 15. 20:01 | Link



Mögöttem mozgás van, valaki tologatja a kukát a kerítés másik felén, aztán felmászik rá. Leereszkednek a vállaim s lassan kifújom a levegőt. Összefont karral várom, hogy átérkezzen. Ha a kuka nem gondolja úgy, hogy ő most inkább beszakad. Vagy a kerítés nem bizonyul túl magasnak még így is.
De semmi ilyesmi nem történik és a következő pillanatban előttem áll Cole, a haját igazgatva és cigizve. Hogy az ördögbe tud cigizni, miközben kerítést mászik? De most komolyan. Annyira nonchalant, laza próbál lenni, ami pontosan az ellenkezőjét bizonyítja. Én se vagyok jobb, ahogy összefont karral, pulcsiban állok egy kifejezetten meleg este, és még mindig szaporán veszem a levegőt, már én se tudom, hogy mi miatt.
- Maszk? - kérdem s egy pillanatra megáll bennem az ütő. Aztán rájövök, mire érti. Nem, olyan maszkom nincs. Csak olyan, amivel az identitásom szoktam leplezni, amikor idegeneket verek el az éjszakában. Csak ilyen hagyományos, tudod. A festékszórót röptében elkapom, mielőtt még közelebbi kapcsolatba kerülne a fejemmel. Leengedem a karom és hitetlenkedve, apró szusszanós mosollyal megrázom a fejem. Ez annyira ő. Idejön éjszaka, mégcsak arra se veszi a fáradtságot, hogy az ajtón érkezzen be, hozzámvág egy festéket és közli, hogy most itt a fantasztikus alkalom, hogy lefessem a saját falamat.
Én pedig ránézek a falra, mintha cinkosa volna a dologban, s a tudatalattim közben már azon kattog, hogy mit fessünk. Ez meg annyira én vagyok.
- És mit fújnál a falamra? - Oké, akkor játsszunk Cole-osat. Ha már itt vagyunk.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. április 15. 22:02 | Link


Ahogy leérek a falról, rágyújtok. Nem imbolyog velem a világ, annyit azért nem ittam - de van bennem valami tompaság azért, vagy valami, amitől könnyebben kezelem magam. Ami miatt felhívtam. Gondolom. Egyébként nem biztos, hogy megtettem volna, pedig a kiállítás óta a telefonomban van a száma.
És akkor megfordulok, szembe kerülök vele, és még nagyobbat slukkolok. A füst úgy távozik belőlem, mint valami sárkányból. Hirtelen nem tüdőztem le ugyanis.
- Maszk. Tudod... mint a V for Vendettában, maszk. - Magyarázom neki felvont szemöldökkel. - De te okos vagy Louis, neked tudnod kéne, mit jelent ez a szó. - Szinte megvonom a vállam, ismét a füstbe burkolózóm. Nem megyek hozzá közelebb. Egészen távol állunk egymástól.
Ügyes, elkapja a neki szánt csomagot, én meg elkezdem előszedni a táskámból azt a maszkot, amit graffitizéshez általában használni szoktam. Igazából még elő sem kerül az említett tárgy, mikor ismét meghallom a hangját, és szinte hitetlenkedve nézek fel rá.
- Ki mondta, hogy a te faladra? Szerinted akkor keresgélném a maszkomat? - kérdem, majd elő is húzom a táskából az említett tárgyat, amit itt-ott már festékfoltok borítanak, talán direkt, talán egy-egy baleset miatt. - Itt túl könnyű graffitizni, nem bukhatok le. - De csak nézem Louist, nézem, és akkor lassan elkezd leesni, hogy ugyanazt csinálja, mint régebben.
- Te most megint ezt a pszichológiás, értelmezgetős, szimbólumos beszédes izét csinálod? Jól értem? - Szimbólumos... szimb... Valami ilyesmi, mindegy. A lényeg az, hogy már megint mintha elemezni akarná, amiket mondok, magában. Hogy ez ezt jelenti, ez azt jelenti. Nem, nem jelent semmit. Úgy értem, ahogy mondom.
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. április 16. 20:00 | Link



/pillanatnyilag a dojoban, de ez bármikor megváltozhat/

Csak lapos pillantással méltatom a kioktatását. Az egészben a legnagyobb vicc az, hogy egy maszkkal élek. Igen, tudom, mi az. Még akkor is, ha fogalmam sincs, mi az a V for Vendetta. Biztos valami könyv. Vagy film. Mert annyi szabadidőm van ilyesmikkel szórakoztatni magam.
Amit előszed, az egyáltalán nem hasonlít az enyémhez. Az enyém fekete és arra hivatott, hogy eltakarja az arcom felső felét. Tudományos tény, hogy az emberek sokkal könnyebben megjegyeznek egy arcot, ha az illető szemébe néznek. Nem akarom megadni senkinek ezt az esélyt, amikor odakint vagyok. Cole maszkja viszont… hát. Gyönyörű. Ha rám akarja adni, akkor nagyon melléfogott.
- A határozott névelő elég erősen utalt arra, hogy egy közösen ismert falról van szó - ránézek a mellettünk álló négy méteres példányra, hogy szemléltessem a mondandómat. - Ez pontosan az egyetlen ilyen egyed.
Igazából az a legkisebb mértékben sem meglepő, hogy névelőket téveszt össze. Ahogy elnézem, van neki most a nyelvtannál nagyobb baja is. Már-már felajánlom nagyvonalúan, hogyha jobban esik neki, szívesen ráhívom a zsarukat, de aztán nem jutok el odáig. Mert kiakad.
- Nem, rosszul érted - rázom meg a fejem. - Csak próbálom megérteni, hogy mit csinálunk itt hajnali egykor.
Megnézem a kezemben tartott festékszórót. Kék. A sor törvénytelen cselekedetem mellé majd felírhatom a köz- vagy magántulajdon rongálását is. Attól függ, milyen falról is van szó. Bár gyakorlatilag ez a kerítés sem az enyém, nem jogilag, mert csak bérlem a helyet, de a főbérlőt valószínűleg pont ott érdekelné. Amíg havonta küldöm a bért és nem ég le a kóceráj, felőle hupililára is festhetem a falakat.

Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. április 28. 22:05 | Link



- "A határozott névelő elég erősen utalt arra hogy blaaablablablaaabla" - parodizálom ki a fellengzős-magyarázós stílusát. Az ilyen gúnyos mosolyra késztet. Valaki nagyon... elit. Megint elfog az az érzés, ami régen, mikor Louis odajött az asztalunkhoz, hogy "szívesen megismerne minket", a lecsúszott művészkedő kamaszokat. Sosem fog tudni úgy mozogni ebben a világban, hogy ne lógna ki teljesen. - Tényleg ez a legfontosabb? A névelők, Louis? - még mindig ott a mosoly, meg is csóválom a fejem. Semmit sem változtál.
Hogy van az, hogy már megint ugyanott tartunk? Megint csak pofázunk mindenről, névelőkröl meg nemtom', tudhatná hogy ez engem nem érdekel. Nem ez érdekel benne, sosem érdekelt. Bár, ez túlzás. Volt talán, hogy igen...
- Hogy mit csinálunk? - kérdem, kifújva a füstöt. Már nem is tartom számon, eldobtam-e egy cigit és azóta újra gyújtottam-e. Vegyétek úgy, hogy nonstop dohányzom. - Hát mit csinálunk, Louis? - Nézek rá még egy kicsit. - Próbálom újra megmutatni, amit rohadtul elfelejtettél. Na - fogom a hátizsákom, a maszkom meg még mindig a kezemben tartva fordulok meg és elindulok. - Jössz?
Nem számítok rá, hogy nemet mond, sőt, szerintem rögtön be fog csatlakozni mellém. Gondolom. Általában ezt szokták csinálni. És amúgy - nem meglepetés - ezt eléggé élvezem.
Mindegy, most egy másmilyen cigarettára gyújtok rá, legalábbis az illata más, az biztos. Jó, nem durván, nem erősen más ez se', nem akarok teljesen kilenni, de szeretem ezzel kiakasztani, ha kiakad rajta egyáltalán. Mondjuk erős túlzás lenne azt mondani, hogy csak miatta csinálom.
- Kérsz? - felé nyújtom. Mondjuk nem hiszem, hogy csatlakozik, így biztos nem, de adok neki esélyt, hogy meglepjen. Ha szándékában áll.
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. április 28. 22:41 | Link



/pillanatnyilag a dojoban, de ez bármikor megváltozhat/

Tüntetően hangosan felsóhajtok s úgy forgatom a szemeim, hogy az már majdnem fáj. Mindig szerette gyerekesen elhülyéskedni a vitákat, amikor nem tudta már kivakarni magát belőle érvekkel. A gúny a legjobb érve. Szomorú.
Ha tudná, hogy a határozott névelőnél kisebb dolgokon is hányszor múlik egy ember sorsa. Leolvadna az arcáról a gúnyos mosoly egy hétnyi tárgyalóterem-látogatás után. Vagy akár egy nap is elég.
Annyira elkap a racionalizálás lendülete, hogy amikor visszakérdez, már nyitom is a szám, hogy visszapofázzak valamit, de belém reked a szó s lassan kifújom a levegőt. A fenébe. Igaza van. Nagyon nem viselem jól, ha nem nekem van igazam. Szakmai ártalom. De most Louis vagyok. Vele szemben nem számítanak a névelők. Talán úgy általában kevésbé számítanak, mint én azt gondolom.
- Mi a legfontosabb? - Amikor az érvek mennek ki a kukába, akkor jönnek a bumeráng-kérdések. Fölöslegesek, mert úgyis visszajönnek hozzám, de arra jók, hogy eltereljem a témát s halogassam a választ. Abba kéne hagyjam ezt a rutinos ügyvédesdit. Cole-lal soha nem működött. Mintha macskát próbálnék pórázon vezetni. Nevetséges is a próbálkozásom.
- Vezess - tárom szét a karom felé, hogy csak tessék. El nem tudom képzelni, hogy mit felejtettem el, de teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor is megmondja, ha nem akarom. Vagy megmutatja. Sokszor az utóbbi egyszerűbb.
Közben újabb cigire gyújt rá, de ez most más, már ránézésre feltűnik. Azt hiszi, hogy ettől kiakadok. Hogy előjön belőlem a szenteskedő törvény embere. Hogy majd kioktatom, vagy minimum rosszallásomat fejezem ki. Nagyobbat nem is tévedhetne.
- Oké - vonom meg a vállam haláli nemtörődömséggel. Mégcsak nem is dohányzom, néha megiszom a magam sörét, ez tény, de úgy érzem, bőséggel akad idióta, önpusztító életdöntésem, nem muszáj még tovább rontsam a túlélési esélyeimet. Vagy ha még nem úszott el teljesen a menny-opció számomra, akkor hátha még menthető a helyzet. Kétlem, de nem árt, ha néha próbálkozok. Tudod, nem gyújtok rá, nem káromkodok, tíz üdvözlégy, aztán mehet tovább az élet.

Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. április 28. 23:00 | Link



Úgy viselkedik néha, mint valami hisztis kamaszlány, akinek nem vették meg az új sminkkészletet. Ajjajaaj, valaki ellent mondott az ügyvédúrnak, most biztos összetört a lelke, hogy oda ne rohanjak. Még a végén nyer a felperes, vagy ki. Húha. Kiparodizálom neki azt is, ahogy szemet forgat, hadd lássa csak, hogy nézett ki az előbb.
- Legfontosabb? - Felvonom a szemöldököm. - Nincsen legfontosabb, L. Miért, szerinted erre van jó válasz? "Világbéke." - változtatom el a hangom szépségkirálynőket imitálva. - De egy biztos: hogy nem a névelők. Velem nem azok a legfontosabbak. Vagy ha igen... hát... - akkor szívás, és itt is hagylak, ez van a befejezetlen mondat mögött. Akkor sajna le kell mondanom rólad, Louis, mert ha ilyeneken rugózunk, mi lesz akkor, ha valami nagyobbat találok mondani, mint hogy graffitizzünk a falra.
Amúgy meg nem kell kétszer kérni, hogy vezessen. Valamerre elindulok, amerre a lábam visz - az biztos, hogy valami olyan helyre, ahol van elég falfelület és azért nem egy rendőrörs mellett van például. Ismerem Pestet, de még biztos, hogy sétálgatni fogok egy darabig, egészen addig, amíg meg nem unom. Amúgy is csak lassan, ráérősen sétálok, mint aki nem siet sehova.
Amikor beleegyezik, megnyúlik az arcom, aztán szám szegletében megint valami gúnyos mosoly jelenik meg halványan.
- Tudod, hogy kell? - kérdem, mint valami gyerektől az apja, de egyelőre visszaveszem magamhoz a dohányárut, hogy kényelmesen szívjak belőle pár slukkot. Kételkedem benne ugyanis, hogy L nem dacból vágta rá a választ. Szerintem sosem csinált még ilyet, ahhoz ő túl jó kisfiú. - Nem árt meg az ügyvédi tudjaf***ommidnek ha ilyen csúnya dolgot csinálsz? - Még mindig tömény szarkazmus árad belőlem. Louis-Louis...
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. április 29. 15:27 | Link



Persze, hogy tovább parodizál. Nem tudja, mikor kell megállni. Ha már azt nem tudja, hogy mikor nem kell egyáltalán elkezdeni, oké, de legalább megállni tudhatna. Erre már nem is reagálok, csak várom, hogy öntse ki magából a gúnyt, a dühöt, mindent, ami valamiért most előjött. Ő hívott fel, ő jött ide. Miért, ezért? Hogy minden szavamat és mozdulatomat kipécézze, semmi se legyen jó?
Olyan mittudomén-arcot vágok, bár jobb lenne, ha nem tenném, biztos ez se fog tetszeni neki. - Hát ha van is, én nem tudom, mi az. - Ahhoz képest, hogy mennyire fölösleges ez a beszélgetés a fontosságról, a névelőkről, a falakról, meglepően sok az őszinteség mögötte. Mert tényleg fogalmam sincs, mi a legfontosabb. Az élet dilemmája. Soha nem tudtam prioritizálni. Amikor ide költöztem, azt hittem, végre megtudtam a választ. Francokat.
Elindulunk valamerre, búcsút intve a dojo falának, dehát mindegy, az tényleg mindegy, hogy hova megyünk. Talán ígyis oda fogunk érni, ahova kell. Nem tudom, ezt se tudom, szinte már nevetséges is az egész, de azért még mindig nem annyira nevetséges, mint az, hogy még mindig remélem, hogy odatalálunk. Vagy van oda. Naív idióta vagyok.
- Igen, van egy halvány sejtésem - felvont szemöldökkel, enyhe éllel a hangomban nézek rá, miközben lassan lépkedek mellette, követve őt. Szerinte hogy éltem túl az egyetemet? Minden jogász megjárta a sárga köves utat, elhiheted. Én se voltam kivétel, főleg nem egy olyan legjobb baráttal, mint Franky. Istenem, Franky... most mennyire röhögne rajtam. A könnye is kicsordulna. Ő aztán a helyünkre tenne minket. Cole utálná, mert igaza van, én meg szeretném, mert igaza van. - Á nem, az otthon alszik, köszöni szépen - vonok vállat, s az arcom azon felén, amit nem láthat, kis félmosoly jelenik meg önkéntelenül.

Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 14. 20:37 | Link


Azért erre kicsit meglepődök, erre a fordulatra. Átnyújtom neki, szinte hitetlenül nézve, ahogy hozzá kerül, meg azt, hogy mit kezd vele. Nem ezt szoktam meg tőle. Nem hiszem, hogy sokat láttam volna így, vagy ha igen - akkor nem nagyon emlékszem rá. Nekem ő mindig a "jó" volt, mármint érted - az ügyvéd, a hívő, a pénzes, az erkölcsös. Szóval ez most azért meglep.
Elfordítom a fejem akkor, mikor visszakerül hozzám, és én is beleszívok, de valahogy már nem esik jól. Furcsán érzem magam ettől. Már nem a cigitől. Ettől a helyzettől, hogy megtörtént, amit nem vártam volna. Ez furcsa. Már semmi sem olyan, mint régen volt.
Sóhajtok. Most nem nagyon tudok mit mondani. Megyek előre, tulajdonképpen nem nézem, hová megyek. Hallgatom a festékflakonokat, ahogy összezörrennek a táskámban, egyszeriben úgy érzem, nevetséges vagyok. Emiatt sem akaródzik megszólalni. Úgy nem is tudom, mit mondhatnék. Sosem voltam a szavak embere, és sosem tudtam megfogalmazni ami van. Bennem. Azt, ami van a fejemben.
Beletúrok inkább a hajamba. Mikor legközelebb felnézek, hogy tudjam, merre járhatunk, látom, hogy önkéntelenül a nyolcker felé tartunk. Nevetős szusszanás csúszik ki, mert már tudom hova megyek, hova akarom vinni. De ez nem biztos, hogy jó ötlet. Főleg, hogy talán mégsem olyan, mint amilyen volt. Én sem vagyok olyan már.
Kinyitom a szám, hogy megszólaljak, már levegőt is veszek, de aztán csak bénán kifújom. Inkább odanyújtom felé a cigit, ha még kér belőle. Nem nézek a szemébe közben. Az illem mondjuk azt diktálná.
Ugyan Cole, mikor voltál te valaha... illemes?
Beharapom az alsó ajkam. Hát, most asszem' elhallgattam. Az előbbi magabiztosságom és gúnyom mintha elszállt volna a füsttel együtt. De hogy miért - na, arról fogalmam sincsen.
Utoljára módosította:Allan Colton Fisher, 2018. május 14. 20:37
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. május 15. 21:12 | Link



Elveszem tőle a cigit s beleszívok. Huh, pislognom kell egy párat, hogy helyrejöjjek. Köhögni azért nem kezdek el, hál'Istennek. Rég volt az egyetem. Azóta se voltam kíméletesebb az egészségemhez, csak más formában romboltam. Ez... ez így kellemesebb. Ja, sokkal jobb így Cole-lal sétálgatni, mint büdös sikátorokban összetörni magam. Bár azt nem tudnám megmondani, hogy a lelki sérülés melyik esetben a kockázatosabb. De, meg tudom, mit hülyéskedek. Nem is kérdés. Ettől olyan... jó? Mintha csak most tértem volna vissza az élők közé, íme Lázár, újra köztünk jár.
Nem vagyok a régi - mondanám neki, de csak a cipőm orrát bámulom, ahogy megcsillan rajta a lámpa fénye. Én sem - mondaná erre ő, mire én megértően mosolyognék, hogy hát persze, ez már csak így megy. So it goes.
Átfut a fejemen, hogy valami mintha kisíklott volna bennem, nem a szokásos menetrend szerint robog a gőzös, de nem tudom megragadni, hogy mi lehet az. Elillan előlem, én meg talán túl fáradt vagyok utána kapni, vagy talán csak nem érzem fontosnak, vagy inkább a kettő együtt, ha őszinte akarok lenni.
Egy pillanatra megáll s nagyot szusszan mellettem, mint akiből légzsilipen engedik ki a nevetést. Én is szétnézek, de nem egészen értem, hogy hova hozott, vagy hogy ennek mi a jelentősége. Biztos hamarosan kiderül. Ha más nem, azért, mert odaérünk. A beszédesség mintha kifogyott volna belőle. A válaszaimra nem számított. A régi szóváltásainkat a régi énjeink vívták. Új stratégia kell. Például ez a hallgatás. Ez... más. Érzem rajta, hogy nagyon nincs elemében. Kibillentettem a pályájáról. Igazából én sem érzem magam annyira... magamnak.
Átveszem tőle a cigit s újra beleszívok. A füst második körben otthonosabban járja át a torkom. De még mindig csak nagyon távoli emlékeket ébreszt. Mintha csak láttam volna valaha egy filmben.
- Van már vagy tíz éve, mióta nem cigiztem - jegyzem meg. Az ujjaim között nevetségesen áll. Horzsolt bütykeim közt olyan, mintha oroszlánra adtak volna tütüt. Megfordítom, hogy Cole felé tartsam s visszanyújtom neki. Felnézek rá közben, keresem a tekintetét, figyelem a vonásait.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. május 17. 23:01 | Link


Csendben megyek mellette. Basszus, tudom, hogy hova hoztam. Miért hoztam ide? Nem hozhatom ide őt - ez túl korai, szinte felszisszenek belül, úgy hasít belém ez a gondolat. Korai most. Mikor eljöttem, talán akkor már nem lett volna az. Most megint.
Nem is ismerem. Ahogy ránézek, ez jut eszembe, nem is ismerem a mellettem álló férfit. Azt tudom, milyen hozzáérni, azt is, hogy milyen, amikor mosolyog, vagy amikor igyekszik nem ideges lenni. De fogalmam sincs róla egyébként. Kéne, hogy legyen? Hát, erre már tudom is a választ - igen. Neki van fogalma rólam, a régi énemről biztosan. Nekem már arról is alig maradt valami. Úgy... tartottam tőle.
Miközben sétálunk, figyelem, ahogy fogja a cigijét. Pont olyan, mint azok az elsődohányosok, akik éppen csak elkezdtek rendszeresen rágyújtani, de még nem tudják olyan magabiztosan az ujjuk közé venni a szálat. Én is ilyen voltam régen, a Roxfortban. A rengeteg határában esténként azzal a maréknyi cigiző diákkal. Szép volt.
Mikor megszólal, nem pillantok rá rögtön, csak ha befejezte - de akkor megkönnyebbülten sóhajtok. Önkéntelenül kiszakad belőlem, ahogy érzem, hogy a füst már szétáradt egy kicsit a testemben, és kellemesebben érzem magam. Máshogy el sem tudtam volna képzelni ezt a találkozást, csak így. Könnyeden. Ha már amúgy nehézkesen fog menni, legalább kicsit érezzem jobban magam, nem?
- Ez megnyugtat. - Szalad ki belőlem önkéntelenül, és hirtelen el is hallgatok, mikor pár pillanat fáziskéséssel rájövök a mondatom értelmére. Ez túl őszinte volt. Egy pillanat erejéig megmutattam magam. Nem szoktam ilyet csinálni... Hát, hallgatok, és csak zavartan elveszem tőle, ami a cigiből maradt. Lopva pillantok fel rá, ahogy beleszívok. Kíváncsi vagyok az arcára. Vajon tudja, hogy miért mondtam? Hogy hogy értettem? Hogy fontos, hogy olyan legyen, mint amilyennek emlékszem rá, mert... az úgy... kellett. Jó volt.
- Van egy hely, ahol festek - kezdem lassan, fel-felpillantva rá a szempilláim alól. - A műhelyem. Arra kezdtelek vinni valamiért.
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. június 7. 18:53 | Link



Általában laza, nemtörődöm viselkedése most mintha határok közé lenne szorítva. Mintha a közös múltunkról kiderült volna, nem is velünk történt meg, mi csak nézői voltunk, s most itt állunk, két idegen, akik nem tudják eldönteni, mi volt igaz s mi nem. Ezen a visszafogottságon túl van valami csendes nyugalom is, ahogy figyeljük egymást.
Nem hiszem, hogy valaha ismertem volna. Egy ideig elhitettük magunkkal és egymással, hogy igen, mert kényelmesebb volt úgy, de az elmúlt évek mozgásteret nyújtanak, hogy kissé hátraléphessünk. A gondolat egyszerre szomorú és reménykeltő. Kik voltak akkor ott Portsmouthban? Igaz volt-e, ami velük történt? Másfelől viszont itt van egy új lehetőség. Tabula rasa. Újrakezdhetjük. Ha… ha mindketten akarjuk. Azt se tudom, én mit akarok. Nem vagyok hozzászokva, hogy a szívemmel döntsek - nem, amikor az életemről van szó. Ahhoz sem, hogy csak hagyjam magam sodródni.
A megjegyzése kicsit megakaszt, aztán lassan elmosolyodom. Körülbelül most eshetett le neki is, hogy mit mondott, vagy hogy egyáltalán megszólalt.

Talán mégsem vagyunk annyira idegenek. Lelkünk lenyomatait a másik életén hagytuk, csak a részleteket kell most berajzolni. S kiegészíteni az elmúlt évek új foltjaival. Ami akkor volt, most is megvan, csupán kissé átalakult. Én… nem tudom. Talán nyugodtabb lettem. Jót tett, hogy elköltöztem. De azelőtt még eltelt egy kis idő, rögtön azután, hogy eltűnt az életemből, s ez a rész viszont sötét, olykor még mindig sajgó űrként borítja a szívem. Éhesen tátongó lyuk, mely minden boldogságot magába próbál szippantani. Fantomfájdalom. Ezt is be kell majd rajzolnia, remegő kézzel tán, de őszintén, valósághűen. Csupán gyenge másolat volnék nélküle.
Felnéz rám, nekem meg kissé tovább szélesedik a mosolyom. Még mindig nem az az igazi, az a fülig érő, de már alakul. Most csak ilyen csöndes, és csöndességében beszédes. Igen, értettelek.
Felvonom a szemöldököm, olyan ó?-arcot vágva, de hamar bólintok egyet. Nem akarom, hogy meggondolja magát. Azt sem akarom, hogy lássa a lelkesedésemet. De már hogyne volnék lelkes? A műhelye! Nála ez egyenlő egy szentéllyel, s mint minden igazán hívő, ő is szereti megtartani magának azt a kis szegletet az életéből. Megértem… hogyne érteném. Mégis örülök, hogy elhozott.
Utoljára módosította:Liam Laoiseach, 2018. június 7. 20:32
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. június 26. 19:50 | Link


Más, ahogy így áll mellettem. Louis. Kimondani ezt a szót magamban most teljesen más és mégis nagyon hasonló ahhoz, amilyen öt éve volt. Louis. Én adtam neki ezt a nevet. Bonyolult a vezetékneve, nem tudtam azon hívni, úgyhogy egyszerűsítettem erre. Adtam neki egy nevet, félelmetes, mi? Mintha olyan sok hatalmam lenne, hogy arról döntsek, hogyan fogják hívni őt. Mintha megváltoztathatnék bármit.
Adtam már másnak is nevet korábban - pontosabban ő adta magának, Orion, ez volt. Éppen a zsaruk elől menekült, mikor találkoztam vele, én meg a hátsó kertben cigiztem Angliában. A sövényen keresztül kezdtünk el beszélgetni.
Furcsák ezek a névadások. Nekik kettejüknek nagyon... más helyük van. Más szerepük, mint a legtöbbeknek. Egyikük, Orion itt hagyott. A másikukat én hagytam ott, és nézd meg - egyszer csak itt találom magam mellette Budapest utcáin, mert véletlenül ideköltözött, ide, a kényszerhelyre. Orionra is úgy találtam rá újra, hogy konkrétan melléjük költöztünk. K***a egy játékot űz velem az életem.
Kiránt a gondolkodásból a füst, mely végigsiklik a tüdőmig, ott lustán keveregni kezd, aztán ismét távozik belőlem, bennem hagyva az összes káros narkotikumot és szert, ami benne található. Ettől érzem magam ilyen jól. Szinte érzem, hogy megnyúlnak a pupilláim, és máshogy szűrik a fényt, sokkal fényesebb ez a szakasz így. Az utcai lámpák kis napokként, vagy inkább holdakként ragyognak fölöttünk, érdekes árnyékot vetve mindkettőnk idősebb és tépázottabb arcára.
Látom a mosolyát, figyelem, ahogy arcizmai megmozdulnak. Emlékszem, milyen érzés volt a borostája az arcbőrömön, hogy mindig libabőrös lettem, ahányszor megtörtént a két felület találkozása. Biztosan örül neki, hogy ide hoztam, de nem tudom, akkor is örülni fog-e, ha belép, és meglátja a falakat. Annyira más ez, mint egy átlagos lakás. Teljes káosz uralkodik odabent, csakúgy, mint körülöttem mindig.
- Akarod látni, mi? - kérdezem kissé talán provokatívan ám már vontatottabb beszédhangon. Nem tompultam be egyébként, csak ilyenkor sokszor lassabban beszélek, mint szoktam. Azt mondják, hogy jól áll. Karcosabb lesz tőle a hangom. - Nem szép látvány az, Louis. - Csóválom meg lassan a fejem.
Már látom közeledni a társasház kapuját. Még meg kell tennünk egy kis távot, de már belátható távolságon belül van. Elmehetnék mellette, és sosem tudná meg, melyik lakás volt az. Akkor csalódott lennék. Azt hiszem, csalódott lennék egy kicsit.
- Gyere - mondom halkan, hirtelen lefékezve a kapu előtt, mikor már odaértünk. A kulcsaimmal babrálok, aztán már bent is vagyunk a lépcsőházban; én megyek elöl, néha hátratekintek, szinte ellenőrzive, hogy biztos itt van-e még, nem tűnt-e el, mint a kámfor, megmutatva, hogy egészen eddig csak a képzeletem játszott velem.
A kis előszobába belépve azzal sem fáradok, hogy lerúgjam a cipőmet, egyből a "nappaliba" megyek, amely kissé át lett alakítva az ízlésem szerint. A falak mind le vannak festve, hol graffitik, hol androgün alakok körvonalazódnak, néhol fekete háttérrel, fehérrel rajzolva. Koszos a padló. Mintha lakatlan lenne a hely, csak egy matrac van a tér közepén, a fal mentén ecsetek, egy-két kiszögelt vászon körül fekve, néhányuk félbetörve. Az egyetlen feltűnően színesebb kép érdekes módon - egy elmosódott önarckép.
- Ezek nem túl jók - bökök a képekre, aztán megállva a szoba közepén rágyújtok. Úgyis körül fog nézni.
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. június 26. 22:03 | Link




Emlékek vágyódásával figyeli az arcom rezdüléseit. Ahogy én teszem az övével. Csüngök minden mozdulatán, mint aki fél, hogy nem lesz több alkalma látni ezt az arcot. De lennie kell. Már nem fog tovább menekülni, már annak vége, és én sem fogom elriasztani. Ezt nem fogom elszúrni. Istenem, hadd, hogy ne szúrjam el.
- Akarom - felelem egyszerűen, csöndesen. A hangnemére csak mosolygok, ami talán idegölő, de mást nem tudnék most reagálni rá. Rég megtanultam, mit jelent ez a hangnem. Olykor nem kezelem jól, olykor hasonló hangnemben felelek rá, ami most biztosan nem végződne jól. Úgy tűnik, a Cole-szótáram még mindig nincs elévülve, csupán kissé poros és moly-rágta.
- Cole... Mikor számított ez bármit is? - kérdezem költőire véve a formát. Mert nyilván soha. Nem a szép látvány iránti vágy hozott minket össze, pláné nem az tartott meg mellette.
Egyébként látni azt a helyet, ahol alkot, ahol él, túl van a szép fogalmán. Nem lehet beszögezni ilyen sematikus ládákba.
Váratlanul meg is érkezünk, s mintha álomból ébrednék, úgy nézek fel az épületre. Soha nem szúrtam volna ki a többi közül. Követem a lépcsőházba, szorosan mögötte haladok, s közben iszom be a látványt, mint az imént az ő vonásait.
Beérünk, ő meg megy is befele, úgyhogy én sem kezdek el a cipőmmel babrálni. Majd szól, ha mégis kéne.
Mindenhol arcok. Elmosódott ködön át mintha mind engem figyelnének. Az idegent a szentélyben. Ők tisztán látnak, a köd csupán előlem takar. Ujjaim hegyét óvatosan végighúzom a falon, követem ecsetének vonásait. A megjegyzésére csak egy pillantásra méltatom. Persze, hogy meg kellett jegyeznie.
Hogy is mondhatná, hogy ezek jók? A falra mázolta lelkének sajgásait és örömeit; soha nem mondaná, hogy ezek jók. Pedig azok. Annál is többek.
Végre megjelenik a széles, louis-mosoly a képemen, ahogy lassan forogni kezdek, hogy mindent gyors egymásutánban be tudjak venni, de aztán hamar rájövök, hogy ez annyira nem jó ötlet, s kicsit szédelegve állok meg előtte a szoba közepén.
- Köszönöm - szólok halkan, egészen közel állva előtte, beburkolózva a cigijének füstjébe.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. június 26. 23:44 | Link


Úgy... meglepődöm. Ahogy megszólal - arcán enyhe mosollyal - megint azt érzem, hogy Louis képes értően szólni, nem csak beszélni hozzám, hanem felelni valamit. Igazán nem találkoztam még olyannal, aki képes erre, Emilyn kívül - ő egyedül ért még hozzám, tudja, mikor kell megsimogatnia a hátamat vagy beszélni valami kis hülyeségről, mindig pontosan érti, hogy működöm... Louis talán nem érti. Ő csak találgat. Precízen és talán... lehengerlő eleganciával.
Mikor kimondja a nevemet, az hirtelen megüt, az ő hangján hallani az ő szájából. Valahogy mindig ilyen hatással van rám, mikor tőle hallom - kicsit szelídebbnek érzem magam tőle. Hangyányit. Halvány, szinte láthatatlan mosolykezdemény kúszik a szám szélére.
- Soha - mondom halkan, és kinyitom előtte az ajtót.
Ahogy körülnéz, én csendesen figyelem őt, beburkolózva a füstömbe. Kintről besüt a hold, és a lábammal felnyomott állólámpa a szoba sarkában kissé hideg félhomályt enged meg, mégis pontosan kivehetőek a festmények, az alakok és az alaktalan fújások a falon. Furcsán érzem magam, ahogy Louis árnyékot vet a falakra - közelebb lép az Egyikükhöz. Név szerint meg tudnám Őt nevezni, de most nem teszem - valahogy nem megy így, mások előtt. Sosem beszélek róluk, egyszerűen mintha... nem engednék, hogy felfedjem őket. Mint ahogy azt sem, hogy valaki megérintse őket - Louis ujjai most mégis finoman végigsiklanak Egyikük kontúrján, óvatosan, körültekintéssel érintve az arcot, nem durván tapicskolva; szinte látom megelevenedni Őt, tudom, hogy mit mondana rá, ha meg tudna szólalni. Félmosoly költözik a szám szegletébe. Kedveli Louist.
Rám pillant, mikor kifejezem nemtetszésemet - az önarcképem felé bökök az állammal, jelezve, hogy mire értettem pontosan. Az, na az nem tetszik. Nem csak maga a kép, az egész valahogy nem jó. Nem tükrözi a valóságot, még akkor sem, ha kimondottan úgy néz ki, mint a testem.
Louis pedig forogni kezd, erre egy kósza nevetés jut belőlem a felszínre, egy igazán jóízű. Ritkán nevetek így, ez a látvány azonban erre késztet.
Közel áll meg hozzám, én pedig a szemébe nézek, mikor elhagyja száját a bűvös szó: "köszönöm". Elmélyül a pillantásom, ahogy az övét fürkészem.
- Szépen érsz hozzájuk - mondom halkan, egy másodpercre lesütve a szemem, hogy aztán újra felnézhessek rá. - Tetszik.
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. július 2. 22:11 | Link


take me back to the night we met



Megilletődött, kósza boldogság-szellem járja át a szívem. Elhozott ide. Kitárta előttem az ajtót  s csak csöndben figyel, hagyva, hogy körbejárhassak. Hogy hozzáérhessek az alakokhoz. Talán nem mondtam neki elégszer, talán nem tudtam soha igazán kifejezni magam, hogy mennyire csodálom minden ecsetvonását. Minden színfoltban őt vélem meglátni, őt érzem ki az árnyékok mélyén, a fények peremén. Akkor, ott, a kiállításon, az olyan sokkoló érzés volt. Látni önmagam rajta keresztül. Látni, ahogy ő lát. Látni a többit. Látni őt. Vásznon és hús-vér formájában. Már akkor éreztem ezt a templomi áhitatot, nem is gondolva, hogy hamarosan elhoz ide. Tán akkor épp semmit se gondolva. Csak megmaradva a jelenben, örülni mindennek. Mint most.
Követem biccentésének útját s elidőznek ujjbegyeim képmásának vonásain. Kissé megkopik az örömöm, ahogy elnézem a képét. Ha úgy festhetné meg önmagát, ahogy én látom... Ragyognának a színek. A vörös a naranccsal táncot járna, és beköltözne a szeme sarkába.

Úgy állok itt előtte, hogy tisztán láthassa, amit én látok, amikor rápillantok. Láthatja, ha akarja látni. A nevetése átmelegít, aztán kicsit közelebb húzódok, hogy jobban láthassam a mosolyát.
- Ők mind te - adom meg az egyszerű feleletemet, kicsit felhúzva a vállaimat, hogy aztán újra leengedjem őket. Hogyne érnék szépen hozzájuk. Nem merném megzavarni intimitásukat, csendjüket. Nem is akarok belesni a vásznak, falak mögé. Nekem egy falat ígért, és azt is adott. Nem akarok többet hasítani ki magamnak, hisz már ez is csodának minősül.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. július 3. 15:09 | Link


~ I'm not a saint
But I could be, if I try ~

Más így, hogy itt van. Az emlék, amit életben kellett tartanom a falak között, megelevenedve jár-kel a lakásban. Érzem, ahogy mindenem beszívja a látványát, a vásznak, a falak, a törött nyelű ecsetek, az olaj, a palettákon megkövesedett festékek. Mintha minden táplálkozni kezdett volna belőle, én pedig csak mint külső szemlélő, figyelem megilletődötten a színeket, amik egyre élénkebbé válnak körülötte. A semmilyen, változatlan, egyhangú árnyalatok újakká válnak. Élénk kék. Megjelenik az élénk kék is. Nem is lehetne más, csak kék. Nem kéne meglepődnöm rajta.
Engem néz - azt, amit lefestettem - amiről azt hittem, hogy én vagyok. Örülnék, ha csak ennyire lennének elmosódva a kontúrjaim. Örülnék, ha ezt látnám a tükörben. Nem akarom, hogy azt nézze, ami mégsem én vagyok.
- Engem nézz. - Halk a hangom. Abban a pillanatban, hogy ez elhagyja a számat, valahogy úgy érzem, mintha ki sem mondtam volna. Csak lóg a levegőben. - Engem nézz, Louis.
Talán ebben benne van, amit akarok mondani. Hogy az ott mégsem teljesen én vagyok. Nem akarom, hogy azt lássa, ami nem igaz. Itt van, azt kell látnia, hogy én mi vagyok. Engem kell látnia.
Mikor a közelembe kerül, teljesen máshogy érzem magam. Mintha én magam még elevenebben léteznék, így érzem magam. Megfakult mása vagyok önmagamnak mostanában. Közelebb lépett, látom a lélegzetét és hallom; közelről figyelem a bőrének pórusait és a ráncait. Kicsit megérzem az illatát is, mire fájdalmasan sajdul bennem valami.
A tekintete pedig engem fürkészik. Olyan világos a pillantása. Fényt hozó. És teljesen máshogy érzem magam tőle. Mintha lángolna bennem valami. Mintha belém látna, és én megborzongok ettől. Nem tudom, hogy a jó értelemben-e. Szeretnék hátrébb és közelebb lépni egy időben. Nem tudom, melyik lenne a helyes, vagy a jó lépés. Előre, vagy hátra? Előre, vagy hátra...
Tudja. Érti. A borzongás még inkább kiül rám, a bőrömre, ahogy feláll a szőr a karomon és mégis úgy érzem, hogy valami égeti a felszínét. Hogy érthet meg valaki ennyire engem?
- Mind. - Nyögöm ki halkan, és akaratlanul előrébb lépek, szinte észre sem veszem. Nagyon közel vagyunk. Magába burkol az illata. Nézek fel rá, a szemeim nagyobbra nyíltak. A pupilláim kitágultak a narkotikumoktól. Talán az övéi is, de nem tudok csak a szemébe nézni - az arcát, a haját, a nyakát, a vállait is figyelnem kell, hogy elhiggyem, hogy itt van. Elnyílnak az ajkaim.
Itt vagyok. Úgy érzem, mintha egyszeriben teljesen kitárulkoztam volna előtte. Védtelen vadállat. Mintha lehullott volna rólam valami. Egyszeriben nagyon fehérnek érzem magam, annak a szemvakító fehérnek, ami szinte kiszúrja az emberek szemét. Mintha ragyognék egy kicsit.
Itt vagyok. Tegyél velem, amit akarsz.
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. július 17. 18:44 | Link


take me back to the night we met


Felém szól s én elfordulok végre a képektől. A kérése megolvasztja a gyomrom, egyszerre érzek örömöt és végtelen, kifogyhatatlan bánatot. Talán ez már mindig így lesz velünk.
- Téged látlak - felelem. Igyekszem megnyugtatni, megértetni. Tudom, hogy a képei csupán ferde tükrök. Akár az emlékeim, amelyek a lényét, alakját, hangját, illatát életben tartották annyi éven át. De már nincs szükség az emlékekre, sem a képekre. Itt van, végre tényleg itt van.
Bizonytalanul s tétóván állunk egymással szemben, már elég közel ahhoz, hogy kitudjuk lesni a másik apró ráncait, amelyek legutóbb még nem voltak ott, s meglátni a régi ismerős vonásokat, amelyekről azt hittük, már elfelejtettük. Most itt állva minden visszajön, deja vu, egy álom felsejlései.
De mégsem állunk elég közel, még nem érünk a másikhoz, nem is merek mozdulni felé, megdermesztett a pillanat, s ezt a habozást érzem az ő mozdulataiban is. A szavaimra mintha áram érné, mintha valami belső erő mozdításra bírná, s közelebb húzódik.
Próbálom megragadni a tekintetét, de az ide-oda cikázik az arcomon, a testemen, mindenen, amit ilyen távolságból be tud venni. Mintha félne, hogy köddé válok, s még mindig hihetetlennek tűnne, hogy itt vagyok. A borostám alatt pipacsnak öltözik az arcom, s a szarkalábaim elmélyülnek. Felvont szemöldökkel picit felé hajolok, még mindig a szemeibe próbálva nézni úgy, hogy viszonzásra leljek benne. Megérintem finoman az állát s magam felé fordítom.
- Itt vagyok. - Ahogy ő igyekezett megértetni velem, kérlelve, könyörgőn, hogy őt lássam, ne a képeket, ne az árnyat, amit a falakra vet, hanem csak, csak őt, ugyanúgy most én kérem őt, hogy engem lásson. Engem, most, itt. Látnia kell, hogy valóban itt vagyok, s hogy nem megyek sehova. Itt vagyok.
Nyelek egyet, s mielőtt meggondolhatnám magam, még mindig óvatosan tartva az állát közelebb hajolok, s lehunyt szemmel hosszan megcsókolom. A szívem kalapálása a gyomrom tájékáról kisugárzik szerteszét s átjárja az egész testem, felállítva a szőrt a tarkómon, bizsergéssel csiklandozva a gerincem tövét. Hirtelen újra abban a tengerszagú, nyirkos városban vagyok, azon a régi, csillagtalan éjszakán, amiről azt hittem, valaki mással történt meg, s a szívem sóvárgó örömmel engedi be az ismerős érzéseket.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. július 17. 20:12 | Link


Engem lát, azt mondja. Egy leépülő csontvázat a sötétben, elvékonyodott bőrrel egy szekrény előtt, ezt kéne látnia. Az én lennék, de ezt valahogy nem merem kimondani. Megijedne talán, bár őt nem úgy ismertem meg, de talán mégis megijedne, és azt nem kockáztathatom.
Sokszor úgy látom magam, mint Vénusz légycsapója. Ezt a virágot még valamelyik haverom mutatta nekem Angliában, elküldte Facebookon valami hülyeség miatt, és azóta emlékszem rá, mert ugyanolyan aljas, mint én. Odacsalja magához az áldozatot, aztán mikor hozzáér, már nincs menekvés. Pontosan így érzem magam én is. Louis sem tudott tőlem elmenekülni, pedig talán akart - és én sem tudtam elengedni. Úgyhogy itt vagyunk most, egymás előtt, és fogalmam sincs, hogy tényleg engem lát-e, vagy csak a sziluettemet; engem, vagy amit hisz rólam. Azt mondta, engem, és talán ezt túl szép elhinni. Ha így kellek neki...
Olyan közel van. Mintha táplálkozni tudnék ebből a közelségből, egyszerűen érzem magamon a testéből áradó hőt, hallom a lélegzeteit, és ez kitölti minden érzékemet. Eközben azt is tudom, hol vagyunk - az egyetlen helyemen, ami csak az enyém, az én "birodalmam", ahol minden a felszínre törhet, ahol már a falak és a repedések sem menekültek meg attól, hogy rájuk öntsem saját magamat. Ettől a tudattól még inkább borzongok, és nem tudok betelni vele.
A vállai vonalán árnyékok tetszenek, hideg, fehér fénnyel vetnek kontrasztot a pólója apró gyűrődésein. Kisejlik a bőrének minden négyzetcentimétere. A pólója nyaka alól egy ér fut fel, halvány kékes derengésbe vonva egy finom vonalat, szabálytalanul el-elkanyarodva, majd végül teljesen eltűnve. Füle porcain szürreális vonalakat fest a félhomály. A szempillái nagyok; amikor pislog, egy pillanatra összeakadnak felül és alul, akárcsak a Vénusz légycsapójának fogai, majd mikor kinyílnak, felfedik az íriszeit, de nem merek odanézni hosszabb ideig. A hajtincsei keszekuszán, néhol még épp rendezetten...
Észreveszem, hogy felém hajol, tekintetem rögtön a szemeire villan. A bőr redősebbé vált, szarkalábai elmélyültek, a szemöldökét felvonta. Látom, hogy a bőre egy kicsit más árnyalatú, de nincs időm megfigyelni, egyszerűen nincsen.
Áramütésszerűen koncentrálódik rá hirtelen mindenem. Hozzám ér. Érzem magamon bőrének tapintását, ez az első érintése évek óta. Óvatosan fordít maga felé, és én csak őt tudom nézni. Úgy dobog a szívem, mintha még sosem ért volna hozzám így senki, mintha most először érintenének meg így. Vele akkor régen is mindig így éreztem magam, mert tényleg ő volt az első, akit közel engedtem.
Itt vagyok. Egy végeérhetetlen pillanatig mintha minden teljesen elnémulna körülöttünk. Látom őt, de csak úgy, ahogy én tudom látni: barna, biztonságot adó színként, egy illatként, egy ölelés emlékeként, ami akkor olyan volt, mintha sosem érne véget. Évekig vége volt, és most megint érzem. Nyelek egyet. Érzem, hogy itt van, de nem tudom, hogyan mondjam.
Közeledik, és ebben az egyetlen pillanatban úgy érzem, hogy nem tudom, mi fog történni, még akkor sem, ha teljesen egyértelmű.
Ahogy megcsókol, hirtelen minden felburjánzik bennem; az a rengeteg szürke idő, amit eltöltöttem nélküle, egyszerűen értelmét veszti. Felizzik a bensőm, és pár pillanat erejéig a gyengédsége elárasztja a testemet, aztán eltűnik minden, és észre sem veszem, hogy karjaim a nyaka köré kulcsolom, közelebb húzom és mintha minden egyes pillanatot, amit nélküle töltöttem, be akarnék pótolni, úgy csókolom. Sosem csókoltam meg így őt, mert mikor összeértek az ajkaink még régen, akkor egyszerűen nem tudtam így csókolni. Nagyon féltem. Azóta évek teltek el, és teljesen megváltoztam. Most szinte kapaszkodom belé a karjaimmal, ahogy még közelebb megyek, és egyszerűen el sem akarom engedni. Egy teljesen új én találkozik Vele, és nem akarom elengedni. Magamba akarom olvasztani.
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. július 21. 22:14 | Link


take me back to the night we met


Nem csak a szentélyébe engedett belépni, önmagát is kitárt kapuként tartja elém, oldalszárnyai leghátra nyomva, szabadon, védtelenül, sebezhetőn, bátran. Az első lépés a legnehezebb, mert ismeretlen talajon állok, mégis oly ismerős, a lépésem bizonytalanul tapogatózó, akárha hosszú évek múltán próbálnék újra biciklizni, s minden olyan különösen otthonos s borzongatóan idegen. A kezdeti csodálat e hely iránt a háttérbe húzódott, már csak őt látom, de sziluettje peremén homályosan felderengenek a falak színei, az alakok suttogó vonásai, minden tökéletesen illeszkedik hozzá, köré, ez mind általa született és ez mind ő. Odakint számkivetett, magányos alakja idebent otthonra lel, s maga mellé engedett.
Így táplálkozunk egymás látványából és közelségéből, ő egy művész precizitásával figyeli a vonásaim, beleborzongok, de állom a szemmel boncolást és elemzést, s közben igyekszem beinni jelenlétének teljességét. Érintésemre kitágult pupillákkal, hevesen dobogó szívvel néz fel rám, s nem húzódik el. Nem szól, bár talán szólni szeretne. Nincs szükség rá. Megsimítom finoman hüvelykujjammal az álla vonalát.
Itt vagyok. Kit lát maga előtt, őt, aki régen voltam, vagy egy bizarr árnyat, mely mintha utánozni próbálná az emlékképet, de próbálkozása nevetséges, gyenge másolat csupán? Az idő megédesítette vagy megkeserítette számára a múltunkat? A kétely gyomként fészkeli be magát a szívem sarkába, mélyre eresztve gyökereit.

Az ajkaink egy pillanatra csöndes egyoldalúságban érintik egymást, lassan, nem akarom elriasztani, hagyok időt, hogy tudjon dönteni. Abban a megnyúlt pillanatban benne van minden; elhúzódhat, elküldhet, vagy viszonozhatja a csókom. Úgy tűnik, az élet egy időre mintha kitágult volna, s reménykedve-rettegőn nem merek átlépni a másodpercen, amiben még bármi megtörténhet.
Érzem, hogy mozdul az ajka s visszacsókol és a pillanatbuborék széthasad, a szívem nagyot dobbanva megkönnyebbül s már bátrabban merek közeledni hozzá. Karjai ráfonódnak a nyakamra, mire az én kezeim önként eldöntik, hogy mit is szeretnének tenni, és Cole derekára csúsznak.
A rettegés, a tétóvázás, a múlt most mind értelmét veszti. Nem számít, hogy kik voltak akkor ott évekkel ezelőtt, hogy mi történt velük azóta. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy itt van, a karjaim közt, s ha csak egyetlen éjszakáig, egyetlen hosszúra nyújtott percig is, de az enyém.
Hozzászólásai ebben a témában

Allan Colton Fisher
INAKTÍV


pultosfiú | ColeciCa
offline
RPG hsz: 307
Összes hsz: 621
Írta: 2018. augusztus 4. 14:14 | Link



Louis fénye és jelenléte valami teljesen mást ad hozzám. Úgy, ahogy Emily régebben a biztonság és... "igazoltság" érzését például - mellette biztos vagyok abban, hogy létezek, és a problémáim, az egész valóm egy igazi dolog. Louis mellett olyan vagyok, mintha erős lennék és független, önálló, valamiféle jelenés, kísértés, lidérc. Egészen lidércnek érzem magam mellette, a kép, ami ilyenkor én vagyok, egy dacos, gyönyörűen idegen fiú, aki könyörtelen és nagyon érdekes a világ számára. Sokszor érzem így magam mellette, sötétszürkén.
Most mégis valahogy más lettem vele, sokkal fehérebb. Mintha tényleg kinyílt volna valami bennem. A Műhely falai mint a börtönöm merednek körénk, és én mégis megnyíltam, halvány izzásba vonva őt is, magamat is. A fény sokkal fényesebbnek látszik most Louis bőrén, szinte ragyog, ahogy közelít felém, és ez a ragyogás álomszerűvé teszi az egészet. Eszembe jut, hogy valószínűleg ami most történik, a pillanat varázsa lehet, de ez a gondolat el is úszik, ahogy ajkaink egymáshoz érnek.
Louis Istene vajon most bünteti, vagy jutalmazza őt? Ez fordul meg a fejemben. Vajon melyik vagyok neki?
Sosem csókoltam még így őt, ilyen hevesen, mert mindig csak rémült csókok jutottak neki, hiszen ő volt az első, aki látott bennem valamit Joel után. Sosem hittem volna, hogy bárki látni fog valamit. Ash - az egyik ottani haverom - persze szerelmes volt belém, de neki fogalma sem volt róla, milyen vagyok. Elbűvölte a titok, ez tetszett neki, ez kellett. Louisnak valami egészen más kellett belőlem - ő nem akarta, hogy minden titokban maradjon, nem csak úgy volt bennem valami. Azt hiszem. Az is igaz, hogy így sem engedtem, hogy mindent megtudjon, ami a lényegem.
Mikor végeszakad a csóknak, már alig kapok levegőt, így kapnom kell az oxigénért. Louis karjai a derekam körül, én hozzápréselődve, és így nézek a szemébe hosszú pillanatokig.
- Itt alszol?
Olyan nagy csend lesz a kérdés után. Olyan, mintha az elmúlt öt év hallgatása jelenne meg hirtelen közöttünk. Itt alszol?... Azt akarom, hogy itt aludj ma, és ismét elveszthessem magam, hogy megint máshogy érezzem magam veled, hogy megtaláljam az új színeket és a te új színedet is. Mert van színed, ez kétségtelen. Azt nem tudom, hogy ugyanaz-e, mint régen, de van.
Hozzászólásai ebben a témában


Liam Laoiseach
INAKTÍV


† lawful chaotic †
offline
RPG hsz: 210
Összes hsz: 512
Írta: 2018. augusztus 30. 19:38 | Link


take me back to the night we met


Akkor ott mintha másképp érintettük volna egymást. A levegő is mintha nehezebb lett volna. Vibrálón ülepedett meg rajtunk. Borzongató volt. Most viszont mintha közelednénk a parthoz. Fényesebb minden. Légiesebb. A múlt súlya apránként feloldódik, mint só a vízben, ajkai az ajkamon úgy itatják fel a szívem maszatát. A végén tisztább, fényesebb leszek. Hitetlen kis boldog szusszanás hagyja el a szám, megszakítva a csókot egy pillanatra. Azt hittem, minden csak nehezebb lesz majd ezután. Ha lesz egyáltalán ez után. Annyi év… Volt időm átgondolni. Volt időm rájönni, hol hibáztam. Volt időm hiányolni őt. Sok imámba és gyónásomba telt valamelyest rendezni a bűntudatot, bár teljes feloldozást nem tudtam kapni. Hiányzott az a rész, amikor én bocsátok meg magamnak. És amikor ő - a legfontosabb talán. Nem tudva, hogy miért hagyott el, nem tudtam nem arra gondolni, hogy az én hibámból, miattam. Hogy talán rájött, ez az egész egy nagy hiba volt, helytelen s nem mellesleg törvénytelen. Nevetséges is most belegondolni - hogy Cole elhagyjon azért, mert amit tettünk, törvénytelen? Mintha valaha különösen érdekelte volna. Még akkor is, ha ő áll a rövidebb végén.
Most itt ez már nem számít. Úgy érzem, ha feloldozást nem is, új lapot kaphatok. A többivel pedig majd elszámolok, mikor oda kerülök.
Elmosolyodom a kérdésére és corny válaszok tömege bukkan fel a fejemben. Szerencsére nem ejtem ki őket, nem rontom el a pillanatot, csak a mosolyom felel neki. Igen, itt maradok. Ma éjszaka és minden éjszaka, amikor csak kéri. Ha majd azt mondja, hogy elég, hogy menjek el, ha helyet és időt akar magának, akkor majd elmegyek. Addig viszont nem, többet nem.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBagolykőtől távolMagyarországi helyszínek