Fogadtunk. Vesztettem. És most itt rothadok, ahelyett, hogy mondjuk a szobámban fetrengeném szét Aiden ágyát, vagy mondjuk Cole ágyát. Vagy mondjuk a nővérem ágyát, miközben az agyára megyek. Vagy ha esetleg megnyertem volna, akkor valószínűleg most Ian valamelyik legújabb seprűjén repkedhetnék, ami mondjuk limitált kiadású. De nem. Mert nekem ilyen hülye vetélkedős főzős műsorokban kell szerepelnem, meg fűzni ______tanulnom. Amikor amúgy tudok főzni, de még jó, hogy tudok. A nővérem is tud, ez nálunk ilyen családi örökség, erre.. Jó, hagyjuk. Belépek a bejárati ajtón, felmutatom a kártyám, hogy nekem itt kötelező itt lenni és semmi gáz, hogy bejöttem, aztán a sisakot meg a bőrdzsekit felakasztom a fogasra. A nekünk fenntartott öltözők felé irányítom lépteim, még jó, hogy erre is gondoltak. Azért okosak ezek a muglik, ha nem lennék egoista, és nem tekinteném magam felsőbbrendűnek még valószínűleg szeretném is őket, de.. Nem. Az edzőm szeretem, az edzőm bírom, az edzőm azon kevesek egyike, akiket egyenrangú félként kezelek, és itt kimerül minden, varázstalanok iránt táplált érzelmem. Sad life.
Benyitok az öltözőbe, lecserélem a nadrágot egy szürke melegítőre, berakom a cuccaim egy szekrénybe. Elindulok a stúdió vagy mi a fene felé, felveszem a kötelező kötényt - amitől úgy érzem maga mint egy öregasszony, komolyan. Nem szeretem az öregasszonyokat. Feltűzöm a nevem jelző kis táblát, a már megszokott kis asztalkámhoz indulok, aztán leülök az ott levő, támla nélküli kis forgós székre, és jobb híján a telefonom kezdem nyomkodni, amíg el nem kezdődik a műsor.
Az egyik séf megjelenik, felpillantok, egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy vajon mennyit fizethetnek neki ezért az egészért, hogy egy ilyen hülyeségben bíráskodjon, amelyiket többnyire az élet értelmét kereső szingli nők nézik, meg azok a férfiak akik nagy valószínűséggel papucsok, és a létük nagy szerelmének akarnak megfelelni. Borzalmas. Elmondja a szabályokat, mindenkinek pár biztató szót, még annak is, akiről amúgy lerí, hogy teljesen reménytelen és csak a nézettség miatt tartják még bent. Vagy a mostaniban, vagy a következő körben biztos ki fog esni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=610116#post610116][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.07.28. 10:25[/b][/url]

Fogadtunk. Vesztettem. És most itt rothadok, ahelyett, hogy mondjuk a szobámban fetrengeném szét Aiden ágyát, vagy mondjuk Cole ágyát. Vagy mondjuk a nővérem ágyát, miközben az agyára megyek. Vagy ha esetleg megnyertem volna, akkor valószínűleg most Ian valamelyik legújabb seprűjén repkedhetnék, ami mondjuk limitált kiadású. De nem. Mert nekem ilyen hülye vetélkedős főzős műsorokban kell szerepelnem, meg fűzni ______tanulnom. Amikor amúgy tudok főzni, de még jó, hogy tudok. A nővérem is tud, ez nálunk ilyen családi örökség, erre.. Jó, hagyjuk. Belépek a bejárati ajtón, felmutatom a kártyám, hogy nekem itt kötelező itt lenni és semmi gáz, hogy bejöttem, aztán a sisakot meg a bőrdzsekit felakasztom a fogasra. A nekünk fenntartott öltözők felé irányítom lépteim, még jó, hogy erre is gondoltak. Azért okosak ezek a muglik, ha nem lennék egoista, és nem tekinteném magam felsőbbrendűnek még valószínűleg szeretném is őket, de.. Nem. Az edzőm szeretem, az edzőm bírom, az edzőm azon kevesek egyike, akiket egyenrangú félként kezelek, és itt kimerül minden, varázstalanok iránt táplált érzelmem. Sad life.
Benyitok az öltözőbe, lecserélem a nadrágot egy szürke melegítőre, berakom a cuccaim egy szekrénybe. Elindulok a stúdió vagy mi a fene felé, felveszem a kötelező kötényt - amitől úgy érzem maga mint egy öregasszony, komolyan. Nem szeretem az öregasszonyokat. Feltűzöm a nevem jelző kis táblát, a már megszokott kis asztalkámhoz indulok, aztán leülök az ott levő, támla nélküli kis forgós székre, és jobb híján a telefonom kezdem nyomkodni, amíg el nem kezdődik a műsor.
Az egyik séf megjelenik, felpillantok, egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy vajon mennyit fizethetnek neki ezért az egészért, hogy egy ilyen hülyeségben bíráskodjon, amelyiket többnyire az élet értelmét kereső szingli nők nézik, meg azok a férfiak akik nagy valószínűséggel papucsok, és a létük nagy szerelmének akarnak megfelelni. Borzalmas. Elmondja a szabályokat, mindenkinek pár biztató szót, még annak is, akiről amúgy lerí, hogy teljesen reménytelen és csak a nézettség miatt tartják még bent. Vagy a mostaniban, vagy a következő körben biztos ki fog esni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=611306#post611306][b]Dr. Köröndi Hajnalka - 2016.08.06. 15:41[/b][/url]

Dráma. Végtelen hisztit csap, amikor meglátja, milyen is lesz pontosan a kötényük. Az övé két számmal nagyobb, mint optimális lenne és borzalmasan áll rajta. Az egyik öltöztető már rohan is, hogy valahonnan szerezzen neki egy passzolóbbat. Bár eddigi pályafutása során még sosem találkozott nem passzoló köténnyel, de nem mer veszekedni a szőkeséggel. Tulajdonképpen senki nem mert vele ellenkezni, nem mintha olyan nagynak vagy erősnek tűnne, egyszerűen csak mindenki szeretne a kedvében járni. Abszolút ő a beválogatott műsortagok fénypontja, akit csak azért válogattak be, mert nagyon csinosan mutat a kamera túlsó oldalán, sőt, talán még vicces is lesz, ahogy próbálkozik.
Így, már egy tökéletesen passzoló, vékony derekát kihangsúlyozó kötényben léphet a stúdióba, megcélozza egyenesen a pultot, amihez odaosztották.
- Szia - köszön a párjának, méghozzá bájosan mosolyogva. Senki nem gondolná róla, hogy pár perccel ezelőtt még rettegésben tartotta a stábot. De olyan aranyosnak és ártalmatlannak tűnik... nos, csak tűnik.
Itt az ideje, hogy ő is elsajátítson egy kis tudást ezen a versenyen. Mert egyelőre egy valamirevaló szendvicset nem tud összerakni. Igazából még sosem kényszerült rá, de imád egészségesen táplálkozni és szereti az egészségét. És igen, ezért jelentkezett ide. Na meg persze, hogy jól nézzen ki, és mások lássák, ő milyen jól néz ki. De az már csak másodlagos, főleg a főzés miatt van itt.
A pultnak támaszkodik, kinyújtott karokkal, kicsit ráereszti a súlyát. Előre dönti a fejét, Adrian felé pillant.
- Mondd, egy egytől tízig terjedő skálán mennyire vagy reménytelen eset? - kérdezi végül, miközben nem túl feltűnően végigméri a másikat. Az nem annyira érdekli, amivel a séf biztatja őket, ezek még a kötelező körök, amiket le kell zavarni az elején. De ő már hála istennek nem iskolás, hogy hozzá legyen szokva az odafigyelés művészetéhez.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=611310#post611310][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.08.06. 15:59[/b][/url]

A köténykém egyelőre még a nyakamban pihen, mármint a nyakamon áthúzva azon a lyukon. Majd ha elkezdődik a hercehurca, összekötöm a derekamon, egyelőre addig így is tökéletes. Aztán valaki eltakarja a fényt, amire amúgy nem reagálnék, ha nem szólalna meg. Megállok az instagram fal pörgetésében, körbepillantok, majd rájőve, hogy csak nekem szólhatott ez a mézesmázos köszöntés fel is nézek.
- Heló - olyan jól nevelt kisfiú vagyok, hogy még vissza is köszönök, aztán összeráncolva homlokom billentem oldalra fejem. Ismerős valahonnan, de egyelőre meg nem tudnám mondani, hogy honnan. Pedig biztos láttam már. Szóval én így tök zavartalanul bámulom, miközben próbálok rájönni, hogy hova kéne raknom, mert eddig ő még egy ilyen lebegő valami, ami nem tudom hova tartozik, és ez elég idegesítő amúgy. És én tényleg csak ezért nézem. Aki mást mond hazudik (nem).
Aztán jön egy kérdés, mire megemelem szemöldököm. Tudom, hogy nem nézek ki egy konyhatündérnek, de én nem vagyok reménytelen eset. Kikérem magamnak, hát mindjárt meg is sértődök.
- Én tudok főzni - jelentem ki, még meg is nyomva az 'én' szócskát. Hát mikor jönnek rá az emberek maguktól, hogy nem jókedvemből vagyok itt? Csak úgy rí az arcomról, hogy szenvedek. Mint egy partra vetett hal, bizony bizony.
- Szóval remélem te is - teszem hozzá egy pici szünet után, ahogy átnézek a válla fölött, hogy a halljak valamit a háta mögül magyarázó séfből is. Sose lehet tudni, mikor mond valami fontosat, és ha ezt megteszi, nincs kedvem lemaradni róla. Lezárom a mobilom képernyőjét, aztán egy leheletnyit előre dőlve csúsztatom be a készüléket hátsó zsebembe.
- Adrian - nyújtom felé a kezem. Igaz, hogy ott van a kis fémtáblán, azért jobb biztosra menni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=613841#post613841][b]Dr. Köröndi Hajnalka - 2016.08.23. 23:18[/b][/url]

Annak ellenére, hogy alapvetően a szebbik mosolyát vette elő a köszönéshez, egy egyszerű sziát, na meg persze némi homlokráncolást kap válaszul. Értetlenség és cseppnyi felháborodottság keveredik az arcán, ahogy kissé oldalra fordítja fejét.
- Miért nézel rám így? - kérdezi, éles kíváncsisággal a hangjában. Azért, sejteni lehet róla, hogy nem annyira mézes-mázos, mint amilyennek elsőre tűnik. Legalábbis a staff már biztosan tudja, hogy mennyire hárpia tud lenni, ha akar. És igen, hiába fogja vissza magát, borzasztó ideges a hülye kötény, meg az egész teszetosza népség miatt. Erre még a legkedvesebb mosolyára is egy furcsa nézés a válasz! Semmi hízelgő pillantás, semmi csábító mosoly.
A következő kérdésére is kissé lesajnáló, hova tovább, lenéző válasz.
- Tudod, ide alapvetően olyan emberek jelentkeznek, akik nem tudnak főzni - válaszolja, egyik szemöldökét megemelve. Hiszen, miért is jelentkezett volna ide, ha már profi szakács lenne? Azért jött, hogy megtanuljon egészséges recepteket csinálni magának és ne sírja tele a kispárnáját, ha éppen túl lusta megvenni az ebédjét. Vagy hova tovább, egyszer ne főzne rá valaki, bárki, menten éhen halna. Vagy esetleg, a nagy elkeseredésében egy lekváros kenyeret összedobna, aztán hetekig koplalhatna vezeklésképp.
Amikor Adrian felé tartja a kezét, mintha kezet akarna fogni, akkor még magasabbra szaladnak a szemöldökei. Nem, nem éppen ehhez a bánásmódhoz van szokva, és ki tudja. Talán ma sem távozik éhen haza. Azért, hogy most leharaphassa Adrian fejét, még a koplalást is bevállalná.
Ehelyett azonban mosolyt varázsol az arcára. Jó szokása szerint odanyújtja a kezét a másiknak, azonban felülről, kézcsókra emelve, már-már követelve azt. Még hogy kézrázás? Egy ilyen hölggyel, mint ő?
- Hajnalka - árulja el a nevét is, tekintete pedig azt sugallja, hogy ha nem csókolja meg, akkor ma őt tálalja fel a séfnek. Akárhogy is alakul a kis kézpárbaj, visszaveszi a kacsóját. A göndör, szőke fürtöket hátradobja, megigazítja kötényét. Adriant minden bizonnyal megcsapja a meglepően ízléses, édes, fűszeres parfümillat.
A séf felé pillant, megjegyzi az utasításokat, bólogat is hozzá. Amint azonban a főzésbe kellene belekezdenie, hirtelen nagy problémákba ütközik. Azt se tudja, hogyan kezdjen hozzá, az arcára pedig kiül a kétségbeesés, úgy pillant Adrianre.
- Öhm... és most? - kérdezi, most már sokkal bájosabb hangon. Sok rosszat lehet róla mondani, de legalább a büszkesége nem fontosabb neki, mint a segítségkérés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=613857#post613857][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.08.24. 08:32[/b][/url]

- Már láttalak. Mármint nem itt, máshol - komolyan, nagyon próbálok rájönni, hogy honnan ismerem, de aztán inkább megvonom a vállaim, és felhagyok a keresgéléssel. Az is lehet, hogy csak összetévesztem valaki mással - ami nem szokott megesni velem valami gyakran, de attól még lehetséges.
- Vagy mert elvesztett egy fogadást - sóhajtva csóválom meg fejem, nem azért, hogy éreztessem vele, hogy buta vagy valami, csak, hogy tudassam milyen szomorú tény ez. Itt kell vezekelnem mikor csomó más dolgot is csinálhatnék.
Amikor megemeli szemöldökeit, én is hasonlóképp teszek. Szóval ő egy ilyen nő. Tulajdonképpen nincs bajom az fajtájával, még azt a merész gondolatot is megkockáztatnám, hogy enyhe mértékben kezd tetszeni.
- Ne haragudj - mintha csak megfeledkeztem volna magamról pillantok fel rá, majd finoman veszem ujjaim közé az övéit, s mint valami igazi gentleman, úgy csókolok kezet neki - kevés hölggyel találkozik mostanában az ember - és amúgy tényleg, a hivatalos személyeken kívül, így az utcán, vagy az iskolában kevés olyan emberrel találkozom aki megköveteli a kézcsókot. Talán ő a második. Érdekes, érdekes. Szóval én nagyon szívesen belemegyek a játékba, szeretek játszani. Szeretek ilyet játszani, hogy magam köré édesgessem az embereket.
- Ne haragudj a kellemetlenségért - jaj de kedves vagyok, hát még én sem hiszem el. Elvégre egy bocsánatkérés nem elég, kettő kell ahhoz, hogy aranyosnak, vagy valamire valónak tartson. Kellemetlen lenne úgy kést adni a kezébe, hogy nyakon akar szúrni. Közben felállok, a kis gurulós széket pedig lábammal finoman berúgom a pult alá, amíg a hátamon is megkötöm a kötényt. Igyekszem nem fintorogni az irreálisan sok meg édes parfümre, mert én most ugye úriember vagyok, és az úriemberek nem fintorognak. Meg kell hagyni, egész jól sikerül fenntartanom az arckifejezésem. Kezem kinyújtva veszem el a szeletelőkést, s ameddig a séf elmondja mit kell, megforgatom ujjaim közt, mert az ilyen azért elég jól néz ki.
- Ömm - megfordulok, hogy szemügyre vehessem miből élünk. A halakat felvágták meg megfőzték nekünk, jó, ez jó, elég sok időt töltöttünk volna el, ha nekünk kellett volna lepucolni őket. Elnézést, nekem, a hölgyekkel nem végeztetünk ilyen munkát. Végül kiveszek pár paradicsomot, és az elé rakott deszkára teszem őket - ezeket forrázd le, dobd hideg vízbe, hámozd meg és szeleteld fel - mondanám, hogy ha elakad akkor itt vagyok, de úgy vélem, hogy ez nem olyan sok információ, meg tudja jegyezni, meg úgyis megkérdezi, ha nem érti. Szerintem. Remélem. Jómagam addig teszek olajat a tűzre - haha -, és ameddig az forrósodik, hagymát meg zellert kezdek darabolni.